Egy forró nyári délután parancsoltak ránk, foglalkozzunk már vele: odatolták elénk, de ő meg se nyikkant, csak állt, mint aki karót nyelt.

Koszos fehér póló volt rajta, hosszú aranyszőke haja kócosan lógott a hátára meg a vállára. Volt valami frufruja, ami teljesen eltakarta a szemeit.

Mindenki tudta, még én is, hogy az Alexandra ki nem állhatja, ha bárki is foglalkozik vele. Általában csak túrta az orrát, vagy a homokot, bogarakat gyűjtött, tudomisén, felmászott a barackfa tetejére és elaludt ott. Úgy kellett sötétedés után leszedni onnét.

A Csipke nézte, nézte, mintha most írná a regényt, amibe kívülről, parancsra került bele ez az új szereplő. A Kovács Lujza akkor épp dolgozott, a Szabó K. pedig a szobájában tévézett, úgyhogy rettenetesen sok idő jutott magunkra.

Mit szeretesz?, kérdezte tőle a Csipke.

Az Alexandra lesütötte a szemeit. A földet bámulta. Hallottuk, idegen gyerekek sikítoznak az utcán. Tollasoztak. Fociztak. Szívesen leszartam volna ezt az egészet, és mentem volna inkább a Lackóval számítógépezni, de épp elutazott nyaralni a szüleivel. A Csipke megismételte a kérdést, de nem kapott választ.

Akkor az lesz – mondta erre dühösen, az orrcimpái tágulásából láttam, hogy dühös -, akkor az lesz, amit ÉN parancsolok neked!

Előre untam az egészet. Csipkével csak az esti beszélgetések voltak jók, de azok se mindig. Előre láttam, hogy az Alexandra lesz a szolga, mi meg a király meg a királynő, ő  főzni fog nekünk,  hűvös gödröt ás a homokban, ahova befeküdhetünk, és átmászik a szomszédba, hogy friss zöldborsót lopjon uzsonnára.

Ásítottam.

Mit ásítozol?!, ordított rám a Csipke. Rossz napja volt eléggé. Aztán azt mondta: -Na, csináld!

Nem értettem. Meleg volt, szomjas voltam, kólát akartam inni a Lackóval, meg pizzát akartam enni. Ürítenem is kellett.  Rég voltam vécén utoljára. Általában az izgalmasabb játékok után jött meg a kedvem hozzá, hogy vécére menjek.

Térdelj le!, ordított rám a Csipke.

Akkor értettem meg nagyjából, amikor végül letérdeltem hogy ne hisztizzen már, és felnéztem az Alexandrára. Magas volt, a haja  körül fény, a tartása egyenes, mozdulatlan. Egy hang se jött ki a torkán, csak nézett minket mereven.

Mit parancsol, hajbókolt neki a Csipke. A földet érintette a homlokával, tiszta kosz lett a haja. – Mit parancsol, mit parancsol?!

Mit parancsol, mondtam én is. Már élveztem kicsit. Eddig csak a Csipkének engedelmeskedtem bármiben is.

Az Alexandra aztán továbbra is csak nézett minket mereven, egyenes testartással, mint aki karót nyelt. Mint aki soha többé nem mer, vagy nem akar megmozdulni.

Parancsol?!, ordított rá a Csipke, de ez se használt.

Akkor odavezettük őt egy törött műanyag kerti székhez, beleültettük, és odakötöztük hozzá. A széket ketten felcipeltük a homokozó tetejébe. Épp volt ott egy nagy vár, ami alig süllyedt be az Alexandra meg a szék súlyától. A Csipke úgy tudta, imádja az édességet. Azért megkérdeztem, biztos-e ebben, mert ugye, a lehető legjobbat akartuk neki.

A Csipke erre azt mondta: megkap mindent, amire csak szüksége van, amiről királylány csak álmodhat.

A fő kérdés az volt, hogy honnan szerezzünk neki édeset, ha nekünk is alig van. Belopóztunk a konyhába. A konyhából nyílt a Szabó K. szobája. Hallottuk, olyan hangosan horkol odabent, hogy beleremegnek a falak. Édeset kerestünk, a Csipke sejtette is, hol lehet eldugva. Vajon miért nem kerestük eddig magunknak is?, gondoltam, és nyeltem egyet, mikor a Csipke óvatosan odahúzott egy széket a szekrény elé, felállt rá, és kinyitotta a fenti barna szekrényt. Felfelé kellett nyitni, és egy léccel kitámasztani. Elképzeltem, ahogy rácsapódik a Csipke ujjára az egész.

Halkan kotorászott, én néha lopva hátranéztem, nem jött-e ki a Szabó K. A horkolását úgy megszoktam, mintha a légy zümmögését vagy egy távoli repülőgép zaját hallottam volna csupán. A Csipke leadogatott nekem dolgokat: én megfogtam őket engedelmesen. A végén már alig fért el a kezemben. Sötét volt a konyhában és hűvös.

Akkor hirtelen, pont, mikor már lecsukta a szekrényajtót, megcsúszott a Csipke alatt a szék, és a Csipke hatalmas csattanással a földre zuhant.

Semmi baj!, suttogta rögtön, és közben a fejét fogta, amit a konyhakőbe ütött. – Semmi baj, rohanj ki a kertbe!

Majdnem elejtettem mindent, de a Csipke parancsa erős volt. Rohanni nem tudtam, mert  remegtek a térdeim. Lihegve bújtam el egy bokor alatt, és ott kushadtam, míg végre kijött a Csipke olyan öt perc múlva. A tarkóját fogta egy vizes zsepkendővel, és azt mondta, semmi gáz, menjük, mert a Kisálynő már epekedik az édes után. Akkor vettem szemügyre, mit is tartok a kezemben tulajdonképp: tábla csokoládékat, régi mikulás-és nyuszifigurákat, összeragadt zacskó cukrot: mind régi, mind rohadt. Kukacos.

Ezt?, kérdeztem, és a Csipke bólintott. Úgyhogy visszamentünk a Királynőhöz.

Úgy tűnt, mintha aludt volna, de lehet, hogy csak elbóbiskolt, mindenesetre mikor odaértünk hozzá, újra csak nézett minket mereven, szótlanul. Eszébe se jutott megmozdulni vagy elszökni, a homok tökéletesen érintetlen volt alatta. A Csipke újra hajbókolt neki, de én nem csatlakoztam, csak tartottam a sok rohadt és kukacos csokit. Felismertem párat közülük, még a nagyitól kaptuk őket évekkel ezelőtt ilyen-olyan alkalmakkor, de a Kovács Lujza nem engedte, hogy megegyük, „mert még a végén rosszul leszünk a túl sok édességtől.”

Tudjuk, mire vágysz, Királynő, mondta a Csipke -, kiolvastuk szemedből leghőbb vágyaid, és most mindent megteszünk, hogy teljesítsük őket!

És letört egy kockát a kukacos csokoládéból, és az Alexandra szájába tömte.

Rögtön felkavarodott a gyomrom, ahogy néztem, de az Alexandra még csak be se hunyta a szemét, a Csipkét bámulta mereven, és közben rágta és nyelte, rágta és nyelte a rohadt édességet.

Ahogy néztem, furcsa izgalom járta át a testemet, remegni kezdett a térdem és a gyomrom, úgyhogy egy távolabbi bokorhoz rohantam, és „kiürítettem a beleim tartalmát”, ahogy a Csipke mondaná, aki sok könyet olvas, és nem szereti a csúnya szavakat.

Mire visszaértem, a Királynő szája és arca, sőt még az orra is, csupa fekete meg színes maszat volt, mint egy moslékban túró malacnak.

Akkor rájött a Csipkére is, úgyhogy azt mondta, míg nem végez, folytassam én. Szemben álltam a Királynővel. Képtelen voltam rá. Belenézett a szemembe. Barna, égő szemei voltak, mint két öreg nap. Letérdeltem elé a homokba.

Te meg mit csinálsz ott, hallottam hirtelen egy hangot meg egy röhögést. A Lackó volt az. Épp most, épp most értek haza!

Legszívesebben azonnal átmásztam volna a kerítésen. A Lackó vihogva tovább kérdezősködött, de nem tudtam neki válaszolni. Az Alexandrát nézte, aztán engem, és tovább röhögött. Megjött a Csipke. Nem üdvözölte a Lackót, csak megkérdezte tőle, van-e édessége.

A Lackó azt mondta:

Van.

Akkor beszállhatsz, mondta a Csipke. Szemügyre vette a kínálatot: a tábla karamelles tejcsokoládét, ami már kezdett olvadozni, és a málnás szopogatós cukorkákat egyenként külön átlátszó csomagolásban. A kezét tartotta, a Lackó adott neki egy-egy kockával a csokiból és két szem cukrot. Én is tartottam a kezem, én is kaptam.

A Csipke odabotorkált a Királynőhöz és letérdelt elé.

Most hunyd be a szemed, mondta nekem -, és úgy add oda neki.

Lehunytam a szemem. Már épp nyújtottam volna előre a csokoládét, mikor meghallottam a Lackó pisszenését.

Oldalra lestem:  a Csipke mindent, a csokit is, meg a cukrokat is, a saját, a saját szájába tömte!

Fogtam magam, azzal a lendülettel kioldottam az Alexandra kezeit meg a lábait a kötésből, és átugrottam a kerítésen. Nem mertem azt ordítani, hogy „csaló!”, pedig nagyon kikívánkozott, meg ha a Lackó is ott volt mellettem, sokkal erősebbnek éreztem magam, még a Csipkével szemben is, mint csak egymagamban. Néztem a kerítés másik oldaláról a saját kertünket, és azt, ahogy az Alexandra lassan, remegő lábakkal felkel a székről, elbotorkál, mint ahogy a Szabó K. támolyog esténként, mikor kijön a kertbe rágyújtani, a legközelebbi bokorhoz, és, ügyet sem vetve arra, hogy hárman nézzük, köztünk egy teljesen idegen is, hogy mit csinál, a ribizliborok tövébe ürítette, hangos fingások közepette, belei tartalmát. Ami kijött, az fényes volt és kukacos. Nem tudtam eldönteni, hogy a kukacoktól fényes-e, mert azok fehérek, vagy önmagában is fényes, mindig.

Hittem, hogy önmagában is fényes, mindig.

 

 

Zoltán. Takács Zoltán. Zoli. Ők csak Zolikának hívják, az olyan kedvesebb, meg hát mégiscsak egy kisgyermekről van szó.

Barna, hosszúkás fejű, pisze orrú, széles mosolyú, leginkább az anyjára ütött. Aztán, hogy kire hasonlít valójában (úgy jellemre), azt nem lehet tudni, hiszen még csak kilencéves. Édesanyjának, Fanninak többször megnyílik, egyébként meg jól elvan kis játékaival. Játék az egész élete. És néhány kis apró megjegyzéssel, utalással hozza a szülők tudomására, ha valami új játékért áhítozik.

Apjának – aki világ életében harsányan hangot adott akaratának – meg kellett mellette tanulni igazán figyelni a félmondatokra; ez egyáltalán nem könnyű.

Fannival felváltva viszik le délután levegőzni; általában a közeli játszótérre. Tegnap Apa volt a soros.

Hoztak magukkal másfél liter hűtött, citromos vizet és egy újságot, mert nagy hőség és nagy unalom volt akkor délután. Zolika mindjárt megtámadta a csúszdát, majd a libikókán egyensúlyozott, aztán odatelepedett Apa mellé a hűsbe, a lombos gesztenyefa árnyéka alá.

– Mi volt délelőtt, Zolika? Anyáddal voltál, vagy Mamival?

Zolika egyre csak a jobb karját leste, mintha meg se hallotta volna, hogy hozzá beszélnek. Apa rögtön tudta, hogy el van foglalva valamivel, nem lehet és nem is érdemes ilyenkor megzavarni; játsszon csak, biztosan talált valami érdekes bogarat és azt tanulmányozza.

De nem. Egy mezei szúnyog szállt kinyújtott karjára és már készülődött is volna a művelethez. Zolika meg csak leste, nem hajtotta el. Apa azt hitte, elbambult a gyerek, úgyhogy gyorsan elhessegette a dögöt.

– Mért csinálod, Apa? Nem látod, hogy játszom vele?

– Ja, ne haragudj, azt hittem…

– Nem. Várom őket, meg akarom figyelni, hogy hogyan csinálják.

Apa nevetett egyet, aztán lapozott. „Hőségriadó az egész országban!” Már vagy két hete ezzel cikkeznek, ez megy a híradóban is. Nem kell túlöltözni, nagy ügy!

Fél szemmel újra Zolikára sandított. Meglepte teljes mozdulatlansága, megértette, hogy komolyan beszél a fiú: ő most szúnyogokra vadászik, és azért, hogy elkapja azt a pillanatot, amikor a rovar beleszúrja szívókáját a bőrébe és testéből kiszívja a vért. Undorítónak találta, kicsit meg is borzongott ettől. Különös perverzió a kis Zolikában. Nagyobb kínokat, fájdalmakat is vígan elviselne, de ezt, hogy tétlenül nézze, amint egy szúnyog megcsípi, amikor megvan a hatalma rá, hogy agyonnyomja; még hogy ő legyen az áldozat…

– Ugyan már, Zolika, hagyd ezt abba. Ezzel nem jó kísérletezgetni! Játsszál inkább Bátor bácsival, ott van a várnál, a többiekkel! – és rácsapott a karjára, amivel ismét megzavarta a vérszívót. Pedig már közel volt a pillanat.

Zolika szikrázó fekete szemekkel, dühösen nézett fel rá. Sértve érezte magát. Felpattant a padról és elszaladt.

– Gyere vissza! Gyere már vissza! Játssz mást! – de semmi válasz.

Utánaeredt. Kicsit felbosszantotta az eset. Az ember jót akar…

A játékvár mögött találta meg, a falhoz támaszkodva, jobb karját egyenesen előre nyújtva. Várt.

– Zolikám, bazd meg, ne gyerekeskedj. Vége van! Gyere! Megyünk!

 

Egy kertes, családi házban laktak, ahol a földszint volt az övék. Zolika természetesen külön szobával rendelkezett, de ennek ellenére legtöbbször átjárt szüleihez éjszakára, befurakodott melléjük, mert abban az időben félt.

Most azonban nem így történt. Zolika vacsora után, már jó korán bezárkózott szobájába. Apa egyszer benyitott hozzá; ő pedig ijedten váltott másik oldalra az interneten. Jó éjszakát, a kötelező puszival, Apa el.

Zolikának még nem ért véget a napja. Szúnyogokról olvasott:

 

„A magyar szúnyog szó ótörök eredetű. Az állat neve csagatáj nyelven szingek török és türkmén nyelven szinek. A maláriát terjesztő trópusi szúnyogfajokat moszkitóknak is nevezik.”

 

„A szúnyogfélék az egész világon előfordulnak. Kedvelik a meleget és a nedves környezetet.”

 

„E rovarok hossza 8 milliméter. A nőstény csápja fésűs, míg a hímé tollas, és szárnyával lassabban ver. A hím a nőstényt éppen ez utóbbiról ismeri fel. Potrohán és lábán néha csíkok találhatók. A nősténynek hat szúró-szívó sörtéből álló szívókája van. Ezek nyugalmi állapotban a hosszú, barázdált szájrészben, az alsó ajakban fekszenek, mint egy burokban. A vér szívásakor ez a szerv a tápcsatorna szerepét tölti be. A vért a fejben lévő »szivattyúk« szállítják a középbélbe, ahol tárolódik.”

 

„A szúnyogcsípés során a nőstény szúnyogok – mivel a hímek nem szívnak vért, ergo nem csípnek – szúró szájszervükkel hatolnak a bőrbe. Ez a mi méreteinkhez képest olyan apró, vékony és hegyes szerv, hogy a szúrást magát sem a vérszívás közben, sem később nem érezzük.

Ahhoz, hogy gondtalanul tudjon táplálkozni és emészteni, a szúnyog nyálával antikoaguláns anyagot juttat a szúrás helyére (mintegy beleköpi a sebbe), ami megakadályozza, hogy a vér megalvadjon szívás közben.

Immunrendszerünk felismeri a szervezetünkbe jutott szúnyognyálban lévő idegen fehérjéket, és úgynevezett 1. típusú, vagy azonnali túlérzékenységi reakció jön létre. A reakció lényege a »betolakodó«, vagyis az idegen fehérje mielőbbi eliminálása.”

 

Majdnem elaludt a monitor mellett. Az ágyhoz támolygott és fáradtan a matracra vetette magát, alig volt ereje, hogy egy vékonyka lepedőt magára terítsen.

 

Hajnali kettő felé félálmából felébredhetett. Nem hagyta nyugodni ez az új játék. Fölkapcsolta a villanyt és az éjjeli lámpáját is. Kinyitotta az ablakot, kitámasztotta. Az ágya mellé volt készítve egy tálka. Zolika gondolkozott, hogy ki és mikor tehette oda. Fölemelte. Olyan édes, sokat ígérő szaga volt. Meg is kóstolta, méz…. A fele elfogyott, a másik felét meg jobb karjára kente. Aztán lefeküdt az ágyra, csak most nem terítette magára a lepedőt. És várt… Egy kis levegőt be, és hosszan kifújni; még régen hallotta valakitől, hogy a szén-dioxid kibocsátásra gyűlnek a szúnyogok. Pár percig nem történt semmi, aztán hirtelen, nagyon közelről hallott valami zümmögést, közvetlen a füle mellett haladhatott el. Egyre többen lettek és mind egy helyre szálltak: a jobb karjára, amit bekent. Most megadatott a lehetőség Zolikának. Nem állt őrt az apja, hogy elhessegesse. Egyedül volt.

Az első nagyon lassúnak tűnt. Rászállt, tétovázott egy kicsit. Úgy tűnt, mintha ezer szemével felnézne Zolikára, aki bólintott, hogy mehet. Megértették egymást. Háromszor megkopogtatta a bőrt szívókájával, megpuhította, aztán egy határozott mozdulattal a hét réteg alá hatolt. Zolika érezte, amint szépen, lassan folyik ki karjából a vér. Az első egy örökkévalóságnak tűnt pedig.

A többi gyors volt, és nem lehetett őket megállítani. Néhány óra múlva Zolika már nem tudta mozgatni jobb karját. Bőre mintha lógott volna, rálapult közvetlenül a csontra, és a színe is megváltozott, sárgás lett.

 

Másnap Anyának megint dolga akadt a városban.  Így megkérte Apát, hogy ha tud, jöjjön előbb haza és kivételesen megint ő vigye le Zolikát a játszótérre.

Hosszú volt és meleg ez a nap is. Csak a játszótér kapujánál látta meg. A gyerek jobb karja befáslizva.

– Mit csináltál, Zolika? Anyád tudja?

Mivel nem kapott választ gyorsan letekerte a kötést Zoli karjáról. Semmi rendellenes. Hibátlan csupasz bőr, és mozgatni is tudja. Gondolta, biztos egy új játék. Mindenképp jobb, mint a szúnyogos.

Zolika a szokottnál rövidebb ideig ugrált meg libikókázott. Majd elment a játékvár mögé, játszani. Apa már nem is kérdezte, mi van ott. Hadd menjen, engedi; ő meg olvassa a mai lapot, hátha írnak valamit a hőség-sztorin kívül is!