Címke: esszé / publicisztika

Bejegyzések

A „pokoljárás” mint az irodalmi hagyomány megújítása Bérczesi Róbert dalszövegeiben

1 hozzászólás

1.

A dalszöveg mint a következőkben vizsgálatra szoruló, kultúrtörténetileg el nem fogadott, (vagy alábecsült) máig kategorizálatlan művészeti elem értelmezhetetlenné válik, ha a hagyományosan bevett irodalomelméleti, vagy még inkább verstani szabályrendszer keretei közé akarjuk szorítani. Be kell látnunk, hogy más-más kódrendszerek alapján funkcionáló textusokról beszélünk annak ellenére hogy struktúrájuk, mint a rímek, sorok, ismétlődés, stb. azonosak egymással, a hagyományos irodalmi-nyelvi, stilisztikai eszközök hatástalannak bizonyulnak a dalszöveg esetében. Szövegkohéziója az alkotó intuitív képességei által alakított íratlan, pusztán esztétikai alapokon nyugvó szabályrendszer, amely dallam és ritmus kettősségéhez mérten formálja az alkotás végleges alakját és amelynek leírására, vagy ellenőrzés alá vonására, nem áll rendelkezésünkre olyan egzakt tudományos módszer, mint a szótagszámok, verslábak, versformák gondosan kialakított hálózata. Ha a klasszikus értelemben vett „dalszöveg”, vagy még inkább „slágerszöveg” definiálásához akarunk közeledni, azok művészi kvalitásainak mértéke is megkérdőjelezendővé válik, de el kell azonban ismerni, hogy különösen az 1980-as évektől fogva, szemet szúróan sebes evolúción ment keresztül, megalkotva néhány olyan csúcspontot, amelyek meghaladják azt a csekély, lehetőségekhez mérten teret engedő diskurzust, amelyet a hazai zenei szaklapok, internetes blogok és fanzinek nyújtani képesek egy-egy alkotás (dal, lemez, előadó) kapcsán. Ennek az innovatív folyamatnak a kicsúcsosodása egyértelműen az underground szférából merítő, ma már több százezreket megmozgató és igazi „hungarikumnak” tekinthető „magyar alternatív” zenei mozgalom, olyan dalszerzőkkel és szövegírókkal az élen, mint Lovasi András, Kiss Tibor, Bérczesi Róbert. Megfelelő, egzakt elméleti-vizsgálati módszer hiányában is arra a következtetésre kell jutnunk, hogy e textusok jelentős hányada vizsgálatra érdemes, a következőkben pedig erre fogunk kísérletet tenni úgy, hogy a pokoljárás ősi, a művészet történetében millió helyen fellelhető motívumát használjuk metszéspontként.

A pokoljárás mint a művész, az alkotói formátum privilégiuma és életciklusainak, belső dimenzióinak nagy vízválasztója. Az egyén képességeinek legnagyobb próbatétele és bár a primitív, törzsi népek hagyományaitól eredeztethető, de minden kultúrában, művészettörténeti korszakban, a világ legkülönbözőbb tájain létezik megfelelője. A magyar szépirodalomban már a középkorban jelentkezik a „műfaj” Tar Lőrinc, Zsigmond király lovagjának tollából (1411) és végigvonul a magyar irodalomtörténeten, csak úgy, mint a világ más tájain: elkerülhetetlen, hogy megemlítsük Homéroszt, Vergíliuszt Dantét, Arthur Rimbaud-t, William Blake-et, stb. Zolnay Vilmos rendkívül részletes és alapos okfejtésében1 elsősorban nem a végcélként, hanem egy ún. „kötelező” alászállásként láttatja a pokoljárás motívumát, amely egyfajta elkerülhetetlen velejárója a költő2 szubjektumának kiteljesedéshez. Bérczesi Róbert (Blabla, majd Hiperkarma) a 2000-es évek elején robbant be a köztudatba mint alternatív „slágerénekes”, akit egyszerre poetikus színezetű, intellektuális, de ugyanakkor slágeres, dallamos és könnyen megjegyezhető dalszövegei országszerte könnyen ismertté és sikeressé tették. Nem lehetett előre látni, hogy alig néhány évre rá a Hiperkarma frontembere minden populáris és egyáltalában könnyűzenei hagyományt felrúgva maga körül, megjelenteti Amondó című3 kettes sorszámú, több szempontból is formabontó lemezét, amellyel célján túllőve addigi önpusztító attitűdjét, pszichotikus kirohanásokkal koronázva, önmagát temeti műve terhének súlya alá. Ebben az időszakban a már egy évtizede futó Quimby zenekar, Kiss Tibor nevű szövegíró-dalszerző énekese több mint másfél éves „kényszerpihenőre” távozik súlyos magánéleti, illetve kábítószer problémái miatt. Kiss Tibor individuális pokla nem egy konkrétan behatárolható műalkotás formájában, sokkal inkább egy személyes életszakasz felforgató hatásaként jelentkezik, a Quimby diszkográfiájának mélyén, több nagylemez dalszövegeiben érezhető a lenyomata. A pokoljárás koncepciója, mint azt látni fogjuk, Bércezsi Róbert példájához mérten lényegesen alul-strukturált, valamint a kábítószer mint ihletforrás sokkal egyértelműbb, ugyanakkor elkerülhetetlennek vélem, hogy megemlítsük a két szerző közti ekvivalenciát. Kiss Tibor maga így vallott egy videointerjúban erről az időszakról: „szóval moziztunk egy partnerrel, egymás szemébe néztünk és arra gondoltam, hogy én most látni akarom a gonoszt, azonnal ide vele, mutasd a pofád és előjött..”4 Bár A Quimby zenekar megalakulásától kezdve nem álltak távol a sötét tónusú, démonikus dalszövegek sem Kiss Tibortól, sem az együttes másik fő dalszövegírójától Varga Líviusztól, mégis az 1999-es Ékszerelmére5 lemez az, amelyen elsőként egyértelműen megjelennek ezek a motívumok. A tudatmódosító szerek általi megszállottság, ördögidézés itt lelehető fel először: „Nem én vagyok az ördög, csak a magyar hangja, rendezte: vér és alkohol” énekli Kiss Tibor az Ördög magyar hangja című dalban. Az Ékszerelmére album pokla azonban a kábítószer és a társadalom által az egyénre erőszakolt kispolgári attitűdből való menekülési kísérlet, amelyet az egy évre rá megjelenő Káosz Amigos6 című nagylemez csak fokozott. Példának okáért elég csupán a címadó dalból idéznünk: „szerelmes ember, a sötétben félve mondja, hogy menjünk a mennybe, de szerintem inkább Mexikóba kéne”. Pályafutásukban a hosszú szünet után megjelentetett Kilégzés című lemez lesz az, amely egyfajta bűnbánatot, kiútkeresést fog megfogalmazni, amely Bérczesi Róbert esetében hiányzik. Amíg Kiss Tibor az úgymond „megváltást”7, a kijózanodás állapotát dolgozza fel, addig Bérczesi a szándékos pokolra szállást. Megrendítő felismerés, hogy a hazai popkultúra képes volt a XXI. században ilyen szakrális és transzcendentális elemekkel bíró, rendkívül szuggesztív alkotásokat kitermelni, kérdés, hogy milyen elméleti-gyakorlati módszerekkel járhatunk a nyomában? Mi az a rejtélyes ok, amely a kétezres évek elején Budapesten, jó értelemben vett sikeres „slágerénekeseket” rituális, transzcendens pokoljárásra ösztökéljen karrierjük csúcsán? Könnyű és kézenfekvő válasz lehetne a kérdésre a kábítószer használat ténye, azonban e kijelentést csak részigazságként kezelhetjük. Drogokat sokan, sokféleképpen használnak és használtak a művészvilágban, a témának pedig külön szakirodalma van8, azonban látni fogjuk, hogy a művekre és a művészre gyakorolt hatása sokkal összetettebb esetünkben, mint sem hogy ködös szürreális víziók megörökítéséről és azok eufemizálásáról szóljon e tanulmány.

2.

Bérczesi Róbert szerzői intencióinak kutatását nagyban megkönnyíti, az a számtalan újság- és videóinterjú, amelyekben maga a szerző nyilatkozik részletekbe menően a vizsgált művéről. Ugyanakkor magas fokú kitárulkozása nem nevezhető „siker hajhászásnak”, a szerző összeomlása, majd egészen 2007-ig9 való visszavonulása a médiától, szubjektumának és identitásának válsága nagyon is valós és mély jelenségnek tekinthető.

A pokoljárás – bár kissé erőltetetten és didaktikusan hangozhat – mondhatni korjelenségek sorozatában van jelen, amely mindig szimbiózisban működik és formálódik a művész szubjektumával, a pokol képe minden korban más-más szemantikai elemekkel társul. Nagy különbség van Dante, vagy Tar Lőrinc keresztényi ideológiával átitatott purgatóriuma, vagy Rimbaud szabad szellemű, parnasszista élvezethajhászása között. Minden esetben az aktuális korszellem, vallás- vagy eszmeáramlatok generálta félelmek csomósodása, a szubjektumban fel nem oldódott szorongások kicsúcsosodása tölti meg az alkotói egyén poklát. Bérczesi Róbert szenvedéstörténetének kulcsszava a skizofrénia. „ Szóval nem tartottam féken a skizofréniát, hanem szabadon engedtem erre az időszakra”10 -nyilatkozza a szerző 2003-ban az Amondó megalkotásának időszakáról. Egy másik interjúban pedig így fogalmaz: „az egy fausti történet volt (..) és természetesen nem számoltam azzal, hogy ahogy megtalálok egy ösvényt, egyből megkísért a gonosz. És hát ez a két és fél év ennek a küzdelemnek a jegyében telt.”11 Az ördög kísértése és az úgymond megszállottság és a tudathasadás állapotának azonosítása biblikus hagyományokra vezethető vissza. A „Légió a nevem, mert sokan vagyunk” (Mt 5:9) kijelentése a démonnak, a megszállott egyén azon belső konfliktusára utalhat, amely az identitás szerkezetét részekre osztja, akár egymás ellen fordítva azokat. A részekre bomlás motívuma a „sámán-” és „táltoshit” rendszerében is fontos szerepet játszik.12 Az „elhívott” személy transzba esik, álmában az alvilágba száll, ahol szó szerint feldarabolják, testrészeit a gonosz szellemek ízlelgetik, majd újra összerakva, a világba visszatérve áll készen hivatásának teljesítésére. Kétségtelen, hogy az Amondó dalszövegeinek esetében egy belső párbeszéd13 tanúja lehet a befogadó, ahol a szellem hol egymásnak feszülő, hol egymással kiegyező viaskodásának folyamatát figyelhetjük meg. Struktúráját tekintve megállapítható, hogy egy konceptualizált albumról beszélhetünk, ahol az önmegismerés, a célba érés előfeltétele az egyén szellemének részekre bontása, kivizsgálása, a „démonikus” erők kísértésének való kiszolgáltatottság által. A következőkben a dalszövegek motívumainak elemzésével közelítünk ennek a folyamatnak a legfontosabb pontjaihoz.

Az Amondó különálló textusainak feltérképezése, pontos stiláris meghatározásai azért is ütköznek problémákba, mivel esetükben a dalszöveg, a rap, a versmondás és a jazz és pop éneklés különleges variánsairól beszélhetünk. Formai szerkesztettségük alapján leginkább a szabad vershez köthetőek, verse és refrén kettőséről semmiképpen sem beszélhetünk, a visszatérő szavakat, mondatokat, gondolatokat inkább nevezhetjük szimplán ismétlődéseknek. Sajátos jellege a műnek, hogy a legtöbb esetben nem törekszik semmilyen emelkedett irodalmi nyelvezet alkalmazására, a mondatok stílusa leginkább az élő beszédhez köthető, a szóismétlések és a gyakori, köznapi hezitációs „hibák” nincsenek stilizálva, átjavítva. A szerző, erre a természetes nyelvi környezetre építi rá metaforáit, szimbólumait, filozófiáját.

A címadó és lemezkezdő Amondó című szerzeményt aposztrofálhatjuk úgy, mint az egyén, akár a „gyermeki én” megismerkedését önmagával14. A test és lélek, vagy az ismeretlen részünk, részeink feltérképezésére alkotott vágy előbújását, a tudatalatti előretörését, a belső konfliktus, a lemez végéig tartó vitának a kezdőpontját jelöli e dalszöveg. Megfigyelhető, hogy a szöveg szerkesztettsége alapján a befogadó képtelen eldönteni, hogy mikor, melyik fél beszél, kérdez, vagy válaszol, a szürreális jelleg szabad asszociációs rímpárok segítségével áramlik és e „pszichotikusan zavaros” jelleg a mű végéig megmarad. A szöveg rap alapú, tempós kántálása, a dal rendkívül gyors 2/4-es sodró ritmusa, az akár „infantilisnek” is nevezhető elektronikus zajok vibrálása nyomatékosítja a hallgatóban, hogy egy bomlott elme dimenzióiba csöppent. Már ebben a dalszövegben megjelenik a „Nap”15 mint ősszimbólumként értelmezhető jelkép, amely valamelyest a transzcendens dimenzió premisszájaként fogható fel, egyfajta istenpótlék, maga a hallgatásba burkolózott Mindenható, vagy Lucifer. „A nyakamon a sugarak, a nyakamon a sugarak a kezeid” énekli Bérczesi Róbert, tehát a Nap hatóereje valamely fenyegető entitás is, amely magát az elbeszélőt kényszeríti önmaga ellen. Az Amondó lemez „filozófiai programjának” is tekinthető „Fekete Péter” című szerzemény, a nagyrészt szabad versnek tekinthető középrészével az, amely Bérczesi Róbert életfilozófiáját pontosan megörökíti. Akárcsak Arthur Rimbaud Részeg hajó (1870) című költeményében, a művész útjának viszontagságairól és „démoni” feladatának vállalásáról esik szó. A „csak úgy nem jutsz pokolra, ha magadtól odamész” vagy a „rossz utakról hozzuk neked a jó híreket, mert jó híreket hozni csak a rossz utakról lehet” sorokkal, ugyanúgy magának vallja a „mélyre süllyedés” gondolatkörét, akárcsak József Attila a már említett népdal idézettel Medvetánc című kötetének elején. A párbeszéd jelleget, az egyén önmagával folytatott vitájának titulálja és abszolutizálja is e dalszöveg befejezéseként: „A szabály, hogy az ember magáról beszél, magával ha beszél, bárki nevét mondja, bárki szemébe néz”. Tehát a szöveg eseményei kizárólag egy személy dimenzióján belül értelmezhetőek. Ez a művön átrohanó konfliktus a két én viszonyában, a „Mitévő”, illetve a „Szószerint” című szerzemények szövegeiben ér a tetőpontjára,16 a „halljuk mit tudsz, beszélj!” felszólítás, vagy az „- Ezt te honnan Tudod? -amire kíváncsi vagy? -Honnan? -Nem mondom el!” típusú veszekedő párbeszédek tanúskodnak erről leginkább. A feszültség a „Szószerint” utolsó versszakáig fokozódik17, amely egyfajta helyzetjelentés is arról, hogy a főhős/ök fordulóponthoz ért, ahonnan nincs visszaút, másrészt fizetnie kell a megszerzett tudásért. A zene egészen a dal végéig halk, jazz jellegű kompozíciókkal fokozza a hangulatot a robbanáspontig, a szöveg pedig a hosszú mellérendelő mondatok halmozásával, felsorolásszerűen kántálja az eseményeket, fokozva a tempót és a nyugtalanságot.

3.

A tetőpontjához a lemez az utolsó dallal érkezik el, a „Vétó” című szerzemény az, amely az önmaga szubjektív poklába taszított egyént, átlényegíti, újrateremti. Az „abban bízz, aki lettem” kezdősorban már kijelenti a szerző, hogy egy transzformáció végére, valamely „magasabb” életszféra küszöbére érkezett.18 Az alkotó tehát, egy szint ugrást vitt véghez19, feltűnő jelenség, hogy a szöveg párbeszédes volta megszűnik, a Vétó című dalban végig egy alany beszél, egy másik fiktív anonim személyhez. A beszéd tartalmát tekintve leginkább egy kioktató, tanácsot osztó imának, vagy akár egy papi felszentelésnek is beillene. A textus védelmet ígér a személynek: „mától eszébe nem jut a napnak, szinkronizálni a szádat, szintetizálni a képet” tehát az eddigi veszélyforrás a Nap, már nem rendelkezik hatalommal felette, főhősünk egy új dimenzióba érkezett, akár természetfeletti tulajdonságokkal is bír20 A végig emelkedő dallamvezetés csak erősíti a dal, „ünnepi”, „magasztos” jellegét, amelynek tetőpontja viszont elmarad. Mintha a szerző azt akarná sugallni: nem tudni, hogy saját beavatása sikerrel járt e. Említsük meg, hogy bár, a két személyiségfél nem vitatkozik egymással az utolsó textusban, de újra egy személlyé nem forrnak össze, a skizofrén állapot megmarad. „Aki nem vállalja be, hogy szénné ég, az is ugyanúgy a Nap alatt marad” -énekli Bérczesi Róbert és az „erről, talán még nekem se higgy” sorral folytatja, tehát a kérdés nyitva marad, csak egyetlen jelenséget tart a szerző egzaktnak: a vért. „mert a legfontosabb dolog ebben az emberi testnek nevezett szerkezetben mégiscsak a vér nevű folyadék. Semmilyen magasztos eszmét nem társítok hozzá, konkréten egy folyadékra gondolok (..) Ez a vége. Erre nem lehet visszaválaszolni.”

Tehát a Vétó című dal inkább elhallgattatása a skizofréniának és nem a záróköve, a két félt nem lehet kibékíteni, csak megállítani. Bérczesi Róbert „összeomlásáról” rengeteget cikkezett és cikkezik a zenei sajtó még napjainkban is. Az egyén egy olyan mély és egyéni megrázkódtatását énekelte meg az Amondó című műben, amely rendkívül ritka a művészettörténetben is, a magyar könnyűzenében pedig egyenesen páratlan.

1Zsolnay Vilmos, A művészetek eredete, Budapest, Magvető, 1983, 7-9.

2Hipotézisét József Attila Medvetánc című kötetének jelmondatául választott „Aki dudás akar lenni.. „ kezdetű népdal elemzése által támasztja alá, Uo., 8.

3Hiperkarma, Amondó, 1g Records/Hungaroton, 2003.

5Quimby, Ékszerelmére, Universal Music KFT., 1999.

6Quimby, Káosz Amigos, Universal Music KFT.,2002.

7A Kilégzés lemez témájáról készülőben van egy nagyobb hangvételű tanulmány

8A pokoljárás világirodalmi jelentőségéről kiváló összefoglalást nyújt: Paolo Santarcangeli, „Pokolra kell annak menni” Költők pokoljárása, Budapest, Gondolat, 1980.

9Visszatérése sem volt minden probléma nélküli, rajongók ezrei megdöbbenve nézték 2007-ben az alábbi „aggasztó” felvételeket, http://www.webcsatorna.hu/page/berczesirobi01 , 2012. 05. 14.

10Dömötör Endre, Est.hu, 2003, április, www.hiperkarma.hu/letoltesek, 2012. 05. 14.

11Őz Zsolt, A félelem energiái, Wan2, 2003, március, www.hiperkarma.hu/letoltesek, 2012, 05. 14.

12Zolnay, i, m., 343-344.

13„(..)alapjában kérdezz-felelek dologról van szó. Úgynevezett káté forma, amit már sokan használtak a történelemben, a magyar jakobinusok is például. Ez egy közlési forma: egy kérdésre egy válasz. Így tudatták a programjukat.” Dömötör, i. m.

14„Igen egyedül a vadidegen az akinek igazat adok, egyedül a vadidegen az, akibe beleszületek, akibe beleszületek, beletanulok”

15„Ha, baszogat a Nap, valamire vidd!”

16 „Ebben a dalban is nagyon érződik a párbeszéd fíling, ebben leginkább. Ez egy veszekedős párbeszéd. Akár egy fiú és egy lány közti szerelmi veszekedés, civakodás is lehetne.” – a szerző a „szószerint” című dalról nyilatkozik, Dömötör, i, m.

17„Azt hitted, hogy csak úgy kisétálsz innen és onnantól az jön, hogy szó szerint ingyen van minden? Hát tévedsz!”

18„az, hogy a dolgod a világgal elmúlt, az még nem jelenti, hogy véged”

19„az összes életed közül ez a mostani marad a végszó, a végszó magasan maga a lényeg”

20„nem fog az átok, nem hat a méreg”

Bejegyzések

Szórakoztatás vs. Provokáció:

Lehet-e még forradalmi téma a szexualitás az irodalomban?

(Egy felolvasóest margójára)

 

November 26-án a budapesti Roham Bárban rendezték meg a Nedv-Edzés névre keresztelt igencsak sajátos felolvasó estet, melynek funkciója a szervezők szándéka szerint az volt, hogy bemutassa, az irodalom némi undorral – és jó adag humorral – keresztezve hogyan működhet a mai magyar irodalmi közegben. Továbbá, hogy a szexuális perverziót olyan provokatív eszközként használja, amely (a legszélesebb palettán bemutatva) képes lehet felforgatni az irodalmi diskurzust – akár csak egy felolvasó est erejéig is.

Sajnos azonban a felolvasás résztvevői (talán egy kivétellel), illetve a szintén felolvasó, valamint a moderátori feladatokat ellátó Novák Zsüliet nem tudták elkerülni a csapdát, hogy a szexuális perverzió pusztán öncélú eszközzé váljon. Ez önmagában, ezen speciális alkalom esetében, még nem feltétlenül róható fel végzetes hibaként, tekintve, hogy már a rendezvény elején lehetett tudni, a szerzők jó barátok, és a felolvasás tulajdonképpen egy nyilvánosság előtt zajló, egymás (és természetesen a közönség) szórakoztatására hivatott esemény ötleteként fogant meg. Ezzel nem is volna semmi gond, ha nem érezzük annak vágyát, hogy a szövegek kitörjenek ezen öncélú szórakoztatás keretei közül. Ugyanis amint ez a szempont felmerül, a hallgató joggal várja el, hogy a szövegek többet mondjanak a csupán humoros gusztustalanságnál. A felolvasás ezen része azonban – meglátásom szerint – sikertelennek bizonyult.

Muszáj erősen hangsúlyozni, hogy a szövegek önállóan mint a szórakoztatás eszközei egy csendes novemberi hétköznap estén, nyilvánvalóan egyéni hallgatói ízléstől függően, de megállták a helyüket. Ezt megkérdőjelezhetetlenül mutatta, hogy igen sokan jelentek meg a felolvasáson, illetve, hogy a szövegeket hangos taps és tetszésnyilvánítások, valamint felolvasásuk során a gusztustalansággal adekvát hanghatások kísérték („fúj-fúj!”), és ami még fontosabb: nevetés. Egyetlen kivétel volt, nevezetesen Kalapos Éva Veronika szövegének esete, amely egy gyomorforgató szexuális kapcsolatot egyfajta madeleine-ként használt fel annak érdekében, hogy megjelenítse, milyen éles, lehangoló, néha mind testileg, mind pszichológiailag undorító, ha az ember felnő, és eltávolodik gyermeki önmagától, valamint a család védelmező és biztonságos közegétől. Ez volt az egyetlen olyan felolvasott szöveg, amely nem váltott ki nevetést. Mellékesen megjegyzem, hatalmas meglepetés volt számomra, hogy a felolvasás végén tapssal megszavazott közönségdíjat nem ez a szöveg nyerte el (bár kétségkívül Soltész Béla győztes írása volt méltán a leggusztustalanabb – és talán a leghumorosabb is).

Mindemellett a rendezvény egészének legnagyobb problémájaként az fogalmazható meg, hogy nem volt képes reflexív módon viszonyulni sem önmagához, sem a témához. Úgy kívánt szórakoztatva provokálni, hogy nem derült ki, mi a provokáció valódi célja. Persze mint minden, a szexuális perverziókkal nyíltan és leplezetlenül foglalkozó szöveg, az itt elhangzottak is nyilvánvalóan egyfajta feltételezett konformista irodalmi nyelv ellen kívántak „lázadni”, azonban elkövették azt a hibát, hogy nem mérték fel helyesen a közeget, amelyben ezt „lázadást” véghez kívánják vinni. Egyrészt a magyar irodalom ezen a „lázadáson” már egy jó ideje túl van (lásd Esterházy), másrészt az elmúlt néhány évben sorra születtek azok a hosszabb-rövidebb szövegek, amelyek eljutottak ezen törekvések végpontjaira (lásd pl. Spiegelmann Laura, Emma Ovary stb.). A feltételezett „konformista irodalom” (amely egyébként kétségkívül létezik, csak nem abban a formában, és nem olyan hatással, mint ahogy a Nedv-Edzés szervezői elgondolták) működését jól mutatja, hogy például Spiegelmann Laura Édeskevés című kötetének recepciója esetén látványosan nem a provokatív szexualitásra került a hangsúlyt, hanem arra a kérdésre, hogy vajon ki rejtőzhet az írói álnév mögött. (Meg kell jegyeznünk, hogy ezen kérdés relevanciáját sem kevésbé haladta már meg akkor is a hazai irodalomtudomány – igencsak komikus volt, amikor a Tizenhét hattyúk vagy Sárbogárdi Jolán, horribile dictu, a Psyché után, az egyik „gyanúsítottnak”, Garaczi Lászlónak el kellett magyaráznia, hogy számára nem az a fontos, hogy ki a szerző, hiszen a szövegre mint olyanra kell figyelnünk).

Hasonló jelenség volt, amikor Novák Zsüliet azt a kérdést vetette fel, hogy létezik-e női és férfi irodalom. Sajnos mivel a téma nem kapott túl nagy teret a felolvasások közti rövid beszélgetések során, nem derülhetett ki, hogy a moderátor a klasszikus feminista irányzatok jellegzetes női hangvételére utal-e (keressük meg a nagy írónő elődöket stb.), avagy a gender studies irodalomtudományi vonalára kíván rátérni, amely radikális hangon kérdez rá ezen típusok mibenlétére.

A Nedv-Edzés tehát egyrészt a közönség nagy része számára szórakoztató és egyedi rendezvény volt – így tehát részben teljesen elérte a kívánt hatást –, azonban sajnos kihagyta azt a lehetőséget, hogy kritikusan szemlélje saját magát, illetve a témát és a nyelvet, amelyet feldolgozott és felhasznált. A felolvasóest a közönségben azt a lényeges és izgalmas kérdést vethette fel végső soron, hogy lehetséges-e provokatív nyelven megszólalni, illetve provokatív témát felvetni egy olyan diskurzus keretein belül, amely képes magába olvasztani minden ellen-diskurzust. Ez a posztmodernnek nevezett diszkurízv rendszerek egy alapvető tulajdonsága, amely megtalálható a posztmodern művészetekben, az újkapitalizmus alkalmazkodóképességében, a társadalmi rendszerek elleni lázadások bulvárosításában stb. A probléma tehát az, hogy a Nedv-Edzés azon az illúzión alapult, hogy egy bizonyos nyelvhasználat, valamint egy bizonyos téma radikálisan kívül állhat egy adott diszkurzív rendszeren, nem számolva azzal a nagyon igaz foucault-i állítással, hogy semmi nem lehet kívül.

A rendezvény hivatalosan 1. Nedv-Edzésként lett meghirdetve, így tehát azt javasolnám a szervezőknek, hogy ha folytatni kívánják a sorozatot – amit őszintén remélek -, akkor igyekezzenek kitörni a puszta szórakoztatás keretei közül, és kérdezzenek rá arra a fundamentális kérdésre, hogy a perverzitás és a radikális nyíltsággal bemutatott szexualitás képes-e még, és ha igen, milyen módon, egyfajta „forradalmi szubjektumként” funkcionálni a kortárs magyar irodalom diszkurzív közegében/közegeiben.

Bejegyzések

Könnyű futás (Kulturális hagyomány és tolerancia a páli levelekben)

Mit gondoljunk a politikáról?

Egy, a metafizikától és az emberi valóságtól idegen gondolkodásmód (amolyan XIX. századból itt maradt, avítt cafrang) vagy pedig az emberi létezés primér, autonóm területe, mint a beszéd és a szexualitás?

A Biblia alapján nehéz lenne a politika idegensége vagy épp istentelensége mellett érvelni. Hiszen a sugalmazott könyv annak az útnak a fokozatait is bemutatja, ahogy egy egyetlen emberre, Ábrahámra vonatkozó ígéret lassan-lassan minden emberi lényre kiterjed. Ha optimisták volnánk, akkor azt gondolhatnánk, ez a történelem.

 

Az ószövetségi Isten az elnyomottakat és a másodszülötteket pártolja (nem Ézsaut, hanem Jákobot, nem Káint, hanem Ábelt), ennek ellenére működtet egy reprezentatív intézményrendszert (királyság). Igaz, Izraelben a hatalmasok hatalmát végig ellensúlyozza egy népi-szakrális ellenzék, a prófétaság intézménye. A politika szent. Minden hatalom végső forrása Isten. Ezért lehet, hogy az apához, a férjhez, azaz a „királyhoz” való kapcsolat annyi fajtájával találkozunk az Ószövetségben.

 

Az Újszövetség viszont nem az ilyen hierarchikus viszonyokat állítja előtérbe. Az apostolok – és ez igazán különös lehetett a Biblia antik irodalmon nevelkedett olvasóinak1 – nem keresték a kapcsolatot koruk hatalmasságaival. Nem a „királyokkal” akarták kezdeni a térítést, így hát nem is voltak „bejáratosak” sehova. Egyetlen apostol sem érzett késztetést, hogy a „nép hangján” dübörögjön a császári udvarban. Valamiféle „hatalmasságok” persze az Apostolok cselekedeteiben is vannak: de nem királyok, hadvezérek, hanem katonatisztek, városparancsnokok, elöljárók, a birodalom tipikus középkáderei. Persze már ez a szokatlan orientáció is nevezhető politikainak: a kisemberi világon át bevenni a Római birodalmat.

 

Hiszen a „másik” az Újszövetségben nem a hatalom birtokosaként, hanem hozzánk hasonló kisemberként, „felebarátként” konstruáltatik meg. Nem nagyívű elbeszélések hőseként, hanem metaforák és példázatok alanyaként. Ám ebben a sajátos kisemberi világban tovább folytatódik a jogok és a privilégiumok megosztása. A leviták származáson alapuló privilégiumait már Krisztus idejében elhomályosította a farizeusok egyéni érdemeken alapuló tekintélye. Jézus Izrael „elveszett bárányait”, a farizeusok által megvetett bűnös és tudatlan zsidókat akarta a kiválasztottságba vissza-emelni. Ám nem ő, hanem az apostolok lesznek azok, akik ezt a kiválasztottságot kiterjesztik minden emberre. „Vad olajfa létedre beoltattál, és részese lettél az olajfa gyökerének és nedvének”, üzeni Pál a pogányoknak. Ez a folyamatos jogkiterjesztés az üzenet része – nem meríti ki azt teljesen, de enélkül bármiféle spiritualizmus elképzelhetetlen. Ráadásul a jogok szétosztása Jézus kereszthalála, sőt az apostolok után is folytatódik: Szent Ferenc nemcsak „szereti” az állatokat, hanem beszél hozzájuk, prédikál nekik. Átlép egy határvonalat, amit még az apostolok is tiszteletben tartottak.

 

Mérhetetlen leegyszerűsítés persze politikai olvasmányként értelmezni a Bibliát. Ez akkor is igaz, ha tudjuk, azok tiltakoznak a leghangosabban, akik azt akarnák, hogy „mindennapi kenyerünket” bízzuk rá a szakértőkre, a vezetőkre a kiváltságosakra – és milyen jó lenne, ha nem lennénk ilyen „anyagiasak”. Hogy az ige mellé Krisztus valóságos és konkrét kenyeret is osztott? Ez csak kivétel, csak egy egyszeri, megismételhetetlen tett. Az viszont igaz, hogy a Bibliával nem lehet igazolni bosszút, a múlt látványos kiigazítását, semmilyen történelmi elégtételt. Talán még verbálisan sem: senki nem pocskondiázza például a levitákat, nem próbálja meg a hibáik elősorolásával ledarálni őket. Jézus ilyen tekintetben talán kivétel: ám ő sem azért szidja a farizeusokat, hogy a tömegek bosszút álljanak, hanem hogy térjenek meg.

 

A teremtmény nem a múlt, hanem csak a jelen és a jövő felé lehet nyitott: az elnyomást meg kell szüntetnie, de elégtételt venni, a múltnak igazságot szolgáltatni már barbár tett lenne. Talán ez is hozzátartozik a „szelídség” jézusi értelméhez –nem a reménység, hanem a vissza-tekintés, az emlékezet táplálja a gyűlöletet. A jóságnak van valami időbeli dimenziója és irányultsága, ezért is lehet, hogy a szelídek örököljék a földet.

 

No de ki az a „másik”, akivel osztoznunk kell? Aki a semmiből lép elénk, mert a bűneit (a régieket) már elfelejtettük? És mit kezdjünk vele, ha már itt van? A mai példa nélküli politikai, kulturális megosztottság azt igazolja, hogy a tolerancia nemcsak tradíció és politikai elvek függvénye.

 

Talán magunkkal is kéne kezdeni valamit. Mert ha a „másik” csak addig lehet büszke a saját idegenségére, míg ez a kis szexepil megerősíti, hogy ő mégis (és mindazonáltal és mindörökre) a többséghez tartozik, akkor ez a másság nem jelent semmit. Ahogy az sem, ha valakit „elvben” elfogadunk, ám ha az illető bármilyen kérdésben ellenvéleményt nyilvánít, akkor ezt az elfogadást (mint egy állami kitüntetést, amire méltatlan lett), egy felháborodott szóözön kíséretében azonnal visszavonjuk. Ilyen esetekben a „másik” csak fityegő, kitűző, nem autonóm személy: arra való csak, hogy bizonyítsa, mi milyen határtalanul elfogadók vagyunk.

 

De hát csak kevés „ilyen eset” van. Mert csak nagyon kevés felebarátunk szeretne ilyen feltételek közt a barátunk lenni. Ezért aztán mindenkitől félünk. Csak a saját klikkjeinkben érezzük jól magunkat – és csakis az I. osztályon. Különrovat, különkonyha, különminden, hogy oda ne léphessen be akárki. A képtelen urizálás és elzárkózás mögött ott a rettegés, hogy szertefoszlunk, megsemmisülünk, ha velük személyesen találkozunk.

 

No de kicsodák vagy micsodák ezek az akárkik ? Én úgy vélem, minden idegenkedés, iszony az emlékezetből meríti erejét, és igenis van kulturális alapja Egy I. századi hithű zsidó számára aligha létezett a birodalmi kulturális reprezentációnak az atlétikai stadionoknál visszataszítóbb momentuma. A rómaiak befolyása alá vont városok mind kaptak egyet, hogy kulturálisan – hogy is mondjuk… – felzárkózzanak. De akkor a zsidó gyökerű keresztény gyülekezetekkel levelező Pál mért tanúsít oly megszállott érdeklődést az atlétika iránt? Mért beszél futókról, miért beszél a „dicsőség koszorújáról”? Ő, a rabbinikus neveltetésére büszke apostol nem lett volna „rendes zsidó”? Vagy megpróbálta volna az antik kulturális kereteket kiüríteni? A kijelentései öniróniáját mind a mai napig érezzük: hiszen ő, a „koszorús futó” – a nyugati kultúra magányos hosszútávfutóinak és magányos atlétáinak előképe – a hagyomány szerint sánta volt. Az is különössé teszi a futószenvedélyét, hogy a futás kapcsán Pál nem beszél az antik kultúra „árnyoldalairól”, nem szólít fel senkit elhatárolódásra, nem jelenti ki, hogy szabad futni, de nem „nagyon”, még csak nem is kívánja a többi futó „jó útra” térését. Az ő toleranciája nem ismer óvatosságot és méricskélést. Elég politika, hogy előre néz.

 

A futó lába csak pillanatokra érinti a földet. A tekintetével átfogja az antik oszlopsorok ragyogó arányait, de nem időz annyi ideig a földön, hogy megmérgezhesse a halottak keserűsége, a rengeteg szenvedés, ami a föld mélyéből sugárzik. Pál nem azt mondja, hogy égessük fel a stadionokat, sem azt, hogy boruljunk le előttük. Csak azt sugallja a maga merész metaforáival, hogy felszabadultak legyünk, és – akár – mindenhol otthon érezzük magunkat.

 

Erre a könnyed futásra Pált talán a magabiztossága is képessé tette. Aki az univerzum polgára, az mindenhol otthon van – a mennyben ugyanúgy, mint a szülőföldjén, vagy akár az oszlopos római stadionokban.

 

Mert futni jó.

 

 

 

1 Az antik irodalom tradíciói szerint halászok, ácsok, vámosok és más efféle kisemberek között nem is igen játszódhat tragikus történet. Komikus annál inkább.

Bejegyzések

Barátom, a bértroll

Karácsony előtt egy héttel, amikor a gyerekek az adventi naptárból szedik ki a csokikat, a szülők pedig munka után a bevásárlóközpontokban izzadnak bele kabátjukba, az egyetemista Juli a Szabó Ervin könyvtár olvasótermében ült, és egy hatalmas, hervasztóan unalmas tankönyvbe temetkezett. Kint már vaksötét volt, de még egy óra volt hátra zárásig, és Juli mindenképpen szeretett volna a könyv végére érni, hogy legalább valami halvány esélye legyen a másnapi vizsgán. Ez mégsem jött össze: pittyent egyet a telefonja, sms érkezett a barátjától, Petitől, benne két szóval: „meló van”.

Juli okos lány volt, a telefonja is okos volt, úgyhogy azonnal megértette az üzenetet és megnyitotta a megfelelő weboldalt. Egy friss cikket talált egy fiatal közgazdásztól, ami a felsőoktatási reformról szólt, hogy szerinte hogyan lehetne olcsón, demokratikusan és hatékonyan véghez vinni anélkül, hogy a diákok ezrével menekülnének külföldre a hatalmas tandíj elől. Nem volt ideje tüzetesen végigolvasni, de tudta, hogy nem is erre van szükség, hanem hogy minél gyorsabban hazaérjen.

Tíz perccel később már a buszon ült. Újra megnézte a cikket a telefonján, és látta, hogy már tizenkét hozzászólás érkezett. A kommentelők lelkendeztek, hogy milyen értelmes az ötlet, és hogy milyen igaza van a szerzőnek. Juli tudta, hogy nincs veszteni való ideje: a buszmegállótól a lakásig már futva tette meg az utat. Felrohant a lift nélküli bérház negyedik emeletére, lihegve nyitott be az ajtón. Peti az egyszobás lakás egyetlen asztalánál ült, rajta egy laptoppal és egy üveg vörösborral, ami már félig üres volt.

– Hol tartasz? – kérdezte Juli, miután szájon csókolta Petit.

– Most még DrMaximus vagyok – mondta Peti, és buzgón gépelt tovább. – A kanapé mellett van a jelmezes doboz.

Akkor van tíz-tizenöt percem, gondolta Juli. A jelmezes dobozt még nem nyitotta ki, ehelyett megtalálta az ágy mellett Peti egyik szemináriumi dolgozatát, végigolvasta, aztán felvett egy dioptria nélküli, vastag keretes bölcsész-szemüveget. DrMaximus kellemetlen, személyeskedő, tudálékos stílusát már jól ismerte, úgyhogy ehhez igazította az első performanszát.

– Elküldted a kommentet? – kérdezte Juli, amikor látta, hogy Peti hátradől.

– El. Már ki is jelentkeztem. És beléptem Gyúrós Sanyika néven.

– Nagyon jó. Akkor idd ki a maradék bort, mindjárt hozom a másik üveget.

Miután Peti megitta a bort, Juli belekezdett. – A szemináriumi dolgozatod csapnivaló – mondta, és közben egy ceruzával bökdöste Peti hasát. – Végig kevered benne a francia és a német civilizáció-felfogást. Egy kisegítő iskolás is jobbat írna, mint ez a szar. Azt meg, hogy mi a posztmodern, szerintem soha többé ne próbáld meg felfogni. Egyszerűen nincs hozzá elég agyad. A helyesírásod meg rémes. Több helyen olyan vesszőhibákat vétettél, hogy én szégyelltem magam helyetted.

– Köszönöm – mondta Peti. Juli még egy jó nagyot szúrt a ceruzával Peti hasába, aztán kiment a konyhába a második üveg borért. Peti kellően felidegesedett az intellektuális megalázáson és a bökdösésén, így Gyúrós Sanyika néven egy jó hosszú, helyesírási hibákkal tarkított és dühtől fröcsögő hozzászólást írt a cikkhez, amiben öntelt, tudálékos pöcsfejnek nevezte mind a cikk szerzőjét, mind pedig a DrMaximus nevű hozzászólót. Azt sem felejtette el hozzáfűzni, hogy nincs szükség ennyi diplomásra, és inkább mennyen (sic!) el mindegyik kapálni. Aztán lehiggadt, kijelentkezett Gyúrós Sanyikaként, bejelentkezett DrMaximusként, és néhány leereszkedő sorban kioktatta Gyúrós Sanyikát, hozzátéve, hogy ennek a cikknek az olvasói 99%-ban a funkcionális analfabéták, vagy a műszaki értelmiségiek közül kerülnek ki, ami lényegében ugyanaz.

Juli közben visszatért a borral, kinyitotta és töltött Petinek. Amíg Peti megitta az újabb pohár bort, öt új hozzászólás érkezett. Kettő még az eredeti cikkel foglalkozott, három viszont már a hozzászólásokkal: az egyik Gyúrós Sanyikát oktatta ki a nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekért, a másik kettő DrMaximust szidta az önteltsége miatt. Peti ezek után Gondolkodó néven jelentkezett be, mind az öt hozzászólót egyenként seggfejnek nevezte, aztán kijelentkezett, és rögtön utána bejelentkezett Turbógejzír néven, és három sorban leírta nyolc magyar politikus nevét, aztán azt, hogy legszívesebben mindegyikük hulláját fellógatná a Kossuth téri zászlórúdra.

Juli eddigre beöltözött náci tisztnek. Tányérsapka, hosszú fekete bőrkabát és fekete csizma volt rajta. A már meglehetősen spicces Peti kezeit egy bőrövvel a radiátorhoz kötözte, aztán akkorát rúgott hátulról a térdhajlatába, hogy Peti a földre rogyott. Juli kiválóan beszélt németül, ami kapóra jött ehhez a performanszhoz: elszavalt egy Hölderlin-verset eredetiben, de üvöltve, és közben néha lekevert egy pofont Petinek. Peti egy szót sem tudott németül, fogalma sem volt, miket kiabál Juli, de meg volt róla győződve, hogy minden szava háborús bűncselekmény. Juli végül eloldozta Petit, aki visszatámolygott a laptophoz, bejelentkezett Hipster69 néven, és elkezdett írni egy hosszú, dühös kommentet, amiben náci fasiszta disznónak nevezte a cikk szerzőjét és a hozzászólók közül tízet, köztük DrMaximussal, Gyúrós Sanyikával, Gondolkodóval és Turbógejzírrel. Mielőtt elküldte volna, odahívta Julit, aki átnézte a szöveget, kijavította a félregépeléseket, és a végére odaírta, hogy „Európában ti már rég a pöcegödörben rohadnátok, bárcsak ne ezen a lábszagú, szaros Magyarországon élnék, ahol mindenki paraszt”.

Peti nagyon émelygett, hányingere volt, lefeküdt a parkettára hanyatt. Juli nézte az új hozzászólásokat: már egyik sem azzal foglalkozott, hogy miről szólt az eredeti cikk, hanem arról, hogy melyik kommentelő menjen el az anyjába. Mindjárt készen vagyunk, gondolta, már csak az utolsó fázis van hátra. A jelmezes dobozból kivette Kriszta blúzát, és a haját is hátrafogta copfba úgy, ahogy Kriszta szokta. Kriszta Peti előző barátnője volt, akibe sokkal szerelmesebb volt, mint Juliba. Már másfél éve, hogy Kriszta elhagyta Petit egy jóképű, fekete hajú izraeli fiúért, aki egy nagy multicégnél dolgozott, és remekül keresett.

– Peti – térdelt le Juli a parkettán fekvő fiú mellé, Kriszta blúzában. – Meg kell értened, egész egyszerűen kevés vagy nekem. Avner egészen más. Jóképű, gazdag, kedves, figyelmes… És isteni az ágyban. Nyolcszor volt orgazmusom vele. Akkor, amikor te abban a hülye kulcsosházban piáltál a hülye barátaiddal.

Peti hatalmasat üvöltött. Felpattant, a laptophoz lépett, és öt percen át verte a billentyűket. Utána felállt, az ágyhoz tántorgott és arccal előre a párnák közé rogyott. Juli átnézte a kommentet, kijavította az elütéseket az olyan komplex szókapcsolatokban, mint a hazátlan buzeráns zsidó féreg, meg a gennyesképű tetves hazaáruló, aztán elküldte a kommentet. Kijelentkezett, mint Szittyaharcos, a konyhába ment és főzött egy teát. Aztán visszament a géphez, és azt látta, hogy húsz új komment érkezett, amelyekben említés sem történt a cikk eredeti témájáról, mindenki az előző hozzászólókat, különösképpen Hipster69-et és Szittyaharcost szidta. Nagyon jó, ebből sem lesz már értelmes vita, gondolta. Kikapcsolta a gépet, leoltotta a villanyt és bebújt Peti mellé az ágyba.

Az éjszaka közepén Peti felébredt, átölelte és megcsókolta Julit, aztán bekapcsolta a laptopot. Juli nagyon fáradt volt, nem maradt ereje megkérdezni Petit, hogy miért nem alszik, visszazuhant a mély álomba.

Másnap Juli nem ment vizsgázni. Helyette a pártközpontban ült a folyosón egy fotelben. Petit várta, aki már fél órája bent volt az egyik irodában. Bentről dühös kiabálás hallatszott. – Te szerencsétlen hülye! Hogy jutott eszedbe mindenhova beírni az igazi neved? Mind a hat nyomorult nicknevedet leleplezted! Takarodj innen, te senki, meg ne lássalak többet!

Némán gyalogoltak a buszhoz. A megállóban Juli nem bírta tovább, meg kellett kérdeznie.

– Miért csináltad?

– Felébredtem éjszaka. Nem is emlékeztem, mi mindent írtam össze az este. Aztán bekapcsoltam a gépet és megnéztem… és majdnem elhánytam magam. És arra gondoltam, hogy hiába kapok tízezer forintot minden szétcseszett cikkért, amit fröcsögésbe fullasztok, én ezt a melót nem tudom tovább csinálni. Nem akarok bértroll lenni. Nem ilyen estéket akarok magunknak. És beléptem mind a hat nickemmel, és mindenhová azt írtam, hogy Bartha Péter vagyok, és hogy bocsánat.

– Értem – mondta Juli. – Jól tetted.

Jött a busz, felszálltak. Némán ültek egymás mellett tíz percig, aztán leszálltak. Esett a hó. A ház felé gyalogolva Juli megint megszólalt.

– Akkor ezentúl nem kapsz pénzt a párttól azért, hogy az értelmes cikkeket szétbarmold a hülye hozzászólásokkal?

– Így van.

– Szeretlek.

Összeölelkeztek a hóesésben. Aztán a házhoz érve Peti kinyitotta a postaládát. Csekk jött a gázművektől, harmincnégyezer forintról.

– Ezt nem tudjuk kifizetni – mondta Peti.

Juli hallgatott.

– DrMaximus, Hipster69 és Szittyaharcos nincs többé – mondta Peti. – Csak Bartha Péter van. És Bartha Péter nem tudja kifizetni a gázszámlát.

– Akkor majd Bartha Péterrel fogok halálra fagyni – mondta Juli.

 

Bejegyzések

Költő a zongoránál

Várjon Dénes zongoraestje –

Festetich Palota, Tükörterem, 2012. december 8. szombat

A zongora című sorozat decemberi állomásaként Várjon Dénes koncertjére került sor, aki két, első pillantásra is jól elkülöníthető résszel készült erre az estére. A koncert első felében Beethoven zenéje került előtérbe, az eredetileg meghirdetett program szerint az Op. 10/3-as D-dúr szonátát játszotta volna az Op. 13-as Pathetique-et megelőzően, de ez közvetlenül a kezdés előtt az Op. 14-es G-dúr szonátára módosult, mely kiváló felvezetésnek bizonyult a talán első igazán mesterműnek számító szonáta előtt; hiszen egy meglehetősen könnyed, mindegyik tételében játékosságot és különleges kreativitást igénylő műről van szó, ami sokkalta inkább hordozza magán a klasszika jegyeit, mint a Pathetique, annak ellenére, hogy később íródott, mint a 8. szonáta. Várjon Dénes már itt érzékeltette, mennyire poétikus alkat, az egész este folyamán a kontrasztok, a visszafogottság és hihetetlen energia váltakozásának lehettünk fültanúi, és igazán feltűnő volt a felső regiszterek egész különleges kiemeltsége, a bal kéz sokszor tompított, egészen „minimalista” játéka, amelynek következtében a dallamívek kidolgozottsága és a nem először és nem is utoljára említett költőiség felettébb megmutatkozott. Kétségtelen, hogy a nagy Steinway versenyzongora ebben a teremben egészen máshogy, sokkalta erőteljesebben szólalt meg, mint mondjuk a Bartók Béla Hangversenyteremben, és talán ez a körülmény is befolyásolhatta Várjon Dénest abban, hogy egy efféle cserét hajtson végre a koncert előtt. Az első tétel meseszerűsége után egy nagyon intenzív és zárlatában is kimondottan meglepő lassú tétel következett, amit végül a scherzo feszes játékossága zárt. A Pathetique-hez – most már tudom – távolabb kellett volna elhelyezkednem a zongorától, mert az az intenzitás, a darab és az előadás szempontjából a lehető legjobb értelemben vett frusztráltság megkövetelt volna valamiféle távolságtartást. A bevezető téma csodálatos volt. A viszonylag szűk hely révén és a kivilágított tükrökkel körbevett terem adottságai miatt elképesztő módon le lehetett olvasni az arcokról azt az energiát, ami az első tétel hatására az emberbe költözik, ha úgy – márpedig Várjon Dénes azzal, hogy nem csak az allegro részt, hanem a bevezető témát is megismételte, figyelmemet egyre inkább arra a forrongó megilletődöttségre irányította, ami csak annyi ellentmondást rejt magában, amennyi maga a bevezető téma és az azt követő allegro rész között feszül. Valójában az egész szonáta varázslatos volt, a második tétel fokozásai, drámaisága, és a hangerő, ami ehhez szükséges, egészen tökéletesen szólt a Tükörteremben, talán csak a harmadik tételben volt felfedezhető egyfajta egyenetlenség – mintha a lassú részek túl nyújtottak lettek volna ahhoz képest, hogy alapjában egy rondó tételről van szó –, de a költőiség és a szinte teljesen hibátlan, elképesztően precíz és kifinomult játék feledtette, ha volt is ilyen egyenetlenség.

 

A második része a koncertnek szinte teljesen más hangulatban telt. Leoš Janáček In the mists című négy tételes darabja – a zeneszerző egyik utolsó, zongorára írt kompozíciója, s amit lánya halála után szerzett – valóban különleges lebegéssel bír; egyszerre mutatkoznak meg az impresszionista jegyek, ugyanakkor a népzenei ihletettség/hatás is egyértelműen jelen van. Ha álomszerűséget írtam még korábban a G-dúr szonáta kapcsán, azt azért itt is ki kell emeljem, csak ennek a darabnak az esetében nincs egy olyan egyértelmű és könnyed, már-már megnyugtató feloldás, mint a Beethoven-műnél. A hivatalos program utolsó darabja Schumann Symphonic studies című alkotása, melynek alaptémájára a zeneszerző egy szerelme által, Ernestine von Fricken közreműködését követően talált rá, és ebből született meg a tizenegy, illetve aztán egy tizenkettedik variációból is álló mű. Akárcsak a beethoveni feszültség és energia esetében, Schumann – néha – hideg őrülete is kiválóan áll Várjon Dénesnek, azzal együtt, hogy nagyon koncentrációigényes és meglehetősen nehéz kompozíció(k)ról van szó, ahol a színek különböző árnyalatban rakódnak egymásra, és, mint ahogyan arra a cím is utal, ezek egyfajta „gyakorlatok”, olyan témavariációk, melyek mintha „csak” előkészítői, elődei lennének egy leendő jóval nagyobb méretű műnek. A zongora itt tulajdonképpen egy egész zenekart helyettesít, így amellett, hogy sokszínűen „kell” játszania a zongoristának, a technikai tudás is rendkívüli próbáknak vettetik alá. Várjon Dénes tökéletesen helyt állt, és erre egyértelmű bizonyíték volt az, hogy a közönség szinte kikövetelte a ráadást – ami be is következett. Schubert Op. 142-es Asz-dúr Impromptu-je zárta az estét, s ha keret, hát mi más lehetne az, mint maga az álom, amelybe mintha könnyedén visszafektetett volna minket.

 

Várjon Dénes az egyik legérzékenyebb és valóban leginkább költői, ugyanakkor rendkívül következetes zongorista. Jó néhány darab felötlött bennem a koncert után, amit szívesen hallgatnék az ő interpretációjában, de szerencsére erre van is lehetőség, hisz egyrészt jó néhány lemeze rendelkezésre áll, másrészt bizonyára lesz még lehetőségem élőben hallgatni őt. Ajánlom mindenkinek – inspiráció gyanánt. És persze azért, mert minden tekintetben különleges egyéniség. 

 
       
Bejegyzések

Autentikus keresztény örökség a túlkapitalizmusban

 

Minél nagyobb az ember veszélyérzete – és ebben a „rizikótársadalomban” (Slavoj Žižek kifejezése) eléggé óriási –,  annál találékonyabban cselezi ki, hárítja el a gondolkodást, rejti el saját szeme elől a valóságot. Az emberiség történetére gondolhatunk úgy is, mint az önámítás technikáinak fejlődésére. Egyre okosabban csinálunk hülyét magunkból imádnivaló tekintélyeket keresve, vezért vagy focistát, mindegy is, csak ne mi legyünk a felelősek. E pszichoszociológiai gyakorlat egyik legerőteljesebb megnyilvánulása az utóbbi években a vallási dogmatizmus hihetetlen erejű visszatérése, az úgynevezett nagy, történelmi egyházak hatalmi manifesztációja, materiális javak iránti fokozott igénye, az iskolák szemléletének visszaalakítása a feljebbvaló iránti feltétlen, szolgalelkű engedelmességre való képzéssé. A korrupt, autoriter túlhatalom elleni tüntetések pedig bármennyire is erőteljesek globális szinten, a dogmatikus, elzárkózás és kirekesztés alakzatába strukturálódó vallási szervezetek, mint például Egyiptomban a Muszlim Testvérek, átkonvertálják a protest-akciókat a valóságos demokráciáért önnön hatalmi céljaik megvalósításává. Másfelől, az egyházak lettek a ’89 utáni kelet-európai privatizáció kedvezményezettjei, iskoláikban az elzárkózó, parancsuralmi szemléletmódot egyre hatékonyabban adják tovább, és a rendelkezésükre álló intézményi keretekkel jóval hatékonyabban élnek a részvételi demokrácia eszközeivel, szerveznek nyilvános tüntetést, indítanak petíciót látványosan demokrácia-ellenes tartalommal.

 

Még egyetlen kortárs történést említek, fölvezetni Alain Badiou Szent Pál-könyvének tétjét: a 2012. február 21-i akciójuk nyomán világszerte ismertté vált moszkvai feminista punk-rock csoport, a Pussy Riot, miután A Megváltó Krisztus Katedrálisban előadta punk imádságát az Istenanyához, kérvén, hogy kergesse el Putyin elnököt, durva megtorlásokban részesült, két év letöltendő börtönbüntetésre ítélték őket huliganizmus miatt, I. Cirill ortodox egyházatya egyenesen „a sátán művének” tartva politikai performanszukat. 2012-ben a Time magazin Év Embere-jelöltjei között szerepelnek, miután 2011-ben Az Év Embere címet a tüntető érdemelte ki, értve ezen az arab tavasz, Wall Streetet elfoglaló mozgalom résztvevőit, a görög, spanyol, moszkvai stb. protestálókat a világ különféle városainak terein. Amit performanszaival a nyilvános beszéd részévé tett a Pussy Riot: az ortodox egyház messzemenő összefonódását az államhatalommal (a sátánozó I. Cirill nem tétovázott „Isten csodájának” titulálni Putyin elnököt), a közjó privatizálásának (oktatás, egészségügy) problémáit, a hatalom szexista politikáját, a volt szovjet birodalom területén egyre inkább érvényesülő büntetőpolitikát a nemi kisebbségekkel szemben. Boris Groys egy interjúban 1 a Pussy Riotot a középkori orosz jurogyivijekhez hasonlította, akik szándékosan megbotránkoztatták a vallást csak külsőségekben megélő embereket, hogy észbe kapjanak, pontosabban: észrevegyék, automatizmusaikban, bejáratott alá-fölé rendeltségi viszonyaikban éppenséggel hitüknek alapját, a megfeszített Jézust zárják ki életükből. 2

 

Alain Badiou hasonlóan radikális hűséggel gondolja újra Szent Pál alakját: félretéve az obskurantista kegyszerbolti attitűdöt és az egyházi tájszólást, 3 a tét a bármely partikuláris kollektívum által kisajátíthatatlan igazság; a piactársadalom elvont homogenizációja helyett az egyetemes, az áruforgalom részévé nem tehető, szabad szubjektum. 4 Pier-Paolo Pasolini Pál-forgatókönyve (a film sajnos nem készült el) szintén egy kortárs Pált jelenít meg, a történelmi figurát a múlt század hatvanas éveinek New Yorkjába, Párizsába vagy Rómájába helyezve, szavain viszont, azokon a szavain, melyek a Krisztus-esemény legkorábbi följegyzései, jóval megelőzve az evangéliumok már különféle szempontoknak megfeleltetett narratíváit, Pál apostol szavain tehát Pasolini semmit nem változtatott, mégis, meséli Badiou, abszolút valóságosak még mindig.

 

Nietzsche is kitüntette érdeklődésével Pált, számára viszont a középszer gyáva resentiment-jának propagátora volt. Badiou elsöprő figyelemmel és megértéssel cáfolja ezt: Pálnál nincs egyetlen szó sem szenvedés-ideológiáról, hiszen a szubjektumot létrehozó eseményt nem lehet kiérdemelni se szenvedéssel se bármi mással, Pál „egy olyan alany elméletét alkotta meg, amely, mint Nietzsche nagyon helyesen, de utálkozva mondja, egyetemesen »lázad mindaz ellen, ami kiváltság«.” 5 Badiou a kiváltságot, csakúgy mint a totalitást ugyanazon uralmi alakzat két formájának látja („a kivétel erősíti a szabályt” – mondhatná utálkozva Badiou), Pál azért fontos számára, mert megalkotta egy egyetemes szingularitás 6 feltételeit. Amire éppen a legnagyobb szükségünk van, amikor világunkat egyfelől a zárt identitásokra töredezés, másfelől a tőke homogén terjeszkedése jellemzi. Ráadásul ezek erősítik egymást: a partikuláris, zárt identitások új, könnyen és stabilan bemérhető célcsoport a piac számára, a sok pénz pedig egy adott identitást autoriterré, másokat kirekesztővé tehet.

 

Az egyetemes szubjektum – amelyről Pál leveleiben olvasunk – hasonlóan Badiou esemény-koncepciójához, egy eseményhez való hűség folyamatában jön létre, aminek nincsenek külső (etnikai, nemi, társadalmi pozíció szerinti stb.) feltételei; nem írja le semmmiféle törvény, mivel szubjektív (Badiou egyenesen mesének nevezi Pál életének alapeseményét, a feltámadást, majd úgy értelmezi, mint felülemelkedést az ismétlés automatizmusán, a partikularitások kultuszán, az emberi állat mindennapi kötelezettségein – Badiou ezt nevezi halhatatlanságnak 7); nem megvilágosodás, hanem folyamat és végül: nem puszta vélekedés. A szubjektum konzisztenciájának kemény feltételei.

 

Mészöly Miklós  a maga Saulusával ugyanezt az utat járatja be: a törvény titkosszolgája, a provokátor és üldöző Saulus hogyan távolodik el partikuláris, etnikai és neveltetése szerinti identitásától, hogyan történik meg vele élete eseménye, melyet a mégoly végletesen is tisztelt törvény csak meghamisítani, homogenizálni képes. Bár Mészöly sok tekintetben a Badiou által nagyon meggyőzően „édeskésnek” nevezett Lukács Apostolok Cselekedeteire alapoz, mégsem a damaszkuszi út frázissá vált égi parádéja és a megvakulás lesz nála a döntő pillanat, hanem az, amikor éjszaka a kút mellett úgy kezd el Istvánnal beszélgetni, hogy felfüggeszti kikérdezés-rajtakapás technikáját. Badiou ezt a „nem… hanem …” formát az egyetemesség alakzatának tartja: a nem a kilépés a partikuláris meghatározottságokból, a hanem a szubjektum megképződése az eseményben: Pált gyermekkorára emlékezteti István szava, a „lebucskázott”, s ez teremti meg benne a folyamatosságot, alanyi konzisztenciáját, hiszen míg a törvény nevében üldözte az embereket, el volt szakítva mindenkitől, még önmagától is.

 

Badiou valósággal lefordítja a kortárs tapasztalatok nyelvére Pál keresztény diskurzust megalapozó (de utóbb dogmák félreértésében újra a halált propagáló) szóhasználatát: a bűn az ismétlés automatizmusa, a partikularitások törvényi kultusza, 8 a kegyelem „igenlés előzetes tagadás nélkül”, „tiszta és egyszerű egybeesés” 9 az, ami anélkül jön el, hogy járna. A Rómaiakhoz írt levél görög eredetijét figyelembe véve Pál nem a platonista dogmáról, test és lélek dualizmusáról beszélt, hanem húsról (σαρξ) és szellemről (πνευμα), amivel a test bűnösségére vonatkozó tan megalapozatlanaságát mutatja meg: nem a test kárhoztat el, hanem a gondolat- és kreativitás nélküli, a szolgalelkű, a repetitív, a holnaptól egzisztenicálisan remegő húsunk. Mészöly Saulusa alanyivá válása folyamatában megtapasztalja a kételyek, ellentmondások, álmok világát,  és a testét is: István sarujában folytatva útját, az értelmi sérült Támárral szeretkezve. A szeretet – Badiou fordításában – „egyetemes megszólítás, amelyet a hit, mint tiszta szubjektiváció hoz létre”. 10

 

Badiou révén elgondolhatóvá lesz aktuális világunk, mely a test és lélek platonista dualizmusát test és pénzzé transzformálva kezdetleges érzelmeken kívül mást produkálni nem képes tömegbe nivellál. Ennek a hasadtságnak alesetei a különféle fundamentalista vallási mozgalmak, amelyek a gondolat (úgy is mint esemény, mint megszabadulás az automatizumosoktól) megvetését hirdetik. Lehet, hogy nem értjük, lehet, hogy csak szépnek, durvának, izgalmasnak, felkavarónak, egyáltalán: valamilyennek találjuk Lady Gaga húsruháját, de Badiou Szent Pál-olvasata felől nézve esemény, mely a piac homogenizáló hatását leplezi le, a nyers gondolattalanságot mint elvárást, amikor már a húst végképp magára hagyta az emberiség.

 

 Alain Badiou: Szent Pál, az egyetemesség apostola, Typotex, Budapest, 2012. Ford. Csordás Gábor


Lábjegyzet:

  1. Azt képzelik, hogy a nyugati közönség szereti a kortárs művészetet? Egy fenét szereti – Boris Groys a Pussy Riotról, a fundamentalistákról és a videóklipp győzelméről. http://www.criticatac.ro/17670/boris-groys-credei-publicul-occidental-iubete-arta-contemporan-iubete-pe-naiba-boris-groys-despre-pussy-riot-fundamentaliti-victoria-videoului/ ↩
  2. Meztelenül járkáltak fényes nappal, szükségüket a templom sarkában végezték – az éjszakát viszont átimádkozták.  A. M. Pancsenko: A nevetés mint színjáték. Pannonhalmi Szemle, 1997/1. 36. ↩
  3. Alain Badiou: Szent Pál. Az egyetemesség apostola. Fordította: Csordás Gábor. Typotex Kiadó, Budapest, 2012. 57. ↩
  4. Slavoj Žižek írja Badiou Szent Pál-könyvéről: „ahelyett, hogy fedezékbe húzódnánk, s engednénk, hogy az ellenfél határozza meg, milyen terepen harcoljunk, az ellenkező stratégiát választjuk, és teljes mértékben elismerjük azt, amivel vádolnak, igen, az új spritualizmus előretörése ellen a kereszténységnek és a marxizmusnak a barikád ugyanazon oldalán kellene harcolnia, hiszen az autentikus keresztény örökség túl értékes ahhoz, hogy átengedjük a fundamentalista torzulásoknak. “ (A törékeny abszolútum. Avagy: Miért érdemes harcolni a keresztény örökségért? Typotex Kiadó, Budapest, 2011. 2.) ↩
  5. Badiou, i.m. 120. ↩
  6. [1] „Olyan egyedi, amely nem foglalható különös vagy tipikus alá. (Ezért van közvetlen vonatkozása az egyetemessel.)” (A fordító, Csordás Gábor válasza kérdésemre e-mailben, amit ezúton is köszönök.) ↩
  7. Badiou, i.m. 126. ↩
  8. Badiou, i.m. 149-155. ↩
  9. Badiou, i.m. 125. ↩
  10. Badiou, i.m. 166. ↩