Azt hiszed, hogy neked van igazad? Azt hiszed, hogy a jó oldalon állsz? Azt hiszed, hogy te az igaz ügyért harcolsz? Közlöm veled a kibaszott igazat: tévedsz. Mert a virtuálkapitalizmusban minden hír, minden kép, minden mondat, minden tény többszörösen manipulált. Úgy van finomhangolva a struktúra, hogy te magad elhihesd: a jó oldalon állsz. A te saját szavaid, a te saját igazságod, a te saját tested egyúttal egy virtuális játéktér. Mihelyt megjelensz, mondhatsz bármit, már nem te beszélsz, hanem a kibaszott virtualitás, a mémek, érted? Jól hangzik, kecsegtető, sőt hízelgő ugye, hogy azt gondolod, te most öntudatodra ébredtél, hogy önszerveződsz, hogy te nem hagyod innentől kezdve magad? Hogy a Facebook, meg a társadalmi kezdeményezés, meg a faszom? Nosza, nem is kell más a mémeknek, csak az, hogy te ezt hidd és elkezdjed jártatni a szádat: megtelepednek a mondataidon, elkezdik forgatni, idézni, linkelni, posztolni. Témát, munkát, masszát, anyagot adtál a mémeknek, most kezdik csak igazán jól érezni magukat, elkezdenek zabálni. A mémek körültáncolják szavaidat, fotódat, addig táncolnak, amíg elhiszed te is, hogy szabad vagy, miközben épp ebben a pillanatban fosztottak meg téged a saját szavaidtól, a saját döntéseidtől, a saját életedtől. Na és vajon kik a mémek? Mondom neked: te magad vagy. Előfordulhat, hogy győzöl, sikerrel jár a kis virtuális projekted, bejön a számításod, nyer a pártod, kivonultál tüntetni, elfoglaltad az egyetemet és kijött a sajtó is. Ja, beszoptad. Nézz magadra. Nem fogsz magadra ismerni.

Elmondom neked, hogy a kibaszott kommunizmusban a hatalom úgy keletkezik, hogy a Valós egy partikuláris, de törvényszerű, önmagában abszolút igazsága erőszak útján a többi fölé kerekedik és saját magát mint a Valós igazát a többi lehetséges valós igazság rovására érvényesíti/gyakorolja/történelmivé teszi. Ez a folyamat a kommunizmusban a nyelvnek totális hatalommal való telítődéseként, a nyelvnek a Valós hatalmával való telítődéseként történik meg.

A kibaszott demokráciában úgy keletkezik a hatalom, hogy állampolgárok egy csoportja állampolgárok egy másik csoportjának partikuláris igazságára szavaz, s ezzel a szavazók önmaguk, és a másként szavazók fölötti hatalommal, döntési joggal ruházzák föl ezt a partikuláris csoportot. De: vajon beszélhetünk-e egyik vagy másik párt partikuláris igazságáról? Van-e itt szó igazságról, azaz van-e bármilyen Valóshoz köze a jelenlegi politikai pártok „programjainak”? Kifejeződik-e valamilyen történelmi igazság egyik vagy másik párt politikai győzelmében és gyakorlatában? Beteljesíti-e valamelyik párt azt az „újszerűséget”, ami a történelem Valós dialektikájának kiszámíthatatlan, csak taktikailag „kiérezhető” többletéből származik, azaz van-e valamilyen objektív törvényszerűség a jelenlegi politikai pártok „pártosságában”, elfogultságában saját programjuk, koncepciójuk irányába?

Nagyon is úgy tűnik, hogy a demokráciában a hatalom nem a Valósból nyeri erejét, nem a történelmileg Valós dialektikájából, a történelmileg újszerű törvényszerűség dialektikájából táplálkozik. És úgy tűnhet, éppen ezért, hogy a demokratikus hatalom nem is nyelvi jellegű, vagy másképpen az, még akkor is, ha a szólásszabadság, a szavazati jog úgymond biztosítva van/kellene legyen. Már az a megfogalmazás, hogy a megszóláshoz, a véleményhez, a beszédhez, az anyanyelvhasználathoz való jogot biztosítani kell és lehet, arra utal, hogy van egy nyelven kívüli instancia, erő, vagy hatalom, ami/aki biztosítani tudja a nyelvi jogokat (ellentétben a kommunizmussal). A véleményben, az anyanyelvben, a szavazásban nem a Valós szükségszerűsége, belső törvényszerűsége jut szóhoz, nyelvi önkifejezéshez, hanem egymáshoz képest relatív vélekedések, identitások, gyakorlatok, elképzelések végső soron történelmileg véletlenszerű megnyilvánulásai kérnek helyet maguknak a virtuális önprezentáció terében.

Maga a demokrácia egymással benső, logikai, szükségszerű, közösségi vagy „sorsszerű” viszonyban nem lévő fiktív identitások konglomerátuma. Azt lehetne mondani, hogy a demokratikus hatalom a Fiktívből (Virtuálisból) nyeri erejét: minden közösség fiktív vagy kitalált közösség, minden vélemény lehetséges (azaz nem Valós) igazsággal bír csak, minden identitás konstruált, azaz fiktív identitás. A másság, a különbözőség elismerése lényegében nem több, mint a Másik és a Saját fiktív voltának elismerése: mert ha a Saját vagy a Másik történelmileg, a Valós egy törvényszerűségeként jelenne meg, nem lehetne biztosítani egyenjogúságát más, szintén valós vagy fiktív törvényszerűségekkel szemben, mivel a valós szükségszerűsége önmagában abszolút jelleggel bír, nem összehasonlítható, tehát nem is egyenjogúsítható.

Természetesen a kommunizmusban is, mivel a hatalom nyelvi megalapozású, számolnak a fikcióval: de a törekvés éppen az, hogy korlátozzák a nyelv fiktív jellegét, illetve mindazt, ami a nyelvben fikció, valóssá tegyék, „megvalósítsák”, azaz megszüntessék a nyelv fiktív karakterét (pl. utópizmus). A törekvés az, hogy a nyelv csak a történelmileg, gazdaságilag, politikailag valós vagy reális/realizálható dolgokat mondja/közvetítse, és hallgasson azokról, amelyek ellentmondanának a megvalósíthatóság tendenciájának (ez a cenzúra értelme), amelyek pusztán csak fiktívek (Máskülönben értelmetlen lenne betiltani, cenzúrázni egy „esztétista”, polgári ideológia fikciójában tobzódó költeményt. A kommunizmus ellenfele maga a fikció, a Virtuális. Attól a lehetőségtől retteg, hogy egy fikció fikció marad, nem valósul meg, és ezáltal leleplezi a megvalósított fikció erőszakosságát)

A demokráciában fordított tendenciát látunk: a Valós megszűnésének, elcsökevényesedésének, visszahúzódásának korában élünk. A demokráciában nem a fikció jogáért, a szólás szabadságáért, a véleményszabadságért kell már harcolni, hanem a Valós egy területének visszaszerzéséért vagy megtisztításáért, amelyet szinte teljesen belaktak már a különféle nyelvi, gazdasági, politikai, képi fikciók. Azért, hogy valami egyáltalán megtörténhessen, részesülhessen egy valós esemény sajátszerűségében: hiszen már a halál, vagy a születés mozzanatát is a virtualizáció működése szabályozza: az embrió még meg sem született, de a képét már lájkolják a Facebookon, illetve ha valaki meghal, adatlapja egyfajta virtuális sírhelyként marad utána, ahol leróhatják kegyeletüket a Facebook-ismerősök, vagy további üzeneteket helyezhetnek el, újra meg újra megszólítva a halottat. Mindez arra utal, hogy a virtualizáció a realitás elsődleges „referenciája”, vagyis a test ellen irányul. A virtualizáció az identitásnak és a test képének fiktivizálásával zárójelbe teszi, s mintegy fölöslegesnek nyilvánítja a testet.

Mindez – burkoltan és metaforikusan – az ember biológiai testének újratervezését, a test genetikai úton történő újraprogramozását, s így tehát a Valós Test helyettesíthetőségét vetíti előre. Szaporodnak az olyan esetek, ahol a virtuális identitás sérelmét a valóságos testen szenvedik el, vagy hordják ki. Egy virtuális identitás sérelme valóságos jogi procedúrát von maga után, vagy a virtuális magány a valós test öncsonkításához, vagy öngyilkossághoz vezethet. A valós test, és a Valós világa a virtualizáció rabságába van fogva. A testre egyre inkább csak a virtuális identitás függvényében van szükség: egyfajta bázis vagy raktár, aminek szerepe kimerül abban, hogy eltartsa vagy hordozza a virtuális intelligenciát, hogy hordozza és energiával táplálja az agyat. Hardver, ami kicserélhető, nem egyénített. Egyre kevésbé tekintünk a testre úgy, mint önmagában intelligens formációra, sokkal inkább úgy, mint puszta anyagi erőforrásra. A test meg van fosztva valóságos arcától, maga is műként, konstrukcióként állítódik elő.

Nagyon árnyaltan mutatkozik meg ez a tendencia a higiénia növekvő politikai jelentőségében: a test tisztasága, sőt sterilitása a test társadalmi reprezentációjának feltétele. Csak tiszta, steril testeknek van joguk megjelenni a társadalmi reprezentáció terében (semmilyen más racionális magyarázat nem mutatkozik például a hajléktalanság kriminalizálására). A test „eredeti” jelei, a szag, a bőrszín, a testi hiba, a betegség a virtualizáció tereiben sajátos obszcenitásukkal, határsértő jellegükkel tűnnek ki. Nézed a szíriai gyerek képét a neten, és érzed, hogy a kép hazudik. Nem azért, mert a dolog nem történt meg, mert a fiú nem áldozata a bombának, hanem mert a kép attrakcióként mutatja föl a fiú testét, sőt már az, aki tartja őt, attrakcióként mutatja őt fel. A fotós nem gyászol, ahogyan a fiú sorstársa sem, hanem fölmutatja az áldozatot, mint egy képet. Ki gyászol? Senki nem gyászol, csak borzong. A kép pedig befedi a fiú sorsát, amikor képként megmutatja a sérült testet. Hunyd be a szemed. Ne borzongj, gyászolj.

Másfelől: a természetes alapanyagokból készült kozmetikai termékek, táplálék-kiegészítők stb., noha látszólag valamifajta természetességhez térnek vissza, vagyis látszólag nosztalgikus projektumok, valójában éppen ellenkezőleg: a test fokozottabb sterilitását hivatottak megteremteni. Világosan érezhető ez a természetes kozmetikumok használóinak „fogyasztói elitizmusán”, de persze magukon a termékek kiemelt árán is. A természetes azért van szimbolikusan magasabb szinten, mert „káros” vegyi anyagok felhasználása nélkül végzi el a test sterilizálásának, a test képi konstrukcióvá tételének munkáját. A természet sterilizálása a természet felhasználásával; a természetesség megszüntetése természetes úton: ez az a paradoxon, amelyben az ilyen termékek elitfogyasztói hisznek, vagyis egy tisztán természetes úton elérhető halhatatlanságban, ami a természet önsterilizálásaként lenne elérhető.

A testi obszcenitásoknak a tolerálása nem úgy történik, hogy megtanuljuk elfogadni és megérteni ezeket a jeleket mint testi jeleket, hanem úgy, hogy megtanuljunk virtuális jelenségekként kezelni, azaz megfosztjuk testi mivoltuktól és egy sajátos kód vagy virtuális identitás megjelenési módjaiként fogjuk fel. Nem annak elismerése révén fogadjuk el, hogy valós testi létezéssel rendelkeznek, hanem annak megtanulása révén, hogy egy kulturális kód jelének vagy termékének kell tekintenünk. Nem azért fogadjuk el, mert egy valós Másik, hanem mert pusztán egy virtuális Másik, egy olyan virtuális Másik, akinek nincsen valódi mássága, nincsen valóságos arca, teste, saját ideje, születése, halála. A politikai korrektség nevében a virtuális másikra, akárcsak saját magamra úgy kell tekintenem, mint egy kulturális kódrendszer által determinált egyesre, mint egy kulturális kód vagy program egyetlen termékére.

A testi szenvedés a maga valóságában megmutathatatlan: hiszen a fájdalom maga nem látható, hiszen az a közölhetetlen szubjektivitás radikális formája. Így a testi szenvedés szintén egy sajátos virtuális effektus formájában mutatható csak meg: bizonyos földrészek, bizonyos országok, bizonyos társadalmi típusok identitásához, a háborúk „virtuális borzalmához” hozzátartozó kódként jelenik meg. A legnagyobb nehézséget a hajléktalanság esetén is az jelenti, hogy a nem hajléktalant meggyőzzék arról, hogy a hajléktalanság nem egyedül a Másik hibája, nem a másik identitásának eleme, nem egy kulturális kód („így is lehet élni”), hanem egy reális: szociális, gazdasági, pszichikai folyamat eredménye, hogy objektív, valós tény. Nem egy effektus vagyok, bazmeg, hanem egy élőlény. Az első nehézség mindig az, hogy a nem hajléktalan nem veszi komolyan (nem tekinti valósnak) ezt az állapotot: virtuális rendszere hibájaként észleli ugyan, de ennek automatikus parancsára hajlamos egyszerűen elhárítani a dolog tudomásul vételét.  

Számba lehetne venni a par excellense test ellenes gyakorlatokkal szembeni ellenállás alacsony társadalmi népszerűségét: az erőszak különféle formái (szexista, szadista, stb.), az emberkereskedelem, a kényszermunka, stb. Mindezekben van valami vonzó, valami szexi, valami mágikus, ugye? Annyira nagyon nem akarjuk, hogy ezek megszűnjenek. A média rendre hozzászoktat, hogy az erőszak, noha harcolni kell és lehet ellene, végső soron egy olyan viselkedési mintázat, amely része az emberi kultúrának, része a virtuális borzongás kellékrendszerének. Egyszerre terjeszti az erőszak képei által, az erőszak feldolgozhatatlan, elrendezhetetlen képei által az erőszakot mint igen rafinált csábítást, mint egyre valószerűbb látszatoktól való borzongást. Kellemetlen, de szükségszerű: így inkább elfordítjuk a fejünket, ha erőszakot látunk, mintsem hogy közbeavatkoznánk. Mert a kép nem megmutatja, hanem elfedi, képpé teszi a szenvedők sorsát.

Már nem szabadsághiányban, hanem realitáshiányban szenvedünk. A kommunizmus a létezés Valóságát és Igazságát egy gigantikus erőszakaktusban próbálta meg egyesíteni, azaz „materializálni” akarta az Igazságot. A kapitalizmus logikája, ellenkezőleg, a Valóst oldja fel és szünteti meg a test virtualizációjában. Az egyik a (fizikai) erőszak szabadsága (megengedettsége), a másik a (virtuális) szabadság erőszakossága a testi létezés rovására. Úgy tűnik azonban, hogy mindkét változat „megvalósítása” a Létezés tagadásához, megszüntetéséhez vezet. Mert bármilyen tudományos vagy politikai utópiák között éljünk is, úgy tűnik, használható igazságokra ugyanúgy szükségünk van, mint valós testi tapasztalatokra.

Ha van tanulsága a kommunista projektumnak, az ez: a Valós létezés(e) iránti kérlelhetetlen elkötelezettség. Annak komolyan vétele, hogy ami megtörténik vagy megtörténhet, az nem pusztán megjelenés, kép, effektus, vagy önprezentáció, hanem a Valós eseménye. Azt mondom neked: ne szervezkedj, hanem élj. Legyél jelen ott ahol vagy, és ne akarj nagy hatásokat elérni. Mert utána nem fogsz magadra ismerni.

Amit divatosan „identitásnak” neveznek, az a maga valójában éppen az, amire nem érvényes az önazonosság rendszere. Az identitás ezt jelenti: nem önmaga, hanem konstrukció.  A Valós viszont az a konkrét történelem, ami valóban megtörténik, szemben mindazokkal a lehetséges vagy virtuális történelmekkel, amelyek nem valós történések, hanem pusztán szubjektív fantáziák, vagy technikailag manipulált látszattörténések (mindazonáltal léteznek). Ezek szerint mi jelenleg egy nem valós történelemben (vagy: valós és virtuális történelem határán) létezünk. Egy nem valós történelemben nem lehetséges valós cselekvés. Minden alulról jövő szerveződés felülről elvárt, minden társadalmi kezdeményezés virtuális salakkal telik meg egészen odáig, hogy már nem marad hely semmilyen társadalminak. Nincsenek már élők, mindenki hívő lett.

Most azt hiszed, hogy neked van igazad? Azt hiszed, hogy a jó oldalon állsz? Azt hiszed, hogy te az igaz ügyért harcolsz? Közlöm veled a kibaszott igazat: tévedsz. Mert a virtuálkapitalizmusban minden hír, minden kép, minden mondat, minden tény, minden érv és ellenérv többszörösen manipulált. Úgy van finomhangolva a struktúra, hogy te magad elhihesd: a jó oldalon állsz. A te saját szavaid, a te saját igazságod, a te saját tested egyúttal egy virtuális játéktér. Mihelyt megjelensz, mondhatsz bármit, már nem te beszélsz, hanem a kibaszott virtualitás, a mémek, érted? Jól hangzik, kecsegtető, sőt hízelgő ugye, hogy azt gondolod, te most öntudatodra ébredtél, hogy önszerveződsz, hogy te nem hagyod innentől kezdve magad? Hogy a Facebook, meg a faszom? Nosza, nem is kell más a mémeknek, csak az, hogy te ezt hidd és elkezdjed jártatni a szádat: megtelepednek a mondataidon, elkezdik forgatni, idézni, linkelni, posztolni. Témát, munkát, masszát, anyagot adtál a mémeknek, most kezdik csak igazán jól érezni magukat, elkezdenek zabálni. A mémek körültáncolják szavaidat, fotódat, addig táncolnak, amíg elhiszed te is, hogy szabad vagy, miközben épp ebben a pillanatban fosztottak meg téged a saját szavaidtól, a saját döntéseidtől, a saját életedtől. Na és vajon kik a mémek? Mondom neked: te magad vagy. Előfordulhat, hogy győzöl, sikerrel jár a kis virtuális projekted, bejön a számításod, nyer a pártod, kivonultál tüntetni, elfoglaltad az egyetemet és kijött a sajtó is. Ja, beszoptad. Nézz magadra. Nem fogsz magadra ismerni. 

Az első Nedv-Edzés megrendezése után az a kérdés merült fel bennem a rendezvény kapcsán, hogy lehet-e még az undorral és a szexualitással az öncélúság határait átlépő, provokatív hatást elérni. A január 23-i Nedv-Edzés II. megadta a választ a kérdésemre: igen, lehet, habár némi módosítással.

A szerzők oldaláról, Csepregi Jánossal kiegészülve, ugyanaz a csapat lépett pályára, és az átlagos felolvasóestekhez képest ismét hatalmas közönség gyűlt össze, hogy az írásokat meghallgatva szavazzon, majd megtudja, kinek ítélik oda a leggusztustalanabb írásnak járó díjat. A hallgatóság valószínűleg arra készült, hogy ismét gusztustalan, perverz, humoros és a szexualitás révén provokatív (vagy provokatívnak szánt) szövegekkel találkozhat, azonban akik ezért jöttek, nagyot tévedtek. Engem is csalódás ért; mégpedig igencsak pozitív csalódás. Kiderült ugyanis, hogy a Nedv-Edzés második részének szövegei – rejtély, hogy mennyire tudatosan – teljesen maguk mögött hagyták az első felvonás – számomra inkább negatív – jellemvonásait. Humorosak voltak, illetve provokatívak; néhol mindkettő együtt, de a provokatív írások valóban hatottak. Az első rendezvényre rácáfolva, az egyes szövegek bebizonyították, hogy igenis lehet provokatív irodalmat írni a Nedv-Edzés eszközeivel is.

Bár nem úgy tűnt, hogy a felolvasók sorrendje szigorúan meghatározott volna, részben a véletlen folytán, kiválóan váltották egymást a különböző témájú és stílusú írások. Soltész Béla kezdte az estet egy olyan szöveggel, amely az abortusz naturalista bemutatásán keresztül jelenítette meg egy apa, valamint annak meg nem született lánya közti párbeszédet. Soltész Béla zseniálisan oldotta meg, hogy a szöveg – érzékeny és vitatott témájának ellenére – végül nem vált didaktikussá, nem foglalt állást, egyszerűen csak bemutatott egy tragikus helyzetet, a hallgatóságra hagyva bármiféle következtetés esetleges levonását. A tragikum után két olyan szöveg következett, amelyek a felnőtté, éretté válást mutatták be, más-más eszközökkel. Amíg Mucha Attila gyermeki hőse egy állat levágása és feldolgozása során találkozik a felnőttek világával, addig Németh Dorka szövege egy házibuli eseményein keresztül, lehengerlően humorosan ábrázolta egy fiatal lány megismerkedését a szexualitással. A lány tökéletes képet kap arról, hogyan kellene működnie a szexualitásnak kortársai elgondolásai alapján. Mindezek töményen pedig olyan abszurd képet alkotnak, mely után a lány egyetlen adekvát reakciója ez: „Aput akarom!”

A következő szöveggel Novák Zsüliet megőrizte az első Nedv-Edzés – ha lehet ilyet mondani – „hagyományát”, abban az értelemben, hogy írása tényleg gusztustalan volt, mindazonáltal mindenfajta öncélúság nélkül volt az. A szerelmet mint olyat ábrázolta a birtoklás vágyán keresztül az undor eszközeivel. A novella egy hétköznapi, és általában „normális” keretek között tartott érzést naturalizált, és helyezett szélsőséges, radikális kontextusba. Kalapos Éva Veronika ezzel szemben inkább a saját hagyományát őrizte meg, és most sem egy gusztustalan szöveggel állt a közönség elé. Felforgató és provokatív szövege azt mutatta be, hogy egy kislány a nyomorban, apja zaklatásán keresztül, hogyan találkozhat úgy a szexualitás élményével, hogy az egyszerre legyen tragikus, és – életkörülményeiből adódóan – teljesen jelentéktelen számára: amikor a szexualitás nem elvont, különleges jelentésekkel felruházott fogalom többé, hanem csupán állati ösztönök puszta kielégítése – minden körülmények között. Csepregi János újoncként és utolsóként olvasott fel a Rohamban. A felolvasás műfaji jellegzetességeiből adódóan a közönség speciális helyzetben volt, mivel láthatta, hogy Csepregi egy sajátos performance keretében a felolvasóest során fejezte be a novelláját. Azonban, ha bárkinek kétségei voltak, hogy Csepregi képes-e kitűnő szöveget írni ilyen körülmények között, az a felolvasás végére megbizonyosodhatott róla, hogy nagyon is képes. Kalapos Éva Veronika írásához hasonlóan Csepreginél is egy tragikus történet keretei között jelenik meg a szexualitással történő első találkozás. Egy fiatal fiú tragikus története ez, aki ráébred, hogy mennyire hamis az a kép, amelyet a fiatal iskolás fiúk alkotnak a szexualitásról. A szöveg tragikumát sajátos humora teszi igazán hatásossá, amely baljóslatúan szövi át az egész szöveget.

A második Nedv-Edzés bebizonyította tehát, hogy ha a szövegek kilépnek a puszta gusztustalanság és a durva szexualitás némileg öncélú keretei közül, akkor mennyire produktív és valóban megrázó vagy humoros tud lenni egy ilyen rendezvény. A Nedv-Edzés közönségdíját Novák Zsüliet nyerte; jegyezzük meg, teljesen méltán, hiszen az ő szövege lett a leggusztustalanabb, továbbörökítve ezzel az első Nedv-Edzés hangulatát.

Hogy a felolvasók az első est után szándékosan váltottak-e hangnemet, az nem tudom, de az bizonyos, hogy a Nedv-Edzés gyorsan éretté vált, és olyan kifejezési módot talált magának, amely még sok-sok folytatást érdemel.