Címke: esszé / publicisztika

Bejegyzések

Gregorij munkába áll

  Új időszámítás kezdődött, mióta a Gazda megkezdte ténykedését, értelmetlenné váltak a korábbi rendeletek, a szakértőknek semmi egyébhez nem kellett alkalmazkodniuk, csak a Gazda aznapi hangulatához.

  Ott volt például Jani doktor, ügyvédbojtárként tengette életét az elmúlt 25 évben, erős, savanyú szaga volt, Tankcsapda pólót hordott volna legszívesebben minden tárgyaláson, abban erősnek, ifjúnak érezte magát. Az irodában korábban sem volt túl nagy tekintélye, de mióta T betette a lábát, és beférkőzött a Gazda bizalmi zónájába, elfoszlott minden addigi minimális tisztelet, ha csak megszólalt, dünnyögve röhögtek rajta, kerülték cigiszünetben, az öreg is csak úgy megdöngette a hátát, mint valami nagy testű kutyának.

  Pedig Jani doktort arra vették fel, hogy képviselje a Gazda jogi ügyeit, a Gazda vagyonáról legendák keringtek a sarki étkezdében, Jani doktor már látta magát Brüsszelben tárgyalni, Londonban odabaszni valami nagymenő ficsúrnak, igaz, hogy csak oroszul beszélt, azt is maximum a cirill betűk kiszöcskézéséig vitte, de hát ekkora lehetőséggel a zsebében bármit el tudna érni, akár még angolul, franciául is megtanul. A Gazda szerint nincs semmi értelme, ő is alig tud angolul, mégis mennyire vitte! Ezzel nyugtatta magát Jani doktor miközben belapátolta a sárgaborsó főzelék maradékát.

  Aztán jöttek a hetek, a fizetését megkapta ugyan, de a jogi képviselet annyira korlátozódott, hogy a Gazda ittas vezetésének tárgyalásain ő lehetett az ügyvéd. A Gazda kétféleképpen volt hajlandó vezetni: erős paprikától vöröslő fejjel vagy satu részegen. Parkolni is csak ott szeretett, ahol a lehetőségek szerint minél több gyalogosnak, bicajosnak volt útjában, az iroda előtti széles járdát képes volt egyetlen manőverrel lezárni. Meg a válóperek, gyerekelhelyezési tárgyalások, ebből állt Jani doktor élete.

  Idefigyelj, Jani doktor – förmedt rá az öreg olyan halkan, ahogy csak tudott. A kisbusz mögött álltak, a többiek valami csokiautomatából próbáltak minél több banános mártott szeletet kinyerni, az öregnek olyan spekulatív volt megint a tekintete: Jani bá, Janikám, gyere hátrébb. Hallottam, hogy kikötötték nálad a parabolát, levágták a ganék a zsinórt, mi!? Nem tudsz most pornót nézni, mi?

  Jani doktor sutulja zakója ujját, vigyorog, hát, hát keveset.

– Mit keveset, Jani, mit keveset, ha le van vágva a parabola, mit keveset, semmmit, baszadék!

– Ne ordibálj öreg, meghallják! – azok még mindig a banános mártott szeletekkel voltak elfoglalva.

  Idefigyelj most Jani doktor, a múltkori tortás ügyet elvittem, ugye? Bízhatsz bennem. Figyelj. – Az öreg most egész halkra fogja a hangját, Laci doktor arcába mondja – nekem elegem van, érted? Tudod, mióta nézek pornót? Negyven éve! De már csak azért, hogy felbasszam az öreglány agyát. Érted? Ott áll az a gyönyörűséges gyűjtemény! És nemcsak a szokványos pornók, hogy lovas meg apácás, meg leszbizős, neeem, Janikám, nekem olyan felhős, csatagányos, hazafias pornóim vannak, mint senki másnak az országban! – Jani doktornak elnyílt a szája, bal szemgolyója már az elképzeléstől is kidülledt. 

– Senkinek, érted Jani doktor? De kérlek, az égre kérlek! Unom!! Mindet. Berakom, felhangosítom, hogy bosszantsam az asszonyt, de már nem is nézem, ő meg rikoltozik, hogy megint mit nézel, hát szétreped a segge annak a lyánykának, minek raknak bele ekkora nagy faszt?! A segglyuk nem arra való! – Jani doktor egészen előredőlt, úgy kellett nekitámaszkodnia a kisbusz oldalának. – De tudod mire gyanakszom, Jani bá? Tudod? – az öreg itt egész suttogóra fogta – hogy az öreglány is csak rutinból üvöltözik, hogy már őt se bassza fel az én pornógyűjteményem igazán. Nagyon nagy érték. Nagyon nagy. A Gazda szerint megér vagy négymilliót. Érted? 

 

 

– Itt lesz az irodád – mutatták Gregorijnak a nagy termet. 

  Vagy hatvan szakértő ült az elkerített apró bokszokban, a bokszok közt sáros járatok, kitaposott ösvények, Gregorij két nőstény között kapott helyett, rögtön körbeszimatolták, aztán odaoldalgott egy nagyobb, fekete példány és vizeletével megjelölte Gregorij bársonyködmönét.

– A B csoportban leszel – vihogott a jobbján ülő nőstény – a B csoportba csak a legjobbak kerülnek be, csak a legjobbak – legyezgette magát egy üres flakonnal.

– Honnan helyeztek át? – kérdezte a nagyobb testű nőstény.       

– A felügyeleti tornateremből

– Oh, hohó, hohó – emelte föl fejét a szemközti boxban egy deres bajszú hím –  ez sok mindent megmagyaráz, elég sok mindent. A Gazda beszélt már veled?

– Nem, nem, még nem láttam.

– De a leveleit olvastad!? – fordult felé egyszerre a két nőstény.

– Persze, persze.

  Sötétedés után a szomszédos bokszokból rég hazamentek, néhány szakértő szuszogott összetekeredve a bokszok körül, csak Gregorij ült éhesen a monitor előtt, és olvasta vagy huszadjára a gazda Riminiből írott leveleit, hátha talál valami összefüggést a mondatok között, de bármilyen módszerrel közelített a szöveghez, csak széttartó kódokat tudott belőle kiolvasni.

– Idefigyelj, a gazda furcsa egy fasz – hajolt fölé a deres bajszú hím –  de rettenetes sok pénze van, rettenetes sok. Ha okos vagy, te is nyersz belőle. Figyelj, ez a faszi semmi mást nem csinál, csak megbassza a saját gyerekkori álmait. De megvalósítja! Gyújts rá. Leszoktál? Most visszaszoksz. Vedd el, vedd már el. Na. Látod. Nem kell beszarni, látom, beszartál, ne szarj be, kiszedünk belőle mindent, amit lehet. De ha nem akarod, az se baj, találok én mást, ne aggódj, találok mást. Látod? Látod? Annyi az egész, hogy bólogatsz, figyelsz. Itt néha elszabadul a pokol, csak rám figyelj, jelzem, mit kell komolyan venni, mit nem. Remélem, értjük egymást. Holnap feljössz hozzám, a többit ott beszéljük át.

 Másnap együtt szálltak a liftbe.

– Gyere ki egy kissé… – T. egész közel hajol, a mitesszerek felfénylenek orrnyergén – kicsit még kéne seggre gyúrnod, értő? A gazda szereti az ilyen csinos fiúkat, csak még pakolj rá, érted? Enyhe terpeszben guggolsz reggelente ötvenet, feszes lesz a segged, pár hét, annyi se kell, igazán szereti az ilyen csinos srácokat, jó ízlése van, ne aggódj, úgy válogatta össze az egész berendezést, virágok színe a kárpit mintájával, a szagokat.

  A gazdáról kérdezel? Nem, a gazda sose volt nagy kan, csak a mítosz körülötte, még megdugni sem tudott rendesen, ez inkább őt zavarta, engem kevésbé, sokkal többre tartottam azt a koncentrált figyelmet, amivel felém tudott lenni, később ez a figyelem arra korlátozódott, hogy egyre rövidülő aktusaink során igyekezett közepes méretű és változó állagú faszával kielégíteni, ami teljesen fölösleges volt, sosem vágytam arra, hogy minden tudatos kontrollt elveszítve vinnyogjak a gyönyörűségtől, inkább zavart a zakatoló igyekezet, amivel a saját kontrollvesztettségét próbálta késleltetni. 

  Nem, semmi zseniális nem volt benne, csak nagyon könnyen tanulta el egy-egy új szituáció jelrendszerét, hogy aztán ugyanazzal a lendülettel hagyja el az adott jelrendszert, nyelvet, szakmát, országot, embert, mintha soha nem ismerte volna.

  Újra meg újra ugyanazt a kódolt mozdulatsort hajtotta végre, felgyorsítva, elnagyolva, stilizálva. A múltbeli mozdulatsorok befejezetlenségére, saját töredékes létformájára szívesen hívta fel mások figyelmét, mintha ez is a produkcióhoz tartozna: nem ígérek semmit, mégis én magam vagyok az ígéret, a lendület. Olyan magabiztossággal kivitelezte, hogy az már önmagában ígéretszámba ment. És mégis, a közelálló emberek, akik sokadjára látták a mozdulatsort, elhitték, mert el akarták hinni, hogy igen, ez lesz az ő végső terepe, hogy itt majd megtalálja magát. 

 

Bejegyzések

Rabszolgák Velencében

Mit ad Isten, a napokban Velencébe vezérelt az életsors. És úgy adódott, hogy közben sok mindenre kellett gondolni, így akár valami összegzés-féle is lehetne ez a cikk, de persze nem az lesz. Mindössze rögzítem megérzéseimet arról, hogy hol élünk és miként.

 

Kis piros jegyzetfüzetemben az utazás kapcsán az első bejegyzés címe: haza és rabszolgaság. Hát ez lesz a vezérfonal. Nehéz innen indítani, félő, hogy egy lélegzetvétel kevés lesz, mégis.

 

Tudni kell, hogy az elérhető legolcsóbb velencei szálláson, a Cannaregio legszélső csücskében ilyenkor télen, ahol az egyik ablakszárny hiányzott a szobánk ablakáról, s hát egykönnyen befújt a szél, egy arab nő takarított utánunk. Látni kellett az ijedelmet az arcán, amikor először találkoztunk: már fogta volna menekülőre, hisz nem maradhat zárt térben egyedül egy férfival (képtelenség, hogy ellenálljak a kísértésnek már csak gondolatban is) – amikor észreveszi, hogy nem egyedül vagyok, s erre megnyugszik.

 

Az első reggel, amikor a tengerre néző, hiányzó ablakszárnyon át láthatóvá lesznek a hósipkás hegyek, magányos gerillázásom során egy szűk sikátorba tévedek. Közvetlen előttem egy néger srác bandukol, s ahogy kiér a vaporetto megállójába, megáll, leveszi a sapkáját, megfordul és felém nyújtja. Zavarba jövök. Nem tudom, pontosan mitől. Apróm nincs, úgyhogy cigivel kínálom. Komolyan, szinte feddően utasítja vissza, mintha gonoszságból kínálnám, vagy meg akarnám kísérteni. Közben a kezével különös mozdulatot tesz, a szájához emeli és a száj rágó mozdulatait utánozza az ujjaival. Egyszerre kiszolgáltatott, tárgyilagos és bábszínházi mozdulatsor. Valahogy összevillan a szemünk. S nem tudom, ez mit jelenthet.

 

Kotródnék el, ám a sikátorban nyitva van egy kapualj, benézek, naná, hogy valami minipalazzo. A fejetlen szobor, amit lefotózok, egyáltalán nem illeszkedik az előbbi gesztussorozat „antropológiájába”, itt a szokásos paradoxont látom: hogyan tudja egy klasszikus szobortörzs hiányos tagokkal és fej nélkül kifejezni az „emberi egészet”. Pedig csak egy kosárember. Ismerjük a problémát, még ha nem is egészen értjük. Most mindenesetre erre a paradoxonra valahogy ráíródik az előbbi mozdulatsor, a márványra a fekete kéz, a hiányzó fej helyén a néger koldus tekintete, lába helyén a szakadt cipő, satöbbi. A srác, miközben a fényképezőgéppel bíbelődök, tényleg visszanéz rám a vaporetto megállójából. Az antik (?) szobor, amely néz, és a néger srác, aki visszanéz, a nézéseik találkozása/ütközése rajtam, kezemben a fényképezőgéppel – mintha én lennénk az a szilárd felület, kő, hús, vagy akármi, amelyet rögzítenek, vagy amelyről visszaverődhet a fény, de csak mintha. S ez a pillanat valami rejtélyes archeológiából merítve, elhelyezi tudatomban a következő, erőszakosan beíródó szót: rabszolga.

 

A többi már erre a felületre íródik, vagy ebből a horizontból látható csak, például az árusok társadalmának hierarchiája, amelynek csak a legalsó fokozatait van időm némiképp pontatlanul „szintezni” az alatt a rövid idő alatt, amíg Velencében vagyok. Például fiatal néger srácok valami takonyszerű műanyag masszát csapnak a földhöz, ami kirajzol egy arcot, aztán elkezd összehúzódni. Viccesnek épp vicces. De a műtakony valahogy arc utáni fázis, mérhetetlenül kísértetiesebb és archiválhatatlanabb, mint a fej nélküli szobor humanista rejtélye. Vagy a hamisított (?), lopott (?) Gucci márkájú női táskákat áruló, szintén néger srácok. Este tízkor még megvan mind a tíz. Eladhatatlan termékkínálat, s innen talán csak egy lépés a koldulás.

 

És hát nem túl romantikus dolog arra gondolni sem, hogy a világ egyik leglátogatottabb városának termékbrandjét, a velencei maszkokat, legalábbis azok többségét, kínaiak szállítják, akik talán szintén nem idegenkednek attól, hogy rabszolgamunka felhasználásával fokozzák a mennyiséget.

 

Persze ez így rögtön egy talán túlexponált alulnézet. Túlexponált, mert ismereteim korlátozottak. Ám nézzük, mégis mi lehet jó Velencében egy magunkfajta kelet? közép? európai? gerillázónak. A piros jegyzetfüzet ezt súgja, most már egyéb nyugati utazásaink tapasztalatait is sűrítve: ami leginkább irigylésre méltónak tűnhet számunkra, az a Nyugat otthonossága/”nacionalizmusa”, ami egyfajta determinációhitből származik. Számukra nem létezik a kitörési vágy, az emelkedés vágya. Ami van, az a maga színvonalas igazságtalanságában mindenki számára természetes. Többnyire senkinek nem jut eszébe, hogy a dolgok máshogyan is lehetnének. Nehezen magyarázható, de benyomásaim azt súgják, hogy a nyugati társadalmak nem nyitottak, azaz egy alapvetően immanens, zárt struktúrában léteznek. A nyitottság, a tolerancia inkább csak „rendszerkövetelmény” egy olyan rendszerben, ahol igenis újra meg újra szükség van az intoleráns, rasszista, megbélyegző intézkedésekkel és logikával szembeni óvásra és a nyitottság propagandájára.

 

Másfajta rasszizmus ez, mint amit mi itthon olyan jól ismerünk. A jobbikos kisbarát ágál a maga rasszizmusával, világgá kiabálja, mintha valami igen eredeti találmány lenne, akarva vagy akaratlanul mindig elárulja magát, elárulja, hogy indulattal és előítélettel viszonyul a kérdés felé. Persze nyugaton vagy északon is megtalálható ez a típus, de van egy másik típus is, amit talán a leginkább az különbözteti meg ettől a típustól, hogy nem indulatos, hanem közönyös. A közönyös jólét rendszere azért alkalmaz keleti, afrikai, szóval idegen szolgát, mert ezt természetesnek tartja (!), mert anyagilag megengedheti magának, s mint „munkaadó” még jó színben is tűnhet föl maga előtt, s mert ez még mindig elfogadhatóbb helyzet valamiért (!?) az idegen számára és sokszor (bár nem mindig) beleegyezik, vagy kénytelen beleegyezni ebbe a szolgai viszonyba. Eszébe sem jut, hogy a struktúra a maga immanens totalitásában, melyben otthonosan érzi magát, esetleg hibás és igazságtalan, s kritikája ritkán éri el a struktúra szívét.  

 

Két kérdés is adódna itt rögtön, amire még nem tudunk válaszolni: 1. mi a közöny, a determinációhit, a „közönyös rasszizmus”, avagy a nyugati, irigyelt „otthonosság” nivelláló komfortizmusának/komformizmusának logikája? 2. miért egyezünk bele mi magunk is rendre, a román vendégmunkásoktól a magyarországi „csúcsértelmiségig” ebbe szolgaszerződésbe? Vannak-e alternatíváink, tartalékaink ezekkel szemben? Úgy tűnik, hogy a tartalékok éppen a hiányaink: hiánytartalékok?

 

Ami Velencében kifejezetten megkapó – már ha el tudunk vonatkoztatni a több ezer tonna giccstől –, az a terek és távolságok emberre szabottsága: minden akkorának tűnik, amekkora épp elég. Jórészt hiányzik az a monarchikus és szocialista monumentalizmus, ami náluk agyon nyomja a múltat és a kulturális emlékezetet, noha ez az emberre szabott múltnak örvénylő mélységei és távolságai nyílhatnak meg egy-egy reliefen, 4. századi templomban, satöbbi. S közben a világ leghíresebb városainak egyike talán az egyik legigénytelenebb is. A helyiek igénytelensége, az omladozó házak, az örökös elmúlás-szag mégis felajzza az odalátogatókat: mintha még egyszer és utoljára élni szeretnének. Aztán élnek tovább úgy, ahogyan eddig.

 

A hideg és nyirkos falak, a méretek emberi léptéke megnyugtatóan otthonos, mintha minden a fékezett vágy logikájára szerint működne, ám elsőre úgy tűnik, nincsen transzcendenciája, nincsen kívülje. A reneszánsz festészet vallási témái, vagy a barokk eksztázisok itt hangsúlyozottan emberi eksztázisok. Ami kimagasló, az nem kivételes, s nem is igazán kimagasló, mivel itt az átlag is színvonalas. Ezért a nagy művek is természetesnek hatnak, noha persze itt sem következnek egyenesen az átlagból. A tenger is: megláncolt tenger, apály, dagály, fékezett nyugtalanság.

 

Éppen emiatt érthető meg talán ezen példán, hogy miben különböznek a mi történelmi tájaink az immanencia efféle totalitásától. Hiszen a Nyugat, az „igazi Európa” determinációhite abból táplálkozik, hogy nem ismeri a frusztrált nosztalgiát és az emelkedési vágyat – két olyan vágyat, ami számunkra konstitutív. A Nyugat számára a múlt már halott archívum és nincs ahová a jövőbe, még nyugatabbra menni, csak vissza, valamiféle irreális egzotikumba, Keletre, a Balkánra, satöbbi. Mi megfizetjük ezért azt az árat, hogy sohasem élünk a jelenben, örökösen elmenekülünk a jelenből a múlt, vagy különféle elcseszett remények és tervezetek felé. Ám egy nyugati városban az ember a jelenbe befalazva éli mindennapjait, ahonnan nincsenek kijáratok: minden út Rómába vezet, de Rómából aztán nincsen kivezető út semerre se. Minden út készen áll, az embernek nem kell csinálnia semmit, a megfelelő testtartással és a szabályok betartásával csak végig kell mennie rajta. Nekünk viszont még utakat kellene építenünk. Amihez meg szegények vagyunk, vagy korruptak, vagy ostobák, vagy frusztráltak, vagy gonoszak, vagy ha véletlenül egyet-kettőt sikerül megépíteni, akkor nem a célnak megfelelően tervezzük meg. Ha még ez is sikerülne, akkor egy éjszaka ellopják az egészet. Volt út, nincs út.

 

A velencei koldus talán a föntiek miatt tűnt másnak, egészen másnak, mint amilyenekkel itt Kolozsváron, vagy Budapesten találkozik az ember. Mert az arcán rögtön látszik a menthetetlenség, az, hogy nincs kiút, nincs kivezetés, nincs exodus. Ő nem valamilyen véletlen lecsúszás áldozata, miszerint akár alakulhatott volna másként is az élete. Nem. Őt a Szerencsétlenség sújtotta le. A rabszolgaságnak, az arcra írott szerencsétlenségnek ilyen értelemben tehát mintha nem lenne szociológiája, csak egy sajátosan „nyugati”, vagy még inkább „római” ontológiája. Mert nem pusztán anyagilag, hanem szimbolikusan is másik kasztot, azaz egy másik, alacsonyabb létfokozatot képvisel: ez látható az arcán. A szerencsétlenség bélyegét hordozza, azaz megbélyegzett, determinált, immanens létállapot a szerencsétlensége, amin nem lehet változtatni, vagy ha lehet is, az is csak külsődleges változás: egy gazdag rabszolga, egy milliárdos akár, de mindörökké rabszolga. Mivel hivatalosan Európában nincsen rabszolgaság (hiszen demokrácia van, nemde?), ezért nincsen jogi út a mégis létező rabszolgák felszabadítására. Az immanencia e téren is totális: Európába csak bevándorlás van, kivándorlás nincs? Dehogy nincs, van, csak arról nem  szívesen beszélünk. Pedig talán ideje lenne kiutazni egy kicsit Európából.

 

Ha ilyen arcokkal találkozol a nyugati nagyvárosokban – s márpedig ha figyelsz, találkozni fogsz velük –, akkor fel fog háborítani az a frusztrált Nyugatra és Európára mutogatás, az állítólagosan stabilabb nyugati demokrácia, a jogbiztonság és a színvonal, amivel riogatni szokták a keleti „kistestvéreket”. Stabilabbnak tűnik, persze, de csak azért, mert nem a látványos, demonstratív diktatúra felé van kilengése a rendszernek, hanem a hétköznapi, az átlagos, a szenvtelen, a természetes, jogszerű, színvonalas, „indokolt” igazságtalanság felé. A nyugatabbik Európából esetleg tele zsebbel, mégis menthetetlenül kifosztva és megalázva hazatérő vendégmunkások a szolgasággal szembeni szenvtelenséget, s a biztonság utáni vágyat a luxus iránti elragadtatottsággal „kárpótolva” térnek meg. És a mi úgynevezett gazdasági és politikai elitünket részben milliárdos rabszolgák alkotják.

 

Ám Kelet (?) Közép (?) vagy tudomisén, melyik Európában mit kezdünk vajon a Szerencsétlenséggel? Kétségtelennek tűnik, hogy valamilyen arányban ez része a saját otthonosságunknak. Persze ez már nem egészen ugyanaz a szerencsétlenség, ám rendszereink diszfunkcionalitása, életünk örökös dezorganizálódása, disszociációink, a folytonos meghasonlás magunkkal és „mieinkkel” valamiképpen teret teremt a szerencsétlenség kihordására. Nem pusztán arról van szó, hogy van hová előre tekintenünk (elcseszett remények, tervek, álmok, utópiák), vagy hogy nem teljesen halott még számunkra a múlt (nosztalgia), hogy tehát bízni tudunk különféle exodusokban, még ha nem is feltétlenül reális utak ezek, hanem arról is, hogy valamiképpen maga a szerencsétlenség, a meghasonlás, a szakadék teresedik ki, a hiány hellyé, térré, méghozzá rétegzett térré tehető. Tudunk élni benne, együtt tudunk talán élni meghasonlásainkkal. Ez lehetne talán egy lehetséges körülírása annak, amit hiánytartaléknak, vagy hiányfölöslegnek tudnék nevezni.

 

Persze ahhoz, hogy ne uralkodjon el végleg a dezorganizáltság, a rendszer néha frusztrált önvédelemből diktatórikus üzemmódba kapcsol. A diktatórikus üzemmód voltaképpen logikus válaszként következik abból a diszfunkcionalitásokkal terhelt, dezorganizált életből, ahogyan mi élni megtanultunk. A szellem itt sohasem futhat be teljes köröket, s ha ez sikerülne, rögtön meg is teremtődne az a determinált és szenvtelen immanencia vagy otthonosság, amit a nyugatabbik Európától el szoktunk olykor irigyelni. De mivel soha nincsen biztosítva az úgynevezett átlagos színvonal, a szellemi biztonság és méltóság, így az is, ami éppenséggel csak átlagos, vagy átlag alatti színvonalat képvisel, olykor kivételesnek tűnik a számunkra, ha az itteni talajból nőtt ki, és normatív erővel ruházódik fel, ha kicsit nyugatabbról érkezik, míg a kimagaslót, amelyik nem igazodik normához, esetleg észre sem vesszük, vagy nem tudjuk értékelni.

 

Ebből a diszkomfortos életmódból olykor egyeseknek elegük lesz, és ez érthető. Ilyenkor kivándorolnak, külföldi karriert igyekeznek építeni, jobb munkahelyet keresnek nyugaton, vagy külföldi múzeumoknak adják értékes írói hagyatékukat. Minden személyes, társadalmi vagy politikai indítékát meg tudom érteni, el tudom fogadni ennek a fajta gesztikulációnak, csak azt hiszem el elég nehezen, hogy ez valamiben is különbözne annak a hagyományosan diszfunkcionális, önkifosztó, balkáni reflexekkel terhelt, önmagát le- és megtagadó rendszernek a logikájától, amiből éppen ez által vél szabadulni az illető. Ez éppen a jelen és a saját meghasonlottság nosztalgikus vagy utópikus tagadása egy másik jelen, egy másik múlt, egy másik remény nevében. Tulajdonképpen nem is ismerek tipikusabban balkáni gesztust, mint amikor valaki frusztráltan kivonul, hogy megszerezze az európai átlag biztonságát és komfortosságát, majd ebből az átlagból visszabeszélve látványosan utálkozik azon, amit megtagadott, vagy ami őt megtagadta. Hiszen mindezzel talán pusztán saját elfelejtettjét, saját be nem vallottját, saját Másikját, saját elrendezhetetlenjét tagadja.

 

Talán reménytelen, sőt kilátástalan, legalábbis elemezhetetlen, zavaróan “életszagú”, vagy civilizálatlan életformára enged következtetni, ha az ember hazatérve Velencéből az olasz akcentussal nagyzoló többek között tizenéves román vendégmunkásokkal tömött repülőn, majd felül a Sărăcia (Szegénység, Nyomorúság) gúnynevű Temesvár-Iași irányú vonatra, amelyen nyolc órát zötykölődik Kolozsvárig tömény húgy- és alkoholszagban, részeg munkások és romantikus regényeket olvasó tűsarkú cipős nők között. A vécében illegálisan ugyan, de cigizni is szabad, bár másfél centis sárga lében kénytelen tapicskolni közben a bátor gerillázó. Kellő gyakorlat után akár művészetfilozófiát is tudnak olvasni egyesek ilyen körülmények között, bár talán ez itt már igencsak fölösleges. A dadaista műalkotások képeskönyve mindenestre jobban tud működni ilyenkor. És az ember olykor tart attól, hogy soha nem fog haza érni, hogy megtagadták, és hogy senki nem érti őt meg, és ő sem másokat, s hogy végül is talán már mindenki elkárhozott vele együtt, vagy feloldódott a húgyszag transzcendenciájában.

 

De aztán változnak az utasok, beül egy fiatal cigány pár, rögtön el akarnak adni valami nagyon jó kabátot neked, közben azt olvasod a soron következő dadaistánál, hogy „amit általában valóságnak mondunk, az, ha pontosak akarunk lenni, a habosított semmi”, majd kicsit odébb ezt:

 

„dada olyan, mint az önök reményei: semmi

mint az önök paradicsoma: semmi

mint az önök vezérei: semmi

mint az önök hősei: semmi

mint az önök hitei: semmi”

 

A cigány párral van egy gyerek, csokit eszik, valaki mégiscsak vehetett egy kabátot, aztán kacagnak, és én is. És hirtelen kedvem lesz elszívni egy cigit a kriminális vécében. Büdösség van, ja, bűzlik az epém is utána, de hát a pillanat derűje, tudják…

 

 

Bejegyzések

Az úr csak albérlő

Marosán Tihamér kinyitotta a bejárati ajtót, táskáját a cipős szekrény tetejére tette, majd bekulcsolta az ajtót. Szétnézett. A cipők szanaszét hevertek az előszobában, úgy, ahogy gazdáik lerúgták lábukról. Tihamér lehajolt, összepárosította őket, majd katonás rendbe helyezte őket a szekrény előtti rongyszőnyegre. Két lépést hátrált, s elégedetten tartott szemlét az immár vonalba fejlődött szakaszon.

           

Bemasírozott a hálóba, a vetetlen ágyat elrendezte, a lepedőt kisimította, ahogy azt egy leordított fejű baka tette volna, aztán az egészre ráterített egy barna pokrócot. Az ágy melletti könyvekből tornyot emelt, s mire felrakta minden darabját, rájött, el fog dőlni. Végül kettőt épített, mármint tornyot. Egyiket a bal oldalra, másikat a jobbra. Éppen csak az őrszemek hiányoztak belőlük. A kis perzsa szőnyegeket is megigazította, s betette maga mögött az ajtót.

           

Az első gondot a ruhaszárító okozta. Melltartók, tangák, szakadt és szétfingott alsógatyák tarkították a rácsozatot. Miért pont most, miért pont ma kellett fehérneműt mosni, tette fel plafonra szegezett tekintettel Tihamér a kérdést, s minthogy válasz sehonnan sem érkezett, fogta a ruhaszárító állványt, és betolta a sarokba. Leszarom. Leszarom az egészet, nyomatékosította a gondolatot, és duzzogva kivonult a konyhába.

           

A szekrény tetejéről levette a kávés dobozt. Szétszedte a kotyogós kávéfőzőt, a zaccot a szemetesbe ürítette, az alját megtöltötte vízzel. Miután visszatekerte a tetejét, felhelyezte a villanytűzhelyre. Amikor elfordította a tűzhely gombját, a platni szikrázott egyet, majd még egyet, végül sietősen izzani kezdett. Tihamér csodálkozva figyelte, amint a villanyplatni szédületes gyorsasággal felhevült, s vörösen világló körök jelentek meg a közepén. Két lépést hátrált, s a biztonsági zónából figyelte az eseményeket.

           

Megszólalt a kapucsengő.

– Az ingatlanos – szólt bele egy női hang.

Tihamér megnyomta a vörös gombot, s egy pillanatig reménykedve várta, hogy a robbanás majd szétfeszíti a házat, s az egész kupleráj összedől. Minthogy nem történet semmi hasonló, beletörődve az elkerülhetetlenbe, kikulcsolta az ajtót.

 

– Jó estét, Marosán… – kezdett bele Tihamér mosolyba torzult arccal.

– Ez itt az előszoba – nyomakodott a lakásba az ajtót teljesen kitárva az ingatlanos. – Magas, tágas, igazán kiváló. Jöjjenek bátran – fordult hátra a mögötte érkező házaspárhoz. Azokat nem kellett sokat biztatni, lendületesen követték az ingatlanos kisasszonyt, aki hosszú szövetkabátjában már sarkig tárta a hálószoba ajtaját.

           

Az események felgyorsultak. A kisasszony csizmájával ütemes ritmust kopogva járta be a hálót, s reklámtollával itt is, ott is rámutatott a szoba előnyeire. A magassága megfelelő, akár galériázni is lehet, de ő itt nem javasolná, minthogy alig lenne hely a feljárónak. Továbbá a padló is rendben van, békebeli parketta, alig nyikorog, de egy alapos felcsiszolás és lakkozás után szinte új is lehet. Ezért egyesek ölni is tudnának, fejtette ki apró kis mosollyal a szája szegletében. A házaspár bólogatott. A férfi szakértelemmel hajolt le a kissé kopottas parkettát szemügyre venni, aztán fejét csóválva emelkedett föl. Persze, az alapos csiszolás mindenképpen szükséges, előzte meg a mondatot a kisasszony, s széles mozdulattal kitárta a nappali ajtajának mindkét szárnyát.

 

– Ezt nézzék, hatalmas, ide kell aztán a fantázia – lépett be a szobába, utána pedig a férfi, majd a nő, akiről nem igazán lehetett eldönteni, tetszik-e neki a lakás.

           

Elhaladtak a sarokba tolt ruhaszárító mellett, s a kisasszony megállt a szoba közepén. Ide galéria kell, tökéletes a magasság, még lépcsőnek is van hely, vagy akár ketté is lehetne vágni a szobát egy gipszkartonnal, folytatta, s nem vette észre, hogy a vevők figyelme, mondjuk úgy, elkalandozott. A férfi odalépett a könyvespolchoz, levett egy könyvet és forgatni kezdte, de közben nem bírta levenni szemét arról a hajszálvékony tangáról. Belelapozott a könyvbe, forgatta, de szeme sarkából mindegyre csak a kék kis bugyit bámulta. A nő a polc mellett lévő állólámpát vizsgálta, néha párjára pislantott, majd szinte már szégyenkezve a szakadt alsógatyákra. Hogy lehet így élni, szörnyülködött magában, s kiszámított, jól begyakorolt mozdulattal megigazította a szemébe hulló hajtincset. Mert ha megnyitják azt az utcáról látott vakablakot, akkor két világos szobájuk is lehet egy helyett, sorolta rendületlenül a kisasszony, s tollával a hófehér falra bökött. Oda, ahol feltételezhetően a vakablak rejtőzött.

           

A konyha és a fürdőszoba szemléje után visszatértek az előszobába. Az ingatlanos aláíratta a házaspárral az adminisztrációt, majd felajánlotta, esetleg menjenek körbe még egyszer. Nem szükséges, vágta rá a nő, de a férfi újra körbejárta a lakást, hosszasabban időzve a nappaliban. Visszaérve, a közösköltség iránt érdeklődött.

– Nem tudom, pontosan miből áll össze – mondta az ingatlanos.

– Talán kérdezzük meg az urat…

– Majd a tulajdonost, az úr csak albérlő – válaszolta az ingatlanos és betette maga mögött az ajtót.

 

Bejegyzések

Save your soul, madöfakö!!!

– rap –

 

„Minknek van ősveli iramatunk,

melyben foglalva van szlittya szlájdunk fittyes ereménye.

Hujj a cínyes cihelőkre lető há.

Hajrá Csalaország, hajrá csalivér.”

 

(Grósz Vadák, Budapest, 2006.)

 

„Értésére esvén a Tanátsnak,

hogy némellyeknek a sertései a városon szerte széjjel járván,

a felett, hogy a Piatzon és utzákon túrásokat tésznek,

némellyeknek károkat is okoznak…”

 

(Protocollum magistratualis, Szamosújvár, 1802.)

 

 

Ideges vagyok, ja, I’m angry. Addig nyugtatgattam a barátaimat, hogy ne hiszterizálódjanak politikailag, hogy én kezdtem el hiszterizálódni. Mert okos és racionális dolog ahhoz, ami Magyarországon mostanság amúgy „közérzetileg” zajlik, valahogy analitikusan viszonyulni, mikor a többség ordít, petíciót szerkeszt és ír alá, demonstrál, protestál, és, szép magyar szóval, „anyázik”. A dolgoknak ez az oldala a mi királyi többesünket nem érdekli. Mégis „anyázni” fogunk. Ez lesz, sajnos. Már amennyire ez így a szöveg elején számunkra megjósolható.

 

Mert valami nagyon bosszant minket innen, a kolozsvári Magaslesről, valami nagyon nyugtalanítja periferikusan királyi tekintetünket, amilyet ez a soron következő Nautilus-publicisztika megkövetel. Minket a hétköznapok érdekelnek, fuck my life, mert megszoktuk, hogy senkinek se hihetünk, így hát kénytelenek vagyunk a dolgok érzületi oldalára hagyatkozni. De közben kibaszott idegesek vagyunk, és mindjárt fölszabjuk a tenyerünk élével az asztalt.

 

Attól, hogy mindenki be van szarva, és senki nem tudja, mit kéne csinálni. Attól, hogy irtó szar a közhangulat, meg a közérzet, meg az emberek, barátok közötti viszonyrendszer van veszélyeztetve személyen kívül okokból. A KÖZ szar, egy zseb szar. Hogy is? Idéznünk kell, hogy majd újraértelmezzük a nagy Grósz Vadákot, aki 2006-ban, amikor történt, ami történt, a következőképpen összegezett: „Tudnod kell, hogy Mária húgom szerint is, akinek én mindent elhiszek, misztikus pályára állt az ország. Szavak, mondatok, gesztusok ismétlődése, semmi konkrétum. Az este az országos rendőrfőkapitány az Operában a szívére tette a kezét. Azt hiszem, kezdenek eposzi színezetet ölteni az események.”

 

Mostanában viszont mintha túl sok lenne a konkrétum, olyannyira, hogy szinte nem merünk hinni a szemünknek/fülünknek. S mindez azt sem könnyíti meg, hogy eldöntsünk: egy homéroszi eposz közepén vagyunk-e, amúgy in medias res, amelynek a vége egy városállam totális megsemmisítése, vagy a Békaegérharc reloadja zajlik. Eljött a seggtitánok békaegérharca, hogy egy barátunkat idézzük?

 

Sok-sok problémánk van, nem hiába vagyunk ilyen intertextuálisak, hiszen az egyik problémánk éppen a nyelv, amin mindenki elkezdett hirtelen beszélni, azok is, akik nem feltétlenül beszéltek eddig ezen a nyelven: a politika nyelvén. Mindenki azt mondja, igen, most már vérre megy a játék. Dühösek, ja, they are angry too.

 

Hogyan is tudnánk úgy elmondani, mitől lettünk ennyire idegesek, hogy ne gondolhassák azt, itten csak viccelődünk, itten csak védeni próbáljuk politikai szimpátiáinkat (nincsenek), hogy a mundért védjük (nem is tudjuk, mi az), hogy itten csak cikkezgetünk szabad perceinkben, miközben József Attilát kellene bújnunk a következő szemináriumra. Hogyaszongya az igazat mondom, nem csak a valódit, fuck myself. Hogyan kéne elhitetnünk, hogy nem magunkért, hanem a barátainkért aggódunk, és rajtuk keresztül, oh yeah, aggódunk Magyarországért is.

 

Zavar minket, hogy barátainkat, akik Magyarországon laknak, egzisztenciális bizonytalanságban látjuk, amiért egyesek azt fontolgatják, hogy elhagyják az országot. De pontosítsunk: nem pusztán egzisztenciális bizonytalanságban látjuk (ilyet láttunk már eddig is), hanem szellemi, pszichikai, pszichofizikai, erkölcsi bizonytalanságban, sőt fenyegetettségben. Ilyen szavak jutnak eszünkbe, hogy: szabadsághiány, világvesztés, elveszettség, paranoia, stb. Mind túl általánosak, mert még nem értjük, hogy mi is történik valójában. Kezdők vagyunk e gőzfürdőben. Olyasmi, mint amikor a rád nehezedő társadalmi nyomás, vagy a társadalmi pszichózis miatt paranoid módon és kényszeresen visszatérsz ugyanazokhoz a problémákhoz, és ugyanazokhoz a rossz megoldásokhoz, mert nem bírsz kibújni a pszichózis determinációja alól. Saját magadat és a másik embert egyszerre veszíted el. Mintha hipnózis alatt élnél. Te gyáva.

 

Elkeseredetteknek, rosszkedvűeknek, lehangoltaknak, életuntaknak, depressziósaknak  látjuk őket, és ez nem azért van, mert nem kaptak virágot névnapjukra. Hanem mert szép lassan beszivárog az életükbe, a magánéletükbe a társadalmi és a kulturális rossz közérzet, és föleszi energiáikat. Vannak író barátaink, akik például nem tudnának egyik írószervezet kitüntetésének vagy díjának sem örülni, mert „nagy részben az lenne benne, hogy ismernek, nem tettem keresztbe nekik, és csináltam is valamit. Ez utóbbi persze az utolsó szempont, mint ahogyan a tavalyi díjak esetén is lehetett látni. Szóval nem tudom, mit is mondjak.” – írja egy emailben a barátunk. Mit is mondjunk arra, ha valaki szereti a szakmáját, jó is a szakmájában, de szakmai hitelétől a saját szakmai közössége fosztja meg? Nem akarjuk, hogy ez így legyen, nagyon nem.

 

És közben hideg lesz a barátaink lakásában, a fűtés is kurva drága, nem is érzik otthon magukat benne, pedig elég sokat kell dolgozniuk, hogy kifizessék az albérletet, de nem tudják azt sem, hogy hova menekülhetnének saját maguk elől, mert mindenhol ugyanazzal az elhasználtsággal, ugyanazokkal a panaszokkal, ugyanazzal a kiszolgáltatottsággal, kedvetlenséggel, ugyanazzal a mindenen áthatoló, a lelki életet átíró hatalmi hipnózissal találkoznak. Ezért otthontalanul bolyonganak az utcákon, pedig a betont még szülőföldjükként is szeretni tudják jó pillanataikban, s egyesek fejében megfordul talán még az öngyilkosság gondolata is, mivel saját magukat okolják életük kilátástalansága miatt.

 

Hát van az szint, mondják már barátaink, amikor nem lehet különválasztani többé a magánéletet és a közéletet, mert minden közélet lett, a hatalom szétszórta már a fejekbe saját paranoid logikáját, s ebből csak a teljes elszigeteltséggel lehet megmenekülni, de hát hova lehetne menekülni, ugyebár. És emiatt a klausztrofóbia miatt is nagyon dühösek tudunk ám lenni, nem is mondjuk ki ennek a rendszernek a nevét, csak eláruljuk, hogy „d” betűvel kezdődik, ezt mondják a barátaink, madöfakö, mert félnek és menekülésre érzik kényszerítve magukat.

 

Valami elhasználtság, vagy mi, valahogy minden reménytelenül közömbössé válik. Elöregedik a világ a barátaink tekintetében. Nagyon zavar.

 

Mert ahhoz még hozzászokunk, vagy találunk valamiféle választ arra, ha van egyfajta általános elkeseredettség, hogy van szegénység, hajlam a panaszkodásra, érzék és vonzódás a negatívumok felé. Ez még szép is lehet, bizony, szeretjük a negatív esztétikát. Azt mondjuk nekik esetleg, hogy „ja, nehéz az élet”, „whatever”, „carpe diem”, „nosce te ipsum”, „mondj le a vágyaidról”, „értékeld át, hogy mi fontos és mi nem”, „nézd a dolgok jó oldalát”,  „kérsz egy cigit?”, meghívjuk egy kávéra, adunk kölcsön, ha tudunk és más hasonló okosságok. Azt viszont nagyon nehezen viseljük már, ha ez a rossz közérzet felőrli a barátaink magánéletét, a halálra gondolnak, vagy a kivándorlásra, vagy már nem is tudunk velük beszélgetni, mert totálisan paranoiddá, szétszórttá és világvesztetté váltak. Ettől dühösek leszünk, és elkezdünk olyanokat mondani egy plágiumgyanús disszertációról szóló hírre, hogy: „sok hazug, idióta, lepcses szájú, szenteskedő, karrierista faszkalap, mocskos lesz tőlük az ember szeme, ha rájuk néz, még a képernyőn keresztül is.” Kezd elszakadni a cérna, basszameg.

 

Megalázva érezzük magunkat, igen, hogy vannak ezek a körülmények. That’s why I’m angry. Megalázottságból fakadó dühöt érzünk, én és a többiek is, a barátaim. Noha mi csitítgatni szoktuk őket, ha sikerül. De újabban felidegesítjük magunkat, miközben csitítgatjuk őket. Ilyeneket szoktunk mondani újabban egyetértőleg, hogy „a kurva élet faszába”, meg hasonlókat. Ez legalább semleges politikailag.

 

Mert ugye van ez az ország. Sok bajt, bánatot megért. Vannak traumái, vannak problémái. Rendjén van ez így, mindenkinek vannak, ezt el lehet hinni, még a boldog Romániának is vannak, ahol élünk, bármilyen hihetetlen is, meg nekünk is, a királyi többesünk ellenére. Megértjük ezt, igyekszünk tenni érte, hogy ne legyenek, gondolkodunk, csináljuk, amit tudunk, ahogy lehet, tudják. Attól viszont el tudunk keseredni, hogy a politikai ellenzék a barátaink paranoiájára játszik, azt szítja fel, a kormány meg kézi vezérlése kapcsol, és mondjuk láncfűrésszel megy a könyvtárba, hogy kiszelektálja nekünk a kultúrát.

 

És itt van megint ez az ország, ugye, ami egyre inkább olyan képet mutat, mint egy elhagyatott falu. Olyan szomorú lett minden, beköltözött mindenhová a magyar falvak depressziója, kilátástalansága. Csak a hatalom őrei büszkék és boldogok, puha arcukon nincs egy karcolás, váltogatják áruló és megmentő-maszkjaikat, ha kell, még kurzusra éheznek is.

 

Egy másik barátunk meg azt mondta a múltkor, hogy úgy érzi, mintha halottak között élne. A mumifikált élet, a bebalzsamozott művészet, a preparált tudomány – ezek is zavarnak minket, ez az elcseszett nietzschei trió. Meg a vákuum, amibe mindén szürkén lehull, és még csak nem is koppan, mert alja sincs. Nem értjük még pontosan, hogy milyen anyag ez a balzsam, ez a szívóerő. Barátaink a politikát okolják, de mi gyanítjuk, hogy vannak itt mélyebb rétegek is, hogy ez így túl könnyű válasz. Csak most kezdtünk el keresgélni. Muszájból, hogy csesszék meg, muszájból kell a szarban kotorásznunk. Mert tudni akarjuk, hogy a barátaink miért akarnak kivándorolni, miért gondolnak a halálra, miért veszítették el életkedvüket, az alkotásba vetett hitüket, a tanulásba vetett hitüket, a munkába vetett hitüket, a másokért vállalt felelősség értelmébe vetett hitüket, az élhető élet reményébe vetett hitüket.

 

Mintha valami hipnotikus mérget szórtak volna szét mindenfelé, mintha a légzéssel terjedne ez a rossz hangulat, a kibaszott bebalzsamozott élet. És emiatt személyes dühöt, és személyes indulatot érzünk azok irányába, akik barátaink életkedvére játszanak. Nevezzék akkor ezt érzelmi politikának, vagy bárminek, de ez valahogy nagyon nincsen már a rendjén így közérzetileg. És mindegy is nekünk, hogy melyik politikai irány mit karattyol, de ebbe a közérzeti problémába kutya nehezen nyugszunk ám bele a barátaink életkedve miatt. Mert a személyes viszonyainkat basszák szét, meg a bizalmat, meg a nevetést, meg a valóságos szomorúságot helyettesítik itt nekünk narcisztikus önsajnálattal.

 

Azt látjuk innen a Magaslesről, hogy a közhangulat úgy en block, hát az egyszerűen iszonyatos kezd lenni, eddig sem volt jó, már régóta nincsen olyan, hogy jó, de most még szarabb kezd lenni. De nem hiszünk még a barátainknak sem, nem hisszük el, hogy minden a politikán múlik. Ismerjük ezt a mechanizmust, ezt a társadalmi pszichózist, amikor a saját megoldatlan problémáink miatti frusztrációt éljük ki a politikai hisztériákban, vagy az értelmes szellemi aktivitást pótoljuk politikai konspirációkkal, s amikor a politikától reméljük az élet nyomorúságainak megoldását, és már csak lebegő lábnyomokat látunk lépkedni a levegőben, amik vagy minket üldöznek, vagy mi üldözzük őket. Hát nem, basszameg, ezt azért nem vesszük be olyan könnyen, láttunk már varjút karón, karó nélkül, s karót is varjú nélkül. Elegünk van a politikai tüneti kezelésekből.

 

De mégis kurvára kiverte nálunk a biztosítékot ez a félelem, ez a szorongás, ez a rettegés. Mert vajon honnan gerjed ez? Az egyszerűbb válasz, hogy a hatalom részéről, s csak egy kicsit bonyolultabb, ha azt mondjuk, hogy a másik oldal rutinrettegése, tök egyszerű áldozati szerepretorikája ugyanezt a hipnotikus mérget generálja, s hogy együttesen tolják ezt a témát, mert segglyuk van a lelkük helyén. Csakhogy ez még mindig nem magyarázza, hogy barátaink, akik mindezt eddig is tudták, mostanában mégis miért hiszterizálódtak, és miért vált homályossá a tekintetük, és miért akarnak kivándorolni, és meghalni, és így tovább. Így hát szeretnénk válaszokat kapni, a kurva élet faszába, mert nem akarjuk elveszíteni a barátainkat, meg nem akarunk félmagyarázatokkal, manipulatív okoskodással és hisztériákkal megelégedni.

 

És lenne még egy megjegyzésünk a rap kódája előtt a „függetlenség” szóra vonatkozóan, amely, egyre inkább úgy látjuk, naiv szó, mintha Magyarországon erre most már echte nem lenne esély, eddig is csak a látszata volt meg, most meg már még az se. Újabban sokat gondolkodtunk ezen a dolgon: van-e politikai függetlenség? Hogyan is állunk mi a saját vélt vagy valós függetlenségünkkel? Mi azt látjuk, hogy nincs ilyen, hogy nem lehet függetlennek lenni. Csupán a politikum fogalmát szeretnénk tágítani és szűkíteni is egyszerre, mégpedig úgy, ahogy kommersz rapekben szokták, fuck MSZP, fuck Fidesz, Bajnai, Semjén, s a többiek.

 

Mi talán klasszikus arisztotelészi republikánusok, és pragmatisták vagyunk inkább, mint idealisták: a társiasság érdekel, az együttműködés, a barátság, a barátainkért viselt felelősség, a tudás, meg a megértés személyes szintjei, rétegei, a figyelem, az odafigyelés a közvetlen környezetünkre, a személyes szabadság meghagyása, meg a türelem, a megosztás, a kreativitás szabadsága, iróniája, térteremtő tevékenysége, a közös eredmények és a közös élmények, ez érdekel minket, mert mi kicsiben gondolkodunk, nem államokban, sok kis közösségben, nem egy nagy közösségben. Nem zavar a nagy közösség sem, mindenki abban hisz, amiben akar, csak hagyják létezni a kicsiket is, ez a személyes kérésünk az illetékesek felé, hiszen mi magunk is több vagyunk egy személyben, több kicsi én, fuck my brain, más szóval káptalan a mi fejünk, úgy ám, bassza meg. Így értjük mi a politikát.

 

És mostantól kezdve mi sem vagyunk függetlenek, politizáljuk a lelkivilágunkat, mert érdekel a barátaink sorsa, élete, közérzete, reményeik, halál- és kivándorlási gondolataik, és érdekel a kicsiközösségek élete, dinamikája, ami mozgásba hozhatja a nagyot is, ha az nem akarja kannibál módjára fölfalni a kicsiket, egyszóval érzelmi politikát folytatunk ezen túl, és baszunk a pártokra, mert mi gerillázni fogunk, és keresni fogjuk az okokat, mert meg akarjuk érteni ezt az elcseszett hisztériát. Kell ez, mert kell. Mert kényszerítve érezzük magunkat, hogy ne meneküljünk tovább az ellenséggyártásba, és a paranoiába, és az önsajnáltató nárcizmusba, meg a politikai álmegoldásokba.

 

Meg ugye a művészet, meg annak függetlensége, példának okáért. Ahogyan egyesek gondolják, hogy akkor legyen csak egyfajta a fűszál, s mindegy, hogy leszárad, s újranő, s megint leszárad. Meg a másik oldal, ami nem ezt mondja, de ugyanezt akarja. Nem kérdés már akkor ez se este, se reggel, se éjféltájt. Hogy azért kapjál díjakat, mert vannak barátaid az akármelyik bizottságban, amelyik vagy egyik, vagy másik politikai oldal felé húz, s azért kapjál támogatást is, mindegy, hogy megérdemled-e, csak az számít, hogy épp jó oldalra hajló fűszál vagy-e. (Leszárad.) Hogy azért alkoss, hogy csak konzerválj, hogy konzervgyáros legyél, hogy Turul Tóni egyik felől, s hogy Paprika Jancsi majd másik felől? Hogy folyton a kisebbik rosszra kell játszani, mert nincs alternatíva, csak ez a sok kibaszott állatkodás és hipokritázás, áldíjak, protokollok, pszeudo-intézmények, álkérdések, álválaszok, álproblémák, egyébként is ki nem szarja le őket.

 

Hogy ne legyen pénzed, és ne legyen hited, és ne legyen hiteled, s hogy elkeseredj, hogy a bolondját járatják veled. Mert tudjuk, hogy van igazságtalanság, és azok követik el a legnagyobb igazságtalanságokat, akik maguk is elszenvedték. Mégsem mentség, és nem bántunk mi senkit, de mégsem nyugszunk bele, és nem akarjuk, hogy ez így legyen, és küzdeni fogunk, hogy ne így legyen, mert nem lehet, hogy mindent beszennyezzenek, hogy mindent leokádjanak jobbról, balról, középről és a szélekről egyaránt és szép sorban egymás után, hogy ne maradjon tiszta hely, egy szép szemétdomb legalább, hogy ne legyen tiszta a barátaink tekintete, és hogy az nem lehet, hogy csak menekülni lehet, van olyan is, hogy már nekünk is sok, innen Kolozsvárról, egyszóval elkezdünk radikalizálódni, átállunk a magas költészetről a magas politikai rapköltészetre, ami azért jóval agresszívebb, de még mindig elég szublimis forma, és aztán ha már ez sem elég, akkor ki tudja, mi fog még következni, szóval save your soul, madöfakö.

 

 

Bejegyzések

A léhűtő királyfi és az agybogarak

1 hozzászólás

Még több, mint tizenöt perc volt hátra a “Művészlelkek a város peremén” című, otthontalan művészek írásaiból összeállított antológia bemutatójának kezdetéig, de a Nádor utcai Duna-palota alagsori előadótermében csak hosszú keresgélés után találtunk magunknak két szabad helyet. A helyiség végében aprósüteményt és rágcsálnivalót kínáltak a Mathias Corvinus Collegium hallgatók, de egyelőre senki nem fogyasztott, és mivel a művészek a színpadra lépésig a közönég soraiban foglaltak helyet, nem lehetett tudni, ki az, aki udvarisságból, és ki az, aki a lámpaláz miatt nem eszik. Ha akartuk, sem tudtuk volna kitalálni, hol ülhetnek, kik lehetnek a fellépő hajléktalan, pontosabban az általuk jobban kedvelt megfogalmazás szerint otthontalan művészek, hiszen ugyanolyan frissek, vidámak és felszabadultak voltak, mint bármelyikünk.

A kívülállók számára egy utcán élő hajléktalan látványánál sokkal riasztóbb lehet egy olyan otthontalannal való találkozás, akin külsőleg még nem is látszik, hiszen ez rádöbbentheti a szemlélőt arra, hogy kettőjük közt nincs is akkora különbség, akár ő is lehetne ilyen helyzetben. A “Művészlelkek a város peremén” című antológia bemutatóján azonban egészen más volt a helyzet. A rendezett külsejű, tiszta tekintetű emberek láttán olyan érzésünk támadt, mintha visszafelé tekernénk egy videót, és látnánk, ahogy a szétesett építmény darabjai felrepülnek a levegőbe, és visszakerülnek az eredeti helyükre – ezek az emberek képesek voltak arra, hogy újból felépítsék, összerakják magukat, csodálatos érzés szembesülni ezzel, szinte hihetetlen. Nem tudhattuk, hogy a résztvevők honnan, mennyire mélyről jöttek, mert a rendezvénynek és a kiadványnak hangsúlyozottan nem a részvétkeltés volt a célja, de abban biztosak lehettünk, hogy visszailleszkedtek a társadalomba, annak mindannyian fontos, hasznos tagjai, és immár képesek arra, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek azért, hogy hamarosan saját otthonuk legyen.

A nézők halkan beszélgettek, az elől ülők időnként hátrapillantottak, hogy aztán elégedetten nyugtázzák, lassan megtelik a terem, mikor hirtelen, még a rendezvény megnyitása előtt egy fiatal férfi lépett fel a színpadra egy gitárral. A fekete ing laza eleganciát kölcsönzött neki, lendületének, természetességének és leginkább zseniális szerzeményeinek köszönhetően a közönség az “in medias res” kezdés ellenére is hamar elcsendesedett, és érdeklődve figyelte az előadást. A hivatalos felkonferálás mellőzése lehetővé tette, hogy kellően oldott legyen a hangulat, ugyanakkor a szervezők legfontosabb céljának megvalósulását bizonyította, miszerint az otthontalan emberek képesek arra, hogy maguk vegyék kezükbe sorsukat, és ha úgy adódik, egyedül is tudják képviselni önmagukat és saját érdekeiket. Balogh Miklósnak, a 2011-ben megrendezett Hajléktalan tehetségkutató győztesének nem is volt szüksége arra, hogy bemutassák, első dala előadása után már mindenki azt kérdezgette, ki is lehet ő.

Balogh Miklós előadása után a könyvbemutatót megnyitó diáklányok nagy szeretettel mutatták be a fellépő művészeket, időnként megbicsakló hangjuk jelezte, hogy nagy gonddal, de egyáltalán nem szerepelésvágyból fogtak hozzá a munkához, nem azért, hogy saját magukat előtérbe helyezzék.

A Kodály Marosszéki táncát, Beethoven Holdfény szonátáját és ráadásképp Liszt Ferenc Tizenötödik rapszódiáját előadó zongoraművész, Vásáry Tamás szeretetteli közvetlenségével és nyílt hozzáállásával elérte, hogy bár előadása nagyon nagy élményt nyújtott, szereplése mégsem szorította háttérbe az otthontalan művészek bemutatkozását.  Hogy ez így történt, talán rendkívül szerény fellépésének és figyelmes mértéktatásának köszönhető, és tökéletes összhangban állt az általa elmondottakkal, miszerint mi tulajdonképp mindannyin egyek vagyunk, hiszen mindannyiunkban közös Isten, és ez a bennünk rejlő rejtett azonosság lényegibb, mint az eltérő vagyoni helyzetből vagy társadalmi megbecsültségből adódó különbségek. A világhírű művész szerepvállalása távol állt a jótékonysági koncertek sztárelőadóinak jól ismert attitűdjétől, akik gyakran negédesen, leereszkedő hozzállással sütik el a legnagyobb közhelyeket, miközben az adott eseményt saját maguk reklámozására használják fel. Vásáry Tamás ezzel szemben részvételével valódi közösséget vállalt az otthontalan művészekkel, hiszen nem akart több lenni, mint egy a fellépők sorában.

A rövid zongorakoncert után megismerhettük a benne szereplő hét otthontalan szerző- Berkes Kinga, Dvorcsák Gábor, Horváth Csilla, Leé József, Pethő Gábor, Pollák László és Veszprémi Gábor – rövid bemutatkozását, majd egy-egy írásukat Balogh Gyöngyi tolmácsolásában, aki hivatásos színészeket megszégyenítő módon mutatta meg, hogyan kell mindenféle modorosság és manír nélkül, teljesen természetesen, ugyanakkor mégis rendkívül értő módon irodalmi szövegeket mondani. Valamennyi verset és prózát tudta fejből, amikor egy-egy versnél mégis a kezében lévő papírlapra pillantott, szabadkozva szólt ki a szerzőnek, hogy ne haragudjon, csak az utolsó pillanatban kapta meg az adott szöveget. Jellemző volt ez a hozzállás, mindenki ennyire komolyan vette a feladatát. Ennek ellenére az oldott, családias hangulaton, nem változtatott sem a rengeteg ember, sem Vásáry Tamás jelenléte, sem pedig a szereplők által érzett lámpaláz. Az elhangzó szövegek frissnek, átélhetőnek, sok helyen szellemesnek bizonyultak, egyetlen percig sem unatkoztunk. Sokunkban megmaradt a szegény sorsú édesanya ironikus, keserédes meséje a léhűtő királyfiról, aki lefizette a kincset őrző nindzsákat, így az igazi hősöket legyőzve végül elnyerhette a királylány kezét; a rocker lány verse a kiégett zenészről; vagy Léé József gondolatai, amelyeket ő maga agybogaraknak nevez. A rendezvény végén a szervezők még egy jópofa meglepetéssel is szolgáltak- Léé József és Balogh Gyöngyi az antológia szerkesztőjének, Veszprémi Gábornak egy pályázatra írt, fiatalkori börtönrap szövegét adta elő, a szerző dobkíséretével.

Az est jókedvű, kötetlen együttlétbe torkollt, azon kevés helyek egyike lett erre a néhány órára a terem, ahol biztosak lehettünk benne, hogy mindenkinek van mondanivalója a másiknak, ezért az is teljesen mindegy volt, hogy éppen Vásáry Tamással, vagy egy otthontalannal beszélgettünk.

Az ötletgazda diákok segítségével a fellépő művészek valóban kezükbe vették sorsukat, és ez szerencsére éles ellentétben áll azzal a lemondó, háttérbe húzódó, önbizalomhiányos magatartással, amire az emberek többsége számíthatna tőlük. Mivel egyelőre nincs meg a módjuk arra, hogy a saját othonukat zárják magukra, éppen az ellenkezőjét teszik- kiállnak az emberek, a világ elé, és megmutatják, hogy léteznek.

 

 

Bejegyzések

Tükörreflex

KáKiss megtörölte a szemét, aztán lassan feltette az objektívsapkát. Vállára dobva a fekete fotóstáskát átgázolt a főleg papírból és tarka, olajfoltos textíliából összecsomósodott szeméthalmokon az öreg bérház cselédlépcsője felé. A munkával végzett. A szerkesztő boldog lehet. A szivárgó, terjedő, csöndes gyűlölettől lassan parázsló nyomor képei készen voltak. Cigányok, románok, magyarok… mindegy, egyként oszlanak el ezekben a peremkerületi, sötét utcák mentén penészesedő, leselejtezett házakban. A lépcsőn is rongyok, mindenütt, mintha széttéptek vagy felrobbantottak volna egy bálázót. A szövetdarabok mentén, mintha csak útmutatásul szórta volna ki őket valaki, lesietett a földszintre, és kifordult a kapu felé, hátra se nézett, pedig az udvar belsejében két aprócska gyerek tologatott némán egy műanyag kerekekre szerelt lovat, mely éppolyan üveges szemekkel – mondhatni tárgyilagosan – nézett a világba, ahogy a vele játszadozó gyermekek a betonon. Amikor becsukta az öreg, kopott és pár helyen ki tudja mikor és miféle ismeretlen, ősi és állati erők által beszakított tölgyfa kaput, megállt, és mélyet, nagyon mélyet szívott kitágult orrlukian a friss levegőből, mint aki szánt szándékkal próbálta eddig visszatartani a lélegzetét. Valahogy szánalmat sem érzett, amikor végre kijutotta fojtó bűzből és kilépett a kora esti, őszi utcára. Arra gondolt, hogy ezt a kilátástalanságot persze meg lehet számolni, feltérképezhető, elmondható, még elviselni is lehet, csak elfelejteni nem. Még elérte a buszt. Ott rakta el a gépét, miután felmutatta a bérletét. Komoly arccal leült, és a kilakoltatás előtt álló családról készült képeket rejtő digitális kamerát visszasüllyesztette a műanyag táska sötétjébe. Csendesen eleredt az eső, de ebből alig vett észre valamit. Elkenődött a rossz idő is a koszos ablakon. Az élet sűrűjében járt az imént. Ez volt a kellős közepe. Unta. Mintha csak egy galériában járt volna, képek, festékszag és megint csak képek mindenütt. Az alkotás közepe. Az ember hozzászokik a művészethez. A bűzhöz. A romkocsmákban reá leselkedő költők harapásához. A halálhoz. A római romnál leszállt, onnan gyalog ment haza. A sarki bár még nyitva volt. Amikor belépett, először a sötét ütötte meg, szinte arcul csapta, mintha ököllel húztak volna be neki. Aztán csak elnyelte ez a kinti éjszakánál mélyebb, ragacsosabb feketeség. Aztán az illat. Szirupos, majdnem pacsuli kölni szaga. Arról a nőről párolgott tunyán, valami ostoba, félszeg nyugalommal, akit először nem láthatott a hirtelen sötét miatt, de aki belépése óta figyelte fénytelen, riadt szemeivel. Lassan próbálta kibontani maga előtt a képeket. Idővel alkalmazkodott az apró, piros lámpácskák vibráló fényeihez, melyek, mint a sötétkamrájában a sercegő neon, a kurvák ágya felett lebegő hangulatvilágítás vagy a külvárosi bérkaszárnya semmirekellő lakónak kifagyott, véres szemei, ijesztő derengésbe vonták az asztalokat, a pultot, a páraként feltűnő, majd a sötétebb sarkokban ismét felszívódó férfiak vigyorát. Közelebb lépett. Jó csaj volt. Megnézte az arcát. Az alapozó kissé megkérgesedett a bőrén, mely a krém alatt valószínűleg hamvas volt, üde és ruganyos. A rúzsa olcsó, gondolta, el is kenődött, amikor ivott. A szemfestéke feketén kunkorodott halántéka felé, mint egy elkapkodott aláírás a saját beismerő vallomása alatt. Nézte ezt az elhamarkodott arcot, és beleszeretett. Egy üveg pezsgőt rendelt az izgága pincértől, és leült a lány elé. Iszol, kérdezte KáKiss, és töltött. Nézte ezt a megkérgesedett szépséget a lány arcán, ezt a nyomort, melyben együtt szikkadt ifjúságának ártatlansága majdani vénsége minden megbánásaival. Nézte és beszélt hozzá. Nem érdekelte semmilyen reakció. A lány beletöredezett a sminkjébe. Az ilyen lányok elbűvölhetők. A többiek meg nem érdekesek. Hát beszélt, időnként elhallgatott, a földre tekintett és megforgatta ujjai közt az öngyújtóját, lassan és szinte mellékes mozdulatokkal, elgondolkodva, de nem válaszra várva, inkább azon emberek modorában, akik tisztában vannak azzal, hogy önző módon csak a saját hangjukat akarják hallani, s ebbéli eltökéltségüket nem is rejtik véka alá. Néha felpillantott a lányra. Ilyenkor mélyen a repedések mögé látott. A lány rövid szoknyát hordott és fekete harisnyát. Nézte és beszélt hozzá. Aztán megcsókolta. És az az arc, beborítva a szörnyű pacsulival, meg a piros fénnyel, a felhólyagosodott krémmel csak nézte, ámulta és tűrte. Le akarlak fotózni, súgta nem sokkal később a lány apró fülébe. Nem messze lakom, feljössz? A szemhéj redőnye leszaladt, a szemfesték összesűrűsödött, s az apró ráncokban úgy gyűrődött, mint a hatalmas, lomha de kérlelhetetlen kéreglemezek. Fel, mondta halkan a lány. Meztelenül? Kérdezte azután. Igen, meztelenül, válaszolta KáKiss, és fizetett. Csöndben mentek az utcán a Szőlő utca 45. felé. Kimérten, elszántan kopogott a tíz centis magas sarok. KáKiss előkereste a lakáskulcsát, kinyitotta a kaput és ugyanolyan némán, ahogy jöttek, bementek. A lakásban bort bontott, rágcsálnivalókat keresett, és rágyújtva egy cigarettára elővette szekrényéből az öreg Nikont, s pár doboz negatívot is. Kirakta sorban a szürke kupakos, műanyag patronokat a dohányzó asztal peremén. Ülj le, mondta a lánynak, aztán betöltötte a filmet a gépbe. A lány leült, lerúgta cipőit és keresztbe tett lábakkal várakozott. Kérsz bort, kérdezte. Kérek, mondta a lány. Igyál, de lassan, kicsit döntsd balra a fejed, instruálta KáKiss, miközben egészen közel hajolt, hogy az arc legapróbb részleteit is befogja a kamera. Gyönyörű… Anyáddal laksz, érdeklődött kicsit később, szenvtelenül, amikor kivette a blúz alól a lány melleit. Nem, van sajátom. Van miből. Telt volt a hangja, mint az emlők, melyek az állólámpa fényében egészen elsápadtak, szinte áttetszővé anyagtalanodtak. Te fotós vagy, kérdezte azután. Fotós, igen, felelte KáKiss, és exponált megint. Az jó lehet, mondta a lány. Én felszolgáló vagyok. Anyám szövőnő volt, aztán munkanélküli. Hatan laktunk egy szobában. Mindig káposztaszagot éreztem. Nem is tudom, honnan jött? Mindennek olyan szaga volt. A harmadikon laktunk, a gang végén. De az albérlet már jó. Van hova bújni. Csak a pasim hiányzik. Vidékre jár melózni. Vagy nem is a pasim. Nem tudom, micsoda nekem. Tényleg, eszmélt fel hirtelen, még a nevemet sem tudod. A nyomornak nincs neve, gondolta KáKiss, de nem mondta ki. Fordulj, ezt mondta inkább, hűvös szakértelemmel. Most a tarkóját fotózta. Ahová kivégzésekkor a golyót lövik. Ahonnan a pacsuli párolgott szerteszét. Ahonnan a lány copfja elindult, vastag, barna kötél… ahol az álmai mögött egy ember lakik, akinek valószínűleg van neve is. Eltette a vakut és filmet cserélt. A nyomor ellenben ismeretlen. A nyomor sokaknak maga a kéj. Meg akarta örökíteni. Fixírben áztatni, nagyítani, addig, amíg még valamennyire felismerhetőek ugyan a formák, de az arc valódi, emberi vonásai már kioldva, a maguk szétesettségükben tűnnek elő. Inkább csak struktúrák, fekete-fehér pontok, kicsit életlen, szemcsés fragmentumok, de már nem visszakövethető, megfejthető és megnevezhető alakok. Olyan volt a lány arca, mint az a hasadás a bérház vastag tölgyfakapuján. Jóvátehetetlen és sötét. Szeretlek, mondta a lány. Úgy fordult ki belőle a szó, mint másból az első falat egy szokatlanul hosszú, italos éjszaka után. Nem értette. Nem érdekelte. Csak látni akarta. Amikor megcsókolta, akkor is csak kontúrokat csókolt és árnyékokat. Nem az éhezés. Nem a rohadó hús. Nem a széttépett, mocskos rongydarabok. Egy kiszolgáltatott mosoly. Ez kitapintható, ugyanakkor éteri. A rothadás. Szilárd és légnemű. Ártatlan. Nem tudta, meddig akarja fotózni még. Mintha semmissé akarná tenni, hogy itt járt egyáltalán. Azt akarta, hogy minden expozíció után tűnjön el belőle valami. Nyoma se maradjon, mire végez a sorozattal. Élvezte a munka minden pillanatát. Mennem kell, szólalt meg a lány pár óra múlva, kissé bizonytalanul, mintha arra várna, hogy KáKiss marasztalja majd. Korán kelek, tett hozzá, de nem mozdult, nem nyúlt a blúza, a szoknyája vagy a cipője után. Korán van, nyögte KáKiss, és eltette a gépet. Megemelte a borospalackot, meglötyögtette benne az italt, és elmosolyodott. De… ahogy gondolod, mondta, és töltött egy búcsúitalt. A lány szomorúan szedelőzködni kezdett, álmosan, fáradt mozdulatokkal öltözködött. Még koccintottak, aztán lekísérte a lépcsőházban és kiengedte a kapun. Már derengett az ég. Könnyű, kávéillatú reggel ígérkezett. Egy darabig még hallható volt a kihalt utcán kopogó két tűsarok, aztán felitta azok zaját is a csönd. Meg kellett volna kérdeznem, honnan kerül elő az a csomó rongy, tépett textil, mocskos ruha minden nyomortanyán, gondolta KáKiss, és egy mozdulattal becsukta maga mögött a kaput. Csendes pergéssel eleredt az eső, és elmosott minden nyomot.