Címke: esszé / publicisztika

Bejegyzések

„Ez a kérdés, válasszatok!”

Dávid Ádám Petőfi Irodalmi Időgép című gyerekdarabjáról

Már a folyosón is nagy volt az izgalom, interaktív színjáték gyerekeknek… igyekeztem úgy ülni, hogy a nézőteret is jól lássam, és elkaphassak néhány suttogó mondatfoszlányt a sorok közül.

– Az micsoda? – Igen, a színpad valóságos kincsesbányának bizonyult: műszerek, fogantyúk, herkentyűk, számítógépek, vetítővásznak kavalkádja, középen a gondterhelt feltalálóval. Az előadás még el sem kezdődött, de máris sikerült minden tekintetet a játéktérre irányítani, hogy in medias res, kezdődhessen a várva várt.

Íme, az időgép, ami elhozza közénk Petőfit 1844-ből… de mi történik, ha tévedésből nem csak egyet hoz?

Az alapötlet Petőfi két arcának összehasonlítása: érkezik egy skatulyából előhúzott, pödört bajszú, gőgös talpramagyar, nem sokkal utána pedig egy döbbent fiatalember, hálóingben, pajkos mosollyal a szája sarkában. Melyik Petőfi él inkább a képzeletünkben? Melyik az irodalmi kánonban? Hányféle személyiség áll össze a verseiből? Ez a kérdés, válasszatok!

Amíg a két Petőfi lelkesen versenybe száll, hogy meggyőzze a közönséget saját valódiságáról, feltűnik a színen Iluska és Popcorn Johnny, az Anyám tyúkja rap verzióban, vagy épp Tündérország 2025-ben…

 

A darab változatos eszközökkel szól az általános iskola különböző korcsoportjaihoz, „lazára veszi” az irodalmat, így hozza közelebb a gyerekekhez a kötelező, csontig lerágott memoritereket. Ezt a hozzáállást a feltaláló tudományoskodó magyarázatai, és kamaszlánya, Iluska vagány stílusának ütköztetésével hangsúlyozza. Végül mégis kiderül, hogy Petőfi-verseket szavalni menő, sőt, lehet egészen más szemmel is tekinteni a tankönyvekben búsuló költőkre. Fontos, hogy tudatosítja: ezek a bemagolandó figurák is valaha (jobb esetben) létező személyek voltak. Vagy most is azok.

 

A gyerekek együtt számoltak vissza az időgép számlálójával, és valódi kíváncsiságot láttam az arcukon: vajon ezúttal mennyire lesznek „becsapva?”, kapnak-e „igazipetőfit?”, díjazták az eredményt.

Ugyanakkor számos kérdés is felmerült bennem arról, hogy gyerekszemmel mindez mennyire lehetett érthető. A kisebbeken (8-10 éves korosztály) sokszor látszott, hogy inkább az időgép, és a mindenféle kütyü köti le jobban őket („az időgéppel idevarázsoljuk Petőfit! – Egy tudományos filmben láttam, hogy az időgép fénysebességgel megy!”). A nagyobbaknál (11-12 évesek) se voltam biztos, hogy a finoman a történetbe szőtt János Vitéz – allegória egyes részleteit kihámozzák-e a történetből, az se vált egészen világossá, hogy kicsoda Alexander Petrovics. Ez persze semmit sem vett el az előadásból, a hangulatból, a tanító nénik pedig készségesen rakosgatták a hiányzó puzzle darabokat.

 

A másik nagy kérdés számomra az interakció megoldása volt. Hogyan vonják be a gyerekeket, megmozgatnak-e mindenkit, kiváltják-e azt az együttműködést, amire az előadás megtervezésekor számítottak? Egyáltalán mi a céljuk az interakcióval? Mennyire lehet nevelő értékű egy ilyen előadás?

Itt is különböző módszerekkel éltek, többnyire sikeresen. Az elején időnként kissé esetlen tanóra íze lett a „szedjük össze, mit tudunk Petőfiről” részeknek, és ilyenkor érezhetően apadt a figyelem, de erre érthető módon szükség volt, hogy legyen egy közös kiindulópont. Ahogy pedig a darab beindult, úgy az interaktív részek is jobban beépültek a lendületbe, a rap-verseknél már teljes volt az összhang, ütemes taps, a bátrabbak a beatboxot is utánozták. Petőfi innentől sztár. (Kérdezhetjük, biztos ez a helyes út a közelebb hozáshoz?)

A színészeknek is kihívást jelenthet az interakció, pláne ha gyerekközönségről van szó, de a kezdeti apróbb bizonytalanságok után ők is belefeledkeztek a játékba, amit láthatóan legalább annyira élveztek, mint a kicsik. Komolyan vették a helyzetet, és a meglepőbb bemondásokat, reakciókat is kreatívan kezelték, bátran alakították a jelenetet ezek alapján. Természetes karaktereket állítottak elénk, nem csak a két Petőfi, de a tudós és Iluska is kidolgozott; kaptak múltat, hátteret, hihető megjelenést. Engedték, hogy attól legyen a történet meseszerű, hogy a szereplők nem meseszerűek, és talán ez hatott legjobban a gyerekekre . Egy átlag mesét a nagyobbak valószínűleg elutasítottak volna.

Főként Kőszegi Mária Iluskája volt az összekötő kapocs, remekül megtalálta azt a hangot, ami kamaszosan szemtelen, ám mégis kedves humorú, szerethető, a gyerekek nézőpontját képviselte. Azzal, ahogy sikerült megnyernie őket, könnyebben vezethetővé vált a darab, sok múlt a színpadi jelenlétén. A többiek jobban a színjáték felé fordulhattak, Tóth János Gergely és Kató László Balázs egymást ugratva tálalták Petőfi színét és visszáját, Keserű Imre pedig szórakozott feltalálóként igyekezett „tudományos” keretek között tartani az elszabaduló kedélyeket.

A zárlat azonban bonyolultra sikerült. Úgy láttam, inkább a tanárok kaptak egy plusz poént a segesvári (…milyen vár??) ütközetben eltűnő költő lehetséges időutazásáról, aki feltehetően visszatért az ő Iluskájához 2025-be. Mikor fény derült a szélhámos álPetőfire, épp újra működésbe lendült az időgép, túl sokfelé kellett figyelni, kisiskolás legyen a talpán, aki hirtelenjében összefűzi Tündérország szimbólumait Petőfi életrajzával, és eltűnésének misztikumával. Ennek ellenére is izgalmas maradt a gyerekek számára, a poénokat értették, az időgép pedig minden mást feledtetett. Nem maradt hiányérzetük a darab végére, sőt maguk is kipróbálhatták az időgépet, végig mustrálták a műszereket, fogantyúkat, herkentyűket, a legnagyobb elégedettséggel indulhattak haza.

Az interakció tehát sikeres volt, érdeklődtek, kérdeztek, gondolkodtak a legkisebbek is, több korosztály is megtalálhatta az előadásban, ami őt legjobban foglalkoztatta. Olyan módon közelíthetett irodalmi témákhoz, ahogy neki a legizgalmasabb volt.

( A képeket Sepsey Barna készítette)

Bejegyzések

56-os kőlépcsőkön

 

A digitális világnak köszönhetően pillanatok alatt megjeleníthető az 1956-os magyar forradalomban részt vett fiatalok, a híres pesti srácok és a kivégzettek fekete-fehér arcképe. A nálam jóval fiatalabb fiúk és lányok, mártírhalált halt vezetők 56 évvel ezelőtt rögzített fotóján az ember szomorúan néz végig. Mansfeld Péter, Pongrácz Gergely, Angyal István, Szabó bácsi, Bizsu, Kócos, Tóth Ilona, nem sorolom tovább, a lista nem reprezentatív a mai napig ismeretlen forradalmárok nevének helyére kerülése nélkül. Ezek az emberek harcoltak, volt, aki a forradalom leverése után kényszerből, a körülmények súlyos mivoltából emigrált, míg többeket elfogtak és az akasztófa elé kísérték hosszú kihallgatások után egy koncepciós per keretében. Mansfeld Péter néhány héttel a tizennyolcadik születésnapja után tizenhárom percig szenvedett az akasztófán. Tizenhárom perc. Sírni tudnék ettől a tizenhárom perctől. Ötvenhat évvel vagyunk előrébb a magyar forradalomtól. Ötvenhat évvel öregebb Magyarországon él boldog, boldogtalan. Az utóbbiból, érthetetlen okokból, valamivel több sétál az utcákon, tereken. Két dolgot sajnálok rendkívül az életemben. Azt, hogy nem voltam ott 1956-ban és nem voltam ott 1989-ben. Az elsőt azért sajnálom, mert ötvenhat októberében –a visszaemlékezések, felvételek, elért eredmények alapján, mint azt többen nyilatkozták — jó érzés volt magyarnak lenni. A másodikat azért sajnálom, mert nyolcvankilencben elhitték a politikai változást megtapasztaló emberek, hogy megint jó lesz magyarnak lenni. Az 56-os forradalom a szovjet túlerő miatt véget ért. Nyolcvankilenc reménye miért, mitől ért véget? A 89-es felvételeken az emberek arca maga a bizakodás, a velük készült interjúkban derűs, nyugodt hangsúllyal beszél mindegyikük a változásról, a régi hatalom lecserélése okozta optimizmusról. Archív felvételeken figyelem, hogy a Hősök terén felállított koporsók milyen szabályosan helyezkednek el egymás mellett. A koporsók köré tett koszorúk, virágok egy új Magyarország megalakulásának első jeleinek látszanak. Hatalmas tömeg, magyar zászlók, mosoly. Vidámság. Derű. Az ellenforradalom hivatalosan is visszakapja az őt megillető, eredeti nevét: forradalom és szabadságharc. Megtörténik az arccal a föld felé fordított mártírok rehabilitációja. Nem sorolom tovább, mert sírnom kell tőle. Sírni tudnék. Nézem a mai Magyarországot. Ülök a mai Magyarországon döcögő metrón, buszon, villamoson. Egy téli, behavazott estén ülök mondjuk ezen a Magyarországon. Télikabátok, sapkák, sálak között. A télikabátok, sapkák és sálak szomorúan ülnek a többiek télikabátja, sapkája, sálja között. Nem vagyunk boldogok. Kérdezzük már meg egymástól, miért nem vagyunk boldogok? Ezt érdemeljük? Nem ezt érdemeljük. Az ’56-os forradalom magyar termék. Made in Hungary. Nem hamisítható, semmiféleképpen nem utánozható. Huszonhat évesen a velem egyidősek felé fordulok és megkérdezem, hogy hé, fiúk, mit gondoltok a mai Magyarországról? A velem egyidős fiúk felém fordulnak és a mai Magyarországról nem a legörömtelibb hangsúllyal mondják el a véleményüket. Sajnos az átlagosnál ironikusabb, az átlagosnál reménytelenebb vélemény is magyar termék, magyar sajátosság. A barátaim véleménye lemondó vélemény. Az ő véleményük mintha lemondana a mai Magyarországról. Feladná a történelmét, kultúráját, tragikus, de van, aki a nyelvét adná fel és cserélné egy „versenyképesebb”, népszerűbb nyugati nyelvre. Külföldi tanulás, külföldön élés, euróban, fontban, dollárban kapott, a magyar átlagkeresetnél messze magasabb fizetés. Bejelentett munka, humánusabb adórendszer. Korszerűbb, fejlettebb kórházi ellátás, tudásközpontú oktatás. Tiszta ágy, tiszta ágynemű. Tiszta udvar, rendes ház. Egy másik ország szabályai, egy másik ország berendezkedése. A mai Magyarországon ezek a szavak élik az aranykoruk. Rónay György 1956-os naplójából a következő bekezdést idemásolom. „1956. december 14. A szétszóratás napjai: még mindig tart a kivándorlási láz. Mennek, akiknek valóban menekülniök kell; mennek, akiken erőt vesz a hisztéria, menekülnek a süllyedő hajóról a patkányok, mennek, akiknek az istenük a hasuk s ott a hazájuk, ahol jól megy nekik. Átlépik a határt, s hazudnak nagyokat arról, milyen rettenetesen üldözték őket itt. Üldözték? és ha üldözték? Nehéz volt, És ha nehéz volt? Magyarnak lenni sosem volt könnyű. Amerika hangja meg a Szabad Európa menekültek nyilatkozatait közvetíti. Mind odáig van a boldogságtól, hogy végre szabad földre jutott. de egyetlen jajszót nem hallottam még amiatt, hogy valakinek el kellett hagynia a hazáját. Azt hallottam, hogy narancsot, csokoládét s banánt kaptak. Azt nem, hogy valaki zokogva legalább annyit mond: Isten veled, édes hazám! Igenis, így is, (…) nyomorba döntve is: édes hazánk!” Kik mennek, menekülnek ma? Szabad a határ, mehetnek. Az olcsó kelet-európai munkaerő jól jön Nyugat-Európának. Egyetemi végzettséggel rendelkező, magyar egyetemeken tanult fiatalok London vagy Berlin eldugott utcáiban nyílt éttermek konyháján mosogathat, nyári időben gyümölcsöt szedhet vagy pakolhat egy vállalat raktárjában. A szerencsésebbek komoly cégeknél helyezkedhetnek el és végezhetnek magas végzettséget követelő munkát több ezer euróért. Ez a szabadság? Ez a boldogság? Boldogság e a szabadság? Milyen szabadság a boldogság? Az anyanyelvemtől távol, a családomtól, barátaimtól messze, egy idegen országban élet a szabadság? A függetlenedés a saját országom problémáitól, egy másik ország problémái között kialakított új, a korábbi élettől merőben különböző élet a szabadsághoz mennyiben járul hozzá? Az 1956-os forradalomban résztvevő fiatalok és idősebbek egyaránt elviselték a fennálló rendszer hibáit és az erőszakot, a szenvedést annak tudatában, hogy a határ túloldalán szabadon mondhatnak bármit, jólétben és nyugalomban élnek az emberek, nincs fekete autó, nincs agresszív kihallgatás, kivégzés, deportálás. Nem gondolom, hogy a helyzet manapság ennyire drasztikus lenne. Drasztikus, de nem ennyire. Válság van? Válság. Munkanélküliség? Munkanélküliség. Próbálkozzunk meg vele, mint ahogy megpróbálták a lehetetlent az ’56-os forradalmárok. Vagy mi túl gyengék, kényelmesek vagyunk? A felelősség óriási, nem utolsó sorban azért, mert morális felelősség. Tartozunk az ’56-os magyaroknak azzal, hogy akármilyenek is a körülmények, mindenki megpróbál Magyarországon maradni, Magyarországon kialakítani az életét. Az itt maradás is már a változások előkészítése, mert nem megadás, nem megszökés. Úgy gondolom, hogy amikor a hazámról beszélek, nem a hazám politikusairól kell beszélnem. Nem a hazám kormányáról vagy ellenzékéről. Nem a bankokról, nem a cégek vezérigazgatóiról, nem a közlekedésről és nem a nem mindig megfelelő kórházi ellátásról. Magyarország definíciója nem ezekből a dolgokból tevődik össze. A hazám nem egy patetikus valami vagy metafizikus értelemben vett maszlag, nem, a hazám én és te, a sarki közért, ahova járok, a magánhangzók és mássalhangzók, az ünnepek, március 15 és október 23. Felelős vagyok a hazámért. A tizennyolc éves Mansfeld Péter nem azért szenvedett tizenhárom percig az akasztófán, hogy én ne legyek felelős a hazámért. Ha éhezni kell, éhezem, ha nem tudok fűteni a magas gázszámla miatt, fázom. Ennyivel tartozom, hogy nem nyöszörgök, nem szidom a hazámat, mert erről nem a hazám tehet. Nem Orbán Viktor és nem Bajnai Gordon, nem a Fidesz és nem az MSZP a hazám.

 

Én sajnos nem tudom, mi a teendő, mi a megfelelő lépés a jobb Magyarország kialakulása érdekében, azt annál határozottabban tudom, hogy egy mai huszadévesnek nem a kivándorlás, a külföldre menekülés a megoldás. Az ötvenhatos kőlépcsőkön álldogáló ’56-os szentek halála nem szabad, hogy meggondolatlan cselekedetekre késztessenek minket.

 

 

Bejegyzések

Városok angyaltávlatból

Az embereknek, akik folyton az örökkévalóság után áhítoznak, vagy éppen értelmetlennek érzik az életüket, jól esik arra gondolniuk, hogy a tiszta szellemi, égi lények az ő életükre vágynak, az érzékelésükre, ami nekik, angyaloknak nem adatott meg. Jó arra gondolni, hogy a véges emberi életnek is vannak olyan értékei, amelyek irigylésre méltók. Amiért még az angyalok is meg/leesnek. Ezt a pszichológiai gyökerű, teológiai kérdéseket is felvető emberi fantáziát mind az európai művészfilm, mind a hollywoodi filmgyártás feldolgozta. Az angyalok a filmes fikcióban akár még egy olyan helyen is képesek földre zuhanni a körte ízéért, az esőben való elázásért, a bőr érintéséért, egy csókért, mint a nyolcvanas évek kettészakított, a háború nyomait őrző Berlinje, Európa egyik legnyomasztóbb helye. Mindez történik egy 1987-ből való fekete-fehér/színes filmen, ami már önmagában is lehangoló: ez a Berlin fölött az ég, Wim Wenders alkotása. Egy szerelemből emberré váló angyal története. A story a hollywoodi feldolgozásból (Brad Silberling, Cityof Angels) is ismerős, és talán onnan még ismerősebb, hiszen ott válik igazán szerelmi történetté (az más kérdés, hogy az angyalok és földi asszonyok szerelméről már a bibliai apokrif, Énoch könyve is említést tesz az angyalok bukásának okainál). Az 1998-as remake rendezője stílszerűen Los Angelesbe, az angyalok városába helyezi át a történetet, és így a címadáson sem kell hosszasan gondolkodnia.

Úgy látszik, már csak a címekből is, hogy ezeknél a filmeknél nagy jelentőséggel bír a hely, a város, ahol a transzcendencia, az égi lények világa találkozik az emberekével. Az egyik helyszín a történelemmel terhelt európai nagyváros, ahol a rendező szerint a háború után munkanélkülivé vált őrangyalok tevékenykednek, vagy inkább csak úgy bolyonganak. A másik helyszín, az Egyesült Államok második legnagyobb városa spanyol ajkú alapítóitól örökölt nevében (eredetileg: El Pueblo de Nuestra Señora la Reina de los Ángeles del Río de Porciúncula, magyarul: „A mi úrnőnknek, az Angyalok királynőjének faluja a Porciúncula folyón”) hordozza az égi lények potenciális jelenlétét. Los Angeles egy óriási agglomeráció, amely számos, a filmekből is ismert, filmiparral kapcsolatos városrészből áll: Hollywood, Beverly Hills, Santa Monica, Pasadena stb., magas épületei csak a központban, az üzleti negyedben vannak, hiszen földrengés sújtotta városról van szó. Domborzata az óceánparttól a hegyekig terjed – az életút-lehetőségek szinte korlátlanok. A luxus és a szórakozás fővárosa, de a film tanúsága szerint tele van boldogtalan emberekkel, akiknek szükségük van a csodára.

Az angyalok mindkét filmben magas épületekről tekintenek le az emberek világára. A Berlin fölött az éga címben jelzett látvánnyal indít, ugyanis felhőket látunk, majd egy szemet egész közelről, rögtön utána madár-, azaz angyaltávlatból a város utcáit, épületeit. Ezután meglátjuk az angyalt, kezdetben szárnnyal, majd a szárnya eltűnik. Újra az utcát látjuk, most közelebbről, az emberek jobban kivehetőek. Már tudjuk, hogy a nézőpont az angyalhoz köthető. Ekkor az utca emberei (a gyerekek) is visszanéznek: látszik, hogy az angyal egy csonkatornyú templom tetején áll. A következő kockákon az emberek nem fentről, hanem egész közelről látszanak, és belső monológjuk hallatszik. Közben a kamera leköveti egy madár mozgását, majd egy repülőgépét, amelynek fedélzetén a következő pillanatban magunkat is találjuk. Az angyal, a madár és a repülő izomorf motívumai sorban követik egymást, szárnyaikkal mintegy teljesen birtokba véve az eget a város felett. Innen újra a ködös városkép tárul elénk fölülről, majd folyamatos közelítéssel tekintetünk betéved egy tömbház ablakán és ott körbejár, ismét a belső monológokat hallva. Egy beteggel együtt száguldunk kórházba a mentőautóval, az égi mozgások után a földön is elképesztő gyorsasággal haladunk. A gyors mozgás végül leáll. Két angyalt látunk ülni egy autóban, akik arról beszélgetnek hosszasan, hogy mi figyelemreméltót láttak az emberek körében. Az amerikai remake ellenben a földről indít. Az angyalt szolgálat közben pillantjuk meg először, egy haldokló kislány betegágyánál, akit végül kézen fogva elvezet a fényre. Ezután az eredetiből ismert angyal-angyal párbeszéd jelenete következik, de a Los Angeles-i angyalok egy közlekedési tábla tetején teszik mindezt. Majd a gyors kameramozgás bejárja a várost, a legkülönfélébb magas helyeken mutatva meg az angyalokat (felhőkarcolók teteje, Hollywood felirat stb.). A két városi miliő gyökeresen különböző. Berlin a fent leírt kezdéstől eltekintve lassú (ezt húzza alá a narráció is, a ráérősen, elmélkedve alámondott irodalmi betétek), elcsigázott, sötét, míg Los Angeles pörgős, színes, amilyen a hollywoodi filmek nagyvárosa lenni szokott.

A Berlin-film kezdőképei:

A Berlin fölött az égben nagy szerepet játszik a város tere, jelképes helyei. Ezért is meglepő, hogy az angol címből kimarad a városnév, és a hangsúly az elvágyódásra terelődik át (Wings of Desire). Berlin egy elpusztult, éppen alakuló, újjáépülő városként jelenik meg. De mintha ez az újjáépülés nem kecsegtetne semmilyen reménnyel, jobb jövővel. Az idős úr, akit az egyik angyal a könyvtártól követ, a Potsdamer Platzot keresi, amely a város egyik legfontosabb közlekedési csomópontja volt egészen a második világháborúig. A lerombolt teret 1990 után teljesen újjáépítették. A film idején tehát még nem kezdődtek el az építkezések, a kávéházakra, üzletekre emlékező férfi csak egy elhagyott, graffitivel teli falakkal körülvett teret talál. A többi megmutatott tér is sivár, egyhangú: tömbházak, sínek, bozótosok, leomlott régi épületek, a semmiben álló reklámtáblák. Ironikus és lehangoló, hogy az angyalok többször a Kétszárnyú Győzelem emlékművén pihenve tűnnek fel, mely a Győzelmi Oszlop tetején áll, és a nyolcvanas évek közepére restaurálták a háború után. A város egyéb képeit végignézve ugyanis nyoma sincs győzelemnek, a fekete-fehér kockákon elveszik az arany emlékmű csillogása.

Berlin fölött az ég – részlet, amelyben fontos szerephez jut a város tere:

A városban érdekes módon az angyalok egyik kedvenc helye a könyvtár, mindkét filmben. Valahogy a könyvek, ezek a szellemi termékek tudnak kapcsolatot teremteni a két világ között, létezésük megmutatkozhat egymásnak, ahogy Maggie (a Meg Ryan alakította doktornő) és Seth (a Nicolas Cage alakította angyal) számára is a Hemingway-könyv egy fontos kapcsolódási pontot jelent. Seth szerint Hemingway „sosem mulasztja el leírni a dolgok ízét”, s ezáltal az angyalok is ízelítőt kapnak az érzékelés szépségeiből.

Az Angyalok városában a könyvtári találkozó után hozza meg Seth a döntést, hogy lezuhan:

A Berlin fölött az ég egyik könyvtárjelenete – az angyal hallgatja az emberek olvasás közbeni gondolatait:

 

Az Angyalok városában minden eltűnik az eredetiből, ami egy könnyen emészthető, kerek történetbe nem illeszthető logikusan és hatásosan. Seth dilemmája jól kidogozott, minden ekörül forog. Angyalként segítő szerepe van az emberek életében, valamint örökkévalósága, emberként viszont a testi élvezeteket, az érzékelés különböző formáit is kipróbálhatja (legfőképpen a szerelem érzését), amely nélkül nem érzi teljesnek életét. Seth története lerázza magáról a város történelmének terhét, ő csak a saját döntéséért felelős, de egy mély filozófiai-teológiai kérdésben, test és lélek viszonyában kell állást foglalnia. Maggie tragikus halálával az is bebizonyosodik, hogy nemcsak a szerelem, hanem az egész földi, testi élet kedvéért megérte lezuhanni. Wenders filmjében a dilemma nincs így kiélezve. Az angyalok számára is sivár, fekete-fehér az élet Berlinben, ahol nem találják igazán a helyüket. Csak a szeretett nő (egyébként angyalszárnyú akrobata) megpillantása, majd az emberré válás hatására láthatunk színes képkockákat. Tulajdonképpen az emberi élet mozgalmassága, a fura, színes ruhák, melyekre korábbi egyszínű öltözetét lecseréli, visznek színt az angyal életébe.

 

A városokban feltűnő angyalok egyrészt emlékeztetnek a kereszténység őrangyalképzetére (és a mitológia lélekvivőjére), másrészt kiüresítik, illetve felülírják azt, a test és lélek viszonyáról való keresztény tanítással együtt. A Berlin-film munkanélküli angyalai azt sugallják, hogy az adott történelmi helyzetben még az Isten és küldöttei is tehetetlenek, nem lehet már megvédeni a világot és az embereket a tragédiáktól. Emellett a keresztény tanítás szerint a tiszta szellemi lét felsőbbrendű, az embereknek is arra kell vágyakozni, a test pedig a bűn forrása. Ehelyett a filmek az érzékek apológiáját nyújtják, a napfelkelte hangjánál többet ér a pucér hajnali fürdőzés a tengervízben. Fontos elem, hogy mindkét filmben szerepel egy-egy ex-angyal, aki már bizonyítani tudja, hogy megéri embernek lenni, így a főhősöknek nem kell zsákbamacskát venniük, nem zuhannak bele a semmibe, hanem egy érzetekben tobzódó városi létbe esnek, ahol a sok fura (Sethet drogosnak nézik lezuhanása utána extázisában a felhőkarcoló munkásai), egymás számára ismeretlen ember között ők is nagyon jól el tudnak vegyülni, sőt még testhezálló munkához is jutnak (pl. felhőkarcoló-építkezés). A filmbeli angyalok biztosak az emberi élet szépségében, biztosak az örökkévalóságban is, döntéseiket mindezek tudatában kell meghozniuk. Azt hiszem, irigylem őket ezért.


Bejegyzések

Himnuszt akarok énekelni

–  Jó napot, Tanár úr – köszönt illedelmesen a huszonéves fiú a pulthoz lépő vendégnek.

– Szervusz, Csabika – mondta a Tanár úrnak szólított ötvenes férfi. – Egy sört és egy kis barackot kérnék.

Csabika sört csapolt, pálinkát töltött. A Tanár úr leült a pulthoz a bárszékre, a pálinkát felhajtotta, és kísérőnek utána küldte a korsó sör felét.

– Hogy van, Tanár úr? – kérdezte Csabika.

A Tanár úr kinézett az ablakon a szemközti főiskolára, ahonnan alig öt perce lépett ki. Elmosolyodott.

– Gazdasági válság van, Csabika – mondta. – Már negyedik éve. A termelés Kínába költözött, a pénzügyi szektor a Kajmán-szigetekre, én meg itt ülök egy fűtött kocsmában, villanyfényben, nevetgélek, költöm a pénzt. Fűtenek, ég a villany, van pénzem, és még nem fagyott az arcomra a mosoly. Hát hogyan lehetséges ez?

– Már hogyan ne lenne, Tanár úr? – kérdezte Csabika.

A Tanár úr úgy nézett Csabikára, mintha az azt kérdezte volna, miért van nappal világos, éjszaka meg sötét.

– Csabika – sóhajtott. – Magyarországon ma már alig termelnek valamit. Nézz rám. Szerinted van rajtam magyar ruhadarab?

– Hát – válaszolt volna Csabika, de a Tanár úr nem hagyta. – Csak a zoknim – vágta rá. – És a telefonom, a hajszárítóm, a kenyérpirítóm szerinted magyar? Naná, hogy nem.  Még a paradicsom és a paprika, amit megveszek a boltban, az is csak néhanapján magyar, de inkább spanyol vagy marokkói. Ráadásul a bolt se magyar, ahol bevásárolok, és ha kártyával fizetek, a bank se magyar. A fizetés meg, ami a kártyára megy, nos –

A Tanár úr felhajtotta a sör második felét.

– Szóval a fizetésem, Csabika, mert hogy közalkalmazott volnék, nem hogy nem gyarapítja, hanem direkt apasztja a magyar büdzsét. Na. Hogy ilyenekből, mint én, van még legalább egymillió, ha nem kettő. Vagy három. Vagy négy. Hát akkor honnan van nekünk pénzünk, ha nem termelünk semmit?

– Fogalmam sincs – mondta Csabika. – De majd a Tanár úr megmondja, nem?

– De bizony – mondta a Tanár úr. – A válasz a kezünkben van, nézd csak. A kezünk ügyében. Hogy apropó, Csabika, még egy sör lesz, meg egy kis barack. Köszönöm. Na idefigyelj. Szóval a sör meg a bor meg a pálinka, az ment meg minket. Hogyan? Hát úgy, hogy Magyarországon már szinte semmi mást nem termelnek, csak alkoholt. Még ha licenc alapján is. És, ami még fontosabb, itt adóznak utána csillagászati összegeket. Mert a kocsma is itt van, a főnököd is itt adózik, az a tróger Fecó, és a gazdaság nem omlik össze. A szívemre teszem a kezem, nézd csak! – és a Tanár úr a szívére tette a kezét. – Tudod, mennyi pénzt iszok el havonta? Naná, hogy tudod, jó vicc, neked pengetem ki nap nap után. Hát egy tízezrest legalább, nem? Tizenöt? Húsz? Jó, van az harmincezer is, vagy negyven, ne vágj pofákat, Csabika, inkább még egy sört és egy kis barackot légy kedves.

– Tessék, Tanár úr – mondta Csabika.

– Köszönöm. Na, ha azt a pénzt én ugye nem innám el, hanem olyan elektronikai cikket, járművet, ruhát vennék belőle, ami más uniós tagállamban készült, és nincs rajta importvám, és az interneten rendelném meg, hogy viszonteladó se legyen, akkor a költségvetésből, Csabika, egyik pillanatról a másikra eltűnne évi háromszázezer forint. Minimum! És ha egy teljes éven át egyetlen magyar ember sem inna egyetlen korty alkoholt sem, a magyar gazdaság összeomlana, az iskolákat és a kórházakat be lehetne zárni, és az utcákon éhes tanárok és orvosok randalíroznának.

– Nahát – mondta Csabika. – A Tanár úr mit is tanít a főiskolán, közgazdaságtant?

– A lófaszt, fiam, portás vagyok – mondta a Tanár úr.

– De régebben tanított, nem?

– Régebben, régebben. Még egy kört, ha volnál akkora gentleman, mert hogy ugye a költségvetésem, hát az mára már, Csabika –

– Ne haragudjon meg a Tanár úr, de nincs hitel, ezt nagyon jól tudja.

– Erzsébet utalványt elfogadtok?

– Nem épp szabályos, Tanár úr, de egye fene, most az egyszer –

– Akkor még egy sört kérnék és egy kis barackot, köszönettel. Hol is tartottam? Ja igen. Hogy ugye nem csak a magyar gazdaság, de a magyar társadalom sem lenne életképes alkohol nélkül. Mégis, mit csinálunk együtt mi, magyarok? Semmit. Családok, lakónegyedek, munkahelyek kis köreiben élünk, a nemzeti ünnepeinken egymás ellen tüntetünk, külföldön meg zavartan elhallgatunk, ha magyar szót hallunk. Hát mi az egyetlen közös pont, ami úgy-ahogy összetart minket? Na mi?

– Az ivás? – kérdezte félénken Csabika, miközben kitöltötte a következő sört és pálinkát.

– Bingó – mondta a Tanár úr, és felhajtotta a felest. – Ha nagyritkán együtt csinálunk valamit, mondjuk ünneplünk, beszélgetünk vagy ismerkedünk, akkor mindenki piál. Képzeld el, ha ivás helyett különféle drogokat szednének a magyarok. Nem sokfélét, csak pont annyit, ahány parlamenti párt van: hatot. És aki az egyiket használná, a másik ötről fogalma sem lenne. Nem értené, hogy a másik ember min nevet vagy miért mozog úgy, ahogy. És félne tőle, túlreagálná, menekülne előle vagy nekitámadna. Szoktál te drogozni, Csabika?

– Hát, Tanár úr – mondta szégyenlősen Csabika.

– Tudtam én – mondta a Tanár úr. – Mondjál nekem drogneveket.

– Tessék?

– Drogok neveit, mittudomén.

– Őőőő… Crack… gomba… speed… fű…

– Na. El tudod képzelni, mi lenne itt, ha a hajléktalanok nem kannás borba fojtanák a bánatukat, hanem crackbe? Ha az esküvőkön a részeg vonatozás helyett a menyasszony rokonai gombáznának, a vőlegény rokonai speedeznének? Ha a főiskolai bulikban nem csak néhányan tűnnének el vihogva füvet szívni, hanem mindenki? Ki maradna a tánctéren?

– Senki – mondta Csabika.

– Ugye. Magyarország néhány év alatt szétforgácsolódna, romba dőlne, a polgárháború szélére sodródna, ha nem lenne alkohol, és ha nem lennének alkoholisták. Úgyhogy a kocsmákban igenis magyarok milliói küzdnek nap nap után a nemzet megmaradásáért. –  A Tanár úr kihúzta magát egy pillanatra, aztán újra visszakönyökölt a pultra. – A küzdelmünk, Csabika, éppolyan heroikus, mint az olimpikonoké. Csak míg az olimpiai bajnokok nélkül az ország simán talpon maradna, addig kocsmatöltelékek nélkül azonnal összeomlana. Ha tehát az olimpiai bajnokokat megilleti a Himnusz, akkor a kocsmatöltelékeket is.

Csabika tanácstalanul körbenézett. – Én ezt nem hiszem – mondta végül. – Mégis az olimpia az olimpia –

– Van itt zenegép, ugye? – kérdezte a Tanár úr. – Van benne Himnusz?

– Zenegép van – mondta Csabika – de Himnusz nincs benne.

– Akkor milyen zenegép az, a kurva anyádat?

– Bocsánat, Tanár úr, lassan lehet, hogy haza kéne mennie.

– Milyen zenegép, Csabika, milyen zenegép?

– Tanár úr, későre jár, lassan zárunk.

– Himnuszt akarok énekelni, a kocsmatöltelékeknek! – állt fel tántorogva a Tanár úr. – Ha zenegéppel, ha anélkül. Baszódj meg, Csabika.

– Vigyázzon magára a Tanár úr – mondta Csabika.

 

A Tanár úr akkor a nyakába vette a várost, és minden útjába akadó részegnek elénekelte a Himnuszt.

 

A parkban a padon maga alá hugyozó hajléktalannak: Isten, áldd meg a magyart.

A diszkó parkolójában rókázó gimnazista lánynak: jó kedvvel, bőséggel.

A biciklijével az árokba fordult rokkantnyugdíjasnak: nyújts feléje védő kart.

A délutáni meccs után késő este még mindig tántorogva ellendrukkerekre vadászó skinheadnek: ha küzd ellenséggel.

Az éjjel-nappaliban vermutot és kávélikőrt vásárló, klimaxoló háziasszonynak: balsors akit régen tép.

A gázszámla befizetése helyett a sarki kocsmában söröző állástalan diplomásnak: hozz reá víg esztendőt.

A láthatósági mellénye alatt laposüveget rejtegető roma közmunkásnak: megbűnhődte már e nép.

A terhes lánya esküvője után a lagzira meg nem hívott, elvált, alkoholista apának: a múltat s jövendőt.

Bejegyzések

Meséld újra!

1 hozzászólás

Meséld újra!

 

Filmnovellát, horrorörténetet, illusztrált mesét, képregényt várunk tőled,

A pelikánymadár bánáti népmese( http://ujnautilus.info/a-pelikanymadar/)

-át-vagy újrafeldolgozását, továbbírását.

 

Terjedelem: max. 5000 karakter!

A pályázati műveket az ujnautilus@gmail.com címre várjuk .

 

A legjobbak bekerülnek az ÚjNautlius próza rovatába, miként a pályázat nyertesével készített interjú is.

 

Beadási határidő: november 15.

 

A szerkesztők által az első fordulóba beszavazott pályázatokat az ÚjNautlius Fórum felületén közöljük, így azok a művek is nyilvánosságra kerülnek, melyek nem jutnak az első három legjobb közé.

 Eredményhirdetés december 15-én.

A szavazataitok alapján közönségdíjas nyertest is hirdetünk.

 

Próbáld meg Te is!

Mesélj!

 

http://ujnautilus.info/

Bejegyzések

Az orja, a közérzet meg a kultúra versus zacskós leves

Kiültem a Fiume teraszára Békéscsabán. Azt javasolták a színházban, menjek oda. Ízletes, bőséges, olcsó az orjalevesük. Az ilyesmi bizalmi kérdés. Az ember nem adhatja oda akárkinek a gyomrát, csináljon vele amit akar. Az orja egyébként is ritkaság. Mindössze két helyet tudok, ahol még létezik. Igaz az is, hogy egyszerűen nem lehet középszerű lélekkel enni. Úgy van vele az ember, mint az írással vagy a borral, bele kell merülni. Zsíros, mocskos, önfeledt lesz, aki jól eszi. A csontot muszáj kézbe venni, közel menni hozzá, szembe nézni vele, és ki-ki alapon nekikezdeni. Mértékletességgel az orját lehetetlen élvezni is. Kell hozzá némi humor, öngúny, az élet igazságaiban való jártasság és főképpen tehetséges oralitás. Azontúl olyan vendéglős is kell hozzá, aki nem csak a lakbérre főz, hanem merő életszeretetből. Nem is nagyon készítik sehol, mondom, sok hasonló életigenlő ételünkkel együtt ki van zárva a pluralizmusból, a sokszínűségből és a fenntartható fejlődésből is. Jól jön tehát a tanács, hol megmunkáltabb az étel, hol van még némi kölcsönösség szakács és vendég között, hol akad valami korántsem demokratikus, ám mégis a méltányos jó érzésre és emberi viszonyokra elgondolt gasztronómia?

 

A Fiumében lakott Munkácsy is. A márványtábla ezt adja hírül. Szerencsés fickó volt ez a Munkácsy, hogy nem manapság kell a tábláját fölpatkolni a falra, ma egy jelentős városunk jelentős irodalmi orgánumának névadó költője nem kaphat olyat. Nincs rá keret. De az ember ne bosszantsa fel magát minden csip-csup (szir-szar) ügyön, mindjárt ehet, a fák lombsátra jó kis árnyat ad, jön az orja, szinte már érezni is az illatát. Az étlap jó. Ragadós címsorok jönnek a szemek elé, egyik cupákosabb, mint a másik, velők, csülkök, főtt, rántott sertéslábak, egészen új megvilágításba kerül minden, ami az asztalon kívül esik. Választani nem volna könnyű, ha az ember nem tudná pontosan, hogy mennyit ehet el abból, amennyit elihat. A pincérek fürgék, az idősebbje tüsténkedős, a fiatalabbja ruganyosabb. Cigarettára gyújtva is minden olyan, mintha még emberszámba vennénk a másikat. Botor világ! Az ember átszellőzik ilyenkor, érdeklődő lesz, kíváncsi, gyanútlan, fegyvertelen. Újságot nyit, hátradől. Tájékozódna. De dőreség az is. Tájékozódni tájékozódjon az, aki megy valahová, de mi már úgysem megyünk. Jön az újságból a tájékoztatás. Hogy egyszer betelik a pohár. Ennek is meg annak is. (Én meg mindig kiiszom… Le vagyok maradva. Mentálisan és politikailag is.) Meg hogy előbb utóbb elcsattan egy pofon. Az már igaz. Mert ahhoz, hogy bármiben elismerjenek, valahogy sokkal “többnek”, potensebbnek kell látszanod, mint ami vagy. Az orjalevesnek minimum kéne valami fantázianév. Meg el kéne felejteni belőle a leszopogatható, zsíros csontokat. A tormával sem kell vesződni többé, a húst bele lehet adjusztálni a lébe, úgyis egy helyre megy. Gasztro-pornó. Az ember örüljön annak, hogy legalább meleg. Igenis, minek vesződni némi tehetséggel, ha megy középszerből is?! Nem is kardinális kérdés. A pornó és a középszer is bír valami kultúrával. A zacskós levesnek is megvannak a maga érdemei. A publikum szereti. A színházakban is zacskós levest kéne játszani. Olcsó, laktató, pár órára megtölti a hasat. Több marad a nem tudom mire. Lapozom a lapot, jön az idősebb pincér, kérdi, bánom-e, ha ő közben megterítene? Fene bánja! Ördögbe a közélettel, úgyse lesz belőle egyik se már, se köz, se élet, jöjjön a tányér, a villa, kés, kanál, szépen elrendezve, szalvéta mellé, paprika, bors, savak. Ha én színházat csinálnék, gondolja az ember, mert az ember az olyan, hogy egy Fiume teraszán várva az orját mindenhez ért, akkor az évadomban biztosan lenne velős pacal. Zsírosan, szaftosan, paprikásan. De hát már minden diéta, nem csak a híres pozsonyi. Jön a leves. Ruganyosan hozza a fiatalabb. Hatalmas lavórban áll előttem az asztalon, mellé a hús, égnek meredő remegős csontocskákkal, szép sorban, mint egy széttett lábú tánckar, egészen tetszetős. Ez beletrafált! Ez is csak színház! Merítek mélyen, a répák közé, hozzácsapom a tésztát, olyan, mint honi konyhán az olasz spagetti valamint a közhangulat, megszívta már magát a lével, omlós és éppen csak tartja magát, ám ez jelen esetben dicséret, levesben a tészta kissé már ájultan jó, ha tudniillik kicsit már összeesett. A lé derűs, gyöngyözik, mint a Balaton könnyű esőben, a répák édesek, otthoni ízek, kétszer is eszem belőle, az ízén túl már csak az önálló merítés élménye miatt is, mindig egy kicsit, mert ebből is látszik, hogy komolyan vagyok véve – nyomatékosan használt rút, de fontos germanizmusok: vagyok, aki képes eldönteni, mennyit és hogyan, mikor, milyen adagokban eszik -, és főleg megadva a kedélyét, módját az evésnek, bízik eltökéltségemben a leves elfogyasztása terén. A hús friss, kellően zsíros, porcogók, inak, remegők, olvadozzanak csak! Előbb késsel, villával, merthogy szertartásosnak látszani mindig elég jóindulatra ad okot, s a tormás falatokhoz alkalmasak is ezek az eszközök, később már kézbe véve, ahogy muszáj, amíg a tánckarból csak egy halom megbecstelenített csont marad. Némi kézmosás és szárítkozás után újra az árnyak között, maradék darazsakkal hadakozva, kik gyűlnek a húsra, leülhet az ember, kezében újra egy újság, mert csak nem tanul, hogy nem az a dolga. Nem az a dolga. Nem az a dolga. Ez kattog az agyamban, ahogy most Zalánra, Kovács Frigyesre, Kobzosra gondolok, kik ugyan nem ma kezdték, de elkezdik ma is újra meg újra, hogy megtudják, elmondják, hogy mi volna az ember dolga végül. Mi a dolga annak, aki főz? Mi a dolga annak, aki a földet műveli? Mi a dolga színészeinknek, íróinknak? Van-e dolgunk, azontúl, hogy még felismerjük az évszakokat? Olyan zavaros lett mostanában minden. Ül az ember a Munkácsy emléktáblája alatt, kergeti maga körül a darazsakat, és nézi hogyan bontják fel a sétálóutat. Aztán kér egy túrós palacsintát. Nem mintha éhes maradt volna. Úri hetykeségből! S a drága pincér megkérdezi, hogy tejfellel hozhatja-e? Könnyek szökése! Talán húsz éve, lófaszt (már bocsánat, de a férfias döbbenet elragadtatása kivédhetetlenül jelentkezik…), harminc, a Siposban ettem utoljára ilyet! Azóta mindenen van valami vanília. A marhapörköltön is. Emléktáblákon és közintézményeken, jelképeken és idézett verssorokon. Bezárt színházakon és az az ellen tüntetőkön. Pofonokon és feljelentéseken. Munkácsyn is ott a világhír vaníliája, élete további részleteit a zacskós levesbe nem főzik bele. Hiába, no! Magyarnak lenni a legjobb a világon, csak itthon kurva nehéz! Például, hogy más szóba se kerüljön, kereskedők írnak könyveket, és írók terjesztik azokat. Ej-ej, mindig képesek vagyunk elrontani a szépet, tessék, egészen megkeseredett a számban az íz, mintha ecetet itattak volna velem. Hagyjuk is! Szedelőzködik az ember, egy ilyen jó délutánozás után is mennie kell, nem maradhat mindörökre vendég, akit az egy levese mellett is tartanak valamire. Az ember szusszan még egyet a hírek felett a palacsinták után, megtörli száját, amivel mocskosakat beszélt magában, kifizet ötszáz forintot az orjáért meg az időutazásért, elköszön, s pár őszinte jó szó, dicséret után, mit elmondott pincérjeinek, meg egy percre valami szépbe emésztve magát, elindul a színház felé, hol pár tehetséges színész az ő darabját olvassa majd, s ha emléktáblában nem is, de abban bízik, hogy munkájának íze, zsírja is van, nem csak pártfogói és hirdetményei. A jó orjához is elég volna ennyi, mégsem megy semmire szegény ebben a modern gasztronómiában, ami drága, de legalább rövidke élményt jelent, mert időhiányában kiveszett lassan minden, amiből az élet áll, s ha bár maga is csak egy ilyen kis levesmerítésnyi vacak izé, mégis milyen laktató belemerengeni egy adag tormás orja felett.