A digitális világnak köszönhetően pillanatok alatt megjeleníthető az 1956-os magyar forradalomban részt vett fiatalok, a híres pesti srácok és a kivégzettek fekete-fehér arcképe. A nálam jóval fiatalabb fiúk és lányok, mártírhalált halt vezetők 56 évvel ezelőtt rögzített fotóján az ember szomorúan néz végig. Mansfeld Péter, Pongrácz Gergely, Angyal István, Szabó bácsi, Bizsu, Kócos, Tóth Ilona, nem sorolom tovább, a lista nem reprezentatív a mai napig ismeretlen forradalmárok nevének helyére kerülése nélkül. Ezek az emberek harcoltak, volt, aki a forradalom leverése után kényszerből, a körülmények súlyos mivoltából emigrált, míg többeket elfogtak és az akasztófa elé kísérték hosszú kihallgatások után egy koncepciós per keretében. Mansfeld Péter néhány héttel a tizennyolcadik születésnapja után tizenhárom percig szenvedett az akasztófán. Tizenhárom perc. Sírni tudnék ettől a tizenhárom perctől. Ötvenhat évvel vagyunk előrébb a magyar forradalomtól. Ötvenhat évvel öregebb Magyarországon él boldog, boldogtalan. Az utóbbiból, érthetetlen okokból, valamivel több sétál az utcákon, tereken. Két dolgot sajnálok rendkívül az életemben. Azt, hogy nem voltam ott 1956-ban és nem voltam ott 1989-ben. Az elsőt azért sajnálom, mert ötvenhat októberében –a visszaemlékezések, felvételek, elért eredmények alapján, mint azt többen nyilatkozták — jó érzés volt magyarnak lenni. A másodikat azért sajnálom, mert nyolcvankilencben elhitték a politikai változást megtapasztaló emberek, hogy megint jó lesz magyarnak lenni. Az 56-os forradalom a szovjet túlerő miatt véget ért. Nyolcvankilenc reménye miért, mitől ért véget? A 89-es felvételeken az emberek arca maga a bizakodás, a velük készült interjúkban derűs, nyugodt hangsúllyal beszél mindegyikük a változásról, a régi hatalom lecserélése okozta optimizmusról. Archív felvételeken figyelem, hogy a Hősök terén felállított koporsók milyen szabályosan helyezkednek el egymás mellett. A koporsók köré tett koszorúk, virágok egy új Magyarország megalakulásának első jeleinek látszanak. Hatalmas tömeg, magyar zászlók, mosoly. Vidámság. Derű. Az ellenforradalom hivatalosan is visszakapja az őt megillető, eredeti nevét: forradalom és szabadságharc. Megtörténik az arccal a föld felé fordított mártírok rehabilitációja. Nem sorolom tovább, mert sírnom kell tőle. Sírni tudnék. Nézem a mai Magyarországot. Ülök a mai Magyarországon döcögő metrón, buszon, villamoson. Egy téli, behavazott estén ülök mondjuk ezen a Magyarországon. Télikabátok, sapkák, sálak között. A télikabátok, sapkák és sálak szomorúan ülnek a többiek télikabátja, sapkája, sálja között. Nem vagyunk boldogok. Kérdezzük már meg egymástól, miért nem vagyunk boldogok? Ezt érdemeljük? Nem ezt érdemeljük. Az ’56-os forradalom magyar termék. Made in Hungary. Nem hamisítható, semmiféleképpen nem utánozható. Huszonhat évesen a velem egyidősek felé fordulok és megkérdezem, hogy hé, fiúk, mit gondoltok a mai Magyarországról? A velem egyidős fiúk felém fordulnak és a mai Magyarországról nem a legörömtelibb hangsúllyal mondják el a véleményüket. Sajnos az átlagosnál ironikusabb, az átlagosnál reménytelenebb vélemény is magyar termék, magyar sajátosság. A barátaim véleménye lemondó vélemény. Az ő véleményük mintha lemondana a mai Magyarországról. Feladná a történelmét, kultúráját, tragikus, de van, aki a nyelvét adná fel és cserélné egy „versenyképesebb”, népszerűbb nyugati nyelvre. Külföldi tanulás, külföldön élés, euróban, fontban, dollárban kapott, a magyar átlagkeresetnél messze magasabb fizetés. Bejelentett munka, humánusabb adórendszer. Korszerűbb, fejlettebb kórházi ellátás, tudásközpontú oktatás. Tiszta ágy, tiszta ágynemű. Tiszta udvar, rendes ház. Egy másik ország szabályai, egy másik ország berendezkedése. A mai Magyarországon ezek a szavak élik az aranykoruk. Rónay György 1956-os naplójából a következő bekezdést idemásolom. „1956. december 14. A szétszóratás napjai: még mindig tart a kivándorlási láz. Mennek, akiknek valóban menekülniök kell; mennek, akiken erőt vesz a hisztéria, menekülnek a süllyedő hajóról a patkányok, mennek, akiknek az istenük a hasuk s ott a hazájuk, ahol jól megy nekik. Átlépik a határt, s hazudnak nagyokat arról, milyen rettenetesen üldözték őket itt. Üldözték? és ha üldözték? Nehéz volt, És ha nehéz volt? Magyarnak lenni sosem volt könnyű. Amerika hangja meg a Szabad Európa menekültek nyilatkozatait közvetíti. Mind odáig van a boldogságtól, hogy végre szabad földre jutott. de egyetlen jajszót nem hallottam még amiatt, hogy valakinek el kellett hagynia a hazáját. Azt hallottam, hogy narancsot, csokoládét s banánt kaptak. Azt nem, hogy valaki zokogva legalább annyit mond: Isten veled, édes hazám! Igenis, így is, (…) nyomorba döntve is: édes hazánk!” Kik mennek, menekülnek ma? Szabad a határ, mehetnek. Az olcsó kelet-európai munkaerő jól jön Nyugat-Európának. Egyetemi végzettséggel rendelkező, magyar egyetemeken tanult fiatalok London vagy Berlin eldugott utcáiban nyílt éttermek konyháján mosogathat, nyári időben gyümölcsöt szedhet vagy pakolhat egy vállalat raktárjában. A szerencsésebbek komoly cégeknél helyezkedhetnek el és végezhetnek magas végzettséget követelő munkát több ezer euróért. Ez a szabadság? Ez a boldogság? Boldogság e a szabadság? Milyen szabadság a boldogság? Az anyanyelvemtől távol, a családomtól, barátaimtól messze, egy idegen országban élet a szabadság? A függetlenedés a saját országom problémáitól, egy másik ország problémái között kialakított új, a korábbi élettől merőben különböző élet a szabadsághoz mennyiben járul hozzá? Az 1956-os forradalomban résztvevő fiatalok és idősebbek egyaránt elviselték a fennálló rendszer hibáit és az erőszakot, a szenvedést annak tudatában, hogy a határ túloldalán szabadon mondhatnak bármit, jólétben és nyugalomban élnek az emberek, nincs fekete autó, nincs agresszív kihallgatás, kivégzés, deportálás. Nem gondolom, hogy a helyzet manapság ennyire drasztikus lenne. Drasztikus, de nem ennyire. Válság van? Válság. Munkanélküliség? Munkanélküliség. Próbálkozzunk meg vele, mint ahogy megpróbálták a lehetetlent az ’56-os forradalmárok. Vagy mi túl gyengék, kényelmesek vagyunk? A felelősség óriási, nem utolsó sorban azért, mert morális felelősség. Tartozunk az ’56-os magyaroknak azzal, hogy akármilyenek is a körülmények, mindenki megpróbál Magyarországon maradni, Magyarországon kialakítani az életét. Az itt maradás is már a változások előkészítése, mert nem megadás, nem megszökés. Úgy gondolom, hogy amikor a hazámról beszélek, nem a hazám politikusairól kell beszélnem. Nem a hazám kormányáról vagy ellenzékéről. Nem a bankokról, nem a cégek vezérigazgatóiról, nem a közlekedésről és nem a nem mindig megfelelő kórházi ellátásról. Magyarország definíciója nem ezekből a dolgokból tevődik össze. A hazám nem egy patetikus valami vagy metafizikus értelemben vett maszlag, nem, a hazám én és te, a sarki közért, ahova járok, a magánhangzók és mássalhangzók, az ünnepek, március 15 és október 23. Felelős vagyok a hazámért. A tizennyolc éves Mansfeld Péter nem azért szenvedett tizenhárom percig az akasztófán, hogy én ne legyek felelős a hazámért. Ha éhezni kell, éhezem, ha nem tudok fűteni a magas gázszámla miatt, fázom. Ennyivel tartozom, hogy nem nyöszörgök, nem szidom a hazámat, mert erről nem a hazám tehet. Nem Orbán Viktor és nem Bajnai Gordon, nem a Fidesz és nem az MSZP a hazám.

Én sajnos nem tudom, mi a teendő, mi a megfelelő lépés a jobb Magyarország kialakulása érdekében, azt annál határozottabban tudom, hogy egy mai huszadévesnek nem a kivándorlás, a külföldre menekülés a megoldás. Az ötvenhatos kőlépcsőkön álldogáló ’56-os szentek halála nem szabad, hogy meggondolatlan cselekedetekre késztessenek minket.