Címke: Velence

Rabszolgák Velencében

Mit ad Isten, a napokban Velencébe vezérelt az életsors. És úgy adódott, hogy közben sok mindenre kellett gondolni, így akár valami összegzés-féle is lehetne ez a cikk, de persze nem az lesz. Mindössze rögzítem megérzéseimet arról, hogy hol élünk és miként.

 

Kis piros jegyzetfüzetemben az utazás kapcsán az első bejegyzés címe: haza és rabszolgaság. Hát ez lesz a vezérfonal. Nehéz innen indítani, félő, hogy egy lélegzetvétel kevés lesz, mégis.

 

Tudni kell, hogy az elérhető legolcsóbb velencei szálláson, a Cannaregio legszélső csücskében ilyenkor télen, ahol az egyik ablakszárny hiányzott a szobánk ablakáról, s hát egykönnyen befújt a szél, egy arab nő takarított utánunk. Látni kellett az ijedelmet az arcán, amikor először találkoztunk: már fogta volna menekülőre, hisz nem maradhat zárt térben egyedül egy férfival (képtelenség, hogy ellenálljak a kísértésnek már csak gondolatban is) – amikor észreveszi, hogy nem egyedül vagyok, s erre megnyugszik.

 

Az első reggel, amikor a tengerre néző, hiányzó ablakszárnyon át láthatóvá lesznek a hósipkás hegyek, magányos gerillázásom során egy szűk sikátorba tévedek. Közvetlen előttem egy néger srác bandukol, s ahogy kiér a vaporetto megállójába, megáll, leveszi a sapkáját, megfordul és felém nyújtja. Zavarba jövök. Nem tudom, pontosan mitől. Apróm nincs, úgyhogy cigivel kínálom. Komolyan, szinte feddően utasítja vissza, mintha gonoszságból kínálnám, vagy meg akarnám kísérteni. Közben a kezével különös mozdulatot tesz, a szájához emeli és a száj rágó mozdulatait utánozza az ujjaival. Egyszerre kiszolgáltatott, tárgyilagos és bábszínházi mozdulatsor. Valahogy összevillan a szemünk. S nem tudom, ez mit jelenthet.

 

Kotródnék el, ám a sikátorban nyitva van egy kapualj, benézek, naná, hogy valami minipalazzo. A fejetlen szobor, amit lefotózok, egyáltalán nem illeszkedik az előbbi gesztussorozat „antropológiájába”, itt a szokásos paradoxont látom: hogyan tudja egy klasszikus szobortörzs hiányos tagokkal és fej nélkül kifejezni az „emberi egészet”. Pedig csak egy kosárember. Ismerjük a problémát, még ha nem is egészen értjük. Most mindenesetre erre a paradoxonra valahogy ráíródik az előbbi mozdulatsor, a márványra a fekete kéz, a hiányzó fej helyén a néger koldus tekintete, lába helyén a szakadt cipő, satöbbi. A srác, miközben a fényképezőgéppel bíbelődök, tényleg visszanéz rám a vaporetto megállójából. Az antik (?) szobor, amely néz, és a néger srác, aki visszanéz, a nézéseik találkozása/ütközése rajtam, kezemben a fényképezőgéppel – mintha én lennénk az a szilárd felület, kő, hús, vagy akármi, amelyet rögzítenek, vagy amelyről visszaverődhet a fény, de csak mintha. S ez a pillanat valami rejtélyes archeológiából merítve, elhelyezi tudatomban a következő, erőszakosan beíródó szót: rabszolga.

 

A többi már erre a felületre íródik, vagy ebből a horizontból látható csak, például az árusok társadalmának hierarchiája, amelynek csak a legalsó fokozatait van időm némiképp pontatlanul „szintezni” az alatt a rövid idő alatt, amíg Velencében vagyok. Például fiatal néger srácok valami takonyszerű műanyag masszát csapnak a földhöz, ami kirajzol egy arcot, aztán elkezd összehúzódni. Viccesnek épp vicces. De a műtakony valahogy arc utáni fázis, mérhetetlenül kísértetiesebb és archiválhatatlanabb, mint a fej nélküli szobor humanista rejtélye. Vagy a hamisított (?), lopott (?) Gucci márkájú női táskákat áruló, szintén néger srácok. Este tízkor még megvan mind a tíz. Eladhatatlan termékkínálat, s innen talán csak egy lépés a koldulás.

 

És hát nem túl romantikus dolog arra gondolni sem, hogy a világ egyik leglátogatottabb városának termékbrandjét, a velencei maszkokat, legalábbis azok többségét, kínaiak szállítják, akik talán szintén nem idegenkednek attól, hogy rabszolgamunka felhasználásával fokozzák a mennyiséget.

 

Persze ez így rögtön egy talán túlexponált alulnézet. Túlexponált, mert ismereteim korlátozottak. Ám nézzük, mégis mi lehet jó Velencében egy magunkfajta kelet? közép? európai? gerillázónak. A piros jegyzetfüzet ezt súgja, most már egyéb nyugati utazásaink tapasztalatait is sűrítve: ami leginkább irigylésre méltónak tűnhet számunkra, az a Nyugat otthonossága/”nacionalizmusa”, ami egyfajta determinációhitből származik. Számukra nem létezik a kitörési vágy, az emelkedés vágya. Ami van, az a maga színvonalas igazságtalanságában mindenki számára természetes. Többnyire senkinek nem jut eszébe, hogy a dolgok máshogyan is lehetnének. Nehezen magyarázható, de benyomásaim azt súgják, hogy a nyugati társadalmak nem nyitottak, azaz egy alapvetően immanens, zárt struktúrában léteznek. A nyitottság, a tolerancia inkább csak „rendszerkövetelmény” egy olyan rendszerben, ahol igenis újra meg újra szükség van az intoleráns, rasszista, megbélyegző intézkedésekkel és logikával szembeni óvásra és a nyitottság propagandájára.

 

Másfajta rasszizmus ez, mint amit mi itthon olyan jól ismerünk. A jobbikos kisbarát ágál a maga rasszizmusával, világgá kiabálja, mintha valami igen eredeti találmány lenne, akarva vagy akaratlanul mindig elárulja magát, elárulja, hogy indulattal és előítélettel viszonyul a kérdés felé. Persze nyugaton vagy északon is megtalálható ez a típus, de van egy másik típus is, amit talán a leginkább az különbözteti meg ettől a típustól, hogy nem indulatos, hanem közönyös. A közönyös jólét rendszere azért alkalmaz keleti, afrikai, szóval idegen szolgát, mert ezt természetesnek tartja (!), mert anyagilag megengedheti magának, s mint „munkaadó” még jó színben is tűnhet föl maga előtt, s mert ez még mindig elfogadhatóbb helyzet valamiért (!?) az idegen számára és sokszor (bár nem mindig) beleegyezik, vagy kénytelen beleegyezni ebbe a szolgai viszonyba. Eszébe sem jut, hogy a struktúra a maga immanens totalitásában, melyben otthonosan érzi magát, esetleg hibás és igazságtalan, s kritikája ritkán éri el a struktúra szívét.  

 

Két kérdés is adódna itt rögtön, amire még nem tudunk válaszolni: 1. mi a közöny, a determinációhit, a „közönyös rasszizmus”, avagy a nyugati, irigyelt „otthonosság” nivelláló komfortizmusának/komformizmusának logikája? 2. miért egyezünk bele mi magunk is rendre, a román vendégmunkásoktól a magyarországi „csúcsértelmiségig” ebbe szolgaszerződésbe? Vannak-e alternatíváink, tartalékaink ezekkel szemben? Úgy tűnik, hogy a tartalékok éppen a hiányaink: hiánytartalékok?

 

Ami Velencében kifejezetten megkapó – már ha el tudunk vonatkoztatni a több ezer tonna giccstől –, az a terek és távolságok emberre szabottsága: minden akkorának tűnik, amekkora épp elég. Jórészt hiányzik az a monarchikus és szocialista monumentalizmus, ami náluk agyon nyomja a múltat és a kulturális emlékezetet, noha ez az emberre szabott múltnak örvénylő mélységei és távolságai nyílhatnak meg egy-egy reliefen, 4. századi templomban, satöbbi. S közben a világ leghíresebb városainak egyike talán az egyik legigénytelenebb is. A helyiek igénytelensége, az omladozó házak, az örökös elmúlás-szag mégis felajzza az odalátogatókat: mintha még egyszer és utoljára élni szeretnének. Aztán élnek tovább úgy, ahogyan eddig.

 

A hideg és nyirkos falak, a méretek emberi léptéke megnyugtatóan otthonos, mintha minden a fékezett vágy logikájára szerint működne, ám elsőre úgy tűnik, nincsen transzcendenciája, nincsen kívülje. A reneszánsz festészet vallási témái, vagy a barokk eksztázisok itt hangsúlyozottan emberi eksztázisok. Ami kimagasló, az nem kivételes, s nem is igazán kimagasló, mivel itt az átlag is színvonalas. Ezért a nagy művek is természetesnek hatnak, noha persze itt sem következnek egyenesen az átlagból. A tenger is: megláncolt tenger, apály, dagály, fékezett nyugtalanság.

 

Éppen emiatt érthető meg talán ezen példán, hogy miben különböznek a mi történelmi tájaink az immanencia efféle totalitásától. Hiszen a Nyugat, az „igazi Európa” determinációhite abból táplálkozik, hogy nem ismeri a frusztrált nosztalgiát és az emelkedési vágyat – két olyan vágyat, ami számunkra konstitutív. A Nyugat számára a múlt már halott archívum és nincs ahová a jövőbe, még nyugatabbra menni, csak vissza, valamiféle irreális egzotikumba, Keletre, a Balkánra, satöbbi. Mi megfizetjük ezért azt az árat, hogy sohasem élünk a jelenben, örökösen elmenekülünk a jelenből a múlt, vagy különféle elcseszett remények és tervezetek felé. Ám egy nyugati városban az ember a jelenbe befalazva éli mindennapjait, ahonnan nincsenek kijáratok: minden út Rómába vezet, de Rómából aztán nincsen kivezető út semerre se. Minden út készen áll, az embernek nem kell csinálnia semmit, a megfelelő testtartással és a szabályok betartásával csak végig kell mennie rajta. Nekünk viszont még utakat kellene építenünk. Amihez meg szegények vagyunk, vagy korruptak, vagy ostobák, vagy frusztráltak, vagy gonoszak, vagy ha véletlenül egyet-kettőt sikerül megépíteni, akkor nem a célnak megfelelően tervezzük meg. Ha még ez is sikerülne, akkor egy éjszaka ellopják az egészet. Volt út, nincs út.

 

A velencei koldus talán a föntiek miatt tűnt másnak, egészen másnak, mint amilyenekkel itt Kolozsváron, vagy Budapesten találkozik az ember. Mert az arcán rögtön látszik a menthetetlenség, az, hogy nincs kiút, nincs kivezetés, nincs exodus. Ő nem valamilyen véletlen lecsúszás áldozata, miszerint akár alakulhatott volna másként is az élete. Nem. Őt a Szerencsétlenség sújtotta le. A rabszolgaságnak, az arcra írott szerencsétlenségnek ilyen értelemben tehát mintha nem lenne szociológiája, csak egy sajátosan „nyugati”, vagy még inkább „római” ontológiája. Mert nem pusztán anyagilag, hanem szimbolikusan is másik kasztot, azaz egy másik, alacsonyabb létfokozatot képvisel: ez látható az arcán. A szerencsétlenség bélyegét hordozza, azaz megbélyegzett, determinált, immanens létállapot a szerencsétlensége, amin nem lehet változtatni, vagy ha lehet is, az is csak külsődleges változás: egy gazdag rabszolga, egy milliárdos akár, de mindörökké rabszolga. Mivel hivatalosan Európában nincsen rabszolgaság (hiszen demokrácia van, nemde?), ezért nincsen jogi út a mégis létező rabszolgák felszabadítására. Az immanencia e téren is totális: Európába csak bevándorlás van, kivándorlás nincs? Dehogy nincs, van, csak arról nem  szívesen beszélünk. Pedig talán ideje lenne kiutazni egy kicsit Európából.

 

Ha ilyen arcokkal találkozol a nyugati nagyvárosokban – s márpedig ha figyelsz, találkozni fogsz velük –, akkor fel fog háborítani az a frusztrált Nyugatra és Európára mutogatás, az állítólagosan stabilabb nyugati demokrácia, a jogbiztonság és a színvonal, amivel riogatni szokták a keleti „kistestvéreket”. Stabilabbnak tűnik, persze, de csak azért, mert nem a látványos, demonstratív diktatúra felé van kilengése a rendszernek, hanem a hétköznapi, az átlagos, a szenvtelen, a természetes, jogszerű, színvonalas, „indokolt” igazságtalanság felé. A nyugatabbik Európából esetleg tele zsebbel, mégis menthetetlenül kifosztva és megalázva hazatérő vendégmunkások a szolgasággal szembeni szenvtelenséget, s a biztonság utáni vágyat a luxus iránti elragadtatottsággal „kárpótolva” térnek meg. És a mi úgynevezett gazdasági és politikai elitünket részben milliárdos rabszolgák alkotják.

 

Ám Kelet (?) Közép (?) vagy tudomisén, melyik Európában mit kezdünk vajon a Szerencsétlenséggel? Kétségtelennek tűnik, hogy valamilyen arányban ez része a saját otthonosságunknak. Persze ez már nem egészen ugyanaz a szerencsétlenség, ám rendszereink diszfunkcionalitása, életünk örökös dezorganizálódása, disszociációink, a folytonos meghasonlás magunkkal és „mieinkkel” valamiképpen teret teremt a szerencsétlenség kihordására. Nem pusztán arról van szó, hogy van hová előre tekintenünk (elcseszett remények, tervek, álmok, utópiák), vagy hogy nem teljesen halott még számunkra a múlt (nosztalgia), hogy tehát bízni tudunk különféle exodusokban, még ha nem is feltétlenül reális utak ezek, hanem arról is, hogy valamiképpen maga a szerencsétlenség, a meghasonlás, a szakadék teresedik ki, a hiány hellyé, térré, méghozzá rétegzett térré tehető. Tudunk élni benne, együtt tudunk talán élni meghasonlásainkkal. Ez lehetne talán egy lehetséges körülírása annak, amit hiánytartaléknak, vagy hiányfölöslegnek tudnék nevezni.

 

Persze ahhoz, hogy ne uralkodjon el végleg a dezorganizáltság, a rendszer néha frusztrált önvédelemből diktatórikus üzemmódba kapcsol. A diktatórikus üzemmód voltaképpen logikus válaszként következik abból a diszfunkcionalitásokkal terhelt, dezorganizált életből, ahogyan mi élni megtanultunk. A szellem itt sohasem futhat be teljes köröket, s ha ez sikerülne, rögtön meg is teremtődne az a determinált és szenvtelen immanencia vagy otthonosság, amit a nyugatabbik Európától el szoktunk olykor irigyelni. De mivel soha nincsen biztosítva az úgynevezett átlagos színvonal, a szellemi biztonság és méltóság, így az is, ami éppenséggel csak átlagos, vagy átlag alatti színvonalat képvisel, olykor kivételesnek tűnik a számunkra, ha az itteni talajból nőtt ki, és normatív erővel ruházódik fel, ha kicsit nyugatabbról érkezik, míg a kimagaslót, amelyik nem igazodik normához, esetleg észre sem vesszük, vagy nem tudjuk értékelni.

 

Ebből a diszkomfortos életmódból olykor egyeseknek elegük lesz, és ez érthető. Ilyenkor kivándorolnak, külföldi karriert igyekeznek építeni, jobb munkahelyet keresnek nyugaton, vagy külföldi múzeumoknak adják értékes írói hagyatékukat. Minden személyes, társadalmi vagy politikai indítékát meg tudom érteni, el tudom fogadni ennek a fajta gesztikulációnak, csak azt hiszem el elég nehezen, hogy ez valamiben is különbözne annak a hagyományosan diszfunkcionális, önkifosztó, balkáni reflexekkel terhelt, önmagát le- és megtagadó rendszernek a logikájától, amiből éppen ez által vél szabadulni az illető. Ez éppen a jelen és a saját meghasonlottság nosztalgikus vagy utópikus tagadása egy másik jelen, egy másik múlt, egy másik remény nevében. Tulajdonképpen nem is ismerek tipikusabban balkáni gesztust, mint amikor valaki frusztráltan kivonul, hogy megszerezze az európai átlag biztonságát és komfortosságát, majd ebből az átlagból visszabeszélve látványosan utálkozik azon, amit megtagadott, vagy ami őt megtagadta. Hiszen mindezzel talán pusztán saját elfelejtettjét, saját be nem vallottját, saját Másikját, saját elrendezhetetlenjét tagadja.

 

Talán reménytelen, sőt kilátástalan, legalábbis elemezhetetlen, zavaróan “életszagú”, vagy civilizálatlan életformára enged következtetni, ha az ember hazatérve Velencéből az olasz akcentussal nagyzoló többek között tizenéves román vendégmunkásokkal tömött repülőn, majd felül a Sărăcia (Szegénység, Nyomorúság) gúnynevű Temesvár-Iași irányú vonatra, amelyen nyolc órát zötykölődik Kolozsvárig tömény húgy- és alkoholszagban, részeg munkások és romantikus regényeket olvasó tűsarkú cipős nők között. A vécében illegálisan ugyan, de cigizni is szabad, bár másfél centis sárga lében kénytelen tapicskolni közben a bátor gerillázó. Kellő gyakorlat után akár művészetfilozófiát is tudnak olvasni egyesek ilyen körülmények között, bár talán ez itt már igencsak fölösleges. A dadaista műalkotások képeskönyve mindenestre jobban tud működni ilyenkor. És az ember olykor tart attól, hogy soha nem fog haza érni, hogy megtagadták, és hogy senki nem érti őt meg, és ő sem másokat, s hogy végül is talán már mindenki elkárhozott vele együtt, vagy feloldódott a húgyszag transzcendenciájában.

 

De aztán változnak az utasok, beül egy fiatal cigány pár, rögtön el akarnak adni valami nagyon jó kabátot neked, közben azt olvasod a soron következő dadaistánál, hogy „amit általában valóságnak mondunk, az, ha pontosak akarunk lenni, a habosított semmi”, majd kicsit odébb ezt:

 

„dada olyan, mint az önök reményei: semmi

mint az önök paradicsoma: semmi

mint az önök vezérei: semmi

mint az önök hősei: semmi

mint az önök hitei: semmi”

 

A cigány párral van egy gyerek, csokit eszik, valaki mégiscsak vehetett egy kabátot, aztán kacagnak, és én is. És hirtelen kedvem lesz elszívni egy cigit a kriminális vécében. Büdösség van, ja, bűzlik az epém is utána, de hát a pillanat derűje, tudják…