Az ÚjNautilus 2009-ben induló zenerovatának szerzője az év végének közeledtével hátratekintett és hagyta hogy egy mindent átfogó pillantásban sűrűsödjék mindaz, ami ennek a visszafogottságában kacér esztendőnek az esszenciáját jelentette könnyűzenében. Majd, mint napfogyatkozás idején a primitívek, szemét összébb hunyorítva tett kísérletet a popzene elmúló évtizede fantomképének felrajzolására.

 

(Ízelítők dalak a címre kattintva tekinthetőek meg.)

 

2009 TÍZ DALA

 

10. Animal Collective, Summertime Clothes = Merriweather Post Pavilion

Az Animal Collective-ről idén sok mindent elmondtak, talán csak azt hangsúlyozták relatíve keveset, hogy ebben a dalukban több slágerpotenciál van, mint a My Girlsben, vagy mondjuk a Brother Sportban.

 

9. La Roux, In For The Kill = La Roux

Az év elején szinte mindenki Little Bootsra fogadott a La Roux-val szembeni retroharcban. (Én nem.) Végül a La Roux úgy nyert, hogy olyan dalt nem adott ki kislemezen, mint a Colourless Colour.

 

8. Peter Doherty, Last Of The English Roses = Grace/Wastelands

Pete Dohertynek az elvonókon, börtönökben valamint a jó ég tudja hol pazarolt idejébe azért csak belefért öt (!) lemez az évtizedben. Igaz, ezek közül csak egy tökéletes, a többi viszont összecsapottságával illik jobban Dohertyhez. Idén a ez a lötyögős, csapott romantikájú szám menti meg az aktuális lemezét.

 

7. Japandroids, Young Hearts Spark Fire = Post-nothing

Idén nyáron talán ez a dal volt képes leginkább magába szívni az évszak esszenciáját. „I don’t wanna worry about dying, / I just wanna worry about sunshine girls.” – zengette a meglehetősen vastag megszólalású duó.

 

6. Phoenix, Lisztomania = Wolfgang Amadues Phoenix

A Phoenix idei albumán több kiváló dal is volt (1901, vagy Love Like Sunset), a de a legjobban mégiscsak ez a tagadhatatlanul franciás puhaságú, Liszt Ferencet idéző dal sikeredett.

 

5. Lily Allen, Everyone’s At It = It’s Not Me, It’s You

Ha Lady GaGa az új Madonna, akkor Lily Allen az új Britney Spears. Az évtized egyik jellemző tendenciája, hogy ami nem működött a kilencvenes években, az egy évtizeddel később igen. Bauderillard sokat tudna mesélni, mennyivel másabb hátország a kelet-londoni lakótelep, mint a Mickey Mouse Club.

 

4. Grizzly Bear, Two Weeks = Veckatimest

A Grizzly Bear volt az Animal Collective mellett az idei év leginkább túlértékelt, de emellett azért közel sem értéktelen zenekara. A Veckatimest album is meggyőzőbb lenne, ha még lenne még két hasonló dal, vagy ez se lenne rajta. A Two Weeks így egymagában kicsit kilóg az absztraktabb darabok közül. Önmagában viszont kiváló álmodozós darab.

 

3. Girls, Lust For Life = Album

A vallomásszerűen induló, slampos folk-darabnak tűnő dal a második versszaknál fordul ki magából: a „Wish I Had A Father” sor helyett „Wish I Had A Beach House” énekel, közben belép a doo-wop-os kísérővokál is. Jó példa ez a dal arra, hogy egy drámázó tónusban előadott komolytalanság milyen megkapó is tud lenni.

 

2. Wavves, So Bored = Wavvves

Nathan Williams egyszemélyes zenekara több szempontból is nullpontot jelöli ki: zeneileg, egzisztenciálisan és előadás tekintetében is. Eggyel emögött már csak zaj van. Talán ezért van benne akkora kraft, mint az amerikai telepesek által állatiasnak tartott Delta-bluesban, vagy az angol polgárokat riogató Sex Pistolsban. Tökéletes krónika a kilátástalanságról, amikor az élet már csak egy feladat.

 

1. Lady GaGa, Paparazzi = Fame

Ha a Wavves az antitézis, akkor Lady GaGa a szintézis 2009 popzenéjében. Ő a metasztár archetipusa, aki előbb felénekli a Paparazzi című számot, majd amikor tényleg üldözik a fotósok, akkor már ő is fényképezőgéppel a kezében lép ki a limuzinból. Mint a szellemkastélyok tükrei, és azok ridegsége.

 

 

2009 TÍZ LEMEZE

 

10. Matias Aguayo, Ay Ay Ay

Mintha a latin-amerikai származású német zenész minimál-technóját a francia pop üdvöskéje, Camille, és az ő tavalyi lemeze a Music Hole ihlette volna. Ahogy Camille a zongorát leszámítva csak az emberi testet használta “hangszerként” (taps, ének, beatbox ésatöbbi), úgy Aguayo a minimál-technót bolondította meg hasonlóan emberi módon.

 

9. Handsome Furs, Face Control

A Wolf Parade nevű, blogszintéren kultikus zenekar egyik frontembere feleségével ácsolta össze ezt Kelet-Európa ihlette zajos, de táncolható barkácspop-lemezt.

 

8. Horrors, Primary Colours

A korábban csak energikus koncertjei miatt érdekes Horrors idén eljátszotta azokat a dalokat, amiket valószínűleg a Joy Division írt volna meg, ha Ian Curtis megéli a My Bloody Valentine Loveless című lemezét.

 

7. The Antlers, Hospice

Ezzel a lemezzel már foglalkozunk a zenerovat legelső szövegében. Ha még lenne tétje a dolognak, akkor az év konceptalbuma elismerés az Anthlersöt illetné.

 

6. The xx, xx

Az „xx” nevű zenekar debütáló munkája mintha a tavalyi felhőtlen Vampire Weekend-lemez szomorkás ellenpárja lenne. Az idén hajszálnyival alulteljesítő Clientele-lel szemben pedig megnyerték az év bensőséges muzsikája címet.

 

5. Phoenix, Wolfgang Amadeus Phoenix

A francia zenekar végre megtalálta a maga számára tökéletes élő hangszer verszusz elektronika arányt, így az év elektropop-lemeze az övöké.

 

4. Girls, Album

A gyerekkorát szektában töltő Christopher Owens mintha egyszerre akarna mindent bepótolni: a többségben lévő folkosabb dalok mellett van egy ragadós rádiópop sláger, egy ötvenes évek zsánerében fogant összezajozott rock and roll, egy szörfös darab, valamint egy zajos shoegaze dal is. Ha ehhez hozzávesszük, hogy még a dalok se kiegyensúlyozottan minőségűek, akkor elmondhatjuk, hogy ez az év legjobb kaotikus albuma.

 

3. Dirty Projectors, Bitte Orca

A Dirty Projectorsban egyszerre bent van a White Denim absztraktsága, néha-néha vadsága is, az Animal Collective többszólamú vokáljai, a Grizzly Bear darabosságában is valamiféle harmóniát sugalló dallamvezetései, valamint kicsit korábbról a Fiery Furnaces Blueberry Boatjának átláthatatlan, kalandozó dalstruktúrái. Ezért ők a 2009 popművészei.

 

2. Fuck Buttons, Tarot Sport

A tavalyi “stílus”-alapító noise-ambient lemeze után a Fuck Buttons duója idén egy tisztább hangvételű, már majdhogynem táncos műsorral lepte meg az érdeklődőket. Az epikusan elnyúló, finoman sodró tételek mintha valami party-filmnek az aláfestőzenéi lennének.

 

1. The Thermals, Now We Can See

A szélesebb körű szakmai elismerést meghozó, amúgy nem különösebben jó harmadik lemeze után, a Thermals megírta a pályafutása eddigi legjobb lemezét. A Now We Can See kritikai fogadtatása ugyan felemás lett, pedig az album minden egyes dala telitalálat: lezseren ötletes, csillogószemű poppunk szám valamennyi. Ha az év tíz dalát a Now We Can See-ről vettük volna, akkor sem lett volna kevésbé igazságtalan, mint így, hogy szándékosan egyet sem emeltünk ki.

 

 

AZ ÉVTIZED 10 LEMEZE

 

10. Green Day, American Idiot (2004)

Az évtizedben magáért a lemezért és a konceptalbumért a Green Day tette a legtöbbet. Emellett a többtételesre csavart, mégis tökegyszerű dalaikkal és az azokban megidézett stílusokkal felrajzolják az utat Eddie Crochantől kezdve a Who-n, a Clashen és a Replacementsen át a saját maguk életművéhez és a 2004-es punk-jelenig. Megmutatva ezzel azt, hogy lehet tizenakárhány évvel a zenekar indulása után is izgalmas lemezt készíteni. Főleg punklemezt.

  

9. Franz Ferdinand, Franz Ferdinand (2004)

Bár maga a zenekar etifáig nem tudott túllépni ezen a lemezén, mégis ez az album vonul be úgy a könnyűzene történelmére, mint amelyik visszahozta azt a gitárzenét, amire táncolni lehet.

 

8. Animal Collective, Merriweather Post Pavilion (2009)

Éves szinten ugyan nem értékeltük ezt az albumot, de nagyon jól tudjuk, hogy évtizedes perspektívából hatalmas jelentőségű lemezről van szó. Kicsit olyan ez, mint Ady a maga korában és társadalmi helyzetében: ennyire még talán sosem volt menő a legaktuálisabb és kritikailag leginkább respektált lemezt hallgatni mint az Animal Collective 2009 korongját. (És igen, a pitchforkmedia.com pedig a popzene Nyugat folyóirata lett az évtizedben.)

 

7. White Stripes, De Stilj (2000)

A White Stripes legfőbb jelentősége az, hogy visszanyúlva a rocktörténelem elejére, és a country felől, nagyobb részben pedig a bluesból kiindulva készítette el jobbnál-jobb dalait. A stúdiótechnikákkal és producerkirályokkal szemben a szerzői hagyományhoz való csatlakozással pedig legitimálták a kéttagú rockzenekarokat, az évtized egyik alapfelállásává avanzsálódó formációt. (lásd még: The Kills, vagy a már említett Handsome Furs stb).

 

6. Radiohead, Kid A (2000)

A WS De Stilj-e mellett ez a lemez volt az évtized másik megalapozója. Azzal a „botránnyal”, hogy a világ legjobb gitárzenekaraként készítettek egy majdhogynem gitármentes, elektronikával gazdagon megtámogatott lemezt, tulajdonképpen végérvényesen összenyitották a popkultúra két eddig többé-kevésbé különálló szegmensét. Jellemző módon, amikor nem tudtak már előrébb merre menni, visszakanyarodtak a korábbi lemezeikhez hangzásához, egyre inkább visszavéve az organikusabb megszólalásohoz.

 

5. M.I.A., Kala (2007)

Az énekesnő a hangmintákból összeácsolt dalaival tulajdonképpen az irodalmi intertextualitás auditív reprezentációját készítette el. Ezzel beteljesítve a popzenében is a posztmodernt. Nagyjából ez az album utáni időkben (,de nem emiatt!!!) jelentek meg nagyobb mennyiségben azok a vélemények, hogy kezd unalmassá válni ez a fajta idézgető könnyedség.

 

4. Muse, Origin Of Symmerty (2001)

A Muse 2001-es lemeze az évtized mostoha gyermeke. Miközben a zenekar az „új-Radiohead-jelenségből” lassan az apró pénzre váltott Queenné lett, mindenki megfeledkezett arról, hogy a Matthew Bellamy vezette zenekar közben csinált egy olyan „megalomániás” lemezt is, ami drámaian hisztérikus dalaival jócskán túlmutat a Radiohead-epigonságon, kis-Queenségen.

 

3. The Knife, Silent Shout (2006)

A svéd elektro-duó 2006-os kiadványa elidegenedett, már-már paranoiás hangulatával lett az évtized megkerülhetetlen lemeze. A koncerteken, lemezborítókon is maszkban szereplő testvérpár e lemezen hallható zenéje nehezen írható körül. Valamikor azt találtam ki a címadó dalra, hogy olyan, mintha a Sonic Youth-ot megihlette volna a Knight Rider főcímdala – de ez csak rész igazság, vagy az se.

 

2. Arcade Fire, Funeral (2005)

Az évtized legtisztaszívűbb produkciója mindenképpen a kanadai Arcade Fire Funeral című műsora. A zeneileg a springsteen-i hagyományt továbbvivő zenekar, a történetkísérésben már kipróbált hangzásra írta rá gyermeki szürreáliáit.

 

1.The Libertines, Up The Bracket (2002)

Nem zárható ki, hogy Pete Doherty alulértékeltségébe belejátszik, hogy nála többet tuti nem sokan szerepeltek pletykalapokban az évtized folyamán. Emellett talán pont ezek a szakértő fórumok nem vették észre, hogy Doherty a maga módján – aktualitásában talán nem is annyira, de slágereivel mindenféleképpen – zeneileg is folyamatosan jelen volt az évtizedben.  A 2002-es, még a reflektorfény előtt megjelenő lemezen például csupa tökéletes dallal adta vissza azt a romantikus mázt Angliának, amit a kilencvenes években az Oasis, úgy tűnt, örökre összemocskolt.

 

Elmenni koncertre

 

Elmenni koncertre rítus. Láttam már a Placebót Bécsben a vidámpark mellett egy leharcolt hangárszerű épületben, egy zöld völgyben eldugott – és azóta el is veszett – kis osztrák fesztiválon, Budapesten a Pecsában, szabadtéren, valamint azon a Sziget Fesztiválon is, amikor Radiohead is volt, meg Franz Ferdinand. Fura módon a bécsi koncertek őrződtek meg szebb emlékként, hiába is volt a pecsás talán tökéletesebb fellépésük, az áldozat hiányzott. A koncertjeggyel mi magunk nem fizetünk: egyrészt mert a pénz, az csak úgy van, aztán nincs, mások szerint pedig a koncertjeggyel amúgy is a másolás vétségét kompenzáljuk. Nem tudom. Mindenesetre koncertre el kell menni, – és mindig máshová, hogy később minél kevésbé gerjedjenek össze az élmények – mivel, ha elénk jön az áhított előadó, akkor pont a turné érzése veszik el, az egyszeriség: hogy ma ott vagyunk mi is, ahol a zenekar, csak akkor, azon estén, és másnap úgy hagyjuk el a várost, hogy nem tudjuk mikor – talán sosem – jövünk vissza. Ha azonban visszamegyünk egyszer, akkor a zenekar úgy jön értünk – ahogy előzőleg mi tettük értük – ahogy otthagytuk. Most éppen Varsóban.

 

Kronológia

 

A Placebónak nyár elején jelent meg a hatodik lemeze, Battle For The Sun címmel. Véleményem szerint a Battle For The Sun remek hatodik lemeznek, a szaksajtó azonban, velem szemben inkább csak közepesnek értékeli az új korongot. Egy gyors recepciótörténettel megpróbálom feloldani ezt a kis ellentétet: A – tagok vegyes származását tekintve csak jobb híján – londoni székhelyű zenekar első, 1996-os cím nélküli albumát legkönnyebben PJ Harvey Dry című lemeze és a Pixies-életmű keresztmetszetében lehet elképzelni, gitárhangzásában némi Sonic Youth-jelleggel. Furcsa is volt, hogy mit akar egy tulajdonképpen angol zenekar egy amerikai hagyományból táplálkozó lemezzel a britpop-korszak kellős közepén, annak kvázi fővárosában. Az album negyedik kislemezével, a szexuális eltévelyedésről regélő Nancy Boyjal végül is bekerült a köztudatba a zenekar, majd David Bowie is meghívta őket az 50. születésnapjára fellépőknek. Mindezek ellenére úgy érződött, hogy egynyári, ún. „one hit wonder”-ről van szó, a sajtó a viszonylagos sikert inkább a zenekar imidzsének tulajdonította. (A zenekar tagjai: a hangsúlyozottan biszexuális énekes-gitáros Brian Molko, a hangsúlyozottan meleg basszusgitáros Stefan Olsdal és a hangsúlyozottan straight dobos Robert Schulzberg, majd az őt váltó szintén hangsúlyozottan hetero Steve Hewitt, 2008-tól pedig Steve Forrest.) Az 1998-ban megjelent Without You I’m Nothing egy az előzőnél kiforrottabb lemez, bár izgágább is: a punkos sodrású számoktól egészen a lehelet puha lassúkig van rajta minden. Egyszerre alaplemez és útkeresés: az útkeresés alaplemeze. Ekkor került a mozikba a Veszedelmes viszonyok, tinikörben kultikus remake-je, a Kegyetlen játékok, amelynek főcímdala az újrakevert Every You Every Me lett, és ezen a kölcsönön keresztül vált a zenekar emblematikus dalává.

 

http://www.youtube.com/watch?v=0enQeZ__FNk

 

Az évezredfordulón megjelent harmadik album, a Black Market Music egy letisztultabb lemez, de még mindig az érződik, mintha a zenekar csak keresné magát: elegánsabbra fogott gitárok, modernebb hangzás és egy rap-betét is helyet kapott. Mindeközben Molkóék véglegesen összebalhéztak az angolszász sajtóval, a kontinensen viszont jó kritikákat kaptak, mind a lemezre, mind a koncertekre. Ekkor jártak először Magyarországon is, a 2001-es Sziget utolsó napjának kiemelt fellépőiként. Ebben az évben volt először melegsátor a Szigeten – amiből aztán lett is persze problémázás – az utolsó szó a Placebónak jutott: a koncert ráadásában Tarlós Istvánnak, az egyik fő ellenlábasnak dedikálták a Nirvana All Apologies című számának elzongorázott pár sorát, kidomborítva az „Everyone Is Gay” sort aktuális refrénné. Innen, Budapest felől nézve ez az időszak, a zenekar csúcspontja. Ahogy interjúkból és kritikákból is kiderül: ekkor még bármi lehetett volna a Placebóból. Többen azt várják a zenekartól, hogy egyfajta Radiohead-es útra lépve, forduljanak az elektronika felé. Akkor még ugyanennyien voltak, akik ellenezték ezt. Az évtized végéről visszanézve azonban nagy hibát vétett a zenekar, hogy a következő lemeznél, a pálfordulás helyett inkább magába nézett, és kikereste, hogy ez előző albumokban mi volt igazán Placebo, és ez alapján megírta a klasszikus Placebo lemezt, a tragikusan kiegyensúlyozott Sleeping With Ghostsot.

 

http://www.youtube.com/watch?v=JJhmNLcgkgw

 

Ezután azonban mintha eltörött volna valami. A következő Meds című korongnak tulajdonképpen minden dala sláger lehetne – Brianék immár rutinból írtak Placebo-számokat – mégis hiány érződött, mint egy be nem tartott ígéret után. A Placebo, a hatalmas űrt, amiben indult ekkorra teljesen belakta, olyan egyedi hangja lett a zenekarnak, hogy már a finoman szólva szemellenzős rajongótáborral bíró Depeche Mode-hoz kezdték őket hasonlítgatni. A korábban a néha magát a zenét is felülíró imidzsre se volt már szükség, a zenekar bocsánatot kért a Nancy Boy és a Pure Morning féle „buta” dalokért, majd következetesen levették őket a koncertprogramról. Egyfajta hazatérés volt mindez, mintegy eleget téve az első lemez első dalának, az első, megtagadott kislemezüknek (Come Home), nagyon úgy tűnt, az út vége is egyben. (Song To Say Goodbye)

 

Kitérő

 

A könnyűzenei kommunikáció három fő komponense: előadó – zene – hallgató. Irodalomelmélészek a zene ottani megfelelőjét, a szöveget szokták úgy meghatározni, mint az író és az olvasó közti metszéspontot, találkozási helyet. Mivel azonban a popzenében úgy tűnik, hogy nincs annyira kiemelt pozícióban a megértés – a Kispál és a Borz szövegek is láthatóan tökéletesen működnek úgy is, ha egy sort nem gondol végig a hallgató – ezért azt hiszem célszerűbb lenne a zenét nem mint metszéspontot, hanem mint keretet, vagy mozgásteret elgondolni. Vagy még inkább, mint egy épületet, egy házat, annak egyes helységeivel. Talán innen érthető meg legjobban a popzene-befogadás is, amit két absztrakt végponttal próbálok meg leírni: Egyiket Show-elméletnek hívom, másikat pedig Univerzum-elméletnek, hogy adott esetben deficit nélkül átvihetőek legyenek más nyelvre. A Show-elmélet azt mondja, a popzenei produkció egy sok összetevős multimediális egység, amiben fontos a zene, a szöveg, az imidzs, a videóklipek, a borítók, a zenekar mindenféle közéleti megnyilvánulása és mindent, amit hozzá tudunk kötni. Ez esetben az előadó, a Popsztár, a hallgató pedig, a Rajongó. Ez – visszatérve a metaforámhoz – olyan, mint amikor berendezett lakást vásárolunk. Az Univerzum-elmélet szerint olyan a popzene-befogadás, – idézem – „mint amikor egy teljesen üres házba költözünk be, és a falakat is mi festjük ki. Majd a bútorokon meg a berendezéseken vitatkozunk és a lemenő Nap csíkozza a zsalun keresztül leendő hálószobánkat.”

 

http://www.youtube.com/watch?v=A7LQZaS2_dA

 

Placebo

 

A Placebo eddigi útja elgondolható úgy is, mint a külsőségek minimalizálásával a Show-intencióból az Univerzum-intencióba való átlépés. Az új albumhoz kapcsolódó negatív kritikáknak talán az lehet az oka, hogy a Placebo – a korai lemezeket jellemző amerikai hatáson átlépve – már-már biztosra vehető, hogy nem mozdul ki a saját világából, és szemben a Depeche Mode-dal, nem is ereszt azon kívülre impulzusokat. Talán nincs is még egy ilyen népszerű zenekar, amelynek ne lehetne említeni valamilyen követőjét. A Battle For The Sunnal az együttes viszonylag sokat változtatott a Medshez képest, mégis annyira önazonos maradt, hogy kívülről nézve, – és ezt bizonyítja jó pár kritika – fel sem tűnik, hogy van csomó új hangszer, Brian mellett először van elkülönülő kórus, valamint az, hogy több szám ornamentikájában mintha klasszikus zenei megoldások is lennének. Így a Placebo – legyen bármilyen népszerű is – nem része az évtized popzenéjének. Valahol mellette elvan magában.

 

Varsóban

 

Igazából két hetet gondolkoztam azon, mit írjak a koncertről. Nehéz, mert – mint írtam – viszonyítási pont nincs, valamint a hangsúly is a dalokra helyeződött a külsőségek helyett. Kezdjem úgy, hogy kicsit meglepő volt, hogy az új album nyitódala helyett rögtön két kislemez dallal nyitottak? És számonként haladva mondjak valami olyat, hogy igen, és akkor jött a Twenty Years, amit úgy nyomtak el, ahogy tavaly év végén Kambodzsában az Angkor Wat előtt? (Kicsit légiesebben és táncosabban.) Vagy, hogy az előzenekar nagyon semmilyen volt, mint általában? Hogy már három kísérőzenész – köztük egy szőke hegedűs, billentyűs hölgy is – van a Placebo mögött koncerteken, és néha már-már túl zsúfolt a megszólalás? Írjak arról, hogy a zenekar már inkább nevetgél a számok közt ahelyett, hogy pózőrködnének? Hogy jól szólt az egész, a Torwar Hallnak remek az akusztikája, a zenekar pedig precíz volt, fények és vetítések frankók voltak? Hogy fájdalom, de a koncert koncepciójából nézve – „főleg új dalok legyenek és slágerek az elmúlt tíz évből” – következetes, hogy az első két lemezről csak egy szám, az Every You Every Me került elő? Hogy volt egy új szám, ami a Placebóhoz képest meglepően agresszív volt? Hogy meseszép ahogy a Bright Lights alatt fénybuborékok cikáznak össze-vissza mindenhol. Netán írjak valami szubjektívet? Olyat, hogy mit jelent nekem ez vagy az a szám? És mit élőben? Vagy meséljek arról, hogy afterpartykon még mindig téma, milyen haja van Briannek? Vagy olyan ziccereket ne passzoljak át, hogy másnap kisütött a nap (Battle for the Sun! és Varsóban!)? Esetleg csak írjam ide: KONCERTRE EL KELL MENNI? Nem, nem, nem.  Inkább nagyon tárgyilagos leszek:

 

Placebo Winter Tour 2009. November 19. Torwar Hall, Varsó.

 

         1. For What It’s Worth

         2. Ashtray Heart

         3. Battle For The Sun

         4. Soulmates

         5. Speak In Tongues

         6. Follow The Cops Back Home

         7. Every You Every Me

         8. Special Needs

         9. Breathe Underwater

        10. Because I Want You

        11. Twenty Years

        12. Julien

        13. The Never-Ending Why

        14. Blind

        15. Devil In The Details

        16. Meds

        17. Song To Say Goodbye

 

       Ráadás:

        18. Bright Lights

        19. Special K

        20. The Bitter End

 

       Második ráadás:

        21. Trigger Happy

        22. Infra-red

        23. Taste In Men