Az így kikerekedő tablótól nem szabad történetfilozófusi vagy szaktörténészi koherenciát elvárni, de azt sem mondhatjuk, hogy a történelemről így kialakított képzet elemei minden belső összetartozás nélkül valók volnának. A regényből rekonstruálható egy rendkívül csekély történés-sorozat, mintegy a háttérben, néhány szereplővel. Ha az összes szereplőt vesszük, csekély cselekvéseik kiadhatnának egy sűrített jelenetsort (5 jelenet, az öt nagyobb tömbnek megfelelően), és a szereplők közül 4 válik ki.
E négy legfontosabb alak a következő (az egyes tömbök sorrendjében): 1) a polgármester, akinek neve nem derül ki a szövegből; egy „belsőleg művelt filozófus”, ahogyan a 136. oldalon olvasható róla. Hozzá kapcsolódik szeretője, Donna Emilia, „a hisztériás kurtizán” (160. p.) alakja; további leágazások: Klára, a Donna barátnője; Gianni, aki a Donna inasa; Juan Bautista de Leal, a Donna fiatal lovag-szeretője, „selyemfiú”; Marzo, aki Juan Bautista tábornok-nevelőapja. 2) Pius pápa, világi nevén Rico, aki nehezen azonosítható és iktatható be a szokványos történelemismereteinkbe. További leágazások: a szerzetes báty, akihez a pápa két hosszú levelet írt; Tiburzio, a római brigantivezér, akit a pápa halálra ítélt és felakasztatott; Angelina, aki a pápa bátyjának unokahúga, „híres vándorkokott, színésznő”. 3) Angelina a III. Erdő és anekdota című tömb központi alakja; leágazások: Cugnani; Sandro Fermo, akire ráveti magát Flórára, Angelina barátnőjére; Martino Montanero herceg, Angelina „legutolsó szeretője” (286); Gasparro, Martino Montanero öccse, fiatal kretén, akinek Angelina elveszi a szüzességét, miután nem találja otthon a fiú bátyját. 4) A központi figura itt az ifjú Cugnani, Angelina volt szeretője. Majd jön az utolsó, a legrövidebb tömb, a pillanat a tömegmészárlás előtt, melynek a mészárlókon, a zsoldosokon kívül bizonyosan csak Angelina a túlélője. Látható, hogy a legfőbb szereplőkön keresztül az egyes tömbök között kapcsolatok és fonatok vannak, a regény címe ezért használhatja a „fejezet” szót egyes számban. Mindenki más alak inkább csak név, marginálisan tűnik fel a szövegben: így Aragóniai Leone, majd (név nélkül) a benzanói herceg, Enzia, a teherbe esett és megszülő, majd csecsemőgyilkos kurva, Tullio, a polgármester nyakára küldött kém, Giampione, aki vagy bérenc, vagy vallásalapító, Pietro herceg. Fontos, de a regény cselekményének az itáliai reneszánsz idejére rögzítését nem erősíti az utalás II. Frigyesre (179. p.), aki 1208-tól volt Szicília királya, költészettörténeti szempontból ő volt az, aki köré az ún. scuola sicialana odatelepült, jelentős alakja volt a guelf-ghibellin háborúknak, s kereszteshadjáratot vezetett a Szentföldre. Ennyi. E rövid szemlézésbe csak a neveket vettem föl, a „zsoldosok”, a „követek”, stb., mindazok, akiket név nem egyedít, hiányoznak. És ismétlem: egy rövid kamaradarabhoz elegendő minimális ’cselekmény’ körvonalazódik ugyan, a regény egységét az öt tömb közötti kapcsolatok biztosítják ugyan, de mindezt szinte átláthatatlanul benövi a kommentárok szó-borostyánja („a csupa virág ház, a spórák, plazmák, élő metaforák, ismeretlen vegetációcímerek házára” gondolok). Mindez a csekély történés valamikor a pápaság és császárság hosszú harcának idejére tehető, de nem tudom a szaktörténészek által feltárt egyetlen konkrét történelmi szituációnak megfeleltetni (nincs is rá szükség).
Ugyanez az elmosódottság, ugyanez a homály vagy szürkület jellemző a helyszínekre is: alig lokalizálhatók. A helyszínek neveit előfordulásaik csökkenő gyakoriságában adom, az egyes előfordulások számát zárójelben jelzem: Velence (20), Róma (16), Tivoli park (16), a Vatikán (9), Európa (7), Monte Solario (4), Angyalvár (a Vatikán), Bázel, Fiore, Szicília (3), Egyiptom, Földközi-tenger, Itália, Nílus, Palermo, Tiberis (2), Afrika, Ancona, Arbento, Bizánc, Capri, Caretto, Ferrara, Firenze, Folegno, Fönícia, Frascati (a régi Tusculum romjaival), Gangesz, Girgenti (Agrimentum, szicíliai tartományi központ), Guiccino, Kréta szigete, Lisszabon, Lunago, Mediolanum (Milánó), a Méditerranée, Milánó, Montebarro, Nápoly, Moretta, Passa-fervata, Pisa, Portugália, Ravenna, Sagonto (1). Melyik város polgármestere az első nagyobb szövegegység alakja? Ferrara? Firenze? Milánó? Valami miatt itt nem lényeges.
A regény öt tömbjének tehát négy domináns figurája van, a polgármester, a pápa, Angelina és az ifjú Cugnani. Az ő gondolataik jelennek meg, az ő érzékeléseik és érzéseik, de mindezek egy különös beszélő kommentárjában vagy értelmezői beszédjén belül. A regény egésze átmenet a belső és a „külső”, a „függő” és a független beszéd között: bárkiről és bármiről van szó, végül egyetlen tudat beszédét olvassuk. És ez a tudat rengeteg történelmi-kulturális idő tudója. Hogy a múlt században működik, azt jelzi, hogy utal az „egzisztenciálbölcselet”-re (101. p.), ismeri a (pszicho)”analízist” (104. p.) és a nihilizmust (157. p.). Az egzisztenciálbölcselet még egyszer előkerül, szellemi zsákutcaként bukkan fel a pápa I. nagy levelében: „Minden ontológiába és egzisztencializmusba menekülés a kétely egy álarcos formája: a víz szörnyű víz-ens-, erdőnek erdő-ens-, halálnak halál-ens-ként való istenítése (ez az ontológia következménye) csak „jobb híján” történik, nem megoldás”, olvasható a 274. oldalon. De figyeljünk stílustörténeti jelzésekre is: tajtékbarokk, polgári szalon (21. p.), barokk festők (218. p.), félkubizmus (23. p.), „póza szecessziósabb volt a német parasztok fafeszületeinél” (51. p.), „az ügyetlenségnek ez az akaratlan, tehetetlen expresszionizmusa” (51. p.), „ősi impresszionizmusom” (65. p.), „renaissance pökhendiség” (93. p.) romantika (183. p.), biedermeier stílus (218. p.), „a kétségbeesés spontán klasszicizmusa”. (254. p.) Aki kezdettől a regény befejezéséig minimálisan elbeszél és maximálisan kommentál, az egy korszakokat halmozó, össze nem tartozó dolgokat egyesítő tudat. Emlékezete és emlékezésmódja olyasfajta, mint Baudelaire-nél a co-mémoire a Mesterséges mennyországok-ban, együtt- és egyszerre-emlékezés.
A tudat és a kommentár eme legfőbb jellemzőjét nagyon jól mutatják a kulturális utalások a neveken keresztül (most nem adok meg oldalszámot, mert feleslegesnek érzem; a görög neveknél Szentkuthy névalakjait használom): Aesculap, Aischylos, Alkibiades, Andersen (a meseíró), Aquinói Szent Tamás, Aristophanes, Aristoteles (a Metafizikával és Az Állatok Részeivel), Szent Ágoston, (eddig mindezt egy reneszánsz tudat elvileg tartalmazhatja, de) a filozófus Berkeley, a festő Brueghel, Caesar, Cicero, Cleopatra, Colonna, Cranach, Descartes, Empedokles („a Girgenti költő”), Euklides, Euripides, a zeneszerző Frescobaldi, Genethlios, a festő Giotto, a költő Gongora, Szent Gonzagai Alajos, a festő Greco a 17. századból (alias Domenikosz Theotokopülosz), a szintén festő Greuze a 18. századból, Herakleitos, Horatius, Iolé (némaszerep Sophoklesnél), Kolumbus, a természettudós Linné, a zsoldosvezér Malatesta, a görög vígjátékíró Menander, Menelaos (Homérosz-utalás), a komponista Monteverdi és Palestrina, a 16. századi polihisztor Paracelsus, Petrarca, Petrus, a legelső pápa, a szobrász Pheidias, az ódakölő Pindaros, Platon, a római vígjátékíró Plautus, Potemkin vagy Patyomkin herceg, orosz hadvezér (róla híresült el a Potemkin-falvak szófordulat), a festő Poussin, a természettudós Schwandtnerburgel, Shakespeare, Socrates, Sophokles, Toscanus (a De Morte Universali című könyvével), Villon (a Ballade des Pendules-lel, vagyis Az akasztottak balladájá-val) és James Whistler, 19. század végi angol festő, erős impresszionista irányultsággal.
Látható, hogy e tudat, ez a co-mémoire korokon át mindenütt „ott van”, vagy – ami ugyanaz – egyetlen ideális, nem rögzíthető időpillanatba sűrít mindent: mint egy kulturális Arthur Gordon Pym. Vagy ahogyan a pápa fejtegeti a túlvilági beszélgetésben: minden pillanat magában foglalja az összes elmúltat, minden elmúltat. Azt a Platóntól Kierkegaardig követhető időfilozófiai elgondolást, amely szerint a múlt és az elmúlt itt van a jelenben, a tökéletes jelenidő, a pillanat és az örök idő egybevág, a múltakat és a megsemmisülteket (a holtakat) a jelen pillanat abszorbeálja, a pápa így fejtegeti a túlvilági párbeszédben: „Egyszerűen érzem, hogy minden jelenség mindig jelenvaló ebben a világban, a halottak élve maradnak, a kivágott erdők tovább lombosodnak, a tegnapok ma is vannak, az anakronizmusok tele vannak izzó aktualitással, az elhagyott szeretők örök ágyasok, mindig minden itt van és most van. Ezt nem olyan elegánsan értem, mint a „pszichológusok” és természettudósok, hogy lelkemben olyformán van benn a tegnap, hogy a mát módosította, alakította, abba felszívódott, tudatosan és tudattalanul egyaránt; hogy a mai történelmi helyzetben „lappangva” jelen van az egész európai múlt, hogy a rózsa szirmaiban benne van a bimbó millió morfológiai emléke: nem ilyen finoman, nem ilyen „igazán” értem. Sokkal babonásabban, durvábban, valóságosabban értem: Te, Tiburzio, jelen vagy élve, legalábbis élve is, halottan is, a halott Tiburzio és az élő Tiburzio megismerhetik egymást, ha akarják,elvégre ez csakis tőlük kettejüktől függ.” (231. p.)
Ha jól értem, ez a gondolat azzal is jár, hogy (a történelmi regényekben) anakronizmus nincsen, mert maga az anakronizmus lehetetlen. Amikor a fülszöveg azzal kezdődik, hogy „A Fejezet a szerelemről történelmi környezetben játszódik ugyan, egy olasz városban és az olasz hegyek között, a korai reneszánsz éveiben, de nem histórikus”, akkor ez Szentkuthy időszemlélete alapján azzal jár, hogy Linné, Poussin, a kubizmus, a szecesszió, stb. említései nem anakronizmusok. Az anakronizmus vagy időtévesztés nem feltétlenül kapcsolódik össze irracionalista látásmóddal: a párizsi központú A Lehetséges Irodalom Műhelye (OuLiPo, Ouvroirs de Littérature Potentielle) néhány évtizeddel ezelőtt kidolgozta a plagiat par l’anticipation, az időben megelőző plágium fogalmát, és heurisztikus értelmezési elvként használta. Megfordította a kulturális időben vagy a kultúra történetében az ’előfutár’ és az ’örökös’ között létrehozott, e kettő között megszerkesztett időbeli viszonyt. Röviden: lehetséges úgy szemlélni, hogy Hiernymus Bosch festményei plagizálták a Maldoror énekeit Lautréamont-tól.
Ezért rendelhet fogalmakat és fogalmi hatályokat egymás mellé e monista és mindent együvé és együtt gondoló tudat; ezért fokozza le a történelem fontosságát, súlyát, egészen addig, hogy felteszi: a történelem fikció. S bár nem fosztja meg lényegiségétől a történelmet, csak annyit mond, hogy e lényegiség lényegtelen.
a megállapíthatjuk: Nagy a szutyok! Oly mértékben hatalmas, hogy már mindent elönt az iszap. Egy újabb tulteherhelt tározó miatt három ember életét vesztette. Felül kell vizsgálnunk a tározókat! Jogszabályokkal kell elérnünk a tározók kapacitásának maximalizálását és ennek betartatását. A West-Balkán tározóban már hosszú idő óta – például a világűrből műholdak segítségével készített felvételek alapján – megfigyelhetőek voltak a túlterheltség következtében kialakuló problémák. Nem bírták a gátak. Most kegyeleti okokból megszűntetik a tározót, hogy valószínűleg egy másik helyen – ami nincsen ennyire szem előtt – egy újabbat létesítsenek. Egy gát állapotát, vagy az emberi felelősségvállalás és kötelességtudat (mint aminek kitűnő példáját nyújtja a Pelikán ügyirat), vagy pedig mindennek a megfelelő jogszabályok általi kikényszerítése garantálhatja. Az első problémánk tehát magával a masszával van. A napjainkban a világ bármely pontján teljesen természetesnek tekinthető, hogy mecsetekben, stadionokban és koncerteken emberek halálra tapossák egymást. S mindez így is van rendjén tömegtársadalmak tömegrendezvényein. Hasonló módon történik ez itt a West-Balkánon is, amikor emberek különböző közösségi oldalakon szerveznek meg tömegrendezvényeket, hogy ennek lebonyolítása után virtuálisan létrehozott profiljaikon keresztül megosszák egymással tömegesen szerzett tapasztalataikat. Közhely, hogy egy olyan tömegtársadalom részét képezzük, amely egyre inkább egy virtuális világba űzi, amit személyesként akar megélni. A kapitalizmus alapja a tömeges fogyasztás, amit a tömegek befolyásolására létrehozott médiumok közvetítenek, amelyek saját eredményességüket a különböző korcsoportokban megjelenő nézettségi mutatók segítségével mérik. A tömegszórakoztatás legkifizetődőbb módja minél több ember összezsúfolása a lehető legkisebb helyen. Ezt kívánja a tározók fenntartóinak üzleti érdeke. Amíg a társadalom termeli a masszaszerű tömegeket (és ez végig így volt a történelem során), addig azok a helyek is megmaradnak, amelyek időlegesen – saját hasznukat figyelembe véve – tároló funkciót töltenek be. Miután a masszát megszüntetni nem lehet ezért fontosabb a tározók kapacitását szabályozni. Az Országos Szutymológiai Tanács minden tározótulajdonos saját kezdeményezését örömmel fogadja, mert tudatában van annak, hogy nem minden tározóval akadnak hasonló problémák, de a későbbi tragédiák elkerülése miatt kénytelen a törvény ereje által fellépni. Mert voltak szabályok korábban is, amelyekre nagy ívben szart a West-Balkán tározó vezetősége, hiszen hogy képzelik már egyesek, hogy korlátozni akarják a szórakozni vágyó tömegek és az ő kiszolgálásukra létrejött intézmények jogait. Szervezzünk tömegdemonstrációt, hogy ne legyen hatalma bármely jöttmentnek megmondani, hány ember fér be egy szórakozóhelyre! Mert ugyebár, ha egy jogszabályt nem hitelesít egy tragédia, akkor az ellen rögtön tiltakozni kell. Ha a főváros polgármestere bezáratta volna a nevezett szórakozóhelyet, akkor most nem gyászra kürtölnék össze az embereket a közösségi oldalak, hanem tüntetésre! És lehetséges, hogy a mostani áldozatok is tiltakoztak volna… Mindenkinek jogában áll az, hogy egy tömeg részeként halálra tapossák! Mert jogunkban áll úgy szórakozni, ahogy nekünk (?) tetszik! Igenis jogunkban áll üvöltöző reklámokat hallgatni! Több reklámot nézni egy órában, mint filmet! Jogunkban áll ugyanazoknak az ostoba amerikai vígjátékoknak és akciófilmeknek a sokadik ismétlését bambulni! Gyermekünknek jogában áll olyan mesefilmet nézni, amit olyan reklámok szakítanak meg, amelyek vásárlásra ösztönzik! Jogunkban áll neves lantművészünk szerszámát családostul nézegetni ajánlóműsorokban! Jogunk van a tömegszórakoztatáshoz! A szabad tömegszórakoztatáshoz! Hiszen a szórakoztató intézmények értünk vannak, és véletlenül sem gondolják úgy, hogy mi vagyunk értük. Miért kellene a minket szórakoztatóknak bármilyen feltételnek megfelelniük? Talán mert három embert kidobott egy pánikba esett arctalan massza magából? Azért mert a halál arcot, nevet adott nekik, amely most felelőst keres? A tömegtájékoztatásban résztvevő médiumok néven nevezik őket, fényképeket közölnek, és szívszorító történeteket mesélnek róluk, miközben ezzel egyre csak növelik nézettségüket és olvasottságukat, hogy ennek következtében – és talán szándékolatlanul – újabb és újabb bevételre tegyenek szert. Néhány nappal később ugyanezzel a lendülettel felejtik majd el őket, mert a tömeget sokkal inkább érdeklik a szappanoperák és a valóságshowk sztárjai. Ilyen a médiumok természete. (Emlékszik valaki még a Sláger Rádióra? Vagy a Danubiusra? Hova lettek azok a médiamunkások, akik megmentésük érdekében tömegdemonstrációt szerveztek? Csak nem a helyükön indult csatornák munkatársaivá váltak, amelyek ellen korábban lázadtak?) A hirtelen gyászolók közösségévé széthullott pofátlan és arctalan massza eközben felelőst keres, akinek feláldozásával önmagát felmenthetné. Ha kellő cinikussággal kezelnék a szituációt, akkor azoknak a felelősségéről kellene beszélniük, akik nem hoztak időben megfelelő jogszabályokat az esetleges tragédiák elkerülésére. Ahol bűnösöket keresnek, ott előbb-utóbb találnak is, mert mindig akad egy-egy feláldozható balek, aki elvigye a balhét miközben a pillanatnyilag megzavarodott emberek visszatérhetnek a tömegtársadalom jótékony felelőtlenségébe. Amíg a West-Balkánon azt fogják gondolni, hogy inkább a médiumok képviselik az érdekeiket (ami így is lehetne) és nem a törvények (ami szintén nem biztos, hogy így van), addig az Országos Szutymológiai Tanácsnak nincs sok esélye a népszerűségre. Valójában azonban a törvények és a médiumok mögött ugyanúgy – gyakran saját önös érdekeiket néző – emberek állnak. Az emberek azonban nem olvassák el a törvények szövegét, hanem a médiumokból értesülnek róla, ami például a médiatörvény esetében – amelynek kísértete bejárta egész Európát – körülbelül annyit tesz, mintha egy reklamáló azt szeretné, hogy a gyanúba került multinacionális cég ügyfélszolgálatán világosítsák fel fogyasztói jogairól. Amíg ez így lesz: marad a szutyok. Viszont ha egy törvény képes lesz elérni, hogy egyetlen tározó se terhelődjön többé túl, akkor a jogszabály elérte célját: megakadályozott valamit, amit az alávetettek nem tudtak. Ne felejtsük el, ha az emberek kezdetektől fogva nem ölték, lopták, erőszakolták volna meg egymást, akkor nem is lett volna szükség törvényre. A bűnbakkeresés megkezdődött. A médiumok addig közvetítik a felelőskeresés folyamatát, ameddig ezt érdekük megkívánja. Most még közlik az áldozatok sírfelirattá vált neveit, amelyek azonban nem többek már, mint törlendő profilok egy közösségi oldal virtuális arcképcsarnokában.
Hatalmas,