Felmerül a következő fejezetben tárgyalandó kérdés is, múlt és történelem viszonya. A számunkra lényeges bekezdés összegzése a Tartalommutatóban: „a falióra ideje és a történelem ideje”. „Az óra ideje és a történelem ideje: az óra olyan volt sötét dolgozószobájában, mint egy suhanó, egyenletes, fekete folyam, áradó és olvadt haláltükör, valami tiszta, gyászában is kristályosan világos anyag, melynek semmi köze a háborúk, üzenetek, kémkedések, toborzások és leleplezések „időjéhez” – mintha a történelem nem is az időben játszódnék le, hanem ellenkezőleg, az idő összevissza gabalyítása lenne a célja, ami elöl van, azt hátradobni, ami elmúlt, azt újból kiszálazni a múlt szövedékéből: mintha csak egy bolond páviánt szabadítottak volna az idő vagy a párkák szövőszéke elé, aki az elmúlás szolid és álmosan dekoratív munkáit egypár ideges és hülye markolással szanaszéjjel tépdesi és cibálja. Mi köze ezeknek a történelmi rongy-ornamentikáknak az ő néma dolgozószobájához, nagy állóórájához, atlantikus metronómjához? Idő nincs is a világon: a magány ideje nem idő, csak a színesedő spleen folytonos duzzadása, buborékos mindenfele terpeszkedése – a történések ideje sem idő, hanem csak az „előbb”-, „később”-, „még”-, „már”-, „közben”-féle rövid lejáratú fogalmak öncáfoló, önmagába visszarákosodó mozaikja.” (112. p.)

Vagyis az idő az itt-ott elhelyezkedő pillanat-mozaikdarabok egymáshoz való viszonyából összeálló látvány- vagy képzetféleség, mondhatnám szentkuthysan. És a folytatásban, az időben és a történelemben felbukkanó és végbemenő események kapcsán belép egy harmadik fogalom. A főszereplő, a polgármester „Életében a véletlen, a legfantasztikusabb véletlen volt az alapszabály, a rend: kiszámíthatatlan találkozások, örökké termékeny dátumok, ritmikusan és hierarchikusan felsorakozó események – nők, háborúk, esők, kitüntetések, halálok mindig valami szimbolikus, provokálóan esztétikai és erkölcsi rendben, babonás szerkesztettségben vonultak keresztül életén. A két élmény kereszteződése, ti. a történelmi idő mint cikkcakkos páviánhisztéria (kiem. tőlem – Sz. Cs.), és ez a vele látszólag ellenkező, hogy ti. minden jelenség a lehető legjelképesebb időben, helyen és eseménysorozatban lépett be az életébe, egyszerűen a minden neurotikus és költői emberben élő „végzet”-hangulat: az ember egyszerre érzi, hogy az élet a legléhább haszontalan játék, de ugyanakkor azt is tudja, hogy egyetlen predesztináció vályújában ömlik végig, változtathatatlanul.” (113. p.) Az általam tett kiemelést az indokolja, hogy hangsúlyozzam: amennyiben az időhöz hozzátartozik lienaritása és megfordíthatatlansága, a történelmi idő ezt a semleges, az eseményekre nézve semleges linearitást kuszálja össze szerzőnk szerint.

Ez a történelemfilozófiai álláspont megfosztja a – bármiként tekintett – történelmet minden ésszerűségtől. Mint ismeretes, Hegel az Előadások a világtörténelemről hosszú, történelemfilozófiai bevezetésében, miközben megpróbálja szikével finoman szétválasztani egymástól az isteni Gondviselést és a világszellem működését, előbb hipotetikusan állítja, hogy a világtörténelmet a világszellemben benne foglalt ész vagy ésszerűség irányítja, szemünk elől elfátyolozva persze (ez a ’történelmi ész csele’, avagy a ’nem tudják, de teszik’). Nos, Szentkuthy megfosztja a bármiképp felfogott történelmet az ésszerűségtől. Szerinte a történelem  értelmetlenség (nonszensz) és nihil (semmi): a polgármester „/…/ úgy látta, hogy logikusabb és életszerűbb hivatás egy város vagy állam élén a történelem legközéppontibb nihiljét és tragikomikus értelmetlenségét képviselni, mint akár valami machiavellista önzéssel az állami optimizmust, vagy naiv elméleti misztikával a »város történelmi misszióját«.” (59. p.) Világosan Hegel- és értelemellenes az idézőjelbe tett „világszellem” elé illesztett jelző: „/…/ humbugpompázatos »világszellem«” (153. p.). A regényben a polgármester számára a Fiore temploma „/…/ végül jelentette az ember, a lelki élet, az egyéniség és magány, a történelem és értékelés örök hiábavalóságát, tehetetlenségét, érthetetlenségét.” (116. p. – kiem. tőlem, Sz. Cs.) A történelem mint humbug gondolata később is előkerül. A pápa bátyja, öccse halálának hírére így reagál: „Ó, oda kellene rohanni, és kérni meg az Istent, tegye hamar bíborossá, hogy megvédje emlékét a történelem ostromló humbugjai elől!” (225. p.)

A történelem érthetetlen. A szellem fenomenológiájában Hegel hosszú szellemi utat jár be ahhoz, hogy modellálja, az emberi tudatból miként alakult ki az emberi öntudat (az Úr és a Szolga közötti életre-halálra vívott harc eredményeképp, amint ez oly világosan áll előttünk Alexandre Kojève nevezetes, Bevezetés Hegel olvasásába című interpretációjának bevezető tanulmányából). Szentkuthynál: „/…/ az öntudat is csak biológiai véletlen /…/„. (154. p.) Ami a történelem tehetetlenségét, inerciáját illeti, később így kerül elő, egy pózoló, hipochonder, félbolond nővel folytatott beszélgetés során: „Ebben a pillanatban a polgármester nem érzett mást, mint emberi részvétet és misztikus tiszteletet az őrültség iránt: ebben az akart, kiverejtékezett, mesterkélt pátoszban az élet szörnyű energiáit és szörnyű tehetetlenségeit érezte, azt a rejtélyes kettősséget, mely a történelemben is mindig izgatta /…/” (136. p.). Nem tudom, a történelem miként függ össze a következő kifejezéssel: „/…/ a történelem örök agóniája”, de e kifejezést fontos rögzíteni, az „örök” jelzőt és az „agónia” főnevet. Majd ismét vissza a szerelem-, de immár a polgármester lányának szerelem-érzéséhez, valamint ahhoz, amiről már szó esett, hogy minden szerelem történelemellenes (múltellenes és múlásellenes, teszem hozzá)!

De itt nem valamiféle szubsztanciális vagy esszenciális történelemről van szó, hanem a történelem lebegő, felszíni látszatairól, mögöttes mélység nélkül. Nyilvánvalóan e lebegő látszatok teszik azt, hogy az „események” szót a szerző idézőjelbe tette. „S a formák élő-elvont világa mellett a lánya szerelme. Mit jelenthetett, mit érhetett az, a történelem egy apokaliptikusnak látszó fordulata árnyékában? Az »események« felé haladunk-e vagy ellenük?” (120. p.) Milyenek ezek az események, amelyekből az állítólagos történelem összeáll? Az időben a közeljövőből felénk jövő események elháríthatatlanok? Fékezzük-e, vagy inkább siettessük bekövetkeztüket? Van az események sorában vagy e sor mögött valami, az ember által kezelhetetlen determináció, sorsszerűség, predesztináció?

A szerzői idézőjel az „események” előfordulásaiban ugyanarra vezethető vissza, mint a „történelem” esetében: esemény az, amit eseménynek tekintünk, történelem az, amit történelemnek. Így például „/…/ egy közösen eltöltött idővel, »történelemmel« állunk szemben a régi nő esetében” (332. p.). „A szerelem, amit ő adott, nem volt »magasabb» a történelemnél (»annál, amiről szó volt«), és nem volt »alacsonyabb«” (286. p.).  Emberek „/…/ délben már falvakat égetnek, seregeket gyilkolnak, véres rongyaikkal vonulnak be bizánciaktól összemázolt kis templomba imádkozni, s magukat eksztatikusan »történelemmé« deklarálni.” (121. p.) Ez a gondolatmenet visszautal a történelem esszencialista felfogására, egy olyan felfogásra, amely dolgozik a „történelmileg jelentős” és a „történelmileg jelentéktelen” közötti határ megvonásával. Ami többé-kevésbé helytálló előfeltételek mellett kizárólag múltbeli cselekvésekre vonatkozhat, pontosabban olyan egykor jelenbeli cselekvésekre, melyek már elmúlttá, múlttá váltak. Az ilyen eseményekből és történésekből áll össze a történelem képzete a klasszikus modell szerint, benne kizárólag „történelmileg jelentős” eseményekkel. Hogy teljesen más területre vigyem át Claude Lévy-Strauss klasszikus szembeállítását, a jelen a nyers, a történelem a főtt; valami „készre” adjusztált dolog. Az irodalomban a jelen az irodalmi szociográfia, a múlt a történelmi regény terepe. És van, hogy valami vagy valaki a küszöb, a határ alá esik: történelmileg nem jelentős esemény vagy történelmileg nem jelentős ember. A polgármester így morfondírozik magában és magáról: „Mert hiszen könyveket nem írt soha, még csak naplót sem vezetett, a történelemben nem fog szerepelni, mert folyton csak egyensúlyozott, kisszerűen, intellektuálisan, a háttérben, mindig hajszálon táncolva a bukás mélye fölött?” (127-128. p.) Holott szeretője, „a hisztériás kurtizán” (160. p.), Donna Emilia szerint –  de ekkor már kirúgott szerető a nő, kezdődő hervadásával együtt a gyűlölet beszél belőle – a polgármester „Úgy jár-kel a világban, mintha a történelem őkörülötte forogna, az ő bölcs elmélkedései szerint” (178. p.).

És most elnézést kérek azért, hogy Olvasómat egy hosszabb bekezdés beidézésével fárasztom, de itt lesz világos a történelem mint egy örök agónia (bevezető, előzetes) képzete. Már-már definícióértékű bekezdésről van szó. „Ez is emberi, az is, a szerelem bujkáló önzése és a történelem nagy halandzsái – de mi köze egyiknek a másikhoz? Szól-e a történelem az életről, emberekről? Akarják-e az emberek a történelmet, vagy csak belelovallják őket? Ő maga évtizedeken keresztül állt egy város élén, és egész pályafutása alatt csak pillanatokig érezte, hogy az emberiségért vagy az emberekért van a történelem: az egész történelem szörnyű fikció benyomását keltette, mesterségesen konstruált valaminek látta, melynek nagy á-tout-ja: a mindig lehetséges halál. Fiktív okokat a meghaláshoz – ez a történelem. Ha nagy események előtt állt, mint most is, majdnem az őrületbe hajszolta az a tudat, hogy ennek egyáltalában nem kellett volna így lenni, az egész csak fantasztikusan léha trükk, póz, vak teatralitás – császárság és pápaság nem ellentétek, nem ősi, emberi szükségletek, csak véres időtöltések, öngyilkos komédiák. És mikor „komédiának” nevezte a történelmet, jól tudta, hogy nem azok kompromittálják a históriát, akik a heroizmus álarca mögött üzleteket kötnek, nem azok, akik a keresztes lobogót textilügynökösködés céljaira használják fel – hanem ellenkezőleg: akik nagyon is, teljesen, a delíriumig elhiszik a heroizmus héroszi, a keresztes lobogó kereszti voltát.” (121. p.) E szövegrészletet valójában a regény befejezése magyarázza meg: míg a fejezeteket minduntalan áthatja a halál, s miközben két „szereplőnek”, a polgármester feleségének és a pápa halálának rendkívül fontos szerepe van a műben, a regény azzal zárul, hogy folyik a pápa temetésén a gyászmise, a város határában ott várakozik a császári zsoldoshadsereg, ölésre készen. Miközben felhangzik az Agnus Dei, a regény a rekviemező tömeg legyilkolása előtti pillanattal ér véget. A történelem nem más, mint katasztrófák sorozata, vérkatarakta.

Ami a korábbi kijelentést illeti a történelem tehetetlenségéről, felmerül, hogy mivel kapcsolatban vagy mivel szemben tehetetlen? Például az alkonyi ég – a Tintoretto-ég – színeivel szemben. „Ehhez mit szól a történelem: a színekhez? Ehhez mit a pápa legutóbbi bullája, ehhez mit a törökökkel titokban szerződő Velence?” (123. p.) Majd összegző mondat következik, két újabb, definícióértékű azonosítással: „Hogy tudta ő, a polgármester, ezekben a viharos időkben polgármesteri székét megtartani, mikor ilyen rendkívüli módon érezte élet (álom) és halál (élet) történelmen kívüli valóságát?” (124. p.) Hogy a történelem fiktív ok a meghaláshoz, már magában foglalja a halál történelmen kívüliségét.

A többi erős kijelentés csak változatait adja az eddig olvasottaknak. A 276. oldalon olvasható szövegrész csupán megerősíti a már olvasott, szinte definíció-értékű kijelentést: a történelem értelmetlenség és nihil (semmi). A pápának a testvéréhez írott II. „nagy” levele megismétli, hogy miután a történelem maga az értelmetlenség és a nihil, adekvát nézőpontja, ahonnan szemlélhető, a pesszimizmus: „én, aki belülről minden történelmi aktust értemetlennek érzek, a misztikus Istenbe-fűződésen kívül, én, aki zászlókat hitetlenül hordozok, szövetségeket hitetlenül kötök, a népek komédiáját a legfáradtabb pesszimizmussal nézem” (276. p.).A regény szövegében a történelem szó legutolsó előfordulása kétszeresen él a klasszikus retorika jelzőcserés alakzatával: „A katonák társalgása sajátos keveréke volt a politikai izgalomnak és politikával való teljes nem törődésnek, s ezáltal Angelikának is lehetővé tették, hogy történelmi hazugság és természeti igazság, avagy igaz történelem és hazug erdő táncoló, hintázó ellentétét kiélvezze.” (289. p.)  A szövegen belül Szentkuthy másutt is beszélt „a történelem hazugságáról”, amire akkor kell – jóval később – visszatérnünk, amikor a történelemről szóló beszédmódok igaz vagy hamis voltáról lesz szó (az igazságkritérium bevezetésekor).

Még két fontos és újabb részlettel zárható a szó előfordulásainak e szemléje. A szerző a 279. oldalon arról tesz említést, hogy létezik „valami primitív történelemérző szerv”, de e szerv mibenlétéről, minéműségéről pontosabbat nem tudunk meg. S végül az esszencialista felfogás leminősítése történelmi maskarává világossá teszi, hogy szerintem Szentkuthy sem tudott szabadulni attól, hogy a történelemnek valamilyen lényegiséget tulajdonítson, csak éppen e lényegiség jelentőségét mélyen leszállította. „Nem éppen ez-e az összeegyeztethetetlenségek összeegyeztethetetlensége: az abszolút gondolat módján élő gondolat és az abszolút történelem módján élő történelem módján élő történelmi maskara, ember, város vagy helyzet?” (278. p.) Ez, már ami az abszolút történelmet illeti, félelmetesebb, mint Queneau groteszk-ironikus gondolata, amely ’csak’ egy abszolút történelemtudomány megteremtését célozza meg.

Mondottuk, hogy Szentkuthynál a történelem valami kusza, átláthatatlan, efemer és illuzórikus jelenség, amire mondhatnánk azt, hogy ez egyszerűen a szerző történelmi relativizmusa. Nem. Itt egy újabb kifejezés, az „örök” szó nyomába kellene erednünk. A szerző gyakran írja le ezt a jelzőt, számolnunk kell az „örök” horizontjával, ám e horizontnak semmi köze a hagyományos teológiai „örök dolgokhoz”. Olyannyira nem, hogy több előfordulásakor részleges vagy teljes visszavonásra kerül. A keresztény transzcendencia nem az örök birodalma. A pápa „Még soha ilyen leverően nem látta a kereszténységet, egész dogmatikájával és erkölcstanával csak történelmi epizódnak, mint most: hogyan imádkozzék olyan istenhez, melynek végső dátumát talán éppen most tölti ki piros téntával a német császár? Ha valaha is volt hite, akkor az ereklyékhez, püspökportrékhoz, templomalaprajzokhoz volt kötve – ha ezeket szétszórják, lerombolják, nem marad semmije: a tiszta spiritualitás nem volt kenyere.” (202-203. p.) Más szövegösszefüggésekben az örök csak az örökbe vetett hit; örök az, amit annak gondolunk, egyébként nem más, mint végtelen és rossz ismétlődés. Ide tartozik a szerelem kapcsán a „megvetni az örök ágyat” gyakorlata (354. p.), de ilyen „az örök hazugság” is (Szentkuthy kurziválta, itt, a 357. oldalon). Ismét csak valami kvázi-örök az európai össz-kultúra bibliai utalásaiból, valamint a görög és római mitológia neveiből szőtt háttér, amely enyhe értelemben történelmen kívüli, a mai napig tartó és állandó, de mindig változó képzőművészeti, irodalmi stb. jelenlétével. E kvázi-időtlen kulturális háttér nagyon gazdagon van ott a regényben, Afroditétől a bibliai Zsuzsánnáig.