Az esszencializmus korlátozása: a Szentkuthy-példa
Akik a történelem bármiféle esszencializmusát elutasítják, nem feltétlenül történelemellenesek, mert nem magát a történelmet mint olyant utasítják el, csak a mára már ontológiailag megsemmisült, valaha volt jelenek lebegő látszatának, e látszatok sorozatának gondolják a történelmet, mögötte a semmivel (vagy a pusztulással, a halállal). E szerzők többnyire prezentisták, a mindenkori jelen glorifikálói, akik (és álláspontjuk mennyire védhető!) a létezőt, a valóságosat, a fennállót a jelenre korlátozzák, megvonva bármiféle realitást, valóságos létezést a múltaktól és a jövőktől a jelenben. Szentkuthy Miklós Fejezet a szerelemről című, 1934-ben írott és először 1936-ban megjelent könyvéről van szó. A Szentkuthyról szóló hosszabb-rövidebb munkák és a kismonográfiák e regénnyel meglehetősen mostohán bántak, pedig véleményem szerint a Prae-vel nem azonos tájékozódásra mutat.
Előbb nézzük a szorosan vett „anyagot”, vagyis mindazokat a kijelentéseket és szoros szövegkörnyezeteket, amelyekben a „történelem” szó előfordul! Az első utalás a történelem súlytalanságára, mondhatni, lényegtelenségére nézve a prezentizmus nevében hangzik el, vagyis abban a közegben, amely azt mondja, az emberi létezésről, az emberi van-ról kizárólag a jelenben beszélhetünk, mert a múlt (jelenleg) nem áll fenn, és nem is fog már sosem fennállni. Bár Szentkuthynál a történelemnek van ugyan valamiféle lényegisége, vagyis amikor felteszi, hogy a jelen talán magában foglal valami történelemféleséget, ez a történelemféleség mosolyt vagy gúnyt hív elő belőle.
Miközben a történelemfilozófiák számos alapvető kérdése előkerül a regényben, maga a történelemfilozófia kifejezés csak két alkalommal bukkan fel, mind a kétszer gúnyos-ironikus megfogalmazásban. Először a velencei követnek, tehát egy politikusnak, a napi politikai érdekek szolgájának szájából hangzik el e szó, aki – tévesen – azt hiszi magáról, hogy történelemcsináló. Ezt kérdi igen retorikusan a polgármestertől: „Fel tudnád-e áldozni egy történelembölcseleti igazságért (melyről tudjuk mindnyájan, hogy abszolút igazság), fel tudnád-e, fel szabadna-e áldozni egy élni kívánó nép boldogságát, jövőjét?” (208. p.) Itt Szentkuthy a napnál világosabban gúnyolódik, ironizál, mert létezhet-e történelemfilozófiai igazság, ráadásul abszolút történelemfilozófiai igazság? Azért fogalmaz így a követ (túl a rábeszélésen mint célon, túl önnön követi (politikusi) fontosságán, túl a megbízatásán, túl a megbízó Velence pillanatnyi érdekén), mert a nem fontosnak szokás rettenetesen túlméretezett fontosságot, adott esetben történelemfilozófiai fontosságot tulajdonítani. Ráadásul a retorikus kérdés arra szólítja fel a polgármestert, hogy az abszolút igazságot magában foglaló történetbölcseleti megfontolásait határozottan, egyértelműen rendelje alá a pragmatikus politizálás itt-és-most érdekeinek. E történelembölcseleti megfontolásokkal szemben a követ – ravaszul, sunyin, indokolatlanul – a jelent felruházza a „történelmi” jelzővel, hogy a jelen fontosságát megemelje: „a jelen történelmi pillanatban”, mondja (207. p.)
Másodjára egy szürreálisan valódi, mert túlvilági dialógusban kerül elő a történelembölcselet. A könyvben igen csekély, már-már jelentéktelen a szerepe a párbeszédeknek, mert még a párbeszédekről is többnyire belső beszédből értesülünk. De van egy párbeszéd a II. nagy egység vagy tömb (A pápa) 5. cikkelyében, melynek címe a Tartalommutatóban: „a pápa és a felakasztott briganti képzelt beszélgetése”. Ez ugyan képzelt (fiktív) beszélgetés, de az egész említett cikkely, elejétől a végéig, dialógus, mégpedig egy, a műfaj története során minduntalan viharokat kavaró fajtából: a túlvilági beszélgetés antik eredetű, Erasmusnál és másoknál minduntalan felbukkanó műfaji soráról van szó, amelynek talán legemlékezetesebb darabja A három imposztor címet viseli (a világtörténelem három legnagyobb csalójának, Mózesnek, Krisztusnak és Allahnak a fiktív beszélgetéseit tartalmazza). Nos, Szentkuthynál egy, „a pápa” által felakasztatott római „brigantivezér”, bizonyos Tiburzio és az immár szintén halott pápa beszélgetnek egymással, immáron a túlvilágon. A dialógusban az emberi élettel kapcsolatos alapfogalmak kerülnek sorban elő: biologikum, lélegzetvétel, morál, hit, történelem, ítélkezés, meghalás.
Egyik viszontválaszában a pápa így fogalmaz: „Republikánusnak? Rabló voltodat akarod evvel a számomra váratlan szóval előkelősíteni, vagy pedig a halál történetfilozófussá tett, és valami váratlan összefüggést láttatott meg veled szabad rablás és republikanizmus között? Nem tudom, hogy történetfilozófia-e, vagy parasztokoskodás, ha azt mondom: két ellenfél van csak a világon, az Isten és az anarchista. Az Istent hívják ezerféleképpen: szentségnek, objektivitásnak, királynak, tízparancsolatnak, csalhatatlan pápának – az anarchistát hasonlóképpen hívják ezerféleképpen: szabad rablónak, tudósnak, egyfoma jogúnak, kereskedelemnek, művészetnek. /…/ Mi ketten, a történelem két típusa lévén (te az akasztófán és én Péter szent katedráján), két alapvető nosztalgiát képviselünk – te az élet tökéletes értelmetlensége, én az élet tökéletes értelmessége felé.” (234. p.) És valóban, a történelem értelmessége vagy értelmetlensége mellett is, amennyiben a történelem az emberi életek része, márpedig része, állást kell foglalni. Itt az a fontos, hogy a történelem az egyes emberi életeknek nem befoglalója, nem uralója, nem irányítója Szentkuthy szerint, hanem csak a befoglalt, de nem uralt, nem irányított része.
Visszatérve a velencei követre, pontosabban a mértéktévesztésére a történelem fontosságát illetően, még pontosabban a mérték helyes beállítására, van erre egy másik példa is. Amikor két nő, a Donna, ez a hisztérikus és hazudozásra hajlamos kurva (hazudozásait menti a foglalkozása, bár férfiak és nem kifejezetten prostituált nők is bőségesen, a kegyetlenség okozta örömmel hazudhatnak, sőt a hazudozás állandósulhat és életformává is válhat) intrikálni kezd a regényben Klárával, idősödő barátnőjével (pitiáner összeesküvésről van szó, miközben Klára átveri, keresztülhazudja a Donnát is), a lenéző mosoly és a gúny nyilvánvaló lesz az állítólagos „történelmi horizont” megjelenésekor. „/…/ s a történelem, a politika (ezeknél a szavaknál mosolyodott el igazán az egyik nő). (184. p.) „Nehéz lesz a történelmet, ahogy előbb gúnyosan mondta, ezen szerény csücskénél fogva ebbe az intrikába belecibálni.” (185. p.) És ha sikerül az intrika, a polgármester hazug átverése, ennek következményeképp majd „A katonák felgyújtják a házat, service d’histoire” – mondja tervezgetve az egyszerre többfelé intrikáló Klára, e morzsalékos francia kifejezéssel: ’történelmi bánásmód’. „Nekem is van »csapatom« – mais… pas assez du genre »histoire«, vous savez…” (de… nem éppen a „történelmi” fajtából, tudja…), mondja Klára a beszélgetés befejezéseként, és fontos, hogy a „történelem” szó itt is idézőjelben áll: az idézőjel az állítólagos, az úgynevezett történelmet jelenti, azt, amit e szón érteni szokás.
A nem művészi, nem artificiális, tehát nem mesterkélt és nem mesterséges, hanem a természeti és természetes nőszépség kapcsán írja Szentkuthy: „A szép mindig most van, a szépség a jelentől, a leghicebben hictől és legnuncabban nunctól elválaszthatatlan dolog, az mindig a pillanat sötét függönyének belsejére hímződik tobzódó praesensvirágzataival, praesensárnyaival, most-most-most-parfümjeinek időbe tovább nem vezethető gazdagságával: a nő és minden szépség mindig egy-egy meglévő állapot még meglévőbbé válása, a mostnak túl mosttá feslése, érése – sohasem valami következő, sohasem ami lesz. A „jövő”, a „holnap” a „tessék talán fél óra múlva jönni”: lehetnek akták, manőverek, itt-ott valami történelem vagy dráma, de sohasem szépség, nő, gyönyörűség.” (13-14. p.) A kötet címe: Fejezet a szerelemről, fejezet valami nagyobból, valami többől, valamiből, ami több fejezetből áll, s ez a regény csak e fejezetek egyike. A szerelem jelenidejűsége persze közhely: a szerelmi itt és most-ot már a trubadúrok felfedezték. A vágynak most kell illő szavakat találnia vagy most kell a vágyhoz illő szavakat találni, fellelni (trobaire), a most jelenlévő vágyat most kell a canso-nak, a szerelmi éneknek megrögzítenie és fölerősítenie. Mert mit ér ma a vágyakozásom 1976-ból, 1993-ból és 1994-ből, esetleg 2015-ből? Mit érnek ma a régi csókok, ölelések, suttogások és szeretkezések? Azért érnek valamit: az édeskés nosztalgia tárgyai lehetnek az emlékezet számára. De amikor a szépség és a vágy jelen van, akkor csak ezek vannak jelen, minden más ehhez képest: akták, manőverek, itt-ott valami történelem, mondja szerzőnk. Furcsa, frivol, enyhén perverz a szerelmi vágy „első nagy órájában /…/ történelmi könyveket lapozgatni” (328. p.), mintegy a szerelem jelenében így győzni le a történelemkönyvekbe mint sírboltba bezárult történelmi múltat (vagy tudatosítani a szerelmi vágy későbbi és óhatatlan elmúlását).
Ugyanaz a lényegtelenség vagy súlytalanság, ami a múltat és a történelmet illeti a szerelem pillanatában, érvényes előre vetített jövőkre, jövőidejű vágyainkra is. A megszokott szentkuthys Tartalommutatóban – mely önálló műalkotás a regény végén, mint korábban a Prae, később a Szent Orpheus breviáriuma köteteinek esetében is (nem véletlen, hogy évtizedekkel ezelőtt az Atelier folyóirat önálló alkotásként közölhette a Prae tartalommutatóját) – az idézett hely összefoglalója: „a szépség mindig most van, sohasem a jövőben”. Később egyébként, amikor a polgármester éppen most szerelmes lányának érzelmi világáról van szó, még egyértelműbb lesz, hogy a szerelem, minden szerelem mintegy kiesik a történelemből, nem akar történelmi alakzatot felvenni (miközben történelemellenességében lázasan keresi a szerelmi történet, a love story valamely alakzatát, hogy a formátlan vágy következményei valamilyen alakra, formára, mederre leljenek, de ha mederre leltek, akkor idővel már felmerül a szerelem történethiánya (a szerelmi sztori hiányára gondolok, vagyis a kapcsolat „unalmassá válására”, amitől oly sok felkészületlen lélek retteg)). Az apa „Hányszor nézte végig /lánya/ randevúit: nem pletyka- és kémkedő-ösztönből, nem szenilis erotikából, hanem hogy lássa ezt az elemi történelemellenességet, történelemnélküliséget, mely egy csókban, egy kontyba akadó virágban, egy, az öleléstől földre guruló férfikalapban megnyilatkozik.” (122. p.)
A következő előfordulásban – itt most a történelem szót követem – szavunk idézőjelben áll, mint igen sok más esetben is. Az elmosódott időben és a meghatározatlan itáliai helyen játszódó „cselekmény” (az idézőjelet itt az indokolja, hogy Szentkuthynál mindig épp csak alig-cselekményről lehet beszélni) lándzsás csapat kísér egy Giampione nevű megbilincselt férfit, aki vagy az urbinói herceg bérence, vagy idealista vallási forradalmár volt, esetleg anarchista, esetleg eretnek. „Ez is „történelem” – gondolta magában a menyasszonya felé kutyagoló fiatalember –, és nem tudom, melyik áll szívemhez, egyéniségemhez közelebb: a diplomácia vagy a forradalom, a jog etikettje vagy a szenvedés alaktalan kiáltása?” (42. p.) Nem könnyen értelmezhető hely, az idézőjel miatt. A legegyszerűbb összekapcsolni a megelőző idézettel: Ez is csak történelem. De elképzelhető a következő: ez is – idő múltával – majd annak része lesz, amit közkeletű szóval „történelemnek” nevezünk. A történelem valami olyasmi, ami nem foglal be magába, nem ural a múlt – jelen – jövő hármasságán keresztül minden emberit, nem, ellenkezőleg: apró része az emberi életnek, az emberi élet dologi és érzelmi dimenzióinak egyike csupán. „Mit akar az asszony? /…/ mit akar az asszony „tenni”, mit akar prókat és kontrákat, mit akar pénzt és erkölcsöt, ruhát, lírát, férjet, halált, történelmet – mért akarja ezt?” (127-127. p.)
De ez nem kizárólag holmi asszonyi elgondolás. A mellérendelés egyszerű: amikor a polgármester egy virágokkal és katonákkal teli erdőben elmélkedik, egyetlen és egységes ontológiában gondolkodik, nem külön egy emberi ontológiában és külön egy másik, egy természeti ontológiában (a természet szó itt nem az emberi természetre utal, hanem mindannak ontológiájára, ami nem emberi): „/…/ a virágok tovább illatoznak gúnyos-melankolikus rejtélyességükben, a bamba katonák tovább élesítik a kardjukat lebujokban, várakban és templomokban. – Miért? Ha a virágok pártjára áll a történelemmel szemben – első pillanatban érzelgős vénkisasszonynak érezte magát, másodikban meg rá kellett jönnie, hogy katonák és virág, történelem és vegetáció egy dolog –, romantikus korlátoltság volna a kettőt külön látni.” (130. p.) Szentkuthy Miklós ontológiája monista, egyelvű ontológia, és nem dualista, nem kettős. Szépnek találom az egységesítő egymás mellé állítást: „virágsors” – „történelemsors” – „szerelemsors”. Előfordul, hogy egy sokatmondó tagadó felsorolás élén áll a „történelem” szó. Pius pápa meghalt, s bátyja számára „Itt nem volt történelem, sorstragédia, emberi szenvedély, Isten akarata, vagy más efféle ünnepélyes, esztétikai és tudós dolgok, csak butaság, felmérhetetlen butaság.” (224. p.)
Amikor a fiatal szereplő a bordélyházba megy, a szemérem emberi jelentőségéről elmélkedik, arról, hogy „/…/ egy csomó meg egy dolog „nem szabad.” Talán örökké kérdezhetjük, hogy miért nem szabad: etikából nem, biológiából nem, irracionalitásból nem, vagy üzletből nem – ki tudná azt ma már eldönteni, hogy a szemérem világtörténelmi karrierje elején (kiem. tőlem – Sz. Cs.) a természet, a pénz vagy egy önkényes isten állnak-e? /…/ Milyen meddő itt minden „kritika” (történelmi adottságokkal szemben mindig meddő) /…/”, olvasható a 94. oldalon. Világos, hogy Szentkuthy a szemérmet és a szemérmességet afféle történelmi adottságnak gondolta, ami ily módon lényegtelen és efemer, világtörténelmi szemszögből is; ezzel szemben a nyers szexualitás történelmen kívüli, valami nem efemer, valami nem lényegtelen. Az egy dolog, amit nem szabad, az önkielégítés. A gyerekkori önkielégítő örömszerzésen keresztül a szerző szokatlanul homályos, szinte követhetetlen gondolatmenete szerelem és hazugság viszonyának taglalásánál köt ki.
a megállapíthatjuk: Nagy a szutyok! Oly mértékben hatalmas, hogy már mindent elönt az iszap. Egy újabb tulteherhelt tározó miatt három ember életét vesztette. Felül kell vizsgálnunk a tározókat! Jogszabályokkal kell elérnünk a tározók kapacitásának maximalizálását és ennek betartatását. A West-Balkán tározóban már hosszú idő óta – például a világűrből műholdak segítségével készített felvételek alapján – megfigyelhetőek voltak a túlterheltség következtében kialakuló problémák. Nem bírták a gátak. Most kegyeleti okokból megszűntetik a tározót, hogy valószínűleg egy másik helyen – ami nincsen ennyire szem előtt – egy újabbat létesítsenek. Egy gát állapotát, vagy az emberi felelősségvállalás és kötelességtudat (mint aminek kitűnő példáját nyújtja a Pelikán ügyirat), vagy pedig mindennek a megfelelő jogszabályok általi kikényszerítése garantálhatja. Az első problémánk tehát magával a masszával van. A napjainkban a világ bármely pontján teljesen természetesnek tekinthető, hogy mecsetekben, stadionokban és koncerteken emberek halálra tapossák egymást. S mindez így is van rendjén tömegtársadalmak tömegrendezvényein. Hasonló módon történik ez itt a West-Balkánon is, amikor emberek különböző közösségi oldalakon szerveznek meg tömegrendezvényeket, hogy ennek lebonyolítása után virtuálisan létrehozott profiljaikon keresztül megosszák egymással tömegesen szerzett tapasztalataikat. Közhely, hogy egy olyan tömegtársadalom részét képezzük, amely egyre inkább egy virtuális világba űzi, amit személyesként akar megélni. A kapitalizmus alapja a tömeges fogyasztás, amit a tömegek befolyásolására létrehozott médiumok közvetítenek, amelyek saját eredményességüket a különböző korcsoportokban megjelenő nézettségi mutatók segítségével mérik. A tömegszórakoztatás legkifizetődőbb módja minél több ember összezsúfolása a lehető legkisebb helyen. Ezt kívánja a tározók fenntartóinak üzleti érdeke. Amíg a társadalom termeli a masszaszerű tömegeket (és ez végig így volt a történelem során), addig azok a helyek is megmaradnak, amelyek időlegesen – saját hasznukat figyelembe véve – tároló funkciót töltenek be. Miután a masszát megszüntetni nem lehet ezért fontosabb a tározók kapacitását szabályozni. Az Országos Szutymológiai Tanács minden tározótulajdonos saját kezdeményezését örömmel fogadja, mert tudatában van annak, hogy nem minden tározóval akadnak hasonló problémák, de a későbbi tragédiák elkerülése miatt kénytelen a törvény ereje által fellépni. Mert voltak szabályok korábban is, amelyekre nagy ívben szart a West-Balkán tározó vezetősége, hiszen hogy képzelik már egyesek, hogy korlátozni akarják a szórakozni vágyó tömegek és az ő kiszolgálásukra létrejött intézmények jogait. Szervezzünk tömegdemonstrációt, hogy ne legyen hatalma bármely jöttmentnek megmondani, hány ember fér be egy szórakozóhelyre! Mert ugyebár, ha egy jogszabályt nem hitelesít egy tragédia, akkor az ellen rögtön tiltakozni kell. Ha a főváros polgármestere bezáratta volna a nevezett szórakozóhelyet, akkor most nem gyászra kürtölnék össze az embereket a közösségi oldalak, hanem tüntetésre! És lehetséges, hogy a mostani áldozatok is tiltakoztak volna… Mindenkinek jogában áll az, hogy egy tömeg részeként halálra tapossák! Mert jogunkban áll úgy szórakozni, ahogy nekünk (?) tetszik! Igenis jogunkban áll üvöltöző reklámokat hallgatni! Több reklámot nézni egy órában, mint filmet! Jogunkban áll ugyanazoknak az ostoba amerikai vígjátékoknak és akciófilmeknek a sokadik ismétlését bambulni! Gyermekünknek jogában áll olyan mesefilmet nézni, amit olyan reklámok szakítanak meg, amelyek vásárlásra ösztönzik! Jogunkban áll neves lantművészünk szerszámát családostul nézegetni ajánlóműsorokban! Jogunk van a tömegszórakoztatáshoz! A szabad tömegszórakoztatáshoz! Hiszen a szórakoztató intézmények értünk vannak, és véletlenül sem gondolják úgy, hogy mi vagyunk értük. Miért kellene a minket szórakoztatóknak bármilyen feltételnek megfelelniük? Talán mert három embert kidobott egy pánikba esett arctalan massza magából? Azért mert a halál arcot, nevet adott nekik, amely most felelőst keres? A tömegtájékoztatásban résztvevő médiumok néven nevezik őket, fényképeket közölnek, és szívszorító történeteket mesélnek róluk, miközben ezzel egyre csak növelik nézettségüket és olvasottságukat, hogy ennek következtében – és talán szándékolatlanul – újabb és újabb bevételre tegyenek szert. Néhány nappal később ugyanezzel a lendülettel felejtik majd el őket, mert a tömeget sokkal inkább érdeklik a szappanoperák és a valóságshowk sztárjai. Ilyen a médiumok természete. (Emlékszik valaki még a Sláger Rádióra? Vagy a Danubiusra? Hova lettek azok a médiamunkások, akik megmentésük érdekében tömegdemonstrációt szerveztek? Csak nem a helyükön indult csatornák munkatársaivá váltak, amelyek ellen korábban lázadtak?) A hirtelen gyászolók közösségévé széthullott pofátlan és arctalan massza eközben felelőst keres, akinek feláldozásával önmagát felmenthetné. Ha kellő cinikussággal kezelnék a szituációt, akkor azoknak a felelősségéről kellene beszélniük, akik nem hoztak időben megfelelő jogszabályokat az esetleges tragédiák elkerülésére. Ahol bűnösöket keresnek, ott előbb-utóbb találnak is, mert mindig akad egy-egy feláldozható balek, aki elvigye a balhét miközben a pillanatnyilag megzavarodott emberek visszatérhetnek a tömegtársadalom jótékony felelőtlenségébe. Amíg a West-Balkánon azt fogják gondolni, hogy inkább a médiumok képviselik az érdekeiket (ami így is lehetne) és nem a törvények (ami szintén nem biztos, hogy így van), addig az Országos Szutymológiai Tanácsnak nincs sok esélye a népszerűségre. Valójában azonban a törvények és a médiumok mögött ugyanúgy – gyakran saját önös érdekeiket néző – emberek állnak. Az emberek azonban nem olvassák el a törvények szövegét, hanem a médiumokból értesülnek róla, ami például a médiatörvény esetében – amelynek kísértete bejárta egész Európát – körülbelül annyit tesz, mintha egy reklamáló azt szeretné, hogy a gyanúba került multinacionális cég ügyfélszolgálatán világosítsák fel fogyasztói jogairól. Amíg ez így lesz: marad a szutyok. Viszont ha egy törvény képes lesz elérni, hogy egyetlen tározó se terhelődjön többé túl, akkor a jogszabály elérte célját: megakadályozott valamit, amit az alávetettek nem tudtak. Ne felejtsük el, ha az emberek kezdetektől fogva nem ölték, lopták, erőszakolták volna meg egymást, akkor nem is lett volna szükség törvényre. A bűnbakkeresés megkezdődött. A médiumok addig közvetítik a felelőskeresés folyamatát, ameddig ezt érdekük megkívánja. Most még közlik az áldozatok sírfelirattá vált neveit, amelyek azonban nem többek már, mint törlendő profilok egy közösségi oldal virtuális arcképcsarnokában.
Hatalmas,