Hogyan sétálunk?

A lépéseink, igen, bal, jobb, „menet közben tanulunk meg járni”, a séta valami minimum kamasz-dolog, előtte-utána már megyünk, célképzetesen, mindig valahová, ügetünk, vágtatunk, loholunk, mintha mindig egy kicsit magunk előtt, és akkor van még a kullogás. Barátaim, itt vagyunk 6007-ben, január eleje van, és megint csak ígérni tudok, aminél – mint tudjuk – nincsen veszélyesebb. Ez egy adoniszi sor lett, tá-ti-ti-tá-tá, folytatni szeretném a tavalyi dünnyögést.

Hogy a tárgyra térjek: emlegettem volt az Alexandre Kojeve – alias Kojevnikoff – kapcsán a szintén Alexandre, de Koyrét. Emlékszem, amikor Budapesten volt Jacques Roubaud és Bernard Cerquiglini, és én emlegettem a Kojeve-et, mindketten fölnevettek, igen, mondták, ő egy KGB-s volt, úgyhogy az a gyanúm, valóban az volt. De azzal mentegettem életem másfél évét (azt, amikor kényszeresen és megszállottan lefordítottam az ő félezer oldalas könyvét, a legjobbat tőle, a Bevezetés Hegel olvasásába címűt), hogy emlékirataiban a történelemfilozófus Raymond Aron leírta, hogy ő, a Raymond rengeteg intelligens emberrel találkozott életében, de a legintelligensebb a Kojeve volt. Szóval ha a volt KGB-ben minden második ember Kojeve lett volna, én igenelném az intézményt, általános filantróp elveim ellenére is.

No, a Koyré akkor már régen megkapta a francia állampolgárságot, kikötött az École pratique des Hautes Études-ön, a VI. Tagozatban, ahol egy félelmetes vallásfilozófiai társaság jött össze, eredetileg az az Étienne Gilson hozta létre ellen-Sorbonne-ként, akitől egy-két éve olvasható a középkori filozófiáról írott és szerintem nagyon mély könyve. Mostanság Koyrét fordítok tehát, azt az embert, aki, amikor a másik Sándor befutott Párizsba, átadta a helyét (a fizetését) és elment Kairóba, szerintem nem véletlenül a kairói egyetemre. Egyiptomot csak Micráimnak szoktuk hívni, egyszóval az Örök Keletre vágyott. Amikor Európa közepe kezdte megkedvelni a színek spektrumában a barnát, átment az Államokba, és csak halála előtt tért vissza Franciaországba.

Nem is az a lényeges, hogy a Koyrét mindenféle nyelven mostanság nagyon kiadják, vagyis divat, divat tehát, hogy úgy művelt eszmetörténetet, hogy a tudományos gondolkodás történeteként fogta fel az emberi felfedezések múlttörténetét, de szigorúan filozófiai szempontból. Az sem igazán érdekes, hogy rájött, maga az emberi racionalitás-fogalom is időben változó, vagyis más az „ésszerű” vagy a józan ész által belátható Descartes előtt, mint után. És még csak az sem különösebben érdekes, hogy korai munkáiban a német 16. század „gőzös elméjű” spiritualistáival, alkímistáival, heterodoxális (vagyis a felekezeti dogmatikákba be nem férő) gondolkodókkal foglalkozott, egy Sebastian Brandt-tal, egy Schwenckfelddel, egy Paracelsussal, egy Jacob Böhmével, hanem azt mutatta meg, hogy ők mennyire „racionálisak” voltak, alkímiával, prófáciával, látomásossággal együtt. Hanem az az érdekes, hogy 1933 körül Koyré megfordítja a kutatásait: elkezd foglalkozni a Keplerrel, a Newtonnal, csillagászattal, Tartagliaval, geometriával, optikával, ilyesmivel. Képzeljék el, ugye az Értekezés a módszerről optikával kezdődik, A Világról is ott van, Espinoza lencséket farag, persze, keresztény platonizmusból, mert a fénytudomány világtudomány, aki megérti a fény természetét, átlátja a világteremtés természetét is, valami Istenismeretre tesz szert. Szóval a Koyré azt mondja, hogy vegyük észre akár egy – nagyon modern – Laplace-nál a metafizikai mögötteseket, azt, hogy miféle teológiai előfeltételekkel kezdtek a fizikai világban nem egyszerűen tapasztalni (experimentum), hanem kísérletezni (experimentum). És akkor ez az ember csodálatosan fogalmaz: öreges szakszerűséggel, precíz értekező nyelven, és olykor – mint holmi Szigeti – belekeveri a szlenget, a ’30-as, ’40-es, ’50-es évek balparti szlengjét. És akkor az egyértelmű értékítéletei! Ahogyan leírja, hogy a Giordano Bruno – ugye, megvan, a Virágok Tere, és a máglya, mint a place Maubert-en – pocsék matematikus volt, ha számolásba kezd, eleve lehet tudni, hogy a végeredmény rossz lesz, és tényleg. No, most fordítom a Leonardo da Vinci 500 év után című tanulmáűnyát, a jövő héten fönnt lesz itt, ahol vagyunk az áramvezetékben (korábban a NETet a felhőkbe képzeltem, azt hittem, valami mennyei dolog ez, céleste), ő persze Léonar de Venszinek ejti, nevezzük mi is így őt, nomost a Koyré a lebegő idő felől érthető módon nem konzultálhatott a Da Vinci-kóddal, megúszott egy kurrens elmebajt (a halál mint a sunyiság tette, elkerüljük, evitizmus, az életet), és akkor olyan kedvesen írja, hogy a nagy Da Vinci egy zavarosfejű bolond volt, teljesen inkoherens gondolkodó, egy-két idejétmúlta előfeltételezéssel a világról és mindenről. De egészen jól eladta magát. Emlékeznek rá, a csodálatos Giorgio Vasari utolsó életrajza a da Vinciről szól, úgy, hogy a Leonardo még nem méltóztatott meghalni, vagyis még nem nézhetett a reneszánsz ember megtestesítőjére „kerek egészként”, mert még nem hangzott el a gyászmise utolsó hangja.

És tudják, mi a legfőbb baja a Koyrénak a da Vincivel? Hogy ez utóbbinak nem volt elgondolása az időről. Ez valóban alapvető baj. Öregszem, már elég régóta, így vannak némi enyhe (szóval baromira erős) problémáim, nem annyira az idővel, hanem a múlásával. Bánatomban végigolvastam a sláger Paul Ricoeurtől Az Idő és elbeszélés 2. kötetét, benne az európai nagy filozófiai idő-tézisekkel (az arisztotelészi vagy kozmogóniai idő tézise, az ágostoni lélekidő, a kanti segédegyenes az emberi tudatban, a husserli protenció-retenció játéka és a heideggeri hozzánktartozásos), nos, Bergson eleve nem játszik a Ricoeurnél, azt mondja, ezek a „tézisek” egyenértékűek, noná, hogy kizárják egymást, de most étlapról válogatunk (megéheztem), majd van egy elrejtett félmondata. Emlékezetből fordítom: a fene tudja, és nem is tudhatni, mi az idő, ha valamit mondanom kell, egy óriási száj, Kronosz, aki folyamatosan falja a jelenvaló világ lebegő látszatainak objektumait. No, ezzel a tapasztalással felvértezve összejött a Koyré, a szilveszter, én meg egy matematikusnő, és kérdezem ez utóbbit, náluk hogy van az idő. Azt mondta, a számelméletben nem játszik (olvastam Bourbakit, jött), vannak olyan matematikai problémák, ahol az idő fontos, de csak egy faktor.
Kedves Alexandre, ha csak egy faktor, akkor ugye… miről gondolkodunk?

Szöveg pedig jönni.

X

Most +tudjátok, milyen a xelem. Nem szívesen nyúlok hozzá, mert a bal kezem tele van lát6atlan, finom tüskékkel vagy szálkákkal, a jobb pedig ragacsos valami élelmixtől, de előx mégis be kell kapcsolni a gépet. Aztán ráklikkelünk a játék ikonjára: Xelem. Átesünk a külsőre és a lelki tulajdonságokra, értelmi képességekre, tempóra, habitusra és nehézségi fokra vonatkozó opciók beállításán, sóhajtunk, és rám1ünk a start gombra. Start.
Mivel öregek, tapasztaltak, elvetemültek és hősi lelkűek vagyunk, és mindenből a legmagasabb fokozatot állítottuk be, és a teljes összeomlás olyan hamar bekövetkezett, hogy semmi örömünk nem volt az egészben, gyorsan restartolunk, de nem állítunk át semmit, hanem minden marad úgy, mert nem alkuszunk, basszus, és baromi jó a zenéje is, szép a grafika, szóval . olyan nehézségi fokon, mint az előbb, nem azért, mert az embert az idegesíti, hogy béna volt, vagy az, hogy a játék túl nehéz, hanem mert úgy érzi, hogy rá lehet jönni, ki lehet tapasztalni, csak kicsit óvatosabban kell, és figyelni kell a tanácsadó modulra is néha, nem csak belerohanni mindenbe, mint az előbb, de így is gyors a +semmisítő vereség. És ha lassú, az a leggy5relmesebb. Akkor mi a helyzet a P billentyűvel? Ez a Pause, így lehet csalni az idővel, el tudsz intézni pár dolgot, amíg a másik fél ideje áll. Majdnem azt mondtam, hogy ellenfél. Igen ám, de ha 1el többféle idő van, az messzemenő következményekkel jár, pl. gondolkodsz 1 kicsit, mielőtt valamit csinálsz, de annál rosszabb, ráadásul gyorsabban örexel, mint ő, a játékban amúgy is eléggé átmosódnak az időkiterjedések, de akkor is használni kell néha azt a gombot, majd ha már nagyon tudunk, akkor nem.
Minden katasztrofális vereség után más hajszínnel próbálkozunk (nehézségi fok marad,) a testmagasság pedig aszerint változik, hogy éppen mekkora az önbizalmunk, és mindig kinevet a szoftver a végén, mint a többi rendes háborús játékban, te pedig höröx 1et, és kinyiffansz. Vér is van. Van külön nevetés mindenféle hajszínhez, az átmenetekhez és a festettekhez is, az összes kombinációhoz külön, pl. eredetileg szőke, őszre festett, vagy eredetileg vörös, mégis vörösre festett, minden, és aszerint is, hogy a hajadottságok hogyan kombinálódnak a testmagassággal, beszédtempóval, vakbélgyulladásra való hajlammal, vallásossággal, kvalifikáltsággal, kéjsóvársággal vagy frigid tendenciákkal és nemcsak az ilyesmikből keveredik ki az a kellemesen gurgulázó vagy fejhangon rikoltozó kacaj, mert az is számít, hogy milyen volt a meccs. Ha sokáig tartott, és jobban mexorongattad, akkor mindig kicsit erősebb és gonoszabb, ha hamar kinyírt, akkor halk és +bocsátó, ha olyan fölényes volt, hogy szinte észre sem vett, akkor néha nem is nevet. Lehet tudni, hogy elvileg olyan is van, hogy sír a végén, elvileg akkor is lehet ilyen, ha győz. Igen, és /sze, hogy nem csak férfiak nők ellen, hanem fordítva is, tehát ha nő ül a gép elé, akkor férfiröhögés van a végén, és játsz6 férfi férfi ellen, és nő nő ellen, és a Xelem II-ben, a továbbfejlesztett változatban úgy is, hogy… de ezt már nem mondom, mert durva. Az is lehet, hogy +büntetnének.

Szóval, van a nagy stratégiai térkép, ennek van 1 külön tere és ideje, de vannak külön kisebb terek és idők is, oda bele kell néha menni, és ha ott elvégezted, amit el kell végezni, akkor . ugyanabba a térbe és időbe jutsz vissza, oda a nagy stratégiai térképre, és ott közben nem múlott az idő. Most nézzünk 1 ilyet! 1 ilyen kicsit. Nem véletlen, hogy máig a hadászati-harcászati paradigma nyelvezete uralja a párkapcsolati gondolkodást.
Ahogy Clausewitz, a romantikus stratéga írja híres művében*: “Ha a front balszárnyán támadni akarsz, tereld az ellenség figyelmét a jobbszárnyra intenzív erődítési munkálatokkal, így nem azt fogja gondolni az ellenség, hogy a balszárnyon támadsz, hanem hogy a jobbszárnyon védekezel, tehát arra számít, hogy te a jobbszárnyon számítasz az ő támadására, ezért nem a jobbszárnyon fog támadni, hanem a balszárnyon, ami neked . rossz mert ott te akartál támadni, és így összeütköztök, ami rossz. tehát az egész erődítési tactica mégiscsak hülyeség, de mi van, ha az ellenség eleve kitalálja, hogy te csak falból kezdtél erődítési munkálatokba a jobbszárnyon, vagy észre sem veszi. Akkor mégiscsak jó. Csakhogy!!! ami nekünk balszárny, az az ellenségnek jobbszárny (ugye, mivel 1mással szemben állunk, sajnos, sajna-bajna), tehát, ha mi a jobbszárnyon erődítünk figyelemelterelésből és +tévesztésből, akkor az ellenség tényleg ott fog támadni, . azért, hogy csapatai ne ütközzenek erős védművekbe, és ne szenvedjenek súlyos veszteségeket, de a szárnyak felcserélése miatt éppen így szenvednek súlyos veszteségeket, mert belerohannak a gondosan előkészített sáncaidba, mialatt te a balszárnyon +semmisítő csapást mérsz az ő jobbszárnyára, amit ő balszárnynak hitt xinted, és így véletlenül minden . jó. Ez az egész a szembenállás miatt van. Tehát, összegzésül: Ha a hadviselő ellenséges hadvezér jót akar magának, el kell kerülnie a szembenállást, és haderejét a miénkkel 1oldalon kell felállítania.” Eddig az idézet.
Igen ám, de a Nagy Clausewitz itt igencsak elgaloppírozta magát, mert észre sem vette, hogy már az ellenségnek ad tacticai útmutatást, ezért legjobb, ha magunkat tekintjük ellenségnek, hogy nekünk jó l1en, tehát csapatainkat a sajátjaink mellé sorakoztatjuk, hogy elkerüljük a szárnyak felcseréléséből adódó félreértéseket. Hasznos tanács Xelemhez. Ellenanyag.

*Carl Von Clausewits: Vom Kriege; Rowohlt 1963; IV. rész XIX. fejezet, 311. Horváth Viktor fordítása

Poitiers, 1994.

Úgy mentem Poitiers-ba, mint dzsungellakó a civilizációba.
Az út Keletről Nyugatra csupa izgalom: a párizsi pályaudvaron
a pénztáros, a moziban a jegyszedő mind Madame meg Monsieur.
A koldusok – nincs gennyedző sebhely, félláb, szutykos csecsemő –
a metrókocsiban peckesen kiállva szavalnak – jól értik a retorikát:
amilyen a beszéd, olyan a díjazás. A bliccelőt falra függesztett
hirdetmény fenyíti. (Csupa körmönfont udvariassági formula, mintha
kitüntetés átvételére utasítana.) A megállók neveit bámulom –
íme, a föld alatt él tovább a francia irodalom.

Vonattal megyek tovább Poitiers-ba, jó előre felkészültem az útra.
(Európát itt mentette meg Martel Károly, s itt született Guillaume,
az első trubadúr.) St. Hilaire templomából név szerint ismertem
a szobrokat.
A külváros felé az Hotel de Ville-nél buszra szállok. A Clain folyót
elhagyva időnként megállunk: börtön az első állomás, a vastag falak
tetején szögesdrót, majd hipermarketek, közöttük hatalmas, sivár
temető. Aztán temetkezési kellékek egymás után: kirakatokban művirág,
aranyozott, szintetikus szemfedő, márványlapocskák, “sajnálom” rajta
a felirat (- mind sírra tehető). Majd műláb-bolt: rafinált wc-kagyló, tolószék,
különböző színű láb és kéz, (körömlakkal festhetők az ujjak). Később e
boltok előtt megbűvölten órákat időzök. Nem értesít senki róla, apám
haldoklik napok óta.

A kollégiumnál kiszállok.

Talán itt is a kisvárost kerestem a zalai provinciáról, egy jobbat, mely
a török rohamnak mégis ellenállt. Hatalmasabbakat a sétakert fáinál,
szebben öregedő kertes házakat, egy még zöldebb temetőt gyerekdűlővel,
még fiatalabb suhancok első világháborús sírjait. Színházba, koncertre
ünnepélyesen igyekvő iskolai tanárnőket, vonzóbb Kovácsnét és még
szebb Horváthnékat, (köztük odahaza egy se volt Madame), festett
hajukban lágyabb dauert, szájukon szelídebb rúzst, divatosabb dzsörzé
estélyit. Talán az úttörőházban tartott francia órát kerestem, ahol a tanárnő
nemcsak áhítattal, de helyesen is ejti a szavakat, a gimnáziumból egy igazi
Julien Sorelt, a még ízesebb Jean Valjean-vicceket, a mackónadrágos
szomszédot, aki vasárnap káromkodva nem az öreg Wartburggal piszmog,
hanem csak örül, ha Bonjourral köszönhet.

Ott már nem találtam őket, se az igazit, se a tökéletlent, – s mire hazatértem,
itt is nyoma veszett mindnek.

Sorvadásra várva

Amint átérnek a horvát határon, Bujtor Jakab felsóhajt:
– Huh! Ilyenkor mindig stresszes a gyomrom! Gyerekek, végre jöhet a szerpentin!
Felesége, Ilona, serdülőkorú Paktátum fiát és Zselatin lányát igyekszik ráhangolni a nyaralásra.
– Nézd Paktika azt a ronda autópályát! Mi a hegyekből fogjuk látni a tengert!
Bujtor az alkoholmentes sörtől aprókat böfög, Zselatin a második Daedalont kapja be. De hiába kapta be Zselatin a pirulát, hiába magyarázott olyan lelkesen Ilona, és hiába böfögte ki az alkoholmentes sör gyomorsavas gőzét Bujtor, mert egy keskeny kanyarnál a szakadékba zuhannak. Az autó nem robbant fel, ám a család összes tagja elhalálozott. Tucatnyi autó hever egymás közelében, arrébb is százával.
Bujtor nővére, Dalosné Vera, mint még cselekvőképes, közeli rokon értesül az esetről. A helyszínen Prűgy Zorán, a magyarul is beszélő ügyintéző van segítségére.
– Üdvözlöm! Ön a Bujtor-hozzátartozó?
– Én vagyok!
– Rendben! Meg kell beszélnünk az első lépéseket.
– Mielőbb haza akarom szállíttatni őket!
– Nem olyan egyszerű, előbb a formaságok, utána várni, várni, várni.
– Mi a csudára?
– A sorvadásra.
– Micsoda?… Na ne vicceljen!
– Akkor figyelje csak meg jól azokat a táblákat, egymástól kilométeres távolságra.
– Ja, ott lent? Látom!
– Tudja, mi van azokra írva?
– Nem én.
– Az, hogy kérem, ne rángassák a holtakat! Elsorvadásuk előtt tilos kierőszakolni a testeket! Azt hiszem ebben minden benne van.
– Püspökkenyér legyek, ha értem!
– Várni kell akár éveket is. Haza lehet menni, majd érdeklődjön telefonon. Felárért én is hívhatom önt, úgy kényelmesebb. Csak a szememre hagyatkozhatok. A kiemelésre még nem mindig alkalmasak, de miután szólok, legfeljebb egy-két hét.
– Miért fontos megvárni a sorvadást?
– Etikai okokból. Nem stílusos szétszedni az amúgy is sérült gépjárművet. Magát a holttestet pedig tilos megcsonkítani, vagy randa módon kierőszakolni. Ráadásul törvény van rá, hogy az autót tetemestül ott kell hagyni elrettentés céljából. Hiába írják ki, hogy vezess óvatosan. Bezzeg, ha látják a roncsokat és érzik a rettenetes bűzt…
– Nem, nem és nem! A konzulhoz megyek!
– Semmi köze ehhez. Egyedül én tudok segíteni!
A következő tavasszal, a baleset után nyolc hónapra Vera felhívja Zorán urat.
– Üdvözlöm, én vagyok, akinek a hozzátartozói…
– Hölgyem, ne is folytassa! Fogalmam sincs… tudja, hány eset van? Kérném az azonosítószámot!
– 12897.
– Nézem, várjon. Őket már elvitték. Kisériék?
– Bocsánat, 12997.
– Az más. Természetesen a helyükön vannak.
– Drága Zorán úr, ugye szépen sorvadnak? Van valami belátható idő, amikor…
– Érdeklődjön szeptemberben, még nagyon erősek. Feljegyezték ugyan, hogy a kis Zselatin lánynak kilóg a keze, de az csak a természetes belső mozgástól van. Senki sem nyúlhat hozzájuk. Viszont az előmerészkedő kezecske mindenképp jó jel!
– Köszönöm, majd hívom.
*
Valójában mindegy, hogy mikor kell elszállítani a testeket, és ez csak egy eset a több száz közül.
A hatóságok tudatosan rongálták meg a szerpentin egyes szakaszait, így a sorvadásra váró hozzátartozók kénytelenek újra meg újra visszatérni a baleset helyszínére. Ki kell várniuk a sorvadás utolsó fázisát. Manipulációsorozat; a sok reklám: “Utazzon szerpentinen, nincs autópálya-díj, de van gyönyörű táj.” Így az ország belső részéhez tartozó területek többet kasszíroztak, és nem maradtak el anyagi gyarapodás terén azok mögött.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info