Kovács Flóra összes bejegyzése

Az „erőszak és mézesmadzag” együttes megjelenése

Közösség és felügyelet problematikája Cătălin Mitulescu Hogyan éltem túl a világvégét című filmjében

Jelen írás közösségdefiníciókat próbál mozgásba hozni Cătălin Mitulescu Hogyan éltem túl a világvégét (Cum mi-am petrecut sfârşitul lumii, 2006) című filmjére[2] fókuszálva. E szöveg nem filmelméleti alapvetések tisztázást tűzte ki céljául Mitulescu műve kapcsán (kevéssé is fog a filmelméletre támaszkodni), hanem az egyén és a közösség(ek) egymás mellettiségét elemzi az adott, a filmben megjelenő, ´89 decembere előtti s a közvetlenül azt követő időszak Romániájára tekintve. Felépítésében az a logika valósul meg, hogy a közösségdefiníciók tisztázását követően tér rá az említett filmre.   

 

1. Lehetséges definíciók

Kálmán C. György kiemeli, hogy a legtöbb közösségdefiníció a lakhely, a vallás és a munkahely halmazának metszéspontját hangsúlyozza, azaz azokat az individuumokat tartja egy közösségbe tartozónak, akiknek lakhelye egy bizonyos területen belül helyezkedik el, vagy vallása, vagy munkahelye megegyezik. Kálmán C. emellett egy másik közösségdefiníció típusra is felhívja a figyelmet,[3] amely típus viszont a közösségben lévő individuumok azonos céljait, vágyait tekinti meghatározónak, továbbá azt, hogy a közösség tagjai személyes kapcsolatban és interakcióban vannak egymással. Meglepő lehet e helyen az a megállapítás, hogy a közösség nem minden tagjának kell a másikat ismerni. Ennek észszerűsége a nagyobb csoportoknál belátható, jóllehet a közös vágy és cél a nagyobb „taglétszámmal” rendelkezők esetében csak feltételezés lehet. Kálmán C. az „értelmező közösségek” kapcsán hamar el is veti a hivatkozott definíciót.

Az elméletíró második, a közösség mibenlétét fejtegető meghatározását azonban nem szükséges egészében félretenni, hanem célszerű a reális közösség fogalmával összevetni, ugyanis e közösségtípus a közös érdekek, ügyek, célok, illetve Cs. Gyímesi Éva definíciója alapján akár a szeretet mentén is jellemezhető.[4] A meghatározás feltételezi, hogy e közösségtípusba tartozást a választás aktusa előzi meg, amelynek alapja „»a vélemények autonómiájának«, pluralitásának létjogosultsága és a tolerancia […], mely »minden véleménynyilvánítás fundamentuma«”[5]. E közösségtípust nem a „mitikus idealizáció”  eszközeivel, hanem sokkal inkább az egyéni „létproblémák” felöl kell vizsgálni.[6] Habár a reális közösséghez tartozás az individuum választása nyomán valósul meg, és a közösség tagjai egy, a választással rokonítható cselekvést hajtanak végre, amikor befogadnak maguk közé egy új tagot, azaz a „Mi”-hez tartozónak nyilvánítják, nem célszerű egy olyan „Mi” megképzése, amely az „én” jegyeit törli, azaz egy olyan „Mi” létrehozása, amely az egyneműsítő diskurzus[7] attribútumaival él, amely diskurzus jellemzője pedig a sajátos jegyek összemosása, a közösségen belüli differenciáltság elfedése.[8]

A két nagyobb közösségdefiníció között, a kettő találkozását jeleníti meg Wilhelm Dilthey meghatározása, hiszen ő mind az individuumok lakhelyének közelségét, mind a közös cél meglétét figyelembe veszi.[9] Ez utóbbit mintegy alátámasztja az „érdekek szolidaritása”[10] fogalmával, amelynél fontos kiindulópont, hogy egy, a közösségen belüli individuum feltételezi, célja a többi, a közösségen belüli individuum céljával hasonlóságot mutat.[11] A Dilthey-féle rendszerben a Cs. Gyímesi által reális közösségnek nevezett típussal a szövetség mutat rokonságot, ám Dilthey a szövetség definíciójában a közösség szó szemantikai mezejét kemény határok közé szorítja[12], jobban mondva a szövetség fogalmát szűkíti. Mindazonáltal a reális közösségek a szövetség meglétén nyugszanak.

1.2. Az Én-Másik különbségtevés figyelembe vétele, az Én-Másik különbségének dekódolása

Egy, az Éntől különböző individuummal csak akkor tud az Én kapcsolatba lépni, ha annak az adott individuumnak a jelenlétét érzékeli. Ebben az értelemben az Énnek „élményként” kell kezelnie ezt a tőle különböző individuumot, ugyanis első lépésben a „közvetlenség” sajátosságával dekódolja jelenétét, majd az értelmezés csak a jelenlét dekódolása után következhet.[13] Hans-Georg Gadamer Dilthey-interpretációjának ez a sarkalatos pontja. Dilthey szerint az Éntől különböző individuumot első lépésben úgy érzékeli az Én, mint a „holt tárgyakat”, ám az individuumhoz kapcsolódó benyomásokat majd megváltoztatják a csatlakozó „lelki folyamatok”[14]. Ezekhez a lelki folyamatokhoz sorolja Dilthey az együttérzést, amely kapcsán az individuumokban a homogeneitás meglétének bizonyossága erősödik fel. Ennek tudata nélkül az individuumok egymás közti megértése sem valósulhatna meg. A homogeneitástól és az együttérzéstől nem választható el ez elmélet alapján a szolidaritás, amelynek tisztázását Dilthey összefűzi az Éntől különböző individuum megértésének magyarázatával. Jürgen Habermas Dilthey elmélete kapcsán a megértéshez az „után-alkotás” aktusát párosítja, legyen szó történelmi személyiségről, eseményről, illetve egy, az adott individuummal pillanatnyilag interakcióban lévő másik individuumról.[15] A dilthey-i megélés, kifejezés, megértés hármasában valójában benne létezik egy utólagosság.

„Röviden, a megértés folyamata az, melynek révén élet önmagáról a maga mélységében tisztába jön és másfelől magunkat és másokat annyiban értjük meg, amennyiben megélt életünket átvisszük a saját és idegen élet mindenféle megnyilvánulásába. Így mindenütt a megélés, kifejezés és megértés összefüggése a tulajdonképpeni eljárás, mely által az emberiség mint szellemtudományos tárgy jelen van számunkra.”[16]

E hármasság megvalósul, de az individuumok az interakció során a távolságot megképzik, vagyis az azonosulás mellett hangsúlyozzák a különbözőségüket, így tarthatják fenn az Én identitását[17]. Fontos kiemelni, amint azt Habermas is megteszi, hogy itt nem egy „naiv beleérzés-elmélet”[18] van jelen, hanem a reflektálás egy olyan aktusa, amelyben az objektiváció lehetővé teszi a saját „életmegnyilvánulásokkal” való szembesülést. Ehhez természetszerűleg szükséges egy önkritikus álláspont elsajátítására való nyitottság, amely nélkül az identitástudat létre sem jöhet a szimbolikus interakcionizmus elve alapján.[19] A Lassú Zsuzsa Tárgyaink mint tükrök című szövegét[20] interpretáló Ungvári Zrinyi Imre szerint ez a nyitottság az alapja annak, hogy egy, a közösség által legitimált elvárásrendszerhez az adott egyén pozícionálni tudja magát.[21] E pozicionálást az egyén úgy próbálja végrehajtani, hogy közben saját „független” (mintegy „kisebbségi”[22]) létét próbálja megőrizni.

2. A fókuszálás esete

2. 1. A közösségképzés alapján

A fent értelmezett „kisebbségi létéhez” az egyén egy totalitárius rendszerben megpróbálhat minden áron ragaszkodni. Ezzel megkockáztatva egy olyan szerepet, amely az „áldozatok”, a „disszidensek”, illetve a későbbiekben az „országát elhagyók” közé sorolja.[23] Természetszerűleg még meg lehetne állapítani más csoportokat, de a jelen írásban a Hogyan éltem túl a világvégét-filmben [a továbbiakban: Hogyan…] megfigyelhető csoportokra szorítkozom[24]. Mitulescu filmjében a TJ-felosztás értelmében nem lehet „disszidensről” beszélni, ugyanis a Nicolae Praida által játszott Titi is csak szűk körben tesz félreérthető megjegyzéseket. A „hazáját elhagyó” pedig Andrei (Cristian Vararu) lesz a film végén, ám ő a Hogyan… nagy hányadában „áldozatként” aposztrofálható, hiszen őt mint tárgyat áthelyezték Románián belül az egyik térből a másikba. Ez az ő (jobban mondva feltehetőleg apja) büntetése. Az áthelyezést a tárggyá tevéstől és valamiféle megbélyegzéstől nem választhatjuk el, ugyanis az egyén akaratának figyelembe nem vétele tűnik fel. Ez aktusokhoz a felügyeletnek kellett kapcsolódnia, ugyanis az egyént be kellett sorolni az áthelyezendők csoportjába. A felügyelet valószínűleg első lépésben Andrei apját érinthette. Ezt megelőzhette „az elhajlás”, amely miatt a felügyeletet jogosnak vélte a hatalom.[25] Ez az apa kapcsán így lehet, ám Andrei esetében, apja miatt, nem lenne meglepő, hogy

„mielőtt még egyetlen bűntény is a rendőrség tudomására jutott volna, máris birtokukban volt a gyanúsított neve és néhány alapvető terhelő adat, személyleírás. Az elsődleges feladat tehát nem egy bűntény elkövetőjének azonosítása volt, hanem a gyanúsított jellemzése.”[26]

Kérdéses, hogy Andreinél mikor dekódolhatunk „bűntényt”: áthelyezése előtt elkövetett-e ő is kihágást, vagy csak az országot elhagyni igyekvés, a szökés terve a bűnténynek nevezhető. Az utóbbihoz kötődő vágy már magában bűntény egy totalitárius rendszerben.

Titi „áldozatnak” tekintése azért tartható indokoltnak, mert látjuk, hogy őt a hatalom hogyan szállíttatja el.

Vomicӑ apja a fenti osztályozás alapján „tettesnek” mondható. A film nagyon finoman kezeli a kategorizálást, hiszen ennek az alaknak a forradalom utáni, illetve a fia halála utáni megbolondulása egy, a fentitől különböző szempontrendszer alapján történő besorolása már az „áldozat” csoportjába tenné. Emellett talán még azért mutatkozhat hajlandóság „áldozatnak” nevezésére, mert a film egésze során ő a félelmet képviseli, továbbá a rendszerben való elbújást. A családja és körülötte élők egyértelműen a hatalom emberei közé sorolják. A kisközösség hatalomtól eltérő olvasásmódja a gyerekek megjegyzései által egyfolytában artikulálódik. Ez a kisközösség tudja, hogy a hatalom emberétől óvakodni kell, de ki is lehet használni például beteg gyereknek gyógyszerszerzésre.

Az egyének érzékelik, hogy rajtuk a homogeneizáló aktust akarják végrehajtani. A különbségek, különbözőségek dekódolása, majd elrajzolása, tagadása a cél. Ez megtörténik a világról való olvasási mód, továbbá egy nacionalista olvasási mód felhangjának a szintjén.[27]

2.2. Az ügyelet, a megfigyelés és a felügyelet

A felügyelet mechanizmusára, a tárggyá tevésre[28] már az előbbiekben kitértem Andrei kapcsán. Georges Banu úgy próbál valamiféle rendszerezést teremteni a felügyelet problematikája kapcsán, hogy az ügyelés, a megfigyelés és a felügyelés hármasságát állítja fel, és ezt a három jelenséget megkísérli egymástól elválasztani. Az ügyelést az őrzéssel tartja rokoníthatónak, hiszen mind a kettőnél a jóakarat és az anyai védelmezés attribútumait veti fel. Az ügyelés kapcsán szerinte a veszély kevésbé tekinthető fontosnak, mint a felügyeletnél. A túlzott, fokozott ügyelés esetében úgy véli, hogy megjelenik a felügyelet. Az elméletíró a megfigyelésnél is ezt veti fel, vagyis azt, hogy a megfigyelés is könnyedén átbillen felügyeletbe. Amíg a megfigyelésre a semlegesség és a részrehajlás hiánya, csupán csak egyszerű információszolgáltatás jellemző, addig megmarad annak, ami. Amint azonban „az értesülések beavatkozást eredményeznek, megjelennek a felügyelet tünetei”[29]. A megfigyelést a gyerekek, Lalalilu és barátai képviselik, amikor Andreit az udvaron lesik meg.

A felügyelet sajátossága, hogy kettősséget képes megjeleníteni. Olyan párokat állít fel, mint leprás—nem leprás, pestises—nem pestises, bolond—nem bolond, bűnös—nem bűnös. Mindenképpen létezik egy norma, amelyhez képest méri a társadalom az eltérést. Ezt a normához való mérést a vizsgálat, a vizsgáztatás, a kivizsgálás aktusaival jellemezhetjük.[30] Aki nem nyilatkozik egy vizsgálat vagy kihallgatás során, az bűnös a rendszer szerint. Az ilyen egyénnek takargatni valója van. A kivizsgálásnak szoros partitúrát kell követnie. Jóllehet, hogy a kivizsgálást végző személy ismeri a tényeket, illetve ismerni véli, ha a kivizsgált, kihallgatott nem nyilatkozik, akkor az bűnös. Ennek értelmében hiába sejtik az iskolai kihallgatást végzők (a bizottság), hogy nem Eva (Dorotheea Petre) lökte le és törte össze Ceauşescu mellszobrát. A lány ott volt az összetörésnél, és nem nyilatkozik, tehát büntetést kell rámérni. A hallgatást többféleképpen is lehet értelmezni, de egyik értelmezés sem bír pozitív attribútumokkal a hatalom szempontjából. A hallgatás oka lehet: 1. Eva valakit véd, 2. tiltakozik a kivizsgálás ellen, 3. a rendszer értékeitől határolódik el.[31] [32]

Evát egy újabb iskolába helyezik büntetésképpen, holott Vomicӑ rúgta le a szobrot, de őt nem lehet elítélni, hiszen — és ezt a gyerekek elbeszéléséből tudjuk — az apja a hatalom embere. A hatalom emberének a családjából nem lehet elítélni, megbélyegezni senkit. Ez gyengítené a hatalmat, amelyen kívüli lehet csak a bűnös[33].[34] Vomicӑ a hatalom ez emberének, azaz önnön apjának az ígéretét továbbítja Evának, vagyis is azt, hogy nem lesz semmi gond. (Nem lesz megbüntetve. Ez hazugság volt). A lánynak márcsak az ígéret miatt sem kellene vallani, mondani semmit, illetve önnön elhatározásából sem. Bárminemű árulás megtagadása ugyancsak észrevehető. Eva mint bűnös, megbélyegzett az új iskolában Andrei-jel veszi fel a kapcsolatot.[35]

A film a megfigyelést és a felügyeletet a vizsgálat, kihallgatás mellett a leselkedéssel tematizálja a leginkább. Lalalilu és barátai által gyakorolt, az előbbiekben említett megfigyelésként jellemezhető tettéhez is csatlakozik a leselkedés. Ezt a megfigyelést a gyerekek kíváncsiságával párosíthatjuk.[36] Azt mondhatnánk e jelzett részletnél (lásd: 36. lábjegyzet), hogy itt egy klasszikus beállítás-ellenbeállítással van dolgunk, ám a Lalalilu barátját mutató beállítás után Lalalilu nézőpontjából kapunk képet. Ezt onnan tudhatjuk, hogy a látást részben gátló akadályon olyan rés van, mint amelyre a Lalalilut mutató beállításnál figyelhettünk fel, így Lalaliluhoz köthető szubjektív beállítással van dolgunk. E beállítás után Lalalilu két barátját mutatja ismét a kamera. Természetszerűleg a képen kívüli hang is informál minket.[37] A leselkedések nagy hányada a kisfiúkhoz köthető. Az ő esetükben többek között azért sem beszélünk voyeurizmusról, mert, ha Banu felosztását követjük, akkor a voyeurizmust a „felügyelet egyik válfajá”[38]-nak tekintjük, továbbá, mert az erotikus vágy e részletnél (lásd: 39. lábjegyzet) (a gyerekek kapcsán) kétséges[39].

A most említett részlet későbbi egységénél (5:54-6:14) azonban már a voyeurizmus esete is lehetséges. Vomicӑ „felügyeli” Evát az ablakon keresztül. A párbeszédes jelenetek klasszikus beálltás-ellenbeállítás-párosa látható. A „voyeurizmusról” tud tehát Eva. Ám itt, ahol feltehetőleg Eva nézőpontjából látjuk Vomicӑt, sokkal inkább érdekfeszítő a figura és a háttér viszonya.[40] Az ablak előtt valószínűleg egy vékony függöny lehet. Kérdéses, hogy Vomicӑ kerül-e figura-pozícióba, vagy pedig az elfüggönyzött ablak. Amikor már nem Eva nézőpontjában részesülünk, továbbá amikor már Vomicӑ elmozdul, akkor valamelyest világosabbá válik a képlet, hiszen a mozgás a figyelem középpontjává teszi az alakot.[41]

A vállak fölötti, illetve oldalról, lentről való leselkedéssel,[42] a mozgó kamerával — melyek mind a szubjektivitást hangsúlyozzák — a film egészében a felügyelet emelődik ki, csakúgy, mint Ceauşescu képének, szobrának jelenétével. Az előbbi humoros, ironikus verziója található a film elején, ahol is a falon látható kép Ceauşescuról karikatúrának tűnik[43]. Ezt a jelleget húzza alá az a kucsmában látható férfi, aki — arcának kiemelése nélkül (alig kivehető), a mozdulataival s főleg a kucsmával — mintha Ceauşescut imitálná.[44] Eva és Lalalilu apja az utánzást megismétli.[45] Ezek az említett jegyek az akkori Romániára való utalást teszik lehetővé, a megidézés ilyen módon könnyebbnek bizonyulhat. Ennek erőteljes(ebb) változata azonban a (szinte) mindenki által ismert azon képsorral valósulhat meg, amelyben az elsuhanó férfi megszólítja a beszédét elmondani próbáló Ceauşescut.[46]

Cătălin Mitulescu Hogyan éltem túl a világvégét című filmje a felügyelet problematikáját tematizálja; a leselkedés állandó jelenlétét hangsúlyozza. A közösség kérdésére úgy összpontosít, hogy újra meg újra mozgásba hozza a felügyelet kérdéskörét. Ezzel a mozgásba hozással megmutatja, hogy a felügyelet miképpen ássa alá minden olyan közösség létének lehetőségét, amely reális közösségnek tekinthető.

 


Bibliográfia:

  • Arnheim, Rudolf: A vizuális élmény. Az alkotó látás pszichológiája. Ford. Szili József és Tellér Gyula. Budapest, Aldus Kiadó, 2004.
  • Balázs Imre József: „Hogyan épül? Nemzetkonstrukciók és szolidaritási hálók”. In Korunk, XX/11, 2009. november, 3-6.
  • Banu, Georges: A felügyelt színpad. Ford. Koros Fekete Sándor. Kolozsvár, Koinónia, 2007.
  • Cs. Gyímesi Éva: „Értelmiségi önreflexiók”. In Uő.: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 1998. 110-125.
  • Cs. Gyímesi Éva levele Gáll Ernőhöz, 1984. április 5. In Gáll Ernő — Levelek 1949-2000. Sajtó alá rendezte: Gáll Éva és Dávid Gyula. Válogatta: Horváth Andor. Kolozsvár — Budapest, Korunk — Napvilág Kiadó, 2009. 459-461.
  • Cs. Gyimesi Éva: Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába. Kolozsvár, Korunk — Komp-Press Kiadó, 2009.
  • Cs. Gyímesi Éva: „Vázlatok egy szellemi kórképhez”. In Uő.: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 1998. 32-67.
  • Dilthey: Wilhelm: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Ford. Erdélyi Ágnes. Budapest, Gondolat Kiadó, 1974.
  • Doane, Mary Ann: „A film hangja: test és tér artikulációja”. Ford. Fürstner Klára és Pataki Katalin. In Apertúra. Filmelméleti és filmtörténeti szakfolyóirat. [http://www.apertura.hu/2006/tavasz/doane/index.html és köv.]
  • Egyed Péter: A jelen-létről. Kolozsvár, KOMP-PRESS, Korunk Baráti Társaság, 1997.
  • Foucault, Michel: Felügyelet és büntetés. Ford. Csűrös Klára. Budapest, Gondolat, 1990.
  • Gadamer, Hans-Georg: „Az »élmény« szótörténetéhez”. In Uő.: Igazság és módszer. Ford. Bonyhai Gábor. (A fordítást a 2. kiadás számára átnézte és felfrissített Fehér M. István). Budapest, Osiris, 2003.
  • Habermas, Jürgen: „A kifejezések megértésének dilthey-i elmélete: az én-identitás és nyelvi kommunikáció”. Ford. Weiss János. In Uő.: Megismerés és érdek. Pécs, Jelenkor Kiadó. Dianoia, 2005. 128-147.
  • Kálmán C. György: „Mi a baj az értelmező közösségekkel?”. In Az értelmező közösségek elmélete. Szerk. Kálmán C. György. Budapest, Balassi Kiadó, 2001. 36-63.
  • Láng Zsolt: „Laios”. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. Szerk. Selyem Zsuzsa. Kolozsvár, Láthatatlan Kollégium, Tranzit Alapítvány, Emberi Piramis Sorozat 1., 2008. 83-89.
  • Lassú Zsuzsa: Tárgyaink, mint tükrök. In http://www.kodolanyi.hu/szabadpart/szam3/tnt/lassu.htm [Elérés: 2010. február 1.]
  • Marcelli, Miroslav: Michel Foucault, avagy mássá lenni. Ford. Németh István. Pozsony, Kalligram, 2006.
  • Selyem Zsuzsa: „Irodalom és politika”. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. Szerk. Selyem Zsuzsa. Kolozsvár, Láthatatlan Kollégium, Tranzit Alapítvány, Emberi Piramis Sorozat 1., 2008. 89-107.
  • T. Szabó Levente: „A hallgatás alakzatai: öt kérdés”. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. Szerk. Selyem Zsuzsa. Kolozsvár, Láthatatlan Kollégium, Tranzit Alapítvány, Emberi Piramis Sorozat 1., 2008. 49-61.
  • Ungvári Zrinyi Imre: Dialógus. Interpretáció. Interakció. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 2005.
  • Vatulescu, Cristina: „Lebilincselt életrajzok: a titikosszolgálati dosszié a Szovjetúnióban és Romániában”. Ford. Mihálycsa Erika. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. Szerk. Selyem Zsuzsa. Kolozsvár, Láthatatlan Kollégium, Tranzit Alapítvány, Emberi Piramis Sorozat 1., 2008. 11-37.
  • Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár, KOMP-PRESS, Korunk Baráti Társaság, 1996.

[1] Selyem Zsuzsától kölcsönvett szókapcsolat, in Selyem Zsuzsa: „Irodalom és politika”. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. Szerk. Selyem Zsuzsa. Kolozsvár, Láthatatlan Kollégium, Tranzit Alapítvány, Emberi Piramis Sorozat 1., 2008. 89-107. 90.

[2] A film majdnem egésze megtalálható in http://www.youtube.com/watch?v=pJWfs7_tdmU és az ezt követő oldalakon.

[3] Kálmán C. György: „Mi a baj az értelmező közösségekkel?”. In Az értelmező közösségek elmélete. Szerk. Kálmán C. György. Budapest, Balassi Kiadó, 2001. 36-63.

[4] „A reális közösség mindig szabad emberek társulása — a jelenben, a gyakorlatban, az érintkezésben felismert közös érdekek és célok, ügyek és eszmék vagy egyszerűen a szeretet alapján.” In. Cs. Gyímesi Éva: „Vázlatok egy szellemi kórképhez”. In Uő.: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 1998. 32-67. 45. 5. lábjegyzet.

[5] Cs. Gyímesi Éva idézi Egyed Pétert in Cs. Gyímesi Éva: „Értelmiségi önreflexiók”. In Uő.: Colloquium Transsylvanicum. I. m. 110-125. 115.; Egyed Péter: A jelen-létről. Kolozsvár, KOMP-PRESS, Korunk Baráti Társaság, 1997. 46.

[6] Veress Károly Paradox (tudat)állapotok című könyvében használt kifejezések. Vö.: Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár, KOMP-PRESS, Korunk Baráti Társaság, 1996. 100.; Cs. Gyímesi Éva is idézi in Cs. Gyímesi Éva: Értelmiségi önreflexiók. I. m. 117.

[7] Cs. Gyímesi Éva visszatérő szóhasználata.

[8] „A feltétlen és implicit hivatkozás egyfajta többes számra — »MI« ezt így tesszük, így gondoljuk, így véljük, »NEKÜNK« ez így jó stb. — mindenképpen a kezdettől, az önrendelkezéstől, bensőségességtől, személyességtől távolítja el az egyént, már azt, ami megmaradt belőle”. Egyed Péter Arisztotelész nyomán azt állítja, hogy „az autonóm vélemény olyasvalamit jelöl, amely abszolút módon velünk és bennünk kezdődik”. In Egyed Péter: A jelen-létről. I. m. 35. és 47.

[9] „az individuumok közötti nagyon különböző pszichikai viszonyokkal, a közös származás tudatával, azzal, hogy egy helyen laknak, az individuumok ilyen viszonyokban megalapozott egyformaságával (mert a különféleség, nem mint olyan köteléke a közösségnek, hanem csak amennyiben lehetővé teszi, hogy a különbözők egyetlen teljesítményben kapcsolódjanak össze, legyen az akár csak egy elmés beszélgetés teljesítménye, vagy egy felüdítő benyomásé az élet egyhangúságában), a pszichikus életben lefektetett feladatok és célok által megalapozott sokrétű összefüggéssel, a szövetség tényállásával összekapcsolódik egy bizonyos fokú közösségi érzés, amennyiben nem szünteti meg egy szemben álló pszichikus hatás”. In Dilthey, Wilhelm: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Ford. Erdélyi Ágnes. Budapest, Gondolat Kiadó, 1974. 168.

[10] Ua.: 169.

[11] Dilthey itt megad egy fogalompárt: „Világosan elkülöníthetjük egymástól a két pszichikai tényállást, a viszonyt, mely alapul szolgál, és a közösségi érzést, melynek folytán a viszony bizonyos mértékben visszatükröződik az érzelmi életben.”. In Uo.

[12]Szövetségen több személy tartós, valamiféle célösszefüggésre alapozott akarati egységét értjük. Bármilyen sokféleképpen alakultak is ki a szövetségek formái, valamennyiük sajátja: a bennük lévő egység túlmegy az összetartozás  és a közösség formátlan tudatán, túlmegy az egyedi folyamatra maradt valamely csoporton belüli közelebbi kölcsönhatáson: egy akarati egységnek struktúrája van; az akaratok egy meghatározott formában szövetkeznek az együttműködésre.”. In Ua.: 174. Dilthey kiemelése.

[13] Vö.: Hans-Georg Gadamer Dilthey „élmény”-fogalmának interpretációját. „Ugyanakkor azonban »a megélt« alakot abban az értelemben is használjuk, hogy annak a maradandó tartalmát jelöljük vele, amit megélünk. Ez a tartalom olyan, mint valami hozadék vagy eredmény, mely az élmény múlandóságából tartósságra, súlyra, jelentőségre tett szert. Nyilvánvaló, hogy az »élmény« szó képzése egyszerre alapul mindkét jelentésirányon: a közvetlenségen, mely minden értelmezést, feldolgozást vagy közvetítést megelőz, s csupán az értelmezés támpontját és az alakítás anyagát szolgáltatja, és a belőle származó hozadékon, a közvetlenség maradandó eredményén.” Gadamer, Hans-Georg: „Az »élmény« szótörténetéhez”. In Uő.: Igazság és módszer. Ford. Bonyhai Gábor. (A fordítást a 2. kiadás számára átnézte és felfrissítette Fehér M. István). Budapest, Osiris, 2003. 92-96. 93.

[14] Dilthey: i. m. 281. Az Éntől különböző individuum nem-tárgy voltáról lásd még: 514.

[15] Habermas, Jürgen: „A kifejezések megértésének dilthey-i elmélete: az én-identitás és nyelvi kommunikáció”. Ford. Weiss János. In Uő.: Megismerés és érdek. Pécs, Jelenkor Kiadó. Dianoia, 2005. 128-147.

[16] Dilthey: i. m. 508-509.

[17] Habermas szintén ezt húzza alá. Vö.: i. m.

[18] Ua.: 134.

[19] Ungvári Zrinyi Imre: Dialógus. Interpretáció. Interakció. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 2005. 89.

[20] Vö.: Lassú Zsuzsa: Tárgyaink, mint tükrök. In http://www.kodolanyi.hu/szabadpart/szam3/tnt/lassu.htm [Elérés: 2010. február 1.].

[21] Ungvári Zrinyi Imre: i. m. 89.

[22] Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy akár egyetlen individuum is képviselhet egy kisebbséget, olyan értelemben is, hogy önnön jegyeivel, azaz saját attribútumaival egy egyszemélyes kisebbségi csoportot képez. Minden individuum ilyeténképpen megteremti saját kisebbségi létét.

Emellett fontos figyelembe vennünk Dilthey megállapítását az individuumra vonatkozóan: „Az elemzés az életegységekben, a pszichofizikai individuumokban találja meg azokat az elemeket, melyekből a társadalom és a történelem felépül, és ezeknek az életegységeknek tanulmányozása képezi a szellem tudományainak leginkább alapvető csoportját.” In Dilthey: i. m. 112-113.

Dilthey idézi ezzel összefüggésben Schleiermachert: „Schleiermacher is etikai értéket lát az individualitásban, mely érték a világrendben megalapozott: az isteni észből ideális egészként jön elő: az istenség megnyilvánulása. »Minthogy mindennek, amit erkölcsileg önmagáért kell tételezni, mint egyesnek ugyanakkor fogalmilag is megkülönböztettnek kell lennie minden mástól: így az egyes embereknek is eredetileg fogalmilag egymástól megkülönböztettnek kell lenniök, azaz mindegyiknek sajátlagosnak kell lennie.« »Minden egyes ember fogalma, amennyiben egy ilyen az egyes által kiteljesíthető, más és más« (Ethik, Schweizer 131. ∫)”. In Dilthey: i. m. 453.

[23] A disszidens és az országát elhagyó között azért próbálok különbséget jelölni, mert követem Cs. Gyímesi Éva azon csoportosítását, amelynél a Tismӑneanu-jelentésre hivatkozik. Vö.: „A TJ [Tismӑneanu-jelentés — beszúrás K. F.] a tettes—áldozat fogalompár mellett elkülöníti az utóbbi kategóriát, és olyan meghatározást fogalmaz meg a disszidensre vonatkozólag, ami közel áll a magyar ellenzékiek által választott magatartáshoz is: »A disszidens olyan személy, aki nem ért egyet az adott társadalom ideológiai, politikai, gazdasági és erkölcsi alapjaival, de nem csupán másként gondolkodó, hanem ezt ki is fejezi a nyilvánosságban, vagyis nem csupán a családban vagy a legközelebbi barátok meghitt körében.« A szerkesztők ugyanakkor megjegyzik, hogy a disszidensek többnyire magányosak, ritka, hogy csoporttá szerveződjenek.” In Cs. Gyimesi Éva: Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába. Kolozsvár, Korunk — Komp-Press Kiadó, 2009, 31.

[24] Illetve megkísérlem követni Cs. Gyímesi Szem a láncban című könyvének előbbiekben idézett részének felosztását.

[25] A továbbiakban a felügyelet kérdésköre kapcsán a Michel Foucault-ra támaszkodó Georges Banura hivatkozom, így nem követem a megfigyelési dosszié-terminust és annak alegységeit. A felügyelet-terminust ajánlott itt követni, ugyanis a társadalmi jelenséget vizsgálom. A dossziék megnevezése és a társadalmi jelenség megnevezése nem ugyanarra az elemre mutat rá.

Vö.: „Az ügyelni emberi, a felügyelni viszont átlépi annak kereteit, és a vétséget, az elhajlást keresi, amelyeket le kell leplezni, következésképpen büntetendőek.”. In Banu, Georges: A felügyelt színpad. Ford. Koros Fekete Sándor. Kolozsvár, Koinónia, 2007. 11.

Vö.: Foucault, Michel: Felügyelet és büntetés. Ford. Csűrös Klára. Budapest, Gondolat, 1990.; A dossziék altípusai, illetve egyetlen dosszié sem jelenik meg a Mitulescu-filmben. A kor romániai titkosszolgálati dossziéiról bővebben: Vatulescu, Cristina: „Lebilincselt életrajzok: a titikosszolgálati dosszié a Szovjetunióban és Romániában”. Ford. Mihálycsa Erika. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. I. m. 11-37.

[26] Vatulescu, Cristina: i. m. 15.

[27] Vö.: Balázs Imre József: „Hogyan épül? Nemzetkonstrukciók és szolidaritási hálók”. In Korunk, XX/11, 2009. november, 3-6.

[28] A hatalom tárggyá tevésre irányuló aktusára Cs. Gyímesi is reagál Gáll Ernőhöz írott 1984. április 5-tel datált levelében: „Véleményem szerint a méltóságfogalom ideológiai-jogi vonatkozásait és értéktényezőit el kellene választani a méltóság értékének etikai vetületétől. Az ideológiai problémát azért nem jó etikai síkra terelni, mert az egyes személyek, és az elnyomott közösség belügyévé tenni azt, ami elsődlegesen tágabb értelemben vett politikum, tőlünk független hatalom kérdése. Ez a hatalom teszi tárgyává az embert mint egyedet és mint kisebbségi személyt, hozzánk való viszonya a méltóság politikai-ideológiai kerete, ennek jogi rendeződése méltóságunk feltétele; az etikai tényező, amely szerintem mint folytonosan sértett méltóságtudat jelentkezik, az előbbinek a függvénye: ez a mi erkölcsi válaszunk a tárggyá tevésre. A válasz minősége pedig mindaddig nem változik meg, amíg a viszony így áll fenn, ahogy van.” In Gáll Ernő — Levelek 1949-2000. Sajtó alá rendezte: Gáll Éva és Dávid Gyula. Válogatta: Horváth Andor. Kolozsvár — Budapest, Korunk — Napvilág Kiadó, 2009. 459-461. 461.

[29] Banu: i. m. 32.

[30] Vö.: Foucault: i. m., Marcelli, Miroslav: Michel Foucault, avagy mássá lenni. Ford. Németh István. Pozsony, Kalligram, 2006.

[31] T. Szabó Levente a hallgatást jellemezve írja: „A hallgatást a közelmúlt diktatúráját feltáró és érteni próbáló irodalom nagyon gyakran rendeli a tiszta ellenállás valamilyen formájához: kétségkívül a beszéd (például a dicsőítő beszéd) megtagadására, a mintegy tiltakozó kivonulásra, a rendszer értékeitől való szimbolikus elzárkózás egyik fontos fajtájára gondolhatunk itt, s ezeknek valóban komoly egzisztenciális tétjük is volt.” In T. Szabó Levente: „A hallgatás alakzatai: öt kérdés.”. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. I. m. 49-61. 49.

[32] Erre céloz Ungvári Zrinyi Imre is az értékek, értékszociológia kapcsán: „az értékek kommunikációjának problémája a politikai rendszerek alapviszonyainak problémája is”. In Ungvári Zrinyi Imre: i. m. 58.

[33] Kivételt képez a puccs esete.

[34] Vö.: „Logikus — a kelet-közép-európai abszurd irodalom ezt a fiktív elemeket összekötő logikát viszi a végletekig —, hogy amennyiben a másik a felelős mindazért a rosszért, amellyel kétségtelenül szembesülünk, akkor az első lépés, hogy ki kell deríteni, ki az a másik, ehhez szükségünk van a titkosszolgálatokra, a bűnösök földerítésére, elítélésére és az ítélet végrehajtására. A premissza téves és a vád koholt ugyan, de mindaddig nem okoz ez gondot, ameddig a rendszer működik.” In Selyem Zsuzsa: „Irodalom és politika”. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. I. m. 89-107. 95.

[35] Valószínűsíthető, hogy az iskola majd’ minden tagja megbélyegzett. Csak a megbélyegzés mértékében lehetnek különbségek.

[37] A képen kívüli hangról bővebben: Doane, Mary Ann: „A film hangja: test és tér artikulációja”. Ford. Fürstner Klára és Pataki Katalin. In Apertúra. Filmelméleti és filmtörténeti szakfolyóirat. [http://www.apertura.hu/2006/tavasz/doane/index.html és köv.].

[38] Banu: i. m. 33.

[40] A kérdésről bővebben: Arnheim, Rudolf: A vizuális élmény. Az alkotó látás pszichológiája. Ford. Szili József és Tellér Gyula. Budapest, Aldus Kiadó, 2004. Kiemelten: 138-141.

[41] Vö.: Ua.; A figyelem ilyen irányíthatósága vehető észre itt is: http://www.youtube.com/watch?v=_4dyRGmTc6M&feature=related, 3:12-3:15, hiába van látás gátló akadályként jelen az ablakszárny.

[43] http://www.youtube.com/watch?v=pJWfs7_tdmU 0:18-1:58. E részlet mintha még csak felvételre készülődés lenne.

[46] A youtube-on nem található részlet. A felidézett képsor: http://www.youtube.com/watch?v=YV6v2Hwe3Fs&feature=related, 1:32-1:37.

E tanulmány a Szövegek között-sorozat XV. kötetében jelent meg. (Szövegek között XV. Szerk. Fried István, Kovács Flóra, Lengyel Zoltán, Szeged: SZTE BTK Összehasonlító Irodalomtudományi Tsz., 2010.)

A tér problematikája Karácsonyi Zsolt A nagy Kilometrik című kötetében

„Így lesz a pont ezernyi kilométer,
és mindegyikben őrzi önmagát”
(Millimetrik és kilometrik, 5. old.) [1]
 
 
Jelen írás Karácsonyi Zsolt A nagy Kilometrik című verseskötetét a tér problematikája felől közelíti meg, így nem „tér” ki, nem elemzi hosszasan a Karácsonyi-kötet romániai irodalomban elfoglalt helyét, vagyis nem tárgyalja azon parallelizmusokat, amelyek fellelhetők a mai romániai magyar és román irodalomban. Kétségkívül, ezen parallelizmusok jelentős helyet kapnak a kötetben, elég a pillangó, lepke motívumra, mely motívum visszatérő eleme akár a Mircea Cărtărescu regényeknek, akár a Nichita Stănescu verseknek, vagy a herceg figura emlegetésére gondolni.
            Rögtön a kötet kezdő verse Karácsonyi térkezelését hivatott elővetíteni. Az utolsó versszakban említett „Így lesz a pont ezernyi kilométer”-sor (5. old) teremti meg a lehetőségét annak, hogy az Első csomó versben feltűnő színvonal (kiem. K. F.) − a pontra való rájátszásként, illetve a pontok vonallá alakulása által −, továbbá a vonal térbeli megfelelője, a fonál tematizálja a kötet központi problematikáját, vagyis a térérzékelést. A szerkesztési elv szintén a pókfonállal emelődik be. A térfogalomra rászövődik a határ, a nyitottság-zártság, az univerzum, a profán fogalma és az említett fogalmak kérdésköre. E problematikák ily módon nem választhatók el élesen egymástól, sőt mi több: „egymásba szövődnek”. A sző szó gyakori feltűnése nemcsak a szerkezetre utal, hanem magára az irodalomra is. A kötet létrehozó én az álmok szövése mellett (az álom és vele párhuzamosan a szövés többször visszatér), az anyagot, a szövetet, a textust szövi, ugyanis „A poezia: szent, erős lepel,/és marhabőr” (A nagy Kilometrik, 59. old.). Ennek a „lepelnek” az összetevői, illetve az anyagra írt betűk kiléphetnek saját terükből, átléphetik territóriumuk határát, más térbe léphetnek be, így valósítva meg az intertextualitást, továbbá az interpretációk sokaságát („elengedi betűit már a mondat,/így hívja elő önmagát”, A nagy Kilometrik, 61. old.).
A határ és annak folyamatos módosulása a legerőteljesebben kimunkált problémakör a kötetben. A folyamatos módosulás lehetőségét oly anyagok mutatják be, amelyek halmazállapotuknál fogva nem rendelkeznek állandó alakkal, tehát állandó határral sem. Ezen anyagok a kötetben a köpés és a víz. A köpés említett természetét hangsúlyozza a „mint köpésének állaga,/ pont olyan alaktalan lett e hosszú, nyúlós éjszaka.”-részlet (Marco Polo, 25. old.). E köpés, illetve a köpések sorozata burkolja be a földet. Bevonva, határára egy más réteget visz rá. Jóllehet e réteg lefedi a földet, Marco Polo énekét hallani lehet, hiszen a köpések, legalábbis az első köpés tőle ered, így az az ő territóriumából szakad ki. A kiszakított anyaggal − tekintettel arra, hogy az birtokolja az adott territórium attribútumait − Marco Polo tompítja a föld territóriumának már meglévő jegyeit, lefedi őket, és a saját territóriumává alakítja a földet, megvalósítja a territorializációt.[2] Karácsonyi könyvében több versben visszatér a lefedés folyamata, egy oda nem illő anyag rákenése egy másik anyagra. Azon anyag szerepét, amelyre majd rákerül egy másik, betöltheti ember is a Levél a bolti eladóknakban. Az eladókra rákeni a versbeli én a margarint, majd erre az új határoló anyagra szeleteli rá az uborkát. A folyó ehhez hasonlatos lefedést képes véghezvinni, bár a bevizesített lábon csak rövid ideig marad meg a folyó anyaga, a víz, hiszen a láb megszárad. Azzal, hogy a lábközét érinti a víz, a szexualitás megjelenik ebben a kapcsolatrendszerben („ha lábad közt a fiatal víz/ beszélni kezd, pletykát fecsegni”, A folyó, 45. old.).
A folyó vizsgálata visszavezet a territóriumból kiszakítás kérdésköréhez, ugyanis a versben megjelenő én, ha híd lenne, önmagát „kirántva” lépne be a folyó állandóan változó territóriumába. E folyamat már egy erőszakos cselekedetet jelenít meg. A fájdalom ellenkező irányú típusa sejlik fel A tánc enciklopédiájának (körtánc)-ában, ahol a fájdalmat az a test szenvedi el, amelybe egy másik hatol, s amelybe „karmol”, amelyet „hasít” a másik, még ha az a másik az élet is. A más anyagba való belépésnek a rontó, romboló célját a szúval példázza a kötet, hiszen a szú a más anyagú territóriumból újra és újra kirág egy darabot. Addig folytatja ezt a cselekvéssorozatot, míg „látjuk magunkat/ levetkőzni a sejtekig” (Music Pub, éjfél, alámerülés, 27. old.), míg majdnem tökéletes territorializáció valósul meg, ám a szúnak a tökéletes territorializáció sohasem sikerülhet, ugyanis egy sejt, egy darabka mindig marad a másik anyagából. A Music Pub, éjfél, alámerülésben a hajó említésével a visszacsatolás technikája tűnik fel. A kötetben korábban szereplő Titanic. Talált. Süllyed.-ben olyan territóriumkezelés jelenik meg, ahol a másik territóriumába lépés nem a túlélésért, nem a rombolásért történik, csupán eredmény, az elsüllyedés eredménye. Mind a kagyló szenved attól, hogy egy tőle idegen anyag fúródott a territóriumába, mind a hajó szenved az elsüllyedés tényétől, a tenger territóriumába merüléstől, attól, hogy egész teste már a tenger terében van.[3] A „gyöngyöző kacagás” (22. old.) kifejezés két értelmezési lehetőséget nyit meg: egyfelől, a territóriumban létezés ezen módját sátánivá alakítja: mintha a tenger mélyére süllyedés a sátáni teréhez való közeledés lenne, és e hajó − már csak a hírnév utáni vágy miatt is − a sátáni attribútumait birtokolva, mint maga a Sátán, reterritorializációs aktust hajtana végre, azaz ismét birtokba venné saját territóriumát, közeledne lefelé, a Pokol felé; másfelől − s ez az interpretáció az adott kérdéskör szempontjából ugyanúgy helytálló lehet − a kacagás arra a bevágásra, arra a formára utal, amely a hajó testén az ütközés pillanatában keletkezett. Szintén a testtől idegen anyag testbe kerülését festi le a Harald, a gyermek, sőt az alkohol és a víz folyékony halmazállapotú létének egyezésével még a köteten belül megteremthető humort is prezentálja („felhajt érted egy pofa sört,/vagy olcsó, gyönge kölnit”, 48. old.).
Az egyik territóriumból a másikba kerülést, illetve a kiszakadást alkalmazza a „huzat”-motívum, amely a második versben tűnik fel, ahol a pókháló kapcsán az érintéssel mutat közös jegyeket. Az érintés miatt − amellett, hogy a pókháló megszakad − kis csomó alakul a fonálon. Ugyanez a jelenség figyelhető meg akkor, amikor a pókhálót „léghuzat” szakítja szét. A huzat mint a hálótól idegen „anyag”, a háló territóriumát rongálja. Az érintés vagy a huzat e folyamat során egy testet is létrehoz a már meglévő anyagokból („már testnek hívod azt,/ mi összeáll”, Első csomó, 9. old.). A Jelben lévő „űr huzatja” (11. old.) a más territóriumba lépés következményét Ikarosz történetének felelevenítésével szemlélteti („Tizenkettő, a déli napsütés a székre csap,/ még vagyok valaki,/ és leadok néhány jelet, hogy jeltelen/ is tudjak izzani”, 11. old.).
Szintén a határban és a territórium egészében bekövetkezett olyan változást, amelyet külső tényező idézett elő, illusztrálja a Delfinbálnában a lyuk a fazékon, Az igazságvonalban a „csorba szegélyű pohár-paródiák” (26. old.).
Karácsonyi könyvében a határ nemcsak térbeli határt jelöl, hanem időbelit is. Az időbeli határ fogalomkörénél megjelenik mind a határ, mind a határtalanság ténye. A Zárjel a tíz perc időtartamra hivatkozásával az előbbit, míg a Titanic. Talált. Süllyed. az „időtlen” említésével az utóbbit képviseli. A Gyorsjel című vers egészét idézni szükséges:
 
„Mi volna gyorsabb, mint a szerelem,
e furcsamód feltáruló idő,
a mozdulat, az el se billenő
felé halad, és egyértelmű lészen.
Romantikátlan és mindig tettre készen,
Figyeld, ahogy másolt terekbe nő.
Mert ott vár rád, ki tiéd lesz egészen,
ki versed végén annyi, mint a rím.” (13. old)
 
A „másolt terekbe nő” a(z) (mítosz)újraírás technikáját sejteti. Mivel Karácsonyi Zsolt beemelte A nagy Kilometrikbe e technikát − még ha csak a sejtetés szintjén is −, a térbeli és az időbeli határtalanság, a dimenziómozgatás a kötet sajátos attribútumává vált.
            A határproblematikával (ha nem annak része) a legszorosabban a nyitottság-zártság kérdésköre érintkezik. Az ablak nyitottságának egy sajátos megjelenítése az, amikor annak helye említődik. Az én sem a keretről, sem magáról az ablakról, csupán az „ablakom helyé”-ről (Kagyló kiszól, 34. old.) nyilatkozik. A ház része ez is, pontosan úgy, mint a pókhálóé a szálak közötti keretezett terület − melyen olyan módon „árad” át a levegő vagy a „huzat”, mint az ablak helyén −, pusztán e „terület” a köztesség állapotának lehetőségét is magában foglalja. Jóllehet része a háznak vagy a hálónak, a kintnek, a másik territóriumnak szintén eleme. A levegő, a huzat éppen ezért, minden akadály nélkül beléphet e térbe. A keret az egyetlen, ami jelzi a territóriumváltást (ha egyáltalán lehet territóriumváltásról beszélni). Ha az ajtót, az ablakot kinyitja az én (ez csak akkor lehetséges, ha maga az ajtó, illetve az ablak létezik), akkor az utóbb tárgyalt folyamat definiálása egyszerűbb, hiszen a nyitás által a territóriumok határának − a kint és a bent territóriumának − tágítása adott. A két territórium eggyé olvad (Optimista költemény).
            A zártság-nyitottság sajátos fajtáját testesíti meg a tenger és az űr zártsága-nyitottsága. Az elsüllyedt hajó a Titanic. Talált. Süllyed.-ben a tenger mélyén fekszik. A víz felszínéről nem látható, a sötétség elfedi, a tenger mély kékje „bezárja”. A hajó territóriuma fentről nézve a tengerével egyenlővé vált, azaz nem érzékelhető.[4] Az űrrel kapcsolatos térkezelés abban különbözik, hogy annak zártsága csak a zártság megszűnésével említődik a Jelben. Az űr úgy alakult a Földről nézve nyitott térré, hogy valaki felugrott, és e mozdulat eredményével, vagyis az űrbe jutás által, illetőleg annak megkísérlésével[5] az űr territóriumát kinyitotta, kiszakította. A „déli napsütés” ennélfogva „csap” a székre (11. old.), nem pedig valami finomabb módon éri el a tárgy felületét.
            A territórium problematikájához szorosan kapcsolódik a kötetben a profán kérdéskör. Bevezetéséhez a szent és a profán szembenállását használja fel a kötet.[6] „Az égi, titkos drágakő” (Sziklazsír, 31. old.) így kerülhetett le a profán térbe. E térbe esik le, ahol az égés „pokoli” folyamatát zsírban − mely anyag a profán képviselője lehetne − kell elszenvednie; nem csökkenti ezen anyag jellemzőjét a szikla előtag sem.[7]
            A profán tematikája a kötetben két, élesen el nem választható csoportra bontható: a szexualitás tematikájára és az evés, ivás tematikájára. A határ elvesztése, a határtalanság mind a kettőhöz kapcsolódik, tekintettel arra, hogy, akár a szexualitás, akár az evés és az ivás esetében − ha az evés és az ivás habzsolással jár, akkor mindenképpen − az egyén elveszti önnön határait. A Bátor Királyban leírt aktus természetéből következően, jellegzetes jegyeinek segítségével az eredménytelen szexuális folyamatot is bemutatja, míg A tánc enciklopédiájának (kantánc, némi lakkal)-ja a szexuális aktust valószínűsíthetőleg megelőző csókolózást írja le. Ez utóbbi a másik határaiba való belépés ábrázolását még egy vonással toldotta meg: a pár/párok egészségi állapotának, illetve „egészhez” viszonyított állapotának lefestésével. Az „egymás nyomát harapják/ frissen épült fogsorok.”-egység (54. old.) ezen állapot érzékeltetésére szolgál amellett, hogy a territórium-problematikát is maga után vonja. „A frissen épült fogsorok” alighanem műfogsorok, amelyek idegen anyagok az emberi szervezetben, azaz az emberi szervezet territóriumába került idegen anyagok.
Mivel a csókolózás a folyó partján történik, A folyó című versnél már tárgyalt határ folyamatos módosulásának aspektusa szintén végigvonul. Az Erdélyi nők dicsérete a szexualitás attribútumait aktiválva ugyancsak felmutatja a más territóriumba lépést. A nagy Kilometrik „megszabadít fehérlő sejtjeidtől” (60. old. ) sora a kifordulás, a körvonalvesztés pillanatára utal. A körvonalvesztés az, ami − bár különböző eredménnyel és különböző folyamattal − az evés és az ivás túlzó mértékénél megjelenhet. Nem véletlen, hogy az idézett egység fölött pár sorral olvasható: „s a lágy időbe tűnő alkoholt”.
            A profán-tematika második csoportja a kocsma-képpel erősödik. A túlzott fogyasztás a „kocsmában lét” jellegzetessége. A habzsolás mozdulatára játszik rá a „kocsmákon át” kifejezés (Az igazságvonal, 26. old.), ugyanis az evés, az ivás kapcsán megjelenő és a kocsmák szakadatlan látogatása esetében feltűnő ismétlődés ugyanaz. Az ismétlődéshez kapcsolódó mozgássor megegyező. A habzsolás során az egyén folyton-folyvást a szájához veszi az ételt, illetve a poharat, eszik vagy iszik, az adott tárgyat lerakja, majd a folyamatot egyre megismétli; a kocsmák „látogatása” esetében: a személy belép a kocsmába, iszik  (a habzsolás mozdulatsorát hajtja végre), majd kimegy; ezt a cselekvéssort realizálja minden egyes kocsmában, ahol megfordul. A két folyamat eredménye lesz egyrészt az, ami Az igazságvonalban feltűnik: „beleim sarával/ meghúzom az igazságvonalat” ( 26. old), másrészt az a körvonalvesztés, amely A tánc enciklopédiájának (Kolozsvár banzáj)-a sorában említődik: „szertegyúrtak, összementem” (55. old.).[8]
A Bátor Királyban, továbbá a Harald, a gyermekben a kocsma-motívum ugyancsak jelentős, ám az előbbiben a szexualitás hangsúlyosabb, az utóbbiban pedig a mítoszteremtés Mircea Eliadénál elemzett jegye[9], jobban mondva annak sajátos vetülete, amely nem riad vissza a humor forrásának létrehozásától sem. Az Eliade által tárgyalt rituálé mögött egy isteni modell húzódik, így a szent kategóriájához köthető. Tekintettel arra, hogy a Harald-történet − az irónia eszközét tartalmazva[10] − mítoszként működik, és a lánykeresés motívumát mint a házasság előtti rituálé rituáléját alkalmazza, a rituális attribútumait viseli magán. A rituális ránehezedik pozitív aspektusával a szövegre, ezért az alkoholfogyasztás jegye nem lehet markáns, csak úgy jelenhet meg, mint a humor egy újabb válfaja. A kölni „felhajtásának” lehetősége az olvasó nevetését eredményezi.
A szexualitás és a vegetatív lét beemelésével teremtődhet meg a tér kérdéskör oly jegye, amely az embernek a testi folyamatait helyezi előtérbe, és amely a kötet egészének territóriumproblematikájához kapcsolódni képes. A territórium kérdése ily módon behálózza a kötet egészét, minden alproblematikában a territórium fogalma marad központi így alkotva meg a szövés Karácsonyi Zsolt által ismertetett módozatát.


[1] KARÁCSONYI Zsolt: A nagy Kilometrik, Budapest, Magvető, 2006.
[2] A territorializáció kérdéséhez Gilles Deleuze fogalomrendszerét volt szükséges segítségül hívni.
[3] Ugyanis csak a hajótest egy hányadának kellene a tenger vizével érintkezni, annak territóriumában elhelyezkedni.
[4] Itt megjegyzendő, hogy − mivel a tenger terébe süllyedt − a hajó a tenger territóriumába hatolt, így a tenger territorializálta őt. A fentebb tárgyaltak okán megállapítható, hogy a territorializáció ténye a Titanic. Talált. Süllyed.-ben két módon is megjelenhet: a, a territorializáció folyamata a sátánival vagy b, a tengerrel megy végbe. (Ha a hajónak van/vannak olyan kabinja/kabinjai, ahova a víz valamilyen oknál fogva nem hatolt be, akkor azt/azokat a tért/tereket önálló térként/terekként kell kezelni.)
[5] Csak a „kísérletet” említjük a fentebb idézett Ikarosz-történet okán. Az Ikarosz-történet megjelenését a Karácsonyi-kötetben a Harmadik csomó című vers űr-tematikája is alátámasztja, ugyanis a versbeli én a vékony vonalat nem tudja átlépni.
                „Mondhatnám azt: egy csomó ponthoz értem,
de megérintem, és egy vékony vonal
                húzódik közte és közöttem,
                és emiatt: határnak nincs nyoma.
                E csomópontból indult el a nap,
                s aztán a pálya lassú körei.” (17. old.)
A határ azért nem jelenhet meg, mert tényleges „territóriumválasztó” nincs, a vonal is pusztán képletes entitás, hiszen Ikarosznak nem kell a naphoz hozzáérni, anélkül is lezuhan.
[6] Tekintettel arra, hogy a szent és a profán csupán a territóriumproblematika prezentálását szolgája ezen interpretáció során, továbbá, hogy az interpretáció nem tárgyalja e két fogalom és kör oppozícióját bővebben, nem térek ki Mircea Eliade Le sacré et le profane könyvére. [ELIADE, Mircea: Le sacré et le profane, Paris, Gallimard, 1965.]
[7] A sziklazsír kifejezés oppozíciót jelenít meg a szikla és a zsír halmazállapotából adódóan; jóllehet a zsír fagyott állapotában szilárd lehet, az égésnél folyékony halmazállapotot vesz fel.
[8] Ez utóbbinál nem felejtődhet el az a tény, hogy a versben a Narkomin is szerepet kap; az adott részlet az alkohol megjelenése miatt tárgyalható mégis e csoportban.
[9] ELIADE, Mircea: Le mythe de l’éternel retour, Paris, Gallimard, 1969.
[10] Az irónia a kötet egészében hangsúlyos. Lásd pl.: Kagyló búcsúja egykori önmagától, 32-33. old.

 

Roncsolás, csont… elzártság (Csepregi János: Ímé, a test…)

(Csepregi János: Ímé, a test …, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége – Napkút Kiadó, 2008.)
Csepregi János Mindennapi legendák című novelláskötetét követő verseskötete, az Ímé, a test…, négy nagyobb egységet vonultat fel, a néhány vény nélkül kapható haiku, az Apokalipszis, A tumorsejtek metafizikája és A határ egyik oldalán című egységeket. Mind a négy egységben a halál a vallásos tematikával összefonódva úgy kap hangsúlyos pozíciót,  hogy a roncsolás, a csont és az elzártság mint a halálra utaló visszatérő képek sorjáznak.
            A roncsolás elsősorban a betegséggel, a betegség okán megjelenő beavatkozással, a kemoterápiával való összefüggésében jelenik meg. A kötet példát szolgáltat mind a beavatkozás pillanatának („pogány kézben a penge/tested az oltár”, 11., Bálvány áldozat), mind a beavatkozás utáni állapotnak a lefestésére („füstként tapadnak/ koponyádhoz/ izotópoktól ritkuló/ tincseid”, 38., Szökell), illetve arra, hogy ezen állapot nemcsak a beavatkozást elszenvedőre van kihatással, hanem az azt szemlélőre is, aki bár majd más formában, saját maga ugyancsak részesül a roncsolás, a „zúzás” aktusában a beavatkozást elszenvedő halála után („kertünk fáinak/ zörögve hulló levelei/ szétzúzzák az arcomat”, 48., Üres szék az asztal mellett).
A beavatkozás folyamatára való utalásként is többször feltűnik a kötetben a seb képe, amely emellett még a foghíjas száj, továbbá a csuklóba ütött szeg képére szintén rájátszik. Az előbbi, a foghíjas száj motívuma, egyrészt a „teljes lét” viszonylagosságát hangsúlyozza a keddben, másrészt az Apokalipszisben az elmúlás öregedés általi megvalósulását mutatja be. Az utóbbi, a csuklóba ütött szeg-motívum, beemeli Krisztus alakját, méghozzá úgy, hogy közben a roncsolás és a csont képeinek elválaszthatatlanságát állítja előtérbe („csuklódba szalad a szeg”, 16., In conspectu mortis, péntek; „nyíljon meg bennem is végre/ az ércízű csonthéj”, 55., Helyszínelés, VI. stáció). A Helyszínelés VI. stációjának „ércízű csonthéj” sora már a csontba való behatolás utáni állapotot festi le, így tehát a Kitaszítva „csonthéjon koppan a csőr/ magházad reccsen” (13.) részletének mozdulatsora egyszersmind a VI. stáció adott sorát megelőző mozdulatsorra rímel. A Szökell a brutalitásnak nem a fentiekhez hasonló fajtáját alkalmazza, hiszen e vers a csonthoz való közeledést a csonthoz közeli anyag elfogyasztásának, lemarásának ábrázolásával érzékelteti aközben, miközben a csont belsejének megtámadását már ismertként kezeli: „miközben a rák/ sárgás karmaival/ apadó velejű/ csontjaidról/ húst kapar” (39.). Ezek után nem meglepő, hogy a kötet a halál bemutatását az élet csontokból való lassú eltűnéséhez köti: „apránként szökik/ csontjaidból az élet” (42., Bontásra ítélve). Ehelyett sokkal meglepőbb az, hogy a szombat a csont-képpel párosítja az élet megújításának aktusát. Az élet ismételt lüktetése itt egy megszólítotthoz tartozik, míg a halál elszenvedése kapcsán Krisztus alakját véljük felfedezni („mindennap meghal/ hogy kínjával forrassza/ megtört csontjaid”, 17., In conspectu mortis, szombat). Ennek megállapításakor nem hagyható az sem figyelmen kívül, hogy a szombat című részlet haiku.
Az említett In conspectu mortis haiku-sorozatában az elzártság problematikája szintén felsejlik, amely problematika Csepregi kötetében a sírban való léthez kapcsolódik a legerőteljesebben. A szerda-haikuban – ahol szintén látható a Krisztusra való utalás – a sírban való lét még mindig kötődik az élethez, lévén, hogy a halál utáni állapotban még mindig részesül az egyén az élettel való érintkezésben. A szerző ezen érintkezést Krisztus alakjára való utalással emelheti be („mindennap hallgat/ csendjéből a sírodba/ élet szivárog”, 16.). A Gyász című, nem a fenti sorozatban lévő haiku a halál utáni test élethez kötődését jeleníti meg. Itt nem Krisztus alakja tűnik fel, hanem a test földdel való viszonyrendszere. E vers a földbe zárást a föld méhébe zárásnak tulajdonítja, és ezáltal a méh attribútumait applikálva egy új, lehetséges élet képét vezeti be („engem méhébe föld zár”, 13.), amely képre a Zet fog válaszolni, amelyben pedig a szerző a halott test élők világába való ismételt belépését már az „új”, kissé átalakult formában megjelenő test roncsolását előrevetítő cselekménysorral írja le. A test mészként, majd krétaként él tovább e gondolategyüttesben („sír nyög ahogy lehorzsolja/ oldalát a súrolódó kréta”, 43.).
Csepregi az elzárt lét kissé, illetőleg valamennyire nyitott aspektusát a test-lélek viszonya alapján rajzolja le. Ez esetben a testhez a zártság attribútumát társítja. A test az, ami el(/be)zár. Ez figyelhető meg A fény farag című versben („madártetembe zárva/ tintafoltos ég alatt: bensőnkben a lélek”, 62.). Ehhez hasonlatos még a Csak játékban bemutatott azon részlet, amelyben a lírai én az eltemetett macskák hangját hallja („s évek telnek el/ míg a föld alól halkan/ az ég felé szivárgó/ tucatnyi vékony/ macska hangot/ hallgatom”, 30.).
A betegség ábrázolásához párosul az elzártság lefestésnek legkeményebb és legkegyetlenebb típusa, amelynél az elzártság a roncsolás, a roncsolódás következményeként látható. A borda mint ketrec, a gépek mint őrök funkcionálnak („bordái ketrecében/ szűköl a lappangó/ köhögés […] foglyukként őrzik a gépek”, 40., A sokadik műtét; „negyvenkilónyi örökkévalóság/ a kórházi ágyhoz kötözve”, 48., Üres szék az asztal mellett).
Csepregi János Ímé, a test… című kötetében a fenti problematikák összefonódása vehető észre. A betegség kapcsán a beavatkozással együtt járó roncsolódás, illetve a betegség folyamányaként is értelmezett csontot érintő „csapás”, a súlyos betegség miatt bekövetkezett elzártság, majd a halál, így a test sírba zárása egy láncolatot alkot. A kötet méltatásakor ne feledkezzünk meg Czipor Adrienn nagyszerű illusztrációiról sem. A kötet borítóján található illusztráció a test sírba zárását, a röntgennel átvilágított állapotot, továbbá a betegség következtében megmutatkozó arcnélkülivé válást, a tekintet hiányát a lehető legmegfelelőbben szemlélteti. A kötet illusztrációi az említett állapotok milyenségének lényegét prezentálják, és ily módon a versekkel mintegy párbeszédet folytatnak.