A feledékeny emberek betegesek (3/2)

A nőkkel hogy állsz, kérdezte, miközben száját törölgette a fehér szalvétával.

Fontos ez?

Igen, más szinte nem is számít. Talán titok?

Nem, nem az. Senkim sincs. Elég ennyi?

Mindketten tudjuk, hogy ennyi nem elég, mondta.

Miután a szakács megint elterült valahol, Figaró volt olyan kedves és elemelt nekünk két palack száraz furmintot, ő maga nem ivott, állandóan újdonsült pisztolyával hadonászott a meleg, párás levegőben. Miközben mi lassan elmerültünk az emlékek bomló mocsarában.

Jársz még kezelésre, kérdezte.

Nincs semmi baj, megtanultam kezelni magam.

És gondolom, ebbe senki más nem fér bele.

Ujjait összekulcsolta az összegyűrt szalvéta fölött és ráhajtotta a fejét.

Elfáradtam, fiam. Meg akarok halni.

Figaró ekkor rám szegezte fegyverét.

Nyomás, mondta, tűnjetek el. A bicajom marad.

Ekkor baljós érzésem támadt.

Nyugi, Figaró, ülj le közénk, igyunk egyet. Aztán mindenki megy a dolgára.

No jó, nem bánom, mondta. Csak kipróbáltam, milyen lehet a fegyver szava, ha belőlem tör elő a hatalom mámora.

Az utolsó mondatot ritmikusan tördelve adta elő, mint valami tengeren túli fenegyerek. Apámmal nagyot nevettünk.

Ekkor fél kettő volt. Késik, gondoltam. Vagy el sem jön. Egy telefonos ígéret semmire sem garancia, esetleg kopik a memóriája, vagy balesetet szenvedett az ide vezető úton. Valószínűleg szarik az egészre. Illanó öntudat, kacagó bűntudat.

Egyébként is, olyan banálisan tervszerű terveket szövögetek, gondoltam, melyeken ő szempillantás alatt átlát, hiszen van érzéke az én titkolt, de valójában túlfűtött színpadiasságról tanúbizonyságot tevő totalitárius családegyesítő vízióimon. Azzal nem számol viszont, hogy minden egyes találkozást utolsónak gondolok. Szerinte csak lemondó alkat vagyok.

Remélem, nem jön el, mondta Dórémi. Ne akarj mindig bokszot, ahol a szorító kötélhágcsóját alakítod. Szerinted azzal, hogy összeterelsz egymást gyűlölő embereket és körülöleled őket egy elárvult alkalom ürügyén, szóval, ha azt hiszed, ezzel bármi, vagy akárcsak valami is megoldódik, ráadásul pont a te életed lesz az? Elég rád nézni, és az ember kénytelen másfelé fordulni. Persze, illedelmes leszek, és gondolom ő is, hiszen te ezt szeretnéd látni, nem? Hogy minden rendben, igen, el lehet játszani, még nevetni is lehet, de akkor sem tartom jó ötletnek, hogy idehívtad, mert tudom, látom, érzem, megint megpróbálod azt, ami nem a te dolgod, cselekedned kéne már, nem a rühes közvetítőt játszani két múltbéli árny, és egy élőhalott között, neked kéne már élned, végre, helyettünk is akár.

Csak látni szeretnélek benneteket egymás oldalán, mondtam.

Talán még fényképet is akarsz? Közröhej. Ne légy önző, a pillanat nem egyedül a tiéd. És hogy lehetne neked édes az, ami másnak keserű?

Hogyan?

Költői kérdés volt…

Bocs.

Figaró nagy érdeklődéssel figyelte párbeszédünket, közben pisztolyát igazgatta ujjai között, mint valami ékszert.

Nekem ez gyanús, mondta. Egyébként sem bíznék olyan emberben, aki elcseréli fegyverét egy lepukkant biciklire. De maguk rokonok, vagy mi. Ráadásul még várnak is valakit, legalábbis egyikük. Szintén rokon? Mert lehet haver is. Régi haver, értik, egy régi, elintézetlen üggyel a kalapja alatt. És itt jövök a képbe én. Fogom a marokfegyvert, elegánsan, de mégis lezserül, és azt mondom, nicsak, és bumm. Olcsóért. A bibi az, hogy töltény is kellene, értik.

Fogd be, kölyök, szólt Dórémi. Neked az a feladatod, hogy kiszolgálj, és töltények helyett elégedj meg a borravalóval. Hiszen jobb egy kis apró, mint egy törött csukló, nemde?

Maguk bolondok, válaszolta Figaró. Pontot tehettem volna az ügyre. Minek bonyolítani az életet?

Azt hiszem, mégsem áll az üzlet, mondtam.

Nono, azt már nem.

Dehogyisnem. Ne haragudj, apa, mégsem tudlak megajándékozni ezzel a kerékpárral.

Sebaj, úgyis elszoktam már a száguldástól.

Azzal a pisztolyt egészen egyszerűen kicsavartam Figaró kezéből, mint kullancsot bőr alól szokás. A fiú nem állt ellen.

Menjünk, mondta Dórémi. Eleget láttam itt. Sivár egy hely.

Ezek után végképp nem volt kedvem a hotelhez, de ezzel nem voltam egyedül.

Figyelj, Leó, tudom, hol lakik. Menjünk oda. Maximum kelletlenek leszünk, ami nem újdonság, mondta Dórémi.

Akkorra már teljesen védtelenül fogadtam bármilyen mentő ötletet, hiszen összes ábrándom a sárban fuldoklott. No és az eső. Sűrű szálú függöny, csontig hatoló. Legyen, gondoltam.

Ha gondolod, mondtam.

Nyelvjátékok nimfák körül

„Lesi Zoltán költő” – írja a Daphnis ketskéi fülszövegében Szepesi Attila, az elsőkötetes szerzőről,

 

hiszen a költő „nem okoskodik”, hanem az anyanyelvet hagyja érvényesülni, gondolkodni. Milyen nyelven szólal meg ez a költészet? A könyv címe és a mottója (Berzsenyi idézet) már jelzi, hogy valami történik itt a nyelvvel.

A mottó irányadó lehet az olvasás tekintetében: „Hogy ortográphiám és interpunctióim hibások, igen tudom; ennek oka az én tanulásom módjában és charakteremben van.”. Felkészíti az olvasót és felmenti saját magát abban a tekintetben, hogy az archaizált versektől nem várható el a nyelvtörténeti hűség – ha a kötet olvasásmódját Berzsenyihez és korához kötjük –, valamint arra is rámutathat, hogy a hibák, nyelvi játékok, esetleges nyelvrontó elemek mint eszközök vannak jelen a kötet verseiben.

Az idézet erőteljesen kijelöl egy irodalmi hagyományt, ugyanakkor jelezhet egyfajta kánonon kívüliséget is, hiszen felidézheti Kölcsey Berezsenyi kritikáját, s így akár egy irodalmi vitát is az olvasó eszébe juttathat. Berzsenyi Dániel költészetének megidézését motívumok szintjén a „barna Lolli” és a többször előkerülő Zephyr szó is erősíti (Tánczoló Hórák; Musákhoz;Bikficz).

Hiba volna azonban ezt a kötetet kizárólag Berzsenyi költészetéhez kapcsolni. A Daphnis ketskéi nem szerepvers-kötet, mint Weöres Psychéje, és nem csupán egy korszak irodalmához kapcsolódik. Az archaizált nyelv és az ókori motívumok használata persze erősen a klasszicista irodalomhoz köti, de intertextuális vonatkozásokban sokkal szélesebb hagyományt szólaltat meg. Lesi Zoltán verseiben nem csak „Lolli” bújik meg, de olyan vonatkozásokkal találkozhatunk, mint:  „Eliramlik / a lángsugarú nyár”; aztán: „fenség, / eljön a tél is?”; valamint: „mindégnapi gyógyszerem / add meg nekem ma…”. A Petőfi-idézetet nem lehet nem észrevenni, ahogy a Miatyánk kiforgatása is nehezen kerülheti el az olvasó figyelmét, ám a Babitsra utaló allúzió már nem ilyen egyértelmű, de feltétlen felidézhet egy kötetcímet (Herceg, hátha megjön a tél is).

A görög kultúra jelenléte is meghatározó. Daphnis a görög mitológiában a sziciliai pásztorok hérosza és a bukolikus költészet feltalálója, egy nimfa és Hermész fia. A pásztorköltészet mint az idilli, természeti lét, a szerelem költészete Lesi Zoltán verseire szinte kivétel nélkül érvényes. Tartalmi szinten is merít a görög kultúrából, mítoszok szereplői (Nárcis, Páris, Heléna), istenek (Zeusz) is szerephez jutnak (Nárczis némasága; Páris; Ursa Major).

Lesi Zoltán lírai érzékenységét dicséri, hogy a kötetben különböző versformákkal él, ezek közül a legszembeötlőbbek a szonettek. Rímei leggyakrabban az abab abab cdc dcd klasszikus képlethez igazodnak (Páris; Mezzetin), bár változatokat is felfedezhetünk, főleg a háromsoros versszakok képlete tér el cde cde módon (Álmafák árnyán; Lerágott csont).

A költő azonban nem csak a verselés területén jeleskedik, az olvasót többször nevetésre készteti nyelvi humorával. A humor forrása sokszor az oda nem illő szavak használata, ahol nagyon erőteljesen kiütköznek a stilisztikai, nyelvtörténet szempontjából időbeli különbségek. Olyan elemek beépítésével él, amelyeket az archaikus nyelvhasználat kivet magából.  Ezekre jó példa lehet a „Gyöngyfényű popsik” (Páris), a kötet nimfáihoz képest a „nimfomán túzok”, vagy különböző tárgyak megjelenítése: „Eltévedt hajnal-madár, / mélykékben fuldokló uszósapka” (Küprisz). A példákat lehetne fokozni a „hangos reklám”, a „Diszkófény, bálba’ / tánczoló Hórák” típusú nyelvi játékokkal (Küprisz; Tánczoló Hórák). Máskor olyan képek váratlan ábrázolása teremti meg ezt a hatást, mint a Mezzetin idilli hangvételt megütő költeményben az „Összenyomott hangya” és a „Feltört ülep”.

A többértelmű kifejezések használata is jelentős szerephez jut. Kiemelhető ebben a vonatkozásban a „kell-bimbó”, ahol a kell, a kellem és a kelbimbó szavak egymásra játszása révén jut a jelentés sokszorosításához. A „ketskék” is többletjelentéssel egészülhetnek ki a Mádrigál vers kapcsán, ahol „ketseskén” ring a gém, így a kecsesség szó is az értelmezés körébe kerül.  Ilyen a „kegyló” szó is, ahol a kagyló mellett a kegy szó különválaszthatósága jut szembeötlő szerephez. A „kegyló” más szempontokból is érdekes lehet, zártsága és formája révén. Nárcisszal kapcsolatban (Nárczis kegylója ciklus), aki önmaga csodálatából nem tud kiszakadni a zártság, ugyanakkor a forma okán a női nemiszerv megfelelőjévé is válik („Szűz kegyló kínálja / magát egy jonatánért”).

Külön kiemelném az Árkádia és Amorett verseket, amelyek szinte tükörképversekként működnek, noha az egyikben „feredő leányok”, a másikban „feredő vitorlá /s”-ról van szó. A két költeménynek több azonos szókapcsolata van, változatlan formában, ismétlésjelleggel a „tsapódó víz”, a „zöld ruhátskák”, míg a „tíz vörösbegy”-ből kisebb változással „vörösbegyek” lesznek. Az Amorett tipográfiája ráerősít a „tsapodó víz” nyitóképre hullámzó sorai miatt.

A versek képiségét erősíti a domináns a színhasználat, legtöbbször a kék, sárga, rózsaszín színek fordulnak elő. Leghangsúlyosabb mégis a kék, mely érezhető funkcióval nem bír ugyan, de felidézheti Novalis kék virágját, mely a boldogság szimbóluma és a bukolikus alaphelyzethez is társítható, s a kék virág a nefelejcs szerepében fel is bukkan a kötetben.

A Daphnis ketskéi bővelkedik a nyelvi humorban, intertextuális vonatkozások, költői játékok jellemzik Lesi Zoltán formaérzékről is tanúskodó könyvét.  Mint első kötet remek munkának látszik, a versek egysége, összetartozása hangulati és formai szinten is kétségbevonhatatlan. Ugyanakkor az utolsó versek felé haladva már kezd egyhangúvá válni a koncepció, ami felveti a kérdést: vajon mennyire működtethető hosszútávon ez a típusú költészet? A versek egy időn túl már nem adnak újszerű élményt, talán pont az az egység, ami egyrészről a kötet javára írható, rejti magában a monotonitás veszélyét is, de szerencsére a Daphnis ketskéiben ez a veszély épphogy csak felüti fejét. A kötet összességében jól megszerkesztett, szellemes alkotás, s reméljük, hogy a fiatal író tarsolya még korántsem merült ki, és megismerhetjük önálló, stílusjátékoktól mentes hangját is.

Lesi Zoltán: Daphnis ketskéi, Bp., Fiatal Írók Szövetsége, 2009.

Die Geschichte der Welt ist die ‘Geschichte Gottes.’ Die Geburt der Zeit in Schellings Weltalter (Urfassung von 1811).

1. Fichtes Grundzüge des gegenwärtigen Weltalters und Schellings Weltalter: die Möglichkeit einer philosophischen Annäherung.

Nach der siebzehnten Vorlesung von Fichtes Grundzügen des gegenwärtigen Weltalters ist es grundsätzlich möglich den Begriff der ‘Zeit des irdischen Lebens’ von dem des ewigen Lebens, der göttlichen Ewigkeit logisch-philosophisch abzuleiten, aber Fichte selbst führt diese Ableitung oder Derivation nicht aus. Die Region der ‘göttlichen Dinge’ befindetsich zwar in der unmittelbaren Nähe der irdischen, aber die übersinnlichen Objekte jener Gegend jenseits der menschlichen Sphäre sind nach Fichte in einem gewissen metaphysischen Dunkel gehüllt. Also sind sie eher Objekte der Religion und des religiösen Glaubens, und die Aufmerksamkeit des Philosophen wendet sich darum vor allem der Periodisierung und Charakteristik der menschlichen, weltgeschichtlichen Sphäre zu.

Obwohl Schelling im Weltalter-Fragment auch mit der Weltalter-Problematik, also mit der Periodisierung der Zeit der Welt konfrontiert ist (wir untersuchen die Urfassung von 1811),[1] interessiert er sich Fichte gegenüber mehr für jenen theologischen Kontext und Bedingtheit des irdischen Lebens, jene Derivation der historischen Zeit aus der göttlichen Ewigkeit. Im Grunde genommen wird die Weltgeschichte (Naturgeschichte und Menschengeschichte) von ihm als die ‘Geschichte Gottes’ (oder mindestens als eine Folge davon) aufgefasst, als die stufenweise Entwickelung, Auseinanderrollen der Automanifestation der transzendenten Gottheit. Eine Periodisation der historischen Zeit fehlt also dem Schellingschen Bruchstück Die Weltalter, obgleich es eine Skizze davon in der Freiheitsschrift (1809) schon gibt. Aber auch in der Freiheitsschrift ist die Periodisierung der Menschengeschichte eigentlich eine sekundäre Frage: die historischen Weltalter werden auch dort immer nur durch das metaphysische Prisma der Selbstentfaltung Gottes untersucht.

Trotz diesem essentiellen Unterschied gibt es eine unleugbare philosophische Affinität zwischen Fichtes Gedankenwelt auf der einen Seite, und Schellings Weltalter und der früheren Freiheitsschrift auf der anderen: die Auffassung der menschlichen Freiheit als die eigene Tat, die Selbstbestimmung des Ich, stammt bekanntlich aus Fichtes Philosophie; und die Kardinalkonzepten ‘Sein’ und ‘Leben’ werden von Fichte und Schelling auf ganz ähnliche Weise voneinander differenziert (mindestens was das göttliche Leben betrifft, siehe die 17. Vorlesung in Fichtes Grundzügen, und beinahe überall in Schellings Freiheitsschrift). Letzlich, im Zusammenhang mit dem Fichte’schen Begriff der Religion als die ‘Setzung eines überweltlichen Seins’ mag man sagen, dass das Denken Schellings von allem Anfang an in dieses überweltliche, göttliche Sein aufzusteigen scheint, als ob er gerade die Grundidee Fichtes darstellen oder auseinandersetzen möchte, dass nämlich ‘alle zeitliche Erscheinungen notwendige Momente der Entwicklung des einzigen, an sich seligen, göttlichen Grundlebens seien’ (siehe die 16. und 17. Vorlesungen Fichtes).

Wir möchten also die Möglichkeit einer gewissen philosophischen Annäherung zwischen den Fichte’schen, beziehungsweise Schellingschen Auffassungen der Weltalter behaupten, obwohl es zugleich auch klar ist, dass Fichtes Interesse sich vorerst auf die weltgeschichtliche Zeit als Medium des Lebens des Menschengeschlechts richtet, während Schelling sich in seinen Weltaltern eher mit der Derivation der physischen Zeit aus der Ewigkeit und aus dem Ewigen beschäftigt. Demgemäss suchen wir die Antwort auf die folgenden Fragen: Wie hängt nach Schelling die physische, historische Zeit mit der Ewigkeit zusammen, das ist, wie fliesst die Zeit aus der Ewigkeit? Was sind, ferner, die metaphysischen, ontologischen Bedingungen der Schellingschen Theorie der Zeit?

2. Die Derivation der Zeit aus der Ewigkeit nach Schellings Weltaltern. Die erste Phase der ‘Geschichte Gottes:’ die übergöttliche, überzeitliche Ewigkeit.

Oben haben wir gesagt, dass nach Schelling, die Geschichte der Welt im Wesentlichen die ‘Geschichte Gottes’ sei. Nunmehr müssen wir diese Behauptung ontologisch verfeinern, weil die Weltgeschichte (etwa die Naturgeschichte und die Menschengeschichte zusammengenommen) seines Erachtens keinesfalls ohne weiteres mit einer ‘Geschichte Gottes’ substantiell identisch ist, indem es in der strenggenommenen Ewigkeit ganz und gar nichts ‘geschieht,’ wie wir sehen werden. Man kann aber wohl unterschiedene ‘Phasen’ in der göttlichen Entwicklung oder Selbstexplizitation wenigstens logisch absondern und bezeichnen, auch wenn im göttlichen Wesen auch keine Aufeinanderfolge von Ereignissen obwalten kann. Um der Geburtder Zeit nachgehen zu können, muss man also zuerst die Hauptphasen des göttlichen Lebens voneinander logisch unterscheiden, um genau zu sehen, auf welcher Stufe dieses Lebens die Zeit erst auftaucht.

Die erste solche Phase ist die des Urwesens. Das Urwesen ist von Schelling, man darf sagen, ziemlich im neuplatonischen Sinne aufgefasst, da es als eine ‘Übergottheit’ (vgl. die ὑπερθεότης des Areopagita)[2] bezeichnet wird. Diese Übergottheit ist ein göttliches implicitum und ein logisches antecedens (Grund); es ist noch kein Sein, kein Seiendes, auch kein Leben, und endlich, auch kein Gott; es ist aber ja ein ‘noch-nicht-Gott.’ Diese Auffassung der Grundstufe des göttlichen Bestehens ist ganz sicher auch kabbalistisch beeinflusst: die Phase des Urwesens in der Schellingschen Theologie ist die des Ensoph (des Unbestimmbarenund Unendlichen) in der spätmittelalterlichen jüdischen Kabbala. Wie gesagt, ist die Übergottheit auf dieser Stufe noch nicht in das Sein vorgedrungen; es ist also ausschliesslich Wesen oder Wesenheit; das “Wesen aller Wesen” (vgl. Meister Eckhart), das Eins-und-Alles auf transzendente Weise.[3] Was das Konzept der Zeit betrifft, gibt es in dieser reinen Wesenheitgar keine Zeit; die Übergottheit waltet in der puren Ewigkeit. ‘Ewigkeit’mit bezug auf die göttliche Wesenheit verweist nicht auf das Bestehen einer ganzen unendlichen Zeit in diesem Wesen, sondern – etwa im Sinne des Boëthius im letzten Buch der Consolationes – auf Überzeitlichkeit. Die Grenze, Bedingung, Anfang und Quelledes Denkbaren, Seienden und Werdenden ist also hier das Undenkbare, noch-nicht-Seiende und Nichtwerdende. Dass die Übergottheit der Anfang und Quelle alles Seienden und Werdenden ist, ist dadurch ausgedrückt,dass sie als die “Möglichkeit alles Wirklichen” bezeichnet wird (vgl. Plotin, der vom Einensagt, dass es die δύναμις πάντων ist).[4]  Aus dem Gesichtspunkt der Trinitologie gesehen, gehört diese Phase dem Vater an.

3. Die zweite Phase der göttlichen Selbstentfaltung: die Vorzeichnung der Zeit im ‘Ewigen.’

Von diesem übergöttlichen Simultaneität, oder “bodenlosen Abgrund der Ewigkeit” wird ein Übergangsstadium im Prozess der Selbstentfaltung der absoluten Wesenheit logisch unterschieden. Ganz in Übereinstimmung mit Böhmes Theosophie, empfängt in sich auch die Schellingsche Übergottheiteinen Willen zur Offenbarung, um sich selbst zu fassen und auszudrücken. Es erscheint eine Begierde im göttlichen Wesen, eine Sehnsucht um sich durch das Medium einer zeitlichen und räumlichen Welt zu manifestieren. Dies bedeutet, dass es zugleich eine Präkonzeption, eine Vorzeichnung der Zeit in sich empfängt. ‘Das erste Existierende’ oder ‘das Ewige’ (wie Schelling diese Stufe der göttlichen Selbstentfaltung nennt) konzipiert also in sich einen Entwurf der dreifachen Struktur der Zeit (Vergangenheit, Gegenwart und Zukunft beisammen) im Keim. Dies heisst ‘die innere Zeit’ des Ewigen, oder ‘die ewige Zeit,’ die die drei Zeitphasen noch in Simultaneität, sozusagen ineinandergeschieben enthält. Die Zeit wird also entspringen von einem Urzustand, in welchem sie Vergangenheit, Gegenwart und Zukunft auf einmal ist.

4. Die dritte Phase: die Geburt des Sohns, die Geburt der Zeit.

Die zweite Phase, wo die Übergottheit auf gewisse Weise vom Wesem zum Sein hervortritt, vervollständigt sich in der dritten, die die Geburt des ewigen Sohns mitbringt. Der Sohn zieht die drei Phasen der physischenhistorischen Zeit von ihrer ursprünglichen Simultaneität auseinander, die sie in ihren ewigen Keim haben. Die drei Richtungen des Raumes werden auf gleiche Weise auseinandergezogen. Damit kommt aber eigentlich die ganze sichtbare Welt zustande: das implicitum Gottes, sein ganzer innerlicher Reichtum wird explizit, und Gott, erst jetzt zurecht als ‘Gott’ genannt, schreitet fort vom Zustand oder Stadium des Seins zu dem des Lebens. Schelling beschreibt diesen Vorgang anhand der Ötinger’schen Lehren der geistlichen Leiblichkeit, essentiatio und corporificatio,[5] und visulisiert ihn, mit Hilfe der jüdisch-kabbalistischen Doktrin der retractio Dei,[6] als einen dialektischen Spiel der zusammenziehenden und ausbreitenden Kräfte der Gottheit (SystoleDiastole), wodurch zuletzt Materie und Geist, Natur und Geisterwelt geschöpft werden. Diese Stufe, gekennzeichnet durch die scheidende Aktivität, die “wahrhaft göttliche Scheidekunst[7] des ewig ausgesprochenen Wortes, des Verbum Dei, wird dann vollendet auf der letzten Stufe der Entwicklung Gottes, der des (Heiligen) Geistes, der die absolute Einheit der Gottheit in der Dreifaltigkeit repräsentiert, und die Vollendung aller Zeiten bedeutet.

5. Erörterung des metaphysischen Zeitbegriffs in Schellings Weltaltern.

Wir haben also vorweggeschickt wie die Zeit aus der Ewigkeit zur Welt kommt (und gleichzeitig die Welt zur Zeit): durch die Auseinanderziehung oder Zerdehnung der drei Zeitebenen oder Weltalter aus einer ursprünglichen Simultaneität, die sie im Ewigen, das ist, im Übergangszustand des göttlichen Wesens zwischen der übergöttlichen Wesenheit und dem göttlichen Lebenhaben. Dieser Ursprung oder diese Genetik der Zeit bestimmt auch ihr metaphysisches Wesen, sofern die auf diese Weise geborene Zeit notwendig ein Spiegelbild der Ewigkeit, der platonische εἰκὼν κινητὸς τοῦ αἰῶνος sein wird – obwohl auf eine ganz andere Weise als bei Platon selbst.[8] Bei Platon repräsentiert die Zeit die Ewigkeit durch ihre Unendlichkeit: die physische Zeit kehrt nämlich immer zurück, läuft einen unendlichen zirkulären Laufbahn. Bei Schelling nicht so. Da die Zeit sich aus der Ewigkeit entfaltet, ist (oder einfach bleibt) sie essentiell Ewigkeit. Jeder Augenblick der physischen Zeit ist die ganze Zeit, beteuert Schelling, die sich nicht aus der Vergangenheit durch die Gegenwart nach die Zukunft fortbewegt, sondern in jedem Moment aufs Neue aus dem Mittelpunkt der Gegenwart gleichsam konzentrisch ausfliesst, und zwar so, dass das origo der Gegenwart selbst, das Zentrum, wovon die ganze Zeit herausfliesst, das Ewige selbst ist. Es ist jedes Moment also die ganze Zeit, “jedemögliche Zeit enthält die ganze Zeit” (Vergangenheit, Gegenwart und Zukunft), eigentlich weil das transzendente Ereignis, die die Geburt der Zeit verursacht (das ist, die Geburt des Sohnes), ein ewiges Ereignis ist. Der Sohn schliesst also die Ewigkeit zur Zeit ewig auf, er sagt die Ewigkeit in der Zeit aus, er ist das ausgesprochene Wort, das selbst die Zeit ausspricht.

6. Die ontologische Grundfrage hinter dem metaphysischen Zeitbegriff Schellings.

Diese Position ruft natürlicherweise die strikt ontologische Frage hervor, in welchem Masse letzten Endes die physische Zeit eine ‘Zeit Gottes’ ist, und, parallel mit dieser, in welchem Masse die Welt eine göttliche Substanz, oder die Substanz Gottes ist. Als nämlich die Zeit nicht Gottes Zeit und die Welt nicht Gottes Substanz ist, dann in welchem Sinne mag Schelling von einem Leben Gottes sprechen? In der strengenommenen Ewigkeit ist doch kein Fortschreiten, keine Fortbewegung, keine Veränderung, kurz, kein Leben. Schelling betont selbst, dass es keine zeitliche Aufeinanderfolge zwischen den drei Personen der entfalteten Gottheit gibt, dass es einfach keine Zeit in der göttlichen Sphäregibt, dass der Sohn ewig geboren wird usw.

Andererseits ist es aberdie explizit gestellte theologische Grundposition Schellings, dass Gott keine “stillstehende Kraft” ist, sondern Leben und Persönlichkeit, das ist “fortschreitende Bewegung.” Er fügt noch erstaunlicherweisezu, dass das göttliche Leben doch seine “Zeiten und Perioden” hat. Ist es möglich, diese wiedersprechendenThesen miteinander philosophisch in Einklang zu bringen?

Am Ende dieser skizzenhaften Darstellung und Untersuchung kann man die folgende ontologische Interpretationder Schellingschen Thesen befürworten: die Grundhaltung seiner Metaphysik in den Jahren 1809-1811 ist ein auf dynamische Weise veränderter Spinozismus, laut welchem (siehe die Einleitung der Freiheitsschrift) die reale ontologische Differenz Gottes ist, dass Er Ursache und Grund ist. Gott ist also numero nicht identisch mit seinen Modi, sondern er ist Ursprung (natura naturans), und die endlichen Dinge sind seine Folgen (natura naturata). Auf die Problematik unserer Untersuchung angepasst, bedeutet dies, dass die göttliche Sphäre, die Sphäre der Unendlichkeit, unbedingt die Sphäre der Ewigkeit ist, während die Welt der endlichen Dinge die der Zeit. Die Welt ist also in der Tat ein Modus der göttlichen Substanz (und deshalb hat eine Zeit, die der Ewigkeit ähnelt), aber nur insofern sie eine Folge davon ist; während Gott, der sich in seinen Folgen entfaltet, in der Tat ein Leben bekommt, weil es nichts in den Folgen ist, das nicht in Gott gewesen ist, quod non fuerit prius in Deo. Aber Gottist nichtsdestoweniger ewiger Ursprung. Abschliessend mögen wir also sagen, dass die Weltalter actu und formaliter nur in den endlichen zeitlichen Dingen, in Gott aber nur potentialiter und eminenter sind.



[1]Es bestehen drei Fassungen des Textes, die von 1811, 1813 und 1814. Siehe die ersten zwei in F. W. J. Schelling, Die Weltalter. Hrsg. von M. Schröter. München: Biederstein und Leibniz, 1946. Die Urfassung von 1811 ist auch zu finden in der Studienausgabe von M. Frank: F. W. J. Schelling, Ausgewählte Schriften, Bd. 4. (Frankfurt am Main: Suhrkamp Verlag, 1985), 213-319. Die Fassung letzter Hand (1814) ist enthalten in der Ausgabe von Schelling filius: F. W. J. von Schellings Sämmtliche WerkeI/8 (Stuttgart und Augsburg: I. G. Cotta’scher Verlag, 1861), 195-344.

[2]Vgl. die Bezeichnung Gottes ‘ἡ ὑπὲρ πάντα ὑπερουσίως ὑπεροῦσα ὑπερθεότης’ bei Areopagita im “De divinis nominibus,” XIII:3, in Corpus Dionysiacum, hrsg. B. R. Suchla (Berlin-New York: Walter de Gruyter, 1990), 1:229. Bei Plotin befindet sich das Eine “ἐπέκεινα ἁπάντων,” “jenseits von allem” oder “jenseits vom All” im Traktat V/1“De tribus principalibus substantiis,” 6:13, in Plotini opera (editio maior), hrsg. P. Henry und H.-R. Schwyzer (Paris: Desclée de Brouwer et Cie und Bruxelles: L’Édition Universelle, 1959), 2:274.

[3]Über den Einfluss der jüdischen Kabbala und des spätmittelalterlichen christlichen Mystizismus auf die Schelling’sche Metaphysik, siehe Ernst Benz, Les sources mystiques de la philosophie romantique allemande (Paris: Vrin, 1987; erste Ausgabe 1968), und idem, Schellings theologisches Geistesahnen (Wiesbaden: Fr. Steiner Verlag, 1955).

[4]Siehe Traktat V/1 “De tribus principalibus substantiis,” 7:9-10, in Plotini opera, hrsg. Henry und Schwyzer, 2:278.

[5]Corporificatio oder specificatio ist die Umwandlung der geistlichen Substanz zur Materie. Als Ötinger sagt, “kander Geist zu einem Körper werden;” siehe F. Ch. Oetinger, Biblisches und Emblematisches Wörterbuch, mit einem Vorwort von D. Tschižewskij (Hildesheim: Georg Olms Verlagsbuchhandlung, 1969), Artikel “Cörper, Soma, chros,” 100. Essentiatio oder simplificatio ist die Umwandlung der Materie zur geistlichen Substanz; vgl. den Abschnitt  “Von der Wunder-Kraft GOttes in den Wasser-Quellen” in F. Ch. Oetinger, Die Lehrtafel der Prinzessin Antonia, hrsg. von R. Breymayer und F. Häussermann (Berlin–New York: Walter de Gruyter, 1977), 102.

[6]Die retractio Dei ist eine Doktrin der sogenannten Lurianischen Kabbala, bekannt im siebzehnten und achtzehnten Jahrhundert durch Knorr von Rosenroths Kabbala denudata (Sulzbach: 1677-78). Siehe den vierten Text (TractatusI.libri Druschim. Introductio Metaphysica ad Cabbalam) im ersten Band, 28-51 (moderne reprographische Ausgabe von W.-E. Peuckert und K. Ranke, Hildesheim–New York: Georg Olms Verlag, 1974). Nach Rabbi I. Luria (1534-1572) dehnt Gott seine intelligibele Substanz in der ersten Phase der Schöpfung der Welt aus, und dann zieht Er sie sozusagen zurück (retractio), um auf diese Weise Platz für die Substanz der Welt im Inneren der göttlichen Substanz zu schaffen.

[7]Hrsg. Frank, IV:278.

[8]Siehe die platonische Theorie der Zeit im Timaios 37d5-6.

Rezső a k(ó)orszellem – egyperces mizantropikonok (2/1)

Rándevú, de minek

„Dezertkávékapucsínó?” „Gesztenyepüré van?” „Van, máris hozom, máris Doktorúr.” –  térültfordult Ágota és kicserélte Szomorú vasárnapra a magnókazettát, amit Rezső sosem értett. Ágota mosolygott, mint mindig és olyan tágra nyitotta a szemeit közben, amekkorára csak optikusnál szokás. Száraz volt a szeme a megnemszokott kontaktlencsétől.

Rezső miatt váltott lencsére. Hogy tetsszen.

Ágota vastag vádlijának hentes apja az oka, meg a „hozzále kóbászt apádnak a padlásról”.

De arról, hogy Ágota csúnya, senki sem tehetett.

Nyakában elsárgult spirálfüzet, rajta elvékonyodott cipőfűzőn himbálózó grafitceruza.

Ágota nem volt Rezső esete. Rezsőnek a kilencedik kerületi pípsó Dzsesszika nevű táncoslánya és Claudia Schiffer az esete. Rezső igényes.

Mortovics Ágotát szülei Lacinak várták, aztán kiderült, hogy az csak egy ritka kettős köldökzsinór volt. Ő az egykori Rozipresszó felszolgálója hétfő-szerda-péntek. Három éve Rose’s Restaurant lett a neve, mert Ágota (félre)olvasta az eukomformot az indexen. Pár régi szokás megmaradt azért. A terítőket 20 éve nem cserélték le, a spenótot rántással készítik, és a fasírt vegetába áztatott rántott múltheti kenyérbél. „Tredisönel Hángérien.”

Ágota valahányszor meglátja Rezsőt, majdnem elájul.

Rezső valahányszor meglátja Ágotát előveszi nagyalakú gyógyszermárkás noteszét, postairónját és nagyon elfoglalt.

A Körzeti minden betegének noteszt ad januárban. Konferenciás. Ingyen.

Ezért a „Doktorúr”, mert Ágota nem kérdez, csak kombinál.

Tulajdonképpen Rezső azért nem szereti, mert mindig akkor kérdezi bárgyún, hogy „Íííízlik?”, épp akkor, amikor lenyelné az első falatot.

Rezső nagymamájának nővére, Juci néni, akivel első 10 évét töltötte, úgy nevelte a Teliszájjal-nembeszélünkre, hogy ki kellett köpnie, ami olyankor a szájában volt.

Mondjuk Rezső termetét ez nem befolyásolta.

Ágotát persze nem érdekelte Rezső száznegyven kilója. Jobbanmondva száznegyven kilójának minden grammjáért odaadta volna megtakarított pénzén vett lakását és örökölt telkét.

Sőt. A lejártkaszkójú ladáját is. Akár.

Akkor szeretett bele, amikor februártizennegyedikén Rezső gulyásmócsingos szalvétája mellett egy origami virágot talált. Azt hitte, neki készült, csak „Rezső félszeg egyemaszivét”.

Pedig csak a japán szerelmespár felejtette ott. Ilyenek a félreértések.

Ágota aznap vette rá magát a rándevúkérésre, amikor Rezső az állatorvostól fedeles kosarában szállította Kesztyűt. Elaltatni vitte, de Ferencz doktorúr hallani sem akart róla. Azt mondta: „Maga gyilkos!” és rácsapta a rendelő ajtaját.

Ágota önkéntelenül homlokoncsókolta. „Nahát, aki a macskákat szereti, Doktorúr, megiszik velem egy trajubit azeste?”  – egy levegőre.

Rezső nyelésben lévő levese orrában kötött ki a babdarabbal együtt. Felcsapta kalendáriumát, de szerencsétlenségére aznapra semmi teendője nem volt beírva.

„Hogyaza. Mondjuk az ingyenházmester jobban csúszik. Mert fizetni nem fogok az ziher.”  – gondolta, de válaszul csak sűrűn pislogott.

Rezső egész délután próbálta felidézni az Ágota által elkotyogott információkat, de korántsem azért, hogy udvaroljon. Ellenkezőleg.

Ágota egész délután nem tudta, mit vegyen fel.

„Válasszon csak asztalt Doktorúr, viszem, mitkér?!” „Vicét rozéból, ha nem bánja. Maga iszik?” „Csak, ha dohányzom!” Nevetett. Csúnyán nevetett és hangosan.

Rezső felkészült. Tudta, hogy Ágota nagy krimirajongó és kedvence az a hazugságlebuktatós sorozat. Tehát nem kell mást tennie, mint minden bókjánál megvakarnia az orrát, vagy a száját.

Ezt olvasta.

Nem sokat olvas, de ilyeneket direkt.

Ágota azóta dohányzik, amióta kétóránként cigiszünetet kaphatnak a Roziban. Hosszút szív, nehogymár a Julinak több szusz járjon.

Ágota láncban szívja a cigarettákat. Kapkodva beszél, nehogy egy slukktól beálljon a csönd. „Juj, az kínos lenne.” Haja már göndör a sok csavargatástól.

Rezső az egészből semmit sem hall. Néha, amikor az öngyújtó nem gyullad elsőre, de a cigi már a szájban, elejt egy kedves mondatot a Terv szerint. De csak az orra lesz egyre vörösebb. Ágota feje nem.

Ágota eleinte azon aggódik, hogy Rezső bosszús lesz, majd hogy náthás.

Aztán már nem érdekli semmi. Hazakísérteti magát, mivel a szerelem vak. Rezsőnek meg már minden mindegy.

„Enikő mégsem lehet koszorúslány, váltóban dolgozunk.”  – forgolódik Ágota álmatlanul.

Rezső szemére sem jön álom, benzinkúton vásárolt térképén jelöli a közeli kifőzdéket.

„Pedig már tíz százalék törzskedvezményem is volt!”

 

A kitalált kert

Élni-halni. De meghalni itt senki sem halt meg. A fiatalok gratuláltak egymás babáihoz, első-második-harmadik kötetéhez, és még pénzről sem beszéltek, nemhogy születésről vagy halálról. Betti próbálta megjegyezni, mi minden tabu ebben a szemérmes világban: a szex, a nyomor, a szenvedés, a nemzet, a szegények, a betegség… csoda, hogy volt miről beszélgetniük. Márpedig beszéltek, örökké beszéltek. Nyomogatták a gombokat, küldözgették a fotóikat, és csak annyi időre ugrottak fel, hogy ki-kiruccanjanak egy esti felolvasásra. Ki tartja el ezeket, miből élnek, egyáltalán honnan jön a pénz ebbe a világba, töprengett Bernadett. Ő reggel kipattant az ágyból, és vagy az alapítványi iskolába rohant, vagy port törölni a budafoki baptistákhoz. Aztán ahogy belapátolta az ebédjét, futott, hogy átverekedje magát a városon, és beérjen a munkahelyére.

Neki minden perc számított. A baptistáknak azt hazudta, hogy öt szerkesztőséget takarít (plusz Murányi úr legénylakását a Németvölgyi úton), így tizenegy óra előtt nem is tud hazaindulni. Pedig dehogy takarított öt irodát! Fél hatig összeszedte a kávéscsészéket, bevonszolta a porszívót a szoba közepére, és csípőre tett kézzel várta, hogy a szerkesztők hazamenjenek.

És fél hattól övé volt a kiadó. Először megpihentette a karjait Murányi úr karosszékében, először hallgatta a csend, a huzatban megrebbenő lapok neszezését, aztán szép lassan felébresztette a számítógépeket. Az egyiken verset írt, a másikon házi dolgozatot, a harmadikon pedig hol a halott Juli, hol Veronika nevében lájkolta a híreket. Egyelőre csak a „finom híreket”: valaki megkapott egy díjat, csinált egy fotót az első krókuszokról a Margitszigeten…, és közben figyelt, jegyzetelt. De akármennyit leskelődött, nem akadt semmilyen titkos szerelemre.

Ám arra legalább jó ez a facebookos utóélet, töprengett, hogy megértse, mért nem terjedt el ebben a világban Juli halálhíre. Hogy mért nem csodálkozik senki, mikor Juli egyszercsak „megelevenedett”. Talán nem voltak szavaik az ilyesmikre. Hiszen minden és mindenki pompás volt: a kisbabáik, a mások kisbabái, a profilképek, a többiek profilképei, az utcaképek, a költői estekről szóló beszámolók, az egész káprázatos, de egyhangú élet. Egy lájk, aztán még egy… majd még egy.

Még egyetlen verssort sem mert feltölteni, mert se neki, se a „próbababájának”, nem volt igazi „profilja”, azaz a címlistából kihüvelyezhető élettörténete. De a facebook és cserépdarabkái közt rábukkant Livia Nagyovára. Ez a Pozsony mellett élő fiatal nő – talán fogadásból? – több mint kilencezer ismerőst összegereblyézett. Betti elszörnyedve kóválygott a kilencezer név között (Fekete Macska Kultúrblog, Védjük meg a szürkemarhákat!), míg rá nem jött, hogy Liviának igenis vannak saját ismerősei, saját barátai. Antalovák, Horvathovák, Kovacsovák – kerek arcú, derék, megbízható szlovákiai kismamák.

Lám csak! Ha az ember egy ilyen távoli, de mégiscsak létező világból érkezik, akkor senki sem csodálkozhat, hogy nem ismeri a barátait és az osztálytársait. Összeszed hát néhány mosolygós felvidéki anyukát, aztán elejt egy-két olasz ismerőst is, és mihelyt kellőképp begyakorolta ezt az új életét, magát Juli barátnőjének, egy szlovákiai születésű, Torinóban tanuló egyetemistának fogja kiadni. Ez már profil. Egy profi élettörténet. És ez a derék Gabi pontosan addig fog életben maradni, amíg sikerül Juli verseit sikerre vinni.

De amíg az új adatlapját rendezgette, Nagy Veronika néven forgolódott tovább az irodalmi életben. Nem volt nehéz új ismeretségeket szerezni: úgy tűnt, az irodalmárok bárkit visszajelölnek, aki megfelelő pofikával jelentkezik. De akadtak idegesítő kivételek. Az egyik neves író visszakérdezett: Mondd, Veronika, mi honnan ismerjük egymást? Bettinek a tegezés adta az ötletet. Csak ennyit írt vissza: Hát nem emlékszel? A nagy ember szerencsére emlékezett.

Érték ennél kínosabb meglepetések is. Szép kaméleon! Látom, te vagy Kartigám! Most még csak kapcsolati tőkét gyűjtesz, de már látom rajtad,, hogy sokra viszed! Keress meg, és én odafigyelek rád! Betti odarohant az Értelmező Szótárhoz, hogy meggyőződjön róla, jól emlékszik-e a Kaméleon jelentésére. Na de ez a Kartigám?!

A levél szerzőjét személyesen is ismerte. A verseskötete miatt hetekig itt tanyázott a kiadóban, az egyik szerkesztőnek csokikagylókat hozott, a másiknak igazi Nautilus-kagylót –az idegenség metaforája, tudod… Na de mi ez a Kartigám? Hogy ez micsoda faszkalap lehet, dühöngött, és nemcsak a hírfolyamából iktatta ki az illetőt, hanem a fejfáját is kitépte az ismerősei közül.

És megfogadta, hogy Szilas Gabinak majd nem lesz ilyen intézkedős, hívj fel, mert ha nem, megbánod-ismerőse. Senki és semmi ebből a nevetséges, fennhéjázó szürke zónából. De Juli régi versei annyi munkát adtak, hogy alig maradt idő stratégiai tervekre. A Kőbányáról elhozott mappában csak töredéksorokat talált, és Juli minden régi versére ráfért valamennyi illesztés, színezés, csiszolás.

A vonatok törékeny árnyékát megállíttja a hóesés… a virágok elfelejtenek növekedni… az éjszaka pihéi között befejeződik valami… ahogy a tollpihe hullik bele a csendbe… Betti még soha nem írt mások érzelmeiről – a magáéról nem is beszélve –, ő csak a hetyke, találó csúfondárosságot szerette.  De most a saját szavaival táplálta, csiszolgatta, javítgatta a verseket, mígnem az elsőt kitette Juli üzenőfalára.

Először Veronika lájkolta meg, aztán a hű Gabi a messzi Torinóból, majd hosszú percekig, végtelennek tűnő percekig nem történt semmi. Betti felhúzott lábakkal ücsörgött Murányi úr forgószékében, és várta, mikor hördülnek fel a facebookos  óriások és óriásnők: ki az a bakker, aki velünk szórakozik?

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info