• mozgólépcső: „(fn.) Nagy forgalmú helyeken a tömeg fel-le szállítását végző lépcsőszerű gépi erejű berendezés.”

Biztos vagyok benne, hogy a világon több ezer sokkal hosszabb, gyorsabb, s bizonyosan tisztább mozgólépcső létezik a Nyugatiénál. Hány ezer, tízezer ember járkálhat rajta, taposhatja lépcsőit naponta? Hányan unatkozhatnak, pakolhatnak, pihenhetnek, beszélgethetnek, bohóckodhatnak, olvashatnak pár sort menet közben? S vajon hány románc születhetett eközben? Fogalmam sincs. Én csak egyet láttam, de az csodálatos volt.

   A férfi magas volt, de csak ennyi. Nem volt hercegi tartása, és nem lobogott a haja a körútról besüvítő szélben, fehér ló sem kocogott a nyomában. Vidám mosolyú senki volt, udvarias, szelíd, öltönyös fickó. Amolyan aktatáskás. Barna haja, és konzervatív szemüvege volt, ami mögött azonban igazán kedves férfitekintet honolt. Tülekedett kicsit a budapesti tömegben, majd előreengedett egy fiatal nőt, és a mozgólépcsőre lépett.

   A nő kecses volt, mint egy tündér. Hosszú szőke haja olvadt aranyként omlott a vállaira, fején bohém kockás sapkácska csücsült, s némi árnyékot vetett alabástrom bőrére. Hófehér megkötős kabátja nőiesen törékeny alakot engedett sejtetni, melyhez egyértelműen adta magát aprócska táskája. Lazán lépett a mozgólépcsőre, s attól a pillanattól minden tekintet az övé volt.

    Mögötte kék kötényruhás fiatal lány döccent a sorba, s szorosan a lépcső jobb oldalához húzódott, hogy elengedje a mellette lerobogó tiniket. Sötét tincseitől keretezett kerek arca vidám mosolyra húzódott, s megigazította a vállára vetett hatalmas, színes butyort. Pillantása érdeklődőn futott végig a másik sorban felfelé utazókon, s ujjaival puhán dobolt a gumi kapaszkodón.

    A férfi unottan utazott a végeláthatatlan lépcsőkön. A mozgólépcső lassan haladt felfelé, s néha-néha döccent egy kicsit. Az emberek körülötte mind beszélgettek, néhányan újságot lapozgattak, de a legtöbbjük arcán ugyanaz az életuntság ült, mint amivel nap, mint nap találkozott. Félúton járhatott, s megszokottan a többi embert figyelte, amikor a szemben lévő mozgólépcsőn megpillantotta a lányt. Először csak a pillája rezzent, és elfordította a fejét, de újra s újra oda kellett pillantania, s pár másodperc múlva már leplezetlenül csak az övé volt a tekintete.

    A szépség totálisan kiélvezte a rávetődő férfipillantásokat. Egyikre sem nézett egyenesen, mégis mindenkinek juttatott tekintetéből. Kacéran elmosolyodott, mintegy magának, s ujjaival lassan végigsimított karcsú nyakán.

    A lány magában mulatott a pózoló szépségen, s aprón, szinte öntudatlanul megcsóválta a fejét. Körbepillantott akad e társa a jelenség megfigyelésében, s meg sem lepődött, mikor látta, hogy az egész másik sor a hölgyet figyeli. Először észre sem vette a férfit, hisz őt is a nőt bámulók közé sorolta, de valamiért még egyszer odanézett, s abban a másodpercben a két pillantás összekapcsolódott. Hitetlenül bámultak egymásra pár másodpercig, majd a lány elkapta tekintetét a férfiétől, s érezte, hogy mélyen elpirul. Nem szokott hozzá, hogy valaki ilyen „szemtelenül” és nyíltan megcsodálja, de belsejében apró bombák robbantak az örömtől, s a meglepetéstől. A férfi nagyon jóképű volt. Zavartan elmosolyodott, és hogy zavarát legyőzze, s még csak véletlenül se nézzen oda, erőszakosan nézni kezdte az előtte álló nő hátát.

    Amikor a lány ránézett, a férfi szinte megdermedt az átható zöld szemek tüzében. Pár másodpercig mozdulni sem bírt, s csak akkor olvadt fel szíve, és forrósodott fel apró tűzgolyóvá, amikor tekinteteik szétváltak. Hiába nem nézett rá a lány, ő le sem tudta venni a szemét róla. Ha megkérdezték volna akkor, hogy mit talál olyan szépnek benne, meg sem tudta volna mondani, mégis úgy érezte, hogy egy pillanatra megállt a világ. A lány nem volt modell alkat. A hajában nem villogott a Loreal felirat, nem volt karcsú, és a ruhája is hétköznapi rendhez igazodott, mégis a férfi szemére babonázón hatottak a barna bubifrizura alatt csillogó szemek. Megmarkolta a korlátot, s odafordulva halkan odapisszegett neki.

    Mennyi az esélye, hogy a metró zaja, az emberek nevetgélése, csevegésének tompa moraja mellett valaki meghall egy pisszegést? A lány megkönnyebbülten kapta fel a fejét, s a férfira nézett, aki hálásan elmosolyodott. Lassan egy vonalba értek, de pillantásuk nemhogy távolodott, inkább egyre forróbban közel hozta őket egymáshoz. A lány pár másodperc után úgy érezte elveszett a férfi tekintetében, s hogy igazából egymás mellett állnak szorosan összesimulva. Elveszett számára az idő, a tér, s csak az a mogyoróbarna szem, s a kedves mosoly töltötte ki a gondolatait. Eszébe sem jutott, hogy érezhet így egy idegen iránt, akit egy perce pillantott meg, mindössze átadta magát a szemének, s így tett a férfi is.

    A férfi ajkai öntudatlanul szóra nyíltak, de a lány egyre nehezebben tartotta a pillantást, így is háttal állt már a lefelé haladó lépcsőn, mely az érzései szerint mintha egyre gyorsabban mozgott volna, hogy távol vigye őket egymástól. Az utolsó pillanatokban még erősen kapaszkodtak egymásba, de lassanként az emberek tömege kérlelhetetlenül elszakította tekinteteiket, s a lány egyedül maradt. Nem hallotta a körülötte beszélgetőket, a mozgólépcső tompa moraját, s a megcsörrenő mobiltelefonokat sem. Kifejezéstelenül tántorgott le a mozgólépcsőről, s valami olyan kozmikus űr tátongott a lelkében, mintha kiszakították volna minden gyengéd érzelmét. Mintha elfogyott volna a levegő, s a sötét űrben lebegne, mintha valami felsőbb erő kiszippantotta volna tagjaiból az erőt. Néhányat lépett, a tömeg sodorta, majd rongybabaként esett össze a metró koszos padlóján.

   A férfi pánikba esett a rászakadó magánytól, s összezavart gondolataitól. Mozgolódni, fészkelődni kezdett, hirtelen roppant szűknek hatott a lépcső, s szabadulni akart minden áron. Nem. A lányt akarta látni, el akart veszni a zöld szemekben, barangolni akart bennük és soha meg nem találni a kivezető utat. Végig akart simítani az idegen sötét haján, ki akarta söpörni az arcába hulló tincseket. Meg akarta érinteni a száját, hallani akarta milyen hangja lehet! Meg kell tudnia, hogy hogy hívják! Hirtelen megfordult, s tülekedve lefelé indult a felfelé törő lépcsőn. Az emberek morogva, szitkozódva engedtek utat a fiatalembernek, de minden ellene dolgozott, s a tömeg miatt nem jutott messzire, a mozgólépcső pedig pár másodperc múlva felért. Lendületesen lépett ki a biztos talajra, majd gondolkodás nélkül a lefelé induló sávhoz szaladt, és bevetette magát a lefelé áramló embertömegbe.

   Érezték már úgy, hogy egy hatalmas embermasszában élnek? Ami hullámzik, vonaglik, kacskaring, de mindig, örökké mozog, és ha elnyeli az egyént, nem engedi könnyen. A munkaidő vége felé járhattak aznap, s a metróban iszonyatos mennyiségű ember igyekezett hazafelé. Türelmetlenül, egymást lökdösve soroztak a mozgólépcsőhöz, s arra lépve szinte áthatolhatatlan tömeget alkottak A férfi feszülten dobolt ujjaival a korláton, s újra azt érezte, hogy ez a világ leglassúbb mozgólépcsője, s hogy talán sosem ér le. Gondolatait a lány szemei, édes pillantása töltötték ki, s az, hogy azelőtt merre indult, sietett-e, teljesen mellékessé vált. Hosszú percekig utazott újra, ezúttal olyan egyedül, annyira magára hagyottan, hogy igazából nem értette, hogy nem ismerte fel eddig önnön magányosságát. Eldöntötte, hogy ha végre leér, mindent megbeszél a lánnyal. Biztosra vette, hogy odalent várja majd.

   A lány táskájából minden szanaszét gurult, ő maga a hátán feküdt, s arcát eltakarták sötét fürtjei. Az emberek kikerülték, és vetettek rá egy szánakozó pillantást, de el kellett telnie pár másodpercnek, hogy valaki élesztgetni kezdje. Mikor nagy nehezen magához tért, először a külsőségek érintették meg. Fázott a dereka a hideg kövön, erősen megütötte a könyökét a zuhanáskor, s fejét tompán, gondolatait zsongó méhkasként érzékelte. Lassanként nyitotta fel a szemét, s először egy fölébe hajoló szép arcot látott meg. A porcelán bőr, a szép vonású arc, az aranyszőke hajzuhatag élesen robbantak elő elméjében, s ráeszmélt, hogy a lépcsőn látott nő guggol mellette. Nagyon lassan megemelte a fejét, majd felült s táskája után nyúlt -melyet valaki odatámasztott lábaihoz-, kivett belőle egy zsebkendőt. A nő aggódva nézte, megkérdezte jól van e, s lassan a metró egyik falához támogatta. A lány felnézett, feje fölött rózsaszín-sárga neonos reklám villogott, ő pedig újra elszédült a színorgiától. Mikor pár másodperc múlva a belsejében jelentkező erős remegés alábbhagyott és kinyitotta a szemét, a nő már nem volt mellette. Tarkóját a hűvös kőnek döntötte, s jóleső érzéssel vette tudomásul, hogy valószínűleg semmi baja, csak megijedt. Ujjaival szorosan fogta a táskáját, nehogy ellopják tőle, de engedélyezett magának még pár percet a földön üldögélve.

   Mire a férfi leért a lépcsőn, már minden türelme végképp elfogyott. Levegő után kapkodva kitört a tömegből, s pár lépcsőfok után lelépett a mozgólépcsőről. Tekintete ide-oda cikázott az emberek között, hallását elvakította az érkező metró zaja, s a szerelvényhez siető emberek lökdösték. Érzékei tompán zsongtak a kavalkádban, ám pillantása hűségesen kereste azt a zöld szempárt, s a rövid, sötét fürtöket. Lábai sietve vitték egyik perontól a másikig a kavargó emberek tömegében, de egyik arc, egyik jellem sem mondott számára semmit. Kétségbeesetten kapaszkodott a lány szemeinek különös emlékébe, lényének varázsára, ami teljesen megbabonázta, s ezt az arcot kereste minden nő fizimiskáján. Úgy érezte egy örökkévalóság óta keresi az idegent. Szemei elfáradtak a ruhák, hajak, arcok színeinek kavalkádjában, figyelme egyre lanyhult, de az emlék úgy vezette őt, mintha bábu volna valami nem emberi hatalom kezében.

   Amikor végül megpillantotta olyan volt, mint egy a Földön megpihenő bukott angyal. A földön üldögélt, s lábait maga alá húzva kezeivel átkulcsolta térdeit. Nem zavarták a körülötte sétáló emberek, az arcába bukó bohókásan hullámos hajtincsek, s fejét kecsesen a kőfalhoz támasztotta. A férfi, mintha álomban járna közeledett feléje, s a lány határozottan felé fordította a fejét, s a szemébe nézett. Elmosolyodtak. Egyikük sem értette hogyan kerül ide a másik, s hogy miért vonzódnak egymáshoz olyan kérlelhetetlenül, de nem is volt fontos. Elméjük kizárta a kérdéseket, s csak válaszokat tálalt. Hogy teljesen mellékes miért…Egy másodpercig újra elvesztek egymás tekintetében, s a varázst végül a fiú törte meg.

– Hogy hívnak? -kérdezte, s letérdelt a lány mellé. Az felnézett rá, ajka mosolyra húzódott, de nem szólt semmit. A táskájáért nyúlt, bohéman belekotort s kihúzott egy nagyalakú sárga lapokból álló füzetet, s egy beletűzött tollat.

– Eszter vagyok. – írta a lapra, s odanyújtotta a fiúnak. Míg az figyelmesen olvasta az apró gömbölyű betűket, a lány magában mulatott a férfi homlokán a koncentrációtól megjelenő ráncokon. Tetszettek neki. A férfi elkérte a tollat, s laza, férfias betűivel a következőket írta.

– Eszter, be kell vallanom a neved épp olyan gyönyörű, mint a szemeid. Amióta megláttalak, nem tudok lélegezni nélküled. Nem tudom miért, és azt sem, hogy mi lesz most. Minden felborult bennem. Költözz hozzám, kérlek.

   Remegtek a kezei, mikor az utolsó szavakat írta, s ahogy átnyújtotta a papírt mélyen Eszter szemébe nézett, mintha ott keresné a ki sem mondott szavakat. A lány mosolyogva olvasta a sorokat, majd a fiúra pillantott, de szemében most árnyék ült. Árnyék, ami sötét volt, mint az alagút, és nem volt fény a végén… Amikor kivette a tollat a férfi kezéből, ujjaik egy pillanatra összeértek, s úgy fonták egymásba őket, mintha egy azon fa ágai volnának. Eszter mosolya eltűnt kedves arcáról, s vonásai megkeményedtek miközben írt, de mikor utoljára átnyújtotta a papírt szemei zölden játszottak a fényben, s megüzente velük a választ, amit a papírra vetett.

– Néma vagyok.

– Vége –