Hubay és Madách vegykonyhája

2010. július 30. péntek Dömötör Vilmos Hozzászólás most!

Az irodalom néha vállalja a kommentátor szerepkörét: kedves szerzője, kedves műve mellé helyezkedik, s így szólal meg.

Ez a fajta megszólalás azonban több okból is árulkodó, hiszen beszél a választott műről (elsősorban róla, hiszen ez a mű aktualizálta, provokálta a beszédformát), s árulkodik a szerzőről, a kommentárokban megnyilvánuló beszélőről: körüljárja egy hermeneutikai (hatástörténeti?) tudat gondolatfolyamát, értelmezésének mikéntjét. Hubay Miklós könyvét először kezemben tartva, találomra elolvastam egy bekezdést… Barbara Johnson írja Barthes-ról szóló tanulmányában (A kritikai különbözőség: Barthes/Balzac), hogy az első olvasat még nem „feltáró” értelmezés, mert csak annyit látunk a szövegből, ami már eleve bennünk van; vagyis egy „standardizált” episztémével lépünk minden szövegvilágba, s ezt kérjük számon rajta. Visszakanyarodva Hubayhoz: azonnal munkálkodni kezdtem, hogy addigi ismereteim mozaikképébe maradéktalanul beilleszthessem a féloldalnyi, sietve kiolvasott részletet. S gondolataim már alakulni is kezdtek. Szentkuthy Miklóshoz kanyarodtam, aki Orpheus-sorozatának első kötetét (Széljegyzetek Casanovához) hasonlóképpen szerkesztette: voltaképpen végigkommentálta lapról-lapra, így kerekítve egy sajátos Casanova-portrét, egy sajátos Szentkuthy-álarc mellé. Most, hogy a könyvet végigolvastam – újraértelmezve az akkori bekezdést, s újraolvasva számos, első olvasatkor megjelölt fejezetet – azt kell mondanom, gondolataim más irányba terelődtek. Hubay könyve nem úgy, s nem olyan mértékben hasonlít Szentkuthy írásához, ahogy először képzeltem.

Az irodalomtudománynak természetesen erre a szépírói tüneményre is van terminusa: paratextus. Mikor a francia teoretikus, Gérard Genette könyvet írt a paratextus irodalmi jelenségéről, a fogalmat kétfelé bontotta: ebben a megközelítésben két alcsoport tartozik a genette-i kategóriába, peritextus és epitextus. Peritextusnak nevezhetjük azokat a szövegeket, melyek közvetlenül a mű (textus) környezetében vannak; ilyen lehet a cím, alcím, előszó stb. Epitextusnak pedig minden megnyilatkozást, mely „távolról” szól a szövegről, esetleg utal rá; ebbe a csoportba sorolhatók az interjúk, recenziók, kritikák, esszék, kommentárok. S még egy megállapítás amiatt, hogy a teória kellőképpen fedje az irodalmat: az epitextusok elkülönülnek nyilvános és személyes (privát) epitextusokra. Az előbbibe a következő megnyilatkozások sorolhatók: interjúk, beszédek, nyilvános viták; az utóbbiba – többek között – levelezések, naplójegyzetek. Arra a kérdésre, Hubay műve melyikbe tartozhat – remélem –, valamelyest választ ad írásom.

Elsőként érdemes szemügyre venni az alcímet: „Jegyzetek az Úr és Madách Imre műveinek margójára”. A megfogalmazás talányos, már maga is egyfajta értelmezés-kísérlet: egyfelől Madách művét bibliai tradíciók sodrába vonja azáltal, hogy Istent koauktoriális szerepbe helyezi, mintha – ez is egy lehetséges olvasata az alcímének – ők ketten alkották volna Az ember tragédiáját (ezért szerepelhet a műveinek szó, utalva a kettős szerzőiségre). Másfelől jegyzetek lehetnek ezen írások arról, amit Madách „külön” és Isten „külön” teremtett, vagyis a Tragédiáról, magáról az emberről, a világról, a gondolkodásról – s hozzátehetjük mindezek következményeként: jegyzetek az értelmezőről is.

Értelmezési módok tekintetében azonban különös, oszcilláló játékot figyelhetünk meg az alcímekkel ellátott jegyzetek között. Az interpretátor egyes megnyilvánulásai ugyanis valóban játékosak, asszociatívak; idézzünk egy példát: „Ha egyedül tudok maradni Sztregován – írja a szerző – a kastély Oroszlánbarlangjában, mindig megkísérlem a lehetetlent: próbálom elképzelni, kitalálni, átélni, hogy 13 hónapon át hogyan kapta Madách Imre az impulzusokat műve írásához.” (165.) Érdemes korábbról, a mű elejéről is citálni, abból a jegyzetből, melynek címe, „Ha Madách naplót írt volna…” Az idézet így szól: „Szomorúan írtam le a múzeumi találkozást az első ember és a Paradicsomban nemrég még oly önfeledten játszadozó és szaporodó állatfajták végsőként kimúlt egyedei között.” (22.) Hermeneutikai tekintetben ezen szövegrészek a schleiermacheri divinatorikus irodalomértés koncepcióját elevenítik fel, vagyis azt az irodalomértési elképzelést, melynek alapteóriája a szerzői szerepbe való behelyezkedés. S Hubay itt valóban szerepet játszik, hiszen a felvetett értelmezési állásfoglalás nem teljes, kötetet átfogó munkamódszer, csupán néhány jegyzet erejéig rögzített kitekintés. Éppen emiatt arra is érdemes figyelnünk, milyen szerzői arcképet deklarál ez a fajta átélés. Olvasatomban, az idézett jegyzetek újragondolásával talán állíthatom, hogy a kötet lapjain megnyilatkozó szerző gondolatait, életének stációit a Madáchcsal, a madáchi mű applikációinak lehetőségével való gondolkodás mindennél gyakrabban foglalkoztatta; ha felvázolható egy szerzői arcvonal Hubay kötete alapján, ez az arcvonás rajzolódik ki legélesebben.

Az értelmezői módszerek – ahogy korábban megállapítottuk – egyfajta osszcillációt végeznek, vagyis egyetlen hermeneutikai hozzáállás sem követel kizárólagosságot, inkább pluralizált módszerről (módszerekről) beszélhetünk. Az interpretátori elemzések sorában figyelemre méltók Hubay összehasonlító meglátásai. A Tragédiát hol a Lear királlyal (35.) veti össze (az Urat előírásszerűen dicsérő három angyal, s Leart kötelezően magasztaló leányok analógiájaként), hol a Madách-kortárs Dosztojevszkijjel (megfeleltetésének alapja, hogy mindketten vállalják a világ abszurditását, de nem az abszurd szöveget kreáló író modorában, sokkal összetettebben, a világ képtelenségét felvállaló művész habitusában – 149.). Gondolatébresztő az egyiptomi szín piramisépítés-motívuma is: Hubay ebben az emberi nagyra törés toposzát látja, azon akarat elharapódzó megnyilvánulását, mely a természetitől elkülönbözőt szeretne teremteni; „Stanley Kubrick nagy filmjében – 2001: Űrodüsszeia – a bevezető rész ősember-hordái számára a legnagyobb rettenet pillanata nem az, amikor nyakukba ugrik egy kardfogú tigris, hanem az, amikor egy óriási méretű, tökéletes geometriai testtel találják magukat szemközt.” (88.)

Túl a komparatisztika módszerén Hubay arra a kérdésre is kutatja a választ: mit mond nekünk ma a Tragédia? Ennek legrelevánsabb megválaszolása egyben érdekes színháztörténeti, dramaturgiai adalék is a madáchi mű recepciótörténetében. „Az ember ezt, ha egykor ellesi / Vegykonyhájában szintén megteszi. – / Te nagy konyhádba helyezéd embered, / S elnézed néki hogy kontárkodik, / Kotyvaszt s magát istennek képzeli. / De hogyha elfecsérli s rontja majd / A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.” (54.) Az első színpadra állított Tragédiából ez a nyolc sor hiányzott, Paulay Ede evolúcióellenesnek tartotta, s kihúzta a szövegkönyvből; jóval később, a hatvanas években került vissza az előadások szövegeibe – Hubay Miklós hatására (vö. 55.). Az emberi történelem viharos sodrában „[…] Lucifer jóslatának döbbenetes realitása lett. Kortársunk ma a teremtés „modelljét” megalkotó ember – Lucifer gyilkos szavával: a műkedvelő –, aki felboríthatja a természet egyensúlyát és megsemmisítheti az élet feltételeit.” (54.) Megközelíthető, úgy is mondhatnánk nyitott a mű egy ökokritikai olvasat felől is, mely az eddigi értelmezések során leggyakrabban elhallgatott következtetések levonásával jár. Említhetjük még – többek között – az Éva által képviselt generációs embertípust: „S vajon ebben a XX. századon túllépő londoni Évában nem a gátlásoktól és tabuktól megszabaduló mai fiatalság képviselőjét köszöntsük-e mi is?” (62.)

Kikerülhetetlenek a kötet explicit önértelmezései is. Hubay a Tragédiában hat létkérdést fedez fel, s ezen kérdések számbavételét így zárja: „Úgy vélem, e hat kérdés határolta az én életem horizontját is.” (157.) Továbbá idetartozik az a jelenet is, melyben megörökíti első, gyermekkori találkozását a madáchi művel (212.). Mindebben – ha lineáris narratívát, magyarázatot akarunk keresni a jegyzetek miért?-jére – valahol mégis csak egy metafizikai egymásra találás végzetességét fedezhetjük fel. Erre a szerző is utal: „De azért mégis csak meggondolkoztató, hogy a téma háromnegyed század múltán ma is izgat, meglep, és minden más témánál inkább készít fel az élet esedékes végső aktualitására.”

Külön tanulmányban lehetne foglalkozni a kötetzáró dráma-variációval (A bál után), melyben a mindössze kétdarabos példányszámban létező emberiség visszhangként, metalepszisként hallja át a Tragédia zárómondatait. (Ezek a mementók azonban elviselhetetlenek: „Ez már több a soknál! Pofa be, odaát!” 233.) Az emberiség ismételten abszurd létpillanata ez, mely ironikus árnyalattal telíti a korábban idézett Tragédia-értelmezést: a faj kezdete is – ebben a következtetésben – az abszurddal kezdődik, s az emberi vérvonal is ezzel a létállapottal múlik el. („Egyetlen emberpár a világon. Most már mindenben mi vagyunk a felsőfok.” 226.) A szaporodni képtelen, magát anyagi okokból meddővé alakíttató pár akkor sem lenne képes a reprodukcióra, ha szándékában állna. („A családot megterveztük. A sterilizálásért járó prémiumot elköltöttük.” 231.) Egyetlen elképzelésük, mely valamelyest mégis kielégíti a genetikailag beléjük kódolt továbbörökítést, ha svábbogarakat segítenek életben maradni: „Szeretném, ha túlélnének minket” – mondja a férfi (242.).

Miről beszél még Hubay kötete? Nehéz volna mindent előszámlálni, de zárásként mégis érdemes felvetni, felvenni további gondolatait: többek között kikel – helyesen – a Goethével való folytonos párhuzamba állítás ellen; felveti egy újfajta, Nietzschével párhuzamot kereső interpretáció lehetőségét (a jegyzet címe: A társszerzők – 34.); sajátos dramaturgiai megoldásokat vázol a Tragédia színpadra állításának lehetőségeihez (ez a gondolatfolyam rendszeresen visszatér, Ha én rendezném… címmel); irodalomtörténeti különlegességeket rögzít, saját tapasztalatait beszéli el külföldi előadásokról, konferenciákról.

Visszakanyarodva a kezdethez, továbbra is aktuális a kérdés: milyen genette-i kategóriába sorolhatjuk Hubay művét? A jegyzetek között több évtizede elkezdett (datálásban néhol segít a szerkesztői lábjegyzet), de néhány éve írott szövegek is fellelhetők, mégis, az idő alig érhető tetten, bámulatos nyelvi egységet tapasztalhatunk Hubay szövegei között. Olyan írásokról beszélhetünk, melyeknek kiindulópontja a mindent Madách bűvkörébe vonó, folytonosan dialógusra törekvő gondolkodás, mely a legmélyebb személyességet képes olvasója elé tárni. Ilyen szempontból egy privát, személyes szférából kiinduló prózakísérlettel van dolgunk, mely funkcióját a nyilvános szférában képes leginkább betölteni.

Hubay Miklós: „Aztán mivégre az egész teremtés?”, Budapest, Napkút, 2010.

Bejegyzések

Ha Wass Albertről írnál; Rettentő szomorú vers

2010. július 27. kedd Bánki Éva Hozzászólás most!

HA WASS ALBERTRŐL ÍRNÁL
(A funtinelli boszorkány rajongóinak)

Szerteszét fürtök, kallódó, szanaszét
nyáj. Az ifjú gróf boldogan kutató
keze. Schubert-fuvallat a szél helyén.
Hol a nyájad, lánykám? Avarillatú,
sokszoknyás táj: Magyarország,
annyira boldog – annyira-annyira
belehalni… Pedig a pásztorlányok
nippek között élnek, mért legeltetne ma
egy jó kis csaj nyájakat? És ki kér manapság
egy ifjú grófot? Édes Erdély… édes, édes,
a hegyháton Fidesz-koszorús vendégházak,
hát lásd, a grófok ma nem aktuálisak.
De belehalni… belehalni lehet még.

Ha vannak másféle szavak.

RETTENTŐ SZOMORÚ VERS

Ki hitte volna, hogy beteg?
Hogy óvni kéne? Védeni és félteni?

Boldog és büszke volt.

Ha támadott, összetett mondatokkal
támadott, vagy – ellenség híján – csak motyogott
magában, mondat-csordákat terelgetve az Akadémiai
Könyvtár folyosóin. A sok reflex, a sok komplex,
az izék, az ezek és az azok úgy veszik körül,
mint kezes, hű ebek a jó pásztort.

És aztán… ki hitte volna? Szegény kollégából
semmi sem maradt. Egy éjjel véresre
marcangolták az éjszakára a cselédszobába
megláncolt szavak. Gyenge volt? Játszott velük?
Hergelte őket? Meggondolatlan lett volna?
Ki tudhatná…? Tragikus hirtelenséggel – a lapok így írták.

A beteg, éhes ebek ma az akadémia környékén
kóborolnak, és komplex mondatokban a pásztort
dicsérik. A felejthetetlen pásztort, a jó kollégát.

A büfésnő olykor vet nekik valamit.

Bejegyzések

Miért kell visszamenni falura?

2010. július 27. kedd Borbély András Hozzászólás most!

A kérdés arra utal, hogy valamit meg kell itt magyarázni, mintha nem lenne egyértelmű. Ami tehát egyértelmű és mindenki számára érthető, az úgyszólván természetes, azt senkinek sem kell megmagyarázni. Itt maradni a városban: ez az, amit nem kell senkinek elmagyarázni, mindenki érti. Hiszen nincs is természetesebb annál, mint ott maradni, ahol a legtöbb a munkalehetőség, ahol koncentrálódik az, amit kultúrának neveznek, ahol rengeteg szórakozási és tanulási lehetőséget kínálnak, ahol számtalan barátot, tapasztalatot és életismeretet lehet szerezni. Hiszen évszázadok óta a városokba özönlik az, aki tanulni akar, aki magasabbra tör, aki tehetségét és életrevalóságát próbára akarja tenni, vagy gyarapodni szeretne anyagi és szellemi javakban.

A vidék vagy a falu ezzel szemben mindig kisszerűnek, unalmasnak tűnik, ahol az emberek beszűkültek, merev és konzervatív szabályok kötik gúzsba a mindennapokat, az ember semmit nem tehet szabadon, mert a híre megelőzi, hiszen az emberek unalmukban mindig a másikon köszörülik a nyelvüket, és általában szegénység uralkodik. Még akkor is, amikor a falu látszólagos előnyei kerülnek szóba: a nyugalom, a természet közelsége, az emberek vendégszeretete, eredetisége, közvetlensége, őszintesége vagy a szabad égbolt és a láthatár mérhetetlensége – mindez afféle hamis idillnek van beállítva, ami egy ideig, mintegy pihenés és kikapcsolódás gyanánt, vagy az egyszeri rácsodálkozás erejéig megilleti az embert, de utána vissza kell utazni oda, ahol a valódi élet zajlik: a városokba. A falu hosszú távon kibírhatatlan.

Sőt sokszor éppen a falusi ember nyilatkozik úgy a faluról, hogy kibírhatatlan ott az élet, folyton panaszkodik a megélhetési lehetőségek szűkösségére, s arra, hogy minden magasabb igény teljesületlen marad, az élet pedig elapad a szürke hétköznapok áramában. Senki sem lehet sikeres, aki falun marad, sőt boldog sem.

De vajon a falu siker-, boldogság-, kultúra- és vagyonellenessége, illetve folytonos panaszkodó siránkozása nem egy öntudatlan, vagy nagyon is tudatos tiltakozás, egy határozott „nem” válasza mindarra, ami kultúraként, sikerként, gazdagságként csábítja őt magát is? S ha így van, nem éppen ez lenne a jele ama jellegzetes csavaros észjárásnak, ami kifog a kultúrember tudományán és érzékenységén, miközben persze feltétlen tisztelet mutat irányába? A falvak gazdaságilag és kulturálisan is alárendelik magukat a közeli városoknak. Vajon nem azért teszik, mert ezzel az alárendelődéssel semmit sem veszítenek a sajátjukból? Akkor hát mi lenne ez a saját, ami minden anyagi és szellemi hatalomnak nemet mer mondani, s hová rejtőzik el, ha még azok számára sem mutatja meg magát, akik mindig is falun laktak?

Nagyjából ezek a kérdések foglaltatnak benne a címben. De ha továbbra is a kérdésre figyelünk, akkor még messzebbre mehetünk. Ez a cím azt sugallja ugyanis, hogy nem pusztán egy tetszőleges helyváltoztatásról van itt szó, hanem határozottan vissza-térésről oda, ahol már valamikor voltunk, s amit valamiért elhagytunk. Falura menni mindig vissza-, sőt hazatérésnek tűnik még azok számára is, akik sohasem éltek vidéken. Amikor tehát azt mondjuk, hogy „vissza”, akkor arra is oda kell figyelni, hogy mi az, amire bennünket a falu emlékeztet, s ahová az emlékezés útján lehet eljutni.

Bizonyára igaz, hogy előbb éltek falun az emberek, a városok pedig a történelem egy későbbi, „fejlettebb” korszakában épültek föl. Jerikó és Çatal Hüyük a legősibb városok, amiket a régészek ismernek, s ezek már annak ellenére városok, hogy aligha nagyobbak egy aprócska falunál. A régész, amikor városokról beszél, más értelemben használja a „kultúra” szót, mint akkor, amikor bizonyos kézműves eszközök, edények vagy művelési módok alapján nevez meg egy még városiasnak nem nevezhető „kultúrát”, mondjuk az Andronovóit. Utóbbi esetben a kultúra az eszközre vonatkozik, az ember tevékenysége és életének minősége az eszközhasználat mögött rajzolódik ki. Akik ezt és ezt az eszközt használják, azok tartoznak ehhez és ehhez a kultúrához. De voltaképpen itt az emberek nem is számítanak, s bármennyire is tudatos tevékenységként kell fölfognunk az eszközkészítést, az eszközkészítő tudatához nem tudunk közel férkőzni. Úgy tekintjük, mintha nem személyes döntés eredménye lenne ez a tevékenység, hanem afféle szükségszerűség, amire az ember mintegy rákényszerül. Az eszközkultúra itt még csak eszköz a létfenntartáshoz, az ember pedig csak egy technikai szükségszerűség következményeként ismerhető meg – legalábbis abból, ahogyan ezt a régészek szokás szerint bemutatják. Az eszközök előírják neki az életmódot. A város esetén ellenben úgy tűnik, maga az ember van előtérben: a város az ő munkálkodásának, termelő, kereskedő, felhalmozó és elosztó, archiváló és értékteremtő tevékenységének az eredménye és összessége. Már a kultúrának azon az útján halad, amelyen dönthet majd törvény és szabadság, uralom és szolgaság, kultúra és műveletlenség, hit és hitetlenség, munka és szórakozás között, rendelkezik szabad idővel, s van is, amivel kitöltse. Az ember a városban úgy mutatkozik meg, mint aki már készen áll a történelemre.

Ebből a vázlatos és meglehetősen ötletszerű hipotézisből úgy tűnik, hogy az eszközkészítő ember számunkra, későiek számára ember mivoltában csak annyiban ismerszik föl, amennyiben rá csak mint eszközkészítő emberre gondolunk, vagyis úgy, hogy maga az eszköz konstituálja az ember emberségét. Ezt az embert szakócával a kezében ábrázolják, sőt legtöbbször csak a szakócát. Az eszköz előbbre való az embernél, még ha az ember hozta is létre azt. Az eszközkészítés képességében nem ismerünk föl semmilyen szellemit, amit az ember a maga lényegéből merítene. Az eszköz túlságosan anyagi, a rajta végzett alakítás túlságosan csökevényes az ember későbbi történelmi teljesítményeihez képest. Alig tudjuk értékelni. Mégis bámulattal tölt el, másfajta bámulattal, mint mondjuk egy gótikus katedrális, amelyen a részletek tökéletes technikai megmunkáltsága már valami rajta fölötte állóra vonatkozik, azt szolgálja. A szakócában ellenben még nem a szellemet csodáljuk, hanem az egyszerű és kézzelfogható, mégis eseményként megmutatkozó technikai képességet.

Könnyen lehet, hogy a „technika szellemét” itt csak azért nem ismerjük föl, mert olyan történelmi koroknak vagyunk az örökösei, amikor a technikai ügyességet már mindig is alsóbbrendűnek tekintették a szellem autonóm önmozgásánál. Csakhogy éppen a mi korunkat nevezték sokan a „technika korának”, amikor is megkérdőjeleződni látszik a szellem öntevékenységének ez a felsőbbrendűsége. Hiszen maga a gondolkodás is a nyelvben tárgyiasul, használata technicizálódik, s azt mondják, hogy ez a tárgyiasulás egyben a gondolkodás feltétele is. A látvány a képben ölt testet, s ez a kép ugyanakkor a látás, a saját test, sőt a testiség tudatosításának a feltétele is. Korunk „spiritualitását” is a különféle spirituális technikák teszik népszerűvé és hozzáférhetővé. A létezés a mi korunk számára az, ami valamiben megnyilvánul, s ez a valami éppen az, sőt az elrejtettség is megnyilvánul és hatást gyakorol, s ebben a hatásban lesz az, ami. A nyelv és a kép mint technikák – talán ezek a mi létmetaforáink. A nyelvben az válik igazzá, ami a szó formájában rögzül, a képben az válik igazzá, ami a nyelv rácsai mögött a nyelven túlmutatóan meglátszik. Ami itt látszani kezd, talán csak ennyi: a szellem öntevékenysége technika, nyelv és kép pedig ugyanazok. Vagy talán pontosabban: ugyanannak más-más aspektusai. Csakhogy a nyelvet jobban beszéljük, mint amennyire a képeket látjuk, s a szellem mozgását is jobban ismerjük a technikáénál. Ezért érezzük úgy, hogy uralkodnak rajtunk a képek és a „technika szelleme”. Ezért van még mit tanulni. Mintha megannyi apró részletet, kőszárnytöredéket, volutát, párkányt, szörnyarcot faragnánk, amelyekből már nincsen aki össze tudná rakni a szellem katedrálisát.

A technika értelmének ez a kikristályosodása azonban a városokhoz kötődik, és meglehetősen késői fejlemény, amikor a technika az iparosodás, a népességnövekedés, a tőkekoncentráció és egyebek hatására kiszabadult a szellem, vagyis a tudomány és az igazság követelményeinek uralma alól. A technikai újdonságok azonban már többnyire a tudomány és az igazság szellemének távollétében születtek, a kibernetika például a hadiipar vívmánya. Ma már késő, és meglehetősen hiábavaló azon fáradozni, hogy a programozást, a sokszorosítást és az információtöbbletet visszakényszerítsük a tudomány, a verifikálható és falszifikálható módszerek és szűrőrendszerek hatalma alá. A technika utat tört magának a tudománnyal és a szellemmel szemben, sőt megtörni látszik annak évezredes uralmát. A technika ma arra a jelentőségre tör, amellyel két és fél évszázadon át a szellem rendelkezett. De ezzel semmit nem mondtunk róla, csak azt ismertük be, hogy mennyire keveset tudunk még felőle. A technika „embertelensége”, sőt „istentelensége” még korántsem nyilvánvaló számunkra. Ami azonban sokkal inkább, az az ember „technicizmusa”, az a képessége, hogy különféle technikákba, szellemi és anyagi építményekbe, eszmékbe és eszközökbe transzcendálja saját lehetőségeit.

Ha ez a városokban így megtörténhetett – s amennyiben valóban így történt – akkor az azt jelenti, hogy a város „fogalma”, „képe” és „felépítése” is meglehetősen képlékennyé vált, s mintegy belülről kezdett felbomlani. A város – amelyre saját műveként, civilizáltságának és szellemi méltóságának bizonyítékaként, biztosítékaként, s az élet valódi színhelyeként emlékezett az ember – ma inkább valamiféle üzemre hasonlít, ami csak úgy okádja magából és sokszorosítja az embert, a tudást, a művészetet. Sőt a városok valamifajta organikus tenyészetet képeznek, ahol az üzemszerű létezés és termelési mód „természetes” jellegét bizonygatják, mondván, hogy a kultúra – vagy az, amit annak neveznek – egyenlő az ember természetével, s ugyanolyan organikus, mint maga a természet, amely semmilyen külső beavatkozás nélkül növel fákat, majd dönti ki őket. A kultúrának itt – legtöbbször kimondatlanul – ugyanolyan törvényszerűségeire hivatkoznak, mint régen a természettudósok. A különféle kánonok, paradigmák, tudásrendszerek a kultúra belső törvényszerűségei alapján lesznek evidencia-értékűek, tesznek szert hatalomra és válnak érvénytelenné.

Mindezek ellenében vált szükségessé a technika értelmének az ettől a természet-elképzeléstől, üzemszerűségtől és kultúra-felfogástól való megtisztítása, hiszen a technika most már valami eredendőbbnek és lényegesebbnek mutatkozik, mint aminek pusztán az üzem, a tömegtermelés, a sokszorosítás, az ipari felhasználás vagy a kultúripar termékei alapján gondoltuk.

A technikának ahhoz, hogy megszabaduljon a szellem felsőbbségétől, üzemmé és „létrongálássá” kellett válnia, s az üzemszerűség magát a „technika szellemét” is megrongálta. De a technika mindezzel együtt is hozzánk tartozik, sőt mi vagyunk az. Ez az „az” még meglehetősen távolinak és tárgyszerűnek tűnik, mivel még nem tettük magunkévá. A magunkévá tétel azonban nem a fölötte való uralmat kell hogy jelentse, hanem a technika működésmódjával való együttműködést, a megértő bekapcsolódást abba, amitől még mindig lenézően távol tartjuk magunkat a szellem magaslatán, s ami ennél fogva úgy tűnik, mintha ránk támadna. Az ember léte azonban nem oldódik föl és tűnik el a technikában, hanem egy szabad együttműködésben azzá válhat, ami már a kezdetekkor is volt, s ebben a kezdethez való viszonyban ismerheti föl saját történelmi szerepét és feladatát.

Másfelől a kezdet gazdagsága éppen abban mutatkozik meg, hogy minden valódi történelmi feladat számára a kezdet más és más. Most úgy tűnik, a technika visszatért a kezdethez és elgondolhatóvá vált. De visszatért a városból a faluba is, hiszen a legújabb technikák teszik lehetővé a falunak – amennyiben megtanul nem az ipari tömegtermelés működésmódja szerint élni és gondolkodni –, hogy távol tartva magát az üzemtől elkészítse és megőrizze saját valóságát, szemközt az ipar, az üzem, a város és a történelmi törvényszerűségek erőszakosságával. A falu, amely ugyancsak áldozata lett az üzemszerűségnek, a nosztalgia kultúriparának, s a városok gyarmatává, agglomerációvá vált, nem pusztán a „vidékfejlesztésre” szorul rá – ami a közfelfogásban többnyire a városiasodást és a gyarmatosítást jelenti –, hanem megszabadításra vár. Hiszen a történelem túl régóta zajlik kizárólag a városokban és a csatatereken, a szellem pedig túl régóta írja saját történeteit az egyetemek, könyvtárak, akadémiák elzárt rezervátumában és szellemvárosaiban.

A technika világuralma és a technicizmus „létrongálása” rávilágít a kézművesfoglalkozás, az eszközkészítés, az anyaggal való formáló munkálkodás sajátos örömére és értékére. Ezen technikák értékét éppen a tömegárusítás ellenében szokták hangsúlyozni. Ma az ilyen tevékenységet még sokkal inkább egy képzelt múlt iránti nosztalgia jegyében művelik mint valami ősinek és kipusztulóban lévőnek az életben tartását. Ez a nosztalgia, ami a város felől támad a falura, a technikai készséget haszontalanná akarja nyilvánítani, ezért száműzi azt a hétköznapi élet színtereiről a hagyományőrző és kézműves-táborokba, az eszközöket pedig a múzeumokba. De még megvan, illetve megteremthetőnek látszik a lehetőség arra, hogy a falu ne egy képzelt múlt, hanem a jövő felé tartson. Annyiban van meg, amennyiben az, amit eddig szellemnek, tudásnak, igazságnak, tudománynak hívtunk ma már nem zárja magát a városokba, s ami egyszerű, természetes, anyagszerű, archaikus, sőt primitív, egészséges, vagy éppen tisztességes, az visszaszerzi méltóságát a szellem területén. A falu bekapcsolódhat a szellem munkájába, ha ez képes lesz végre lemondani felsőbbrendűségének igényéről, amitől már a technika uralma amúgy is megfosztotta. Hiszen a technika világuralma és a falusi „eszközközelség” ugyanazon anya gyermekei, ha alig ismerik is föl még egymást. És a szellem volt a gonosz mostohájuk.

Ma sokan a falu jövőjét a városiasodás útján gondolják el, de ugyanilyen érvényes a falu globalizálódásának a ténye is. Minél nagyobb a zűrzavar, annál sürgetőbb a döntés. Az emberi kéz munkájának és a technika világuralmának mélyebb megértésével talán egyszer a Teremtés munkájának megértéséhez is közelebb férkőzhetünk.

Aki arra vállalkozott, hogy valamit véglegesen eldönt, az úgy tűnik föl, mintha tökéletesen biztos lenne annak helyességében, amiről dönt. Valójában az ellenkező oldalról is igazat lehet megfogalmazni: a döntés azért szükséges, mivel nem tudhatjuk biztosan, hogy úgy lesz-e jól.

De a döntésben nem is kell ahhoz kötnünk magunkat, amit még nem tudhatunk, hanem csak ahhoz, ami – hiányos – tudásunk szerint még ezután vár beteljesítésre. Mert amit tudunk, az önmagában többnyire már fölösleges. Csak egy ígéret mutathatja meg, hogy mi az, ami még jó lehet a tudottakból valamire, s mintegy újra kézbevehető.

Aki elindul, visszatér. Aki visszatér, elindul.

Bejegyzések

Árvíz

2010. július 22. csütörtök Horváth Luca Hozzászólás most!

Nyolc óra is elmúlt már. Bekapcsolta a tévét. Valami kórházsorozatot vetítettek. „Jó lesz ez…” – gondolta. A konyhába ment, elővett egy zacskó kukoricát, hogy kipattogtassa. Míg várt a mikró előtt, azon tűnődött, vajon hol veszett el a férfi. Hiszen csak a szerkesztőségbe ment, azt mondta, semmiség az ügy, utána felugrik. Ez már három és fél órája volt. Ha eddig nem jött, talán már nem is fog. Végül is nem baj, ha csak az ünnep után tudja odaadni neki az ajándékát…
Leült az ágyra, ölébe vette a kukoricát, s majszolni kezdte. Egyik sorozat, másik sorozat. Rossz kedve volt.
Tíz óra felé járhatott, mikor végül megszólalt a csengő.
Előkereste kulcsait, s kiment, hogy kaput nyisson.
– Szevasz! – köszönt a férfi, és átölelte. – Nem zavarlak?
– Nem, csak tévét nézek, de úgyis unom.
– Jól van akkor – hangzott a válasz, s a férfi fölrobogott a lépcsőn, bezúdult a lakásba, megállíthatatlanul, mint az árvíz, amely nekifeszül az ablakoknak, súlyával betöri őket, s hirtelen tele lesz vele a szoba. A könyvespolchoz ment, mustrálni kezdte.
– Ezek jók – mondta. – Mindet olvastad?
– A legtöbbjét, igen.

– Helyes, helyes. – Körbenézett a szobában. Valahogy így képzelte a lány lakását. Tiszta és rendes, tele rejtett kis kincsekkel. Pont olyan, mint ő maga.
Magához húzta és megsimogatta a fejét. A lány nem tolta el magától, hagyta, hadd szorongassa. Felnézett rá, s elmosolyodott.
– Mi van? – kérdezte a férfi.
– Semmi.
Nem erőltette a bővebb választ. Sejtette, hogy mi van, csak a biztonság kedvéért hallani szerette volna a lány szájából is. Meg a hiúsága is szerette volna hallani…
A lány hirtelen elengedte.
– Az ajándékod. Megkeresem.
A fiókos szekrényhez szaladt, és kutatni kezdett benne. A férfi csak nézte. Ahogy a válla fölött átdobja fényes, barna haját, majd leguggol, s elővillan a dereka. Leült az ágyra és várt. Kezei még dermedtek voltak a kinti hidegtől, melengetni kezdte őket. Megcsillant a karikagyűrűje, nem törődött vele.
A lány végre megtalálta, amit keresett. Egy kis dobozt, piros márványpapírba csomagolva. Leült a férfi mellé. Az megköszönte az ajándékot, s hanyattdőlt az ágyon.
– Fáradt vagyok – mondta. – Azt hittem, lerendezem a szerkesztőséget se perc alatt, de amint látod, elhúzódott az ügy. Rendesen elfárasztottak. Aludni akarok! Énekelsz nekem egy altatót?
– Dehogy is, szörnyű hangom van – nevetett a lány.
– Nem hiszem el.
– Akkor ne hidd, de borzalmas hangom van.
– Bizonyítsd be! – kérte a férfi, de a lány a fejét rázta. – Na jó – mondta végül. – Elleszek én altatódal nélkül is. – Maga mellé rántotta a lányt. Pár percig szótlanul feküdtek, békésen egymás mellett. – Basszus. Mit keresek én itt? Te tudod, mit keresek én itt?
– Ezt neked kéne tudnod.
Közelebb húzódott a lányhoz, s fölé hajolt. Az megrettent, s hirtelen fölült az ágyon. Fejük kis híján összekoccant. A lány mesélni kezdett.
– Múlt héten kialudt a lámpa. Olyan magasan van, hogy még a bátyám se tudta kicserélni. Végül egy évfolyamtársamat hívtam át, langaléta gyerek, ő elérte. Három napig sötét volt…
– Mért nem hívtál fel?
– Látod, ez eszembe se jutott…
A férfi ismét magához húzta. – Rosszat csinálunk? – kérdezte.
– Nem tudom…
– Nehéz így, hogy fogalmam sincs, mit gondolsz meg érzel. Próbállak kizökkenteni a passzivitásból, de hát nem lehet… Nem akarsz engem?
– Uram-atyám, dehogy nem akarlak…
– Ezt azért jó hallani. Hm. Bizony. Érzem benned a vágyat. De vékony a derekad! Össze tudnálak törni. Úgy összetörnélek. Először a lábszáradat. A combcsontodat. A medencéd. Nem, a medencéd meghagynám… Basszus. Miket gondolhatsz most rólam?
– Nem gondolok semmit.
Elengedte a lányt. – Dehogyisnem. Mit csinál itt ez az ember? Most a feleségével kéne lennie, mégis más nő ágyában fetreng. Közben meg mikről ír az embereknek. Istenről… Na de hallod, veled se lehet ám könnyű. Hogy tudják így a férfiak, hogy mi játszódik le benned? Boszorkány vagy, tudod? – Fölkelt, s megigazgatta az ágytakarót. – Nincs egy cigid?
– De, a konyhában.
Kimentek, leültek egymással szemben. A lány a hamutálat bámulta, a férfi meg őt.
– Most hazamegyek.
– Jól van.
– Nem marasztalsz.
– Nem marasztalhatlak.
– Tudom. Akkor két ünnep között találkozunk. Hétfőn. Kész vagy a cikkel?
– Addigra megleszek.
– Helyes. Megyek – mondta a férfi, s megnézte mobilján az időt. – Későre jár.
– Későre.
– Majd alszom a volánnál… – Fölállt, zsebében megcsörgette kulcsait.
– Bírd ki hazáig.
– Jól van. Jó éjszakát.
– Neked is.
Becsukta a férfi mögött az ajtót. Az ár, mely hatalmas robajjal ömlött be a lakásba, most kihömpölygött onnan. A lány visszament a szobába. Az ágy szélére roskadt, s tenyerébe fektette arcát. „Gyáva vagyok.” – gondolta. Majd ezt: „Bátor vagyok.” – De végül csak erre gondolt: „Megmenekültem.”

Bejegyzések

Mundi renovatio

2010. július 22. csütörtök Fehér István Hozzászólás most!

„A kárhozottak legnagyobb büntetése az lesz, hogy látni fogják

magukban Isten országát, de nem lesznek képesek belépni oda.”

Johannes Tauler

A pokolnak ebben a bugyrában régóta van UPC. Júpíszí Plusz! Valamikor innen indult el hódító, multinacionális útján a vállalat és terjeszkedett pár emeletet felfelé. Az elnök-vezérigazgató-helyettes fölényes eleganciájával ma is innen inti féltő bánásmódra alkalmazottjait. A „Plusz!” szolgáltatást ma még csak itt lehet igénybe venni. Csak megadjuk a távirányítóval az „Intelligens Felületnek” a látni kívánt időt és helyszínt, aztán a képernyőn máris a folyamatjelző szórakoztat, legalul a változatlanul futó hírszalaggal, míg a felvétel (vagy közvetítés: idelent egyet jelent) elindul.

B. Szent Ferenc alakját figyelte a Rossellini filmjéből. Úgy meredt rá, ahogyan a nyomorékká lett valahai vívóbajnok nézi egykori sportsikereit felvételről. Egyszerre kitárult a fürdőszoba ajtaja és egy magas nő lépett ki a nappaliba, akit tömött dohányfüst kísért. A lábán csak fekete nejlonharisnya volt, felül egy bő, kötött pulóvert viselt. Míg átviharzott a helyiségen ügyet sem vetett B.-re, aki ekkor már az európai városok listájának legelejét pásztázta a „Plusz!”-on. A toszkán Arezzot választotta ki. Aztán átdöngetett az öklével az oldalfalon a szomszéd lakásba, ahonnan átszűrődött egy tévéműsor nevetőgépének hangja.

Idelent szüntelenül napfényt ígérő folytonos alkonyat* van. B. rengeteg napfelkeltét megnézett már a tévéből – a „Plusz!”-on. Zöld plüssfoteljében ült és bámulta a horizonton felbukkanó napkorongot. Nézte a felvételeken, hogyan használja a vörös, a sárga, a réz, a bíbor, az arany millió árnyalatát a Nap, hogyan önti ki egyik színt a másikra, mint egy örökké nyugtalan festő, akinek sosem fog elkészülni az egyetlen képe. Látta, hogyan pirkad viharban és szélcsendben, háborúban és békeidőben, minden kontinensen és földtörténeti korban. Látta az altosztrátuszt, a cirrokumuluszokat, a komor és szívélyes felhőket köszönni a felkelő Napnak. Nézte, hogyan nyelik a fényt erdőszéli rétek, az európai kulturtáj, a városok sikátorai, hogyan a tavak iszapja, a sarki jég és a kerti vetemény. Nézte, hogyan világosodik ki hajnalokon egy-egy város, hogyan élénkül fel reggelente kihűlt szöveteikben a keringés, hogyan lesznek belsejükben izgágává a fénytől ezek az amúgy tehetetlen organizmusok.

A képernyő interaktív, rajta feliratok, különböző indexek segítenek eligazodni a nézőnek. 1342, Húsvét vasárnapjának hajnala van Arezzoban. A Piazza Grandén tömeg. Ide jönnek a városiak az otthoni virrasztásból. Klarisszák és köztiszteletben álló asszonyok virágokat helyeztek az éjszaka a földre, ide, a Santa Maria della Pieve elé. A gondos rendben elhelyezett friss orgonaágak, fehér, sárga és piros tulipánok és pipacsok a feltámadási körmenet vonulási rendjét segítik eligazítani. Így kerül a helyére püspök, gróf, paraszt, kereskedő, szerzetes és fogadós. Néhány család már a helyén áll. A legtöbben most érkeznek, és virágaikat keresik.

Öt órakor megkondult a nagyharang és a sürgés-forgás, susmusolás hamar abbamaradt. Megkezdődött a Feltámadás szívekben ujjongó hirdetése. Ahogy a körmenet elindult, úgy zúgott fel Szentviktori Ádám himnuszának kezdősora. „Mundi renovatio…”. Ilyenkor az a kevés pogány sem aludt el, aki a várost lakta. A menetet végig tekintetük szegélyezte. Otthonaik tárt ablakaiból kikönyökölve nézték a Krisztuséit. Voltak, akik mogorván figyeltek, mintegy eltűrve a hatalmas megmozdulást. Voltak, akik nehezen leplezték irigységüket vagy éppen vonzalmukat. Két zsidó öregasszony – egyik a másikat támogatva –, mintha a körmenet szépségétől sóhajtottak volna mélyeket.

A harangozó, a kövér Vittorio késve indult utánuk. Lihegve szedte lábát, amikor megbotlott a sötét, már néptelen főtér egyik szabálytalanul álló utcakövében. Hatalmas potrohára zuhant, arca a földnek feszült, szálakban lógó nyálába por keveredett, úgy rítt némán, fejét és mellkasát görcs rángatta, orra a hideg követ böködte. Ekkor feltérdelt és darócruhájából egy kulacs bort és egy kisebb félcipót húzott elő, felnézett az égre, és vigasztalanul bömbölt, úgy kortyolt egyre nagyobbakat a borból és tömte magába remegő, tömzsi kézével a megtört kenyeret.

„Vita mortem superat…”: Vittorio, csak itt érte utol a menetet, és Arezzo híres tréfamestere a futástól kipirosodott arccal és könnyfátyolos szemmel osont a helyére. Ekkor egy lompos, girhes kutya éppen levizelte volna a Montini kereskedőcsalád háza előtt álló cserepes palántát, amikor egy novícius, a keresztet tartó Padre Lorenzo néma intésére, kiszaladt a menet szervezett rendjéből, és – kínos feltűnést irányítva az esetre – elkergette az ebet. Monica, aki – semmi kétség – a legszebb lány volt a menetben, meg sem próbálta elparancsolni kutyáját. Szipogva, indulatát suttogásba fojtva, csak ennyit mondott neki: „Olyan rossz vagy.” A lehető legjobb helyen tudta maga mögött, a menet legvégén, a kíváncsi tekintetektől védve, a szajhák kis csoportja után csaholva.

Mielőtt kiértek volna a városból, keleten megjelentek az első sugarak, melyek halványan csillogtak az asszonyok hajtűin és a kereszteken. Mintha ez a kis fény új máéltóságot nyújtott volna az elnyűtt menetnek. A himnusz dallamának már-már bomló egysége ismét bizonyos volt, sőt, az eddiginél is fenségesebbé, határozottabbá vált.

A konyhából sanzonzene és a húskloffolás ideges ritmusa hallatszott. “Az a harisnyás nő az.” – gondolta B. Kikapcsolta a tévét és elindult a süteményillat felé.

Bejegyzések

Minden, amit nem tudunk a Felvidékről

2010. július 20. kedd Dr. Kovács Emőke Hozzászólás most!

Elsőre rátekintek a kötetre: vaskos, keménytáblás. Külcsínyre megfelel a történeti szakkönyvek elvárásainak, bár a borító lehetne fantáziadúsabb.

Magyar Napló, 2010, olvasom a kiadó nevénél. Végiglapozom, gondosan áttanulmányozom a tartalomjegyzéket, megörülök a mutatóknak (személy-, helység- és tárgy-) és nekiveselkedem. Mert hát ugye az ember fia (esetemben lánya) szereti az alapos monográfiákat, de nyáron azért inkább olvas valami kis könnyedebbet… Szóval nekiállok, hiányzik ugyan a bevezető, valami kis ráhangolás vagy historiográfiai summázat, rögtön in medias res. Nem annyira in medias, de kétségtelen, hogy egy pillanat alatt a Monarchia-béli cseh aspirációs tevékenységekről olvashatok. Nehezen gyűröm le az első oldalakat, aztán amikor az következik, hogy Masaryk az angol, Beneš pedig a francia titkosszolgálatnak dolgozott, egyre inkább fellelkesülök.

Popély Gyula – a Párkányban élő – egyetemi tanár, történész nem az első könyvét írja, hisz számos – főként Felvidéket érintő – témában napvilágot látott opusza, tanulmánya. Az 1970-es években különös feltűnést keltett a szerző azon munkája, amelyet az ún. Masaryk Akadémiáról írt, még a könyvesboltok polcairól is leszedték, betiltották. Írásai a rendszerváltás után kaphattak igazán publicitást. Ez az első olyan alkotása, amely minden szempontból hiánypótló: a Felvidékért és Kárpátaljáért 1914 és 1920 között folytatott diplomáciai és katonai küzdelmeket mutatja be, alaposan, minden délibábos Vesszen Trianon! és egyéb frázisokat mellőzve… Ha már csak ez az egy előnye könyvének, akkor megérte. De nemcsak ez.

A több mint négyszáz oldalas munka, precíz lábjegyzetekkel, külföldi és magyar szakirodalmi és levéltári hivatkozásokkal alátámasztva az egyes eseményeket, gondolatmeneteket valóban a kezdetektől indítja. A fejezetek tematikusak és ezen belül követik a kronológiai sorrendet. Elsőként betekintést nyerhetünk a cseh emigránsok Monarchia-ellenes szervezkedéseibe és az I. világháború idején tett diplomáciai lépéseikbe. A 19. század második harmadára ugyanis időszerűvé kezdett válni a cseh nemzeti és államjogi különállás kérdése. A háború kitörését követően a cseh politikai vezetők felismerték, hogy a nemzeti érdekeik szempontjából az antant-hatalmakkal való jó viszony kiépítése gyümölcsöző lehet. Ekkor lépett a színre Masaryk és Beneš, a cseh politikai emigráció két híressé vált alakja és harcosa, akik propagandagépezetük által hamar elhitették a közvéleménnyel, hogy a háborút a Monarchia és Németország provokálta ki, az antanthatalmak felelősségét teljes mértékben elvetették. Miután a központi hatalmak nyilvánvaló veresége egyértelművé vált, megköttetett a páduai fegyverszüneti egyezmény. Azonban ez még nem jelentett volna egyértelmű területvesztést Magyarország számára. A második fejezet – a hangzatos felütéssel: A történelmi pókerjátszma hazai színterei – már Magyarországra kalauzol bennünket és azt az utat vázolja, hogy a Magyarországon élő cseh és szlovák politikai erők miként kezdtek aktivizálódni a Felvidék és Kárpátalja ügyében. Nagyon érdekfeszítő rész, ahogy a szerző arról szól, hogy is alakult a magyarországi szlovákság gondolkodása és fordult magyarellenessé, cseh szövetségessé. Az Agónia magyar módra alegység nagyon plasztikusan mutatja be a magyar politikai elit, köztük Károlyi Mihály tanácstalanságát és ballépéseit. Talán a harmadik fejezetet nevezhetjük a leglényegesebbnek és legérdekesebbnek: milyen módon szerzik meg a csehek és a szlovákok a Felvidéket és Károlyiék hogyan követik el sorra hibáikat és várják Messiásként az antanthatalmak segítségét, a pacifizmusban vetett hitük pedig töretlen. Mindezek mellett hangsúlyos szerepet kap Jászi Oszkár politikai portréja is, aki mindvégig a megegyezésre törekszik a nemzetiségi vezetőkkel, de mégsem méri fel helyesen a helyzetet. Ezt követően a cseh haderő hamarosan megszállja az észak-magyarországi területeket, bár sokáig úgy tűnt, a felvidéki szlovákság még meggyőzhető. A remény azonban hamar köddé vált, hiába a cseh megszállás provizórikussága. Rövidesen a magyar–szlovák kompromisszumos megegyezés terve is füstbe ment. Megkezdődött a Felvidék katonai megszállása, amelyet az antant hatalmai természetesen a háttérből támogattak. Nem szabhatott ennek határt az sem, hogy volt egy olyan szlovák hatalmi erő, amely a független szlovák államiság koncepcióját vallotta, de vagy feladta ezt vagy betagozódott a csehszlovák orientáció hívei közé. A fejezet végén a rutén dilemmákról és Kárpátalja helyzetéről olvashatunk, valamint annak gyors csehszlovák fennhatóság alá kerüléséről. A végjáték Párizsban című egység beszédes cím, nem másról tudósít, mint Benešék tárgyalásairól és arról, hogy a csehszlovák elképzeléseket a francia diplomácia teljes mellszélességgel támogatta, ezért a végkifejlet szinte garantáltnak bizonyult. Közben egy kis kitérő: a magyar Tanácsköztársaságra, amely nem vitte előre a magyar ügyeket, sőt a bolsevizmus elleni harc – ürügyként – tovább tüzelhette a cseheket. Ennek ellenére Popély és más történészek meglátása is az: a Vörös Hadsereg volt az egyetlen erő, amely ideig-óráig tudta tartani magát. Azonban a kommunizmus elleni harc közös cél lett, más kérdés, hogy ez inkább a magyar területek megszerzésére irányult.

A békekonferencia időpontja pedig hamarosan elkövetkezett, erről szól az utolsó záró rész – Trianon – a fájdalmak útja –, ahol a területelcsatolás megtörténtéről beszél a történész. Talán ez az a pontja a könyvnek, ahol a szerző kibújik a történészi szerepkörből és sokszor akarva-akaratlan ítéletet mond, érzelmeit állítja előtérbe. És consummatum est, azaz beteljesedett, zárja Popély – Szent János evangéliumából idézve – az utolsó pár oldalt, drámai töltetet adva a történelmi végjátéknak.

Úgy érzem, a könyv előnye éppen az, hogy hozzá mert nyúlni egy mindmáig kényes témához, mégis a zárás valahogy esetlenre sikeredett: „A magyar társadalom – mind a csonka hazában, mind az elcsatolt országrészekben – pedig hittel vallotta: lesz még magyar feltámadás.” Ez valóban igaz, de egy ilyen volumenű történészi szakmunka végét egy kitekintő epilógussal tudtam volna inkább elképzelni, amely akár napjainkig is elvezetett volna.

Bízom abban, hogy a könyv elfogy olyan nagy példányszámban, hogy a második utánnyomásban már lesz megfelelő elő- és utószó. Mert ez így valahogy a levegőben lóg. Nem enyhít rajta Holló József Ferenc altábornagy méltatása sem, amely valami furcsa szerkesztői ötlettől vezérelve a könyv legvégén kapott helyet, ráadásul az utószó végéhez egy szakirodalmi jegyzék is tartozik, amely első ránézésre olyan, mintha a könyv függeléke lenne. De nem az. Nem tudom, hogy nem lett volna-e jobb egy bevezető az elejére Holló Józseftől, mint egy kis minitanulmány, amely nem tesz hozzá szinte semmi pluszinformációt a könyvhöz, sőt egész zavaró, ezzel a végére csapott verzióval. A könyv a felsorolt hiányosságok ellenére hézagpótló, ezt nem győzöm kiemelni, azonban nagyon hiányolom a jó bevezetőt, a historiográfiai, a szellemtörténeti prológot és a képanyag is lehetne tetszetősebb, sőt talán ilyen formában el is maradhatott volna. Könnyítették volna az olvasást a jobb minőségű, esetleg színes térképek, táblázatos összefoglalók, az idézetek kurziválása. De nem akarok a kákán is csomót keresni: Popély Gyula Felvidékről szóló könyve egy olyan monográfia, amely gyújtópont lehet, diskurzust indíthat el minden irányban és további kutatásokra sarkallhatja a téma avatott szakértőit.

Végezetül álljon itt egy idézet a szerzőtől, amely talán felkeltheti mindenki figyelmét, azokét, akik a történelmi eseményeket, a Felvidék elcsatolásának többösszetevős folyamatát árnyaltabban és pontos történelmi adatokkal alátámasztva szeretnék megismerni: „A hazai szlovák vezetők a háború kitörésekor és a háború alatt – egészen annak utolsó szakaszáig – megőrizték lojalitásukat a magyar állammal szemben. Közülük, többen is […] hazafias pátosszal írtak és szónokoltak a szlovák nemzet ragaszkodásáról a magyar hazához. Persze ez – az őszinte vagy színlelt »lelkesedés« nem ragadta magával a hazai szlovákság valamennyi vezető egyéniségét, tény azonban, hogy egészen 1918 őszéig az ilyenek is passzívak maradtak, és a körülmények alakulásától várták a nemzeti aspirációik megoldását.” [Popély, 2010. 95. p.] Hogy mégis hogy lett ebből az, amit a magyar nemzet trianoni békediktátumnak nevez, mindazt megtudhatjuk Popély Gyula legújabb, Felvidék című könyvéből. De arra is választ kaphatunk – részben –, hogy mi lett volna, ha 1918 novemberében a magyar kormány a helyzet magaslatán áll? Bár a történelem nem a mi lett volna ha, hanem a mi volt kérdésekről és válaszokról szól… Ez esetben erre is jó Popély könyve, a történéseket pontosan és hitelesen dokumentálja, mégha a történészi álláspontot olykor felülírja a szerző magánvéleménye, ami érthető, hisz aki egy téma, egy kor megszállottjává és kutatójává válik, nem mindig tudja követni a tacitusi – sine ira et studio – irányelveket. Főleg, ha a 20. századi magyar történelemről van szó.

Popély Gyula: Felvidék. 1914-1920. Budapest, Magyar Napló – Fokusz Egyesület, 2010.

ÚjNautilus

Hubay és Madách vegykonyhája

Ha Wass Albertről írnál; Rettentő szomorú vers

Miért kell visszamenni falura?

Árvíz

Mundi renovatio

Minden, amit nem tudunk a Felvidékről

Irodalmi és Társadalmi Portál