Nem voltam már ugyanaz többé. Ekkortól elfelejtettem hajat vágatni, nagyapám hagyatékából lecsaptam egy fekete, kopott bőrzakóra, felhasogattam térdemen a farmert – a gyanakvó illetékteleneknek azt mondtam, hogy fennakadtam egy kerítésen –, és nagybátyám satupadja alól is eltűntettem egy olajos, szakadt barna pulóvert, amibe a kezét törölte autószerelés után. Behúzott vállal kezdtem járni-kelni, ahogy Kurt Cobain is. Próbáltam legalább olyan soványnak mutatkozni, mint ő, de magamban bosszankodtam a vastag, alföldi csontozatom miatt. Az amúgy teljesen normális ujjaim sem tetszettek különösebben, mert Kurt Cobainéi hosszúak és vékonyak voltak, és mindig elhűlten néztem, milyen szépen fogja az akkordokat. Akár két gitár nyakát is átérte volna velük.

Az élményem még frissnek számított, amikor másodikban éppen csattogtunk felfelé a lépcsőn kémiaórára, és Béla, aki pedig nagy rocker volt, vigyorogva közölte velem:

– Azt hallottad, hogy a haverod szétlőtte a fejét egy puskával?

– És meghalt? – próbáltam menteni a menthetőt.

– Jó hogy!

Azt hiszem, nem rendített meg akkor különösebben a hír, sőt mintha a történtek igazolták, beteljesítették volna ezt a zenét, akár egy jövendölést. A Nirvana egy új, irányára ébredt élet gyökere volt, ami nagyon mélyre szaladt bennem, és sokkal jobban lefoglalt ez a fénylő azonosság, illetve annak megélése kamaszkorunk felszabadító gátlástalanságában, mintsem hogy egy távoli, megkésett barátomra ismerhettem volna mögötte.

Hanem Béla hangjában is volt káröröm, amire felfigyeltem, és még kevésbé értettem ezt egy rockernél, aki acélbetétes dzsettában és sepulturás pulcsiban járt, aminek kapucniját kibuktatta a bomberdzseki gallérján. Nemcsak kárörömöt, de megkönnyebbülést is éreztem Béla szavai mögött, mintha bármi félnivalója lett volna, amíg a Nirvana működött.

– Figyelj, megvan egy amsterdami koncertjük ’91ből. Elhozom neked, ha érdekel.

Béla részvétét pedig végképp nem tudtam hová tenni, mert ez több volt, mint vigasztalás. Pedig pofonegyszerű volt minden, mint az egyszeregy.

Béla Tibivel lógott az osztályban, aki egy hardcore zenekarban dobolt, így kettősükben ő volt a tekintély, és ezzel nem élt vissza sosem. Ugyanúgy öltöztek, csak Tibi a félhosszú haját körben alá nyíratta, de mindketten felhajtották lábukon a farmert, hogy a bakancsuk hosszú szára kitessék. Hasonlóságuk azonban nemcsak az öltözködésükben mutatkozott meg, hanem a beszédjükben is: szinte minden egyes szót külön hangsúlyoztak, azt a benyomást keltve, mintha kedélyesen gúnyolódnának az egyszerűségükön. Bírtam őket. Tibi például egy későbbi nyelv tan órán, amikor a stílussal foglalkoztunk, szólításra felolvasta a házi feladatát, egy rapmetál dalszöveget, ami arról szólt művészi részletességgel, hogy a lírai én hogyan lövi szét a zselézett hajú nyálas bunkók fejét egy lefűrészelt csövű sotgánnal.

Bírás ide vagy oda, nem találtuk meg az egymáshoz vezető utat, igaz, nem is kerestük. A suliba azonban elég sokan jártak, és a hosszú hajúak mindig felkapták egymásra a fejüket. Aztán kezdetüket vették a cinkos biccentések, majd kézfogások, jattolgatások, közös mászkálások koncertekre. De én nemigen biccentgettem, jattolgattam senkivel, mégis jólesett tudni, hogy az osztályon kívül a suli alteros állománya számon tart, mint tartalékost a had sereg. Merthogy így nevezték a hagyományos gyerekek a magunkfélét: alteros, de sem ők, sem mi nem tudtuk, mit is jelent ez pontosan. Bártfai Tomi köszönt nekem a legtöbbször, aki katonai oldaltáskát hordott, és fejrándítással dobta oldalra a haját, hogy ne zavarja a látásban. Egyszer beszéltem csak vele, negyedikben, de akkor sem sokat, mert miközben a suli felé gyalogoltunk, Tomi utánam sietett, és váratlanul megszólított:

– Hallom, szar volt a pénteki koncertetek – és már nyújtotta is a kezét, amit savanyúan mosolyogva szorítottam meg.

Pár évvel érettségi után hallottam, hogy szegény Bártfai Tomi lent rajcsúrozott Balatonon a barátaival, beivott, lekéste az utolsó vonatot, aztán elaludt a peronon. Álmában begurult a sínek közé, és a hajnali vonat halálra gázolta. Hetekig nem mertem átmenni az úttesteken, és csak ő járt a fejemben, illetve az, hogy bármikor kipurgálhatunk. És különös, de a rosszérzés mögött lapult valami könnyebbség is, hiszen Bártfai Tomi személyében olyasvalaki távozott, aki nem sokat vitt magával a kamaszkoromból. Éppen csak kiradírozta magát belőle, és azon a történelmi tablón, ami a suli négy évéről szólt, egy méltatlanul maszatos folt maradt a helyén. Többször láttam feketébe öltözött húgát a buszmegállóban, de sosem mentem oda hozzá, amit annak ellenére megtehettem volna, hogy nem ismertük egymást, a halálra azonban nem volt szavam, messze elkerült azokban az években.