Tánya a suli dámája volt, törékenynek látszó, valójában hideg szépség – akár egy végtelen, orosz hó mező –, aki tűsarkúval taposta a kihagyó legény szíveket. Mert azt mondanom sem kell, hogy sosem a magunkfajta snecikkel kezdett. Kolosi Nelli bátyja udvarolt neki akkoriban, aki tuningolt Zsigulival érkezett mindig a suli elé, és a hirtelen fékezéstől összekoccantak a visszapillantóra aggatott nagy dobókockák. Fehér atlétatrikóban szállt ki a kocsiból, és fél seggel a motorháztetőn várta Tányát, ahogyan Vanilla Ájsz nézte gyorsasági motorjáról a tengert valamelyik amerikai fosban.

Tánya a suli gimnáziumi osztályába járt, mi a világbanki szakközépbe. Peti korábban csak annyit mondott rá fitymálóan: pályalány, és felháborodottan mesélte, hogy egyszer, suli után az udvaron egy negyedikes gyengéden Tánya fejére tette bazi nagy Sony fejhallgatóját, a lány elindult, a srác pedig loholt utána a vókmennel.

– Milyen ember az ilyen?! – zárta le Peti egy szónoki kérdéssel a történetet, alig kapott levegőt az idegtől.

– Kakaszemű nyomorék – feleltem.

– Igen – nyugodott meg Peti váratlanul. – Egy kakaszemű nyomorék.

Közben mindketten Tányát utáltuk szenvedéllyel.

Zsanett az általánosban volt osztálytársam, és idejekorán kidomborult, de irgalmatlanul. Ő inkább hóvirág volt, gyorsabb a tavasznál. Hamar rászálltak a böglyök, és ugyanazzal a lendülettel néztek új beköpnivaló után, így Zsanett többet szenvedett kamaszkorában, mint Ottrubai Nelli az Iszonyban. Egyszer, suli után, fiúk megtaláltuk naplóját a padjában. Hihetetlen titkokra nyílt ez a füzet, például megtudtuk, hogy a lányok egymásnak mutogatták pirkadó testüket a klotyóban, sőt Zsanett pompás részletességgel vetette papírra első maszturbációinak egyikét a forróvizes kádban. Ezek után a csalódásoknak olyan történetfolyama következett, hogy ez a rész egymagában megtöltötte volna a löveni kódexet, és a betűk alatt foltokban hullámosodott meg a papír. Szegény Zsanett sírhatott, miközben írt. Ezek a részek nem érdekeltek bennünket annyira, inkább visszalapoztunk. Aztán egymás után tűntünk el a vécében. Szegény Kovács Bálintnak nem jutott már szabad fülke, így bosszúsan hátára kanyarintotta táskáját, és hegyes gatyában indult meg hazafelé.

Zsanett egyből kiszúrt a Kis Ikarus előterében.

– Nézd már, ki van itt!

De senki nem nézett rám.

– Te ismered ezt a csajt?! De jó csárdás csöcse van! – markolt Peti a valagamba.

– Igen, a Nagy Ikarusból.

– Jól van, hülyegyerek. Akkor menjél előre, és mutass be nekik.

– És mi? – kérdezte Győző és Áron.

– Ti addig tegyétek le a kabátomat a ruhatárban. Bilétát nem elveszteni – és Peti már lökte is őket oldalvást. Engem meg előre.

– Nem megyek – vetettem meg a lábam. – Elszakítottad – mutattam a dzsekimre.

– Eszedbe ne jusson zsarolni, nem vagyok hajlandó kifizetni az olcsó kis kabátodat. Indíts!

Nem akartam jelenetet, Zsanett már így is értetlenül nézett ránk. Mit volt mit tenni, hát megindultam.

– Sziasztok – álltam meg a csocsóasztalnál, és nem jutott semmi az eszembe, ezért megmarkoltam az egyik rúd végét. Peti is sokkot kaphatott, mert ő még köszönni is elfelejtett. Igaz, ami igaz, nem készültünk fel rá, hogy valaha is egy levegőt szívunk Tányával. Gyűlölet ide vagy oda, Tánya mégiscsak egy jelenség volt a szemünkben, sötét és titokzatos, akár Lora Palmer a Twin Peaksből. Mi pedig sem sötétek, sem titokzatosak nem voltunk, és szüleink még a Twin Peaks-et sem engedték nézni.

– Hát te? – botlott hozzám Zsanett, és egyből lekapott egy oroszos hármas puszival. Én kettőnél ösztönösen kiegyenesedtem. – Hármat, itt ez a szokás.

Zsanett hangja nem volt éppen bársonyos. Idomaihoz jobban illett volna az alt, ehelyett úgy nyekergett, akár egy olajozatlan taligakerék. Nyilván fogyasztott már ezt-azt, poharának alján tengeri vihart játszott a rózsaszín lötty.

– Nem találkoztunk már valahol? – nézett ránk Tánya, és látványosan lapozni kezdett emlékezete karcsú kis noteszében.

– Egy suliba járunk.

– Aha, tényleg.

– Na igen.

Bemutatkoztunk, de a zenétől nem hallottam semmit.

– Bocsáss meg, mondd még egyszer a vezetéknevedet!

– Szabó – felelte Tánya halkabban, mint először, így megint nem hallottam semmit, csak a szájáról olvastam. Ezek szerint már az előbb sem kizárólag a hangzavar miatt nem ért el hozzám a suttogása. Tánya tehát szégyelli a vezetéknevét. Hopi… A suli istennőjét Szabónak hívják! Talán a zavarunk miatt nem jutott eszünkbe felröhögni. Hirtelen valami furcsát éreztem a mellkasomban: ezt a lányt, akit véletlenül lerántottam összetákolt felhőjéről a külvárosi flaszterre, egy pillanatra mintha megszerettem volna. De aztán mégsem. Talán ha leporolja magát, és tettetett dühvel, cinkosan meglök, ha büszkén és jó hangosan kiabálja fülembe a nevét, ünneppé lehetett volna bennem, de így nem. Tánya egyen-, sőt fajsúlyát veszítette a felhője nélkül, amire gyorsan visszamászott, és már evezett is volna tovább az égen.