Van egy barátom, százszor végigélte,

Hogy ezerszer meghalok, s éltetett.

Minden egyes rohadt sorsfordulómnál

Hátat fordítottam volna magamnak,

De ő buszra ült, s a fejemet fogta

Mindig, mikor újra tizenhat éves

Lettem, mint egy megbolondult tizenhét.

Neki mondtam délután: minden úgy van

Kigondolva, hogy mindezt végignézze.

Nem ijedt meg, megengedte, hogy fázzon,

Lehúzzam az ablakot, és rágyújtsak,

S félálomban vezényelte le éppen

Fejembe vett költözésemet, míg én

Zenét hallgattam, s egy félliteres

Pálinkát öleltem, úgy van, helyette,

Aki félálmában egy senkit ünnepelt.