Először egy gitár repült a hangfalak közé, hevedere beleakadt a mikrofonállványba. Aztán egy másik nyaka kezdte szuronyként döfködni valamelyik láda vásznát. Lelkek jajongtak révülten a tűzropogásban két dobütés közt, és tűntek el a gitárok keltette, torz hangörvények tölcsérében. Figyelni kellett volna, és nem rajongani. A zenészek, akiknek egykor nem jutott takaró, és fogadott fivérekként keskeny matracon szorongva melegítették egymást a fűtetlen kamaszkorban, most mintha nem fértek volna el egy színpadon.

És ott állt a Srác, hátán szétnyílt a filléres, fekete kordzakó. Szelíd madárijesztőnek hatott, kibe varjak szeretnek. Vagy anyám varrta, csíkos törzsű rongydarazsamat idézte inkább, aki egykor fejem fölött lógott, és vidáman forgott pingponglabda fejével, sárga fonálhajával, piros filcszárnyaival? Akinek ölelhetetlenül kicsi lényét markolászva rossz érzésem támadt, míg ha csak néztem őt, vagy megérintettem, hiányérzetem? Sokszor dühödten húztam le gumimadzagán, és elengedtem, hogy a plafonnak csapódjon. Hegyes filcorra el is görbült, engesztelhetetlenül. Netán ugyan ekkora, csokornyakkendős vászonnyulamra hasonlított, aki reggelre elveszett paplanom fülledt barlangjában, máskor a párnám alól lógtak ki nyálamtól elnehezült posztófülei?

A Srác csalódottan hívta a közönséget, ezt a felbolydult hangyafészket, amely révültében el akarta rágni őt, a szarvasbogarat, akinek kitinpáncélja alatt szinte már semmi nem maradt. A biztonsági őröktől és a pódium előtt emelt kordontól alig juthatott fel hozzá bárki is. Ezt akarta? Nevetni tolakodó csápjukat, felsőállkapcsuk hiábavaló marását, odafordított potrohuk fölösleges mérgét, pontszemük tükrén a döbbenetet? Hogy megelőzte őket? Esetleg kérni: legyenek gyorsabbak önkezénél, mert igézőbb undok katonák százai által tépetni szét, mint sörétekétől a fej? Vagy még mindig homlokpajzsuk hercegi trónja kellett? Netán díszmenetes ravatala?

Akinek kezét mégis elérte, felráncigálta, mint aki saját vesztéhez nyújt segítő jobbot. Fiatalok voltak főként, akik derekukra flanelinget kötöttek. A fiúk ugráltak egy keveset a színpadon, aztán visszavetették magukat a küzdőtér soraiba. Volt az egészben valami végzetes értetlenség, akár egy félrekézbesített levél fölött, amit mégis megtartunk. A Srác már csak emlék- és fényképek hátteréül kínálta magát, kocsmapultok szenzációjának.

Nem maradt kit megszólítania. Minden befelé szólt, minden hang visszatért egyetlen koponyába.

Ő hagyta el a közös matracot észrevétlen, és kuporgott inkább zegzugos házak padlásszobájában, álmatlanul. Kelletlenségével mindenki más jelentőségét veszítette az emelvényen. Úgy tett, mintha nem látná senki, hisz nem volt hová elbújnia többé.

100 Nekifutásból dobbantott egy széken, majd földet érve szertartásosan lefejtette magáról a gitárt, megmarkolta a nyakán, és felhajította a színpad tetejére, ahol az állványzatnak ütközött, és törötten ért földet. Miután még egyszer felrepült és becsapódott, ő két lábbal ugrált, forgott rajta, akár egy gördeszkán. Közben a vendégzenész nagyvonalúan a dobok közé ejtette hangszerét, és a Srác magára maradt a színpadon, de ezt észre sem vette. Talán mert a koncert alatt is úgy viselkedett, mintha egyedül lenne.

Nem állítottam le a felvételt, amikor a szüleim beléptek a szobába.

A Srác éppen akkor köpött a kamera lencséjébe, vigyorodott el piszka mögött, és nézett új törnivaló után. Odahajolt egy ládához, és a gitárt nekinyomva sikíttatta, tuszakolta, míg az el nem dőlt, felborítva a mögötte álló, fát mintázó díszletet. Mindezt közönnyel végezte, mintha már csak a szokás vette volna szárnyára. A kamera a közönség sorait mutatta, a kezek szűnni nem akaró, kiszáradt erdejét. Tűzre szomjúhozott minden törzs és minden ág – nem vízre.

Anyám a virágait kezdte öntözni, majd felállt, szemét a képernyőn feledte. Apám tálcáját az asztalra tette, leült, de mielőtt evéshez látott volna, megállt kezében a kés.

– Ez micsoda?

Nem tudtam hirtelen mit válaszolni.

– Nem tudom.

– Nem a videót nézed?

– Ja, de.

– Ezek ők?

– Hogyan?

– Ők azok?

– Igen.

– És ez neked tetszik?!

Apám hangjában becsapottságot éreztem. Hanem ismertem már az olyan kérdéseket, amelyekre senki nem vár választ, ezért csak meglobogtattam magamon a pólót, amelyen Kurt Cobain arcképe volt. Meg két évszám feketével szedve.

– Ez nem normális dolog.

– De hát ez gyönyörű!

– Mi a gyönyörű ebben? Erre megint csak nem tudtam mit válaszolni.

– Hogy szétverik a berendezést, mi? Hogy leköpnek? Engem, téged, mindenkit?

– …

– Halkítsd… Állítsd már le ezt a hülyeséget! Ez nem is zene.

– Most éppen tényleg nem az. Vagyis de.