Mit ad Isten, egyszer csak látom, hogy Béla és Tibi egyik napról a másikra rövidre vágott, zselézett hajjal lép be az iskolakapun, és a megjelenésük is okozott némi fejtörést: mintha csettintésre lecserélték volna a ruhatárukat, aggódó szüleik nyilvánvaló örömére. Nem tudom, mi állt e hirtelen személyiségváltás mögött, és bár egyből visszagondoltam arra az időre, amikor villámcsapásszerűen megváltoztatott a Nirvana, mégsem tettem egyenlőségjelet a két eset között. Többeken is észrevettem ilyen látványos átalakulást, és mikor végigvonultak azzal a fene új stílusukkal az óraközi szünetekben, a magukat még tartó hosszú hajúak elejtett gesztusaiból ugyanazt a méltatlankodást olvastam ki, mint amit én éreztem. Mert a tömegből, a többségből kiválni, és kisebbségbe vonulni a kitűnni vágyással együtt dicsőség volt a szemünkben, de a többséghez felzárkózni, mi több, visszatérni alávaló árulás. Kérdés persze, hogy ebben a nagy kisebbségbe vonulásban mekkora szerepet játszott a feltűnősködésünk, hogy nem éppen azok magatartása-e a bölcsebb és alázatosabb, akik nem akarnak többnek látszani önmaguknál. Csakhogy én nagy ívben tojtam a bölcsességre és az alázatra, és a kívülállásomnak célja nem sok, de egyetlen kézzelfogható oka volt: egyszerűen vállaltam tűzön-vízen át, amit a Nirvana kiváltott belőlem, és idegesítően majmoltam Kurt Cobaint, de ha esténként levetettem magamról a demonstráló öltözékemet, ott volt alatta az őszinte hitem ebben a zenében, és abban, hogy egyszer híres nagy zenész leszek. „Aki kamaszkorában sosem nyerte meg az olimpiászt, abból nem lehet jó bérelszámoló, abból semmi sem lehet, mert egyszer legalább mindenkinek le kell lőni a maga oroszlánját, még akkor is, ha előre tudja, hogy nem jut el Afrikába” – írta Monoszlóy Dezső a Gúzsbakötött rövidnadrágban, amit később olvasva megnyugtató önigazolást nyertem, éppen csak kamasz éveimben meg voltam róla győződve, hogy eljutok Afrikába. Mert hogyan is lőhetne bárki oroszlánt, ha nem hisz benne, hogy Afrika eljön érte?

Kurt Cobain már általános iskolában azt hajtogatta barátainak a legnagyobb tárgyilagossággal, hogy szupersztár zenész lesz, aztán megöli magát, és a dicsőség tüzében ég el. Több volt ez kamaszos nagyotmondásnál. Nemcsak azért, mert tényleg szupersztár zenész lett, és végül úgy fejezte be az életét, ahogy jó előre megmondta, hanem mert elszántságát feleslegesség-érzet fűtötte, sőt kivert kutyák ösztöne a marásra. Földcsuszamlásszerű él mény kísérte egész életén át, árnyék az örök éjszakában, mert huszonévesen is egy szekrénybe zárkózva írta a dalait, ott, ahová kiskorában menekült az apja elől.

Mikor nyolcadikos volt, egy montesanói fiú az iskola előtt akasztotta fel magát. Ő talált rá az osztálytársaival a fán lógó tetemre. Vagy félórán keresztül bámulták a fiút, mielőtt elzavarták őket. Maradt tehát elég idejük alaposan szemügyre venni a vékony, de erős zsineget, ami alig látszott ki a fiú nyakából, a fehéren kitüremkedő, dagadt nyelvet, ami úgy hatott, mintha gazdája pingponglabdát vett volna a szájába, és a résnyire nyitva maradt szemhéjak mögött a tintakék, buta szempárt, ami egy csalódott szerelmes tekintetét idézte. Ki tudja, mit néztek rajta, láttak benne, de lefogadom, hogy mindenki mást. Kurt Cobain egészen biztosan, hiszen megelőlegezett mását vizslatta ott a fán, amint a reggeli szellő finoman forgatta a testet. És éreznie kellett még valamit, pontosabban hallania, ha csakugyan figyelt, mert nincsen megdöbbentőbb ilyenkor a szokásos zajoknál. Korai és szomorú halál ide vagy oda, éppúgy zúgott a város, mint bármikor, autók húztak el a közelben és dudáltak, rigó surrogott át a füvön, és csippentett fel valamit a földről. Ennyit tehát a dicsőség tüzéről.