A Kis Ikarusban állva azonban még úgy kerestem Ivanics Tündét, mint egy lányt, akinek ez van a homlokára írva: Ivanics Tünde. Gyakorlatilag teljesen mindegy volt, hogy ott van-e Ivanics Tünde vagy sem, mert ha ott lett volna, sem történt volna semmi, legalábbis ami engem illet. De amíg őt kerestem és találgattam, eltelt valamivel az idő.

Nem táncoltunk egy percet sem. Már akkor is nagy tehetségem volt ahhoz, hogy savanyú félrevonulásommal elrontsam mások jókedvét, mert bár rögtön az elején szétszakadoztunk, hogy ki-ki a maga pecsenyéjét sütögethesse, mégis rajtam volt a többiek fél szeme, és ami nem mellékes, egyiküknek sem akadt pecsenye a horgára, de még egy árva katona sem. Így hát az egy-kétórás bikafelvonulás után leléceltünk, és ebből is sikerült profitálnunk, hiszen a nagymenők sosem időznek hajnalig az ilyen helyeken, hanem csak jönnek, megmutatják magukat, aztán felszívódnak az éjszakában.

És persze nem hatott meg a Kis Ikarus dübörgése sem. Mintha mégis inkább én lettem volna a hunyó, aki keresett valamit ezen a helyen, ahol végül idegeneket talált, és ebbe az idegenségbe észrevétlenül simult bele a zene, hiszen ha rágondolok, ma is csak egy némafilm kockáit látom magam előtt. Mégis volt valami csalóka az itt hallott zene kellék- vagy díszletszerűségében, ugyanis valójában ezek a hangsorok tartották életben, hazudtak értelmet ennek az egész kócerájnak, amitől én bizony erősen fáztam.

 

*

 

Tizenhárom éves lehettem, amikor rám talált a Nirvana, nem kis utat téve meg egyenesen Seattleből. Terjedt, akár a futótűz. Először Dávidnál, a barátomnál hallottam őket, és nem tetszettek különösebben.

Az általános utolsó éveiben a Guns n’ Roses volt az egyik legnagyobb divat. A fiúk- lányok fekete pólóban jártak, amelyen két, párbajra induló pisztoly csövére rózsák tekeredtek, és ez az új világ tovább táplálta bennünk az Edda ébresztette érzelmességet. Osztálykirándulásainkra cipelt elemes magnóból szólt a Use your illusion, születésnapi zsúrokon pedig, lekapcsolt lámpák mellett pitiáner szerelmeink foglalata, a November rain, míg csak valaki el nem durrantotta magát jó laposan, megunva ezt a nyálas romantikázást, és a lányok magukat legyezve szaladtak ablakot nyitni.

Ez volt az első olyan zenekar az életemben, aminek szeretete akár két süldő barátságát is megalapozhatta, és aminek neve a rajongók között úgy hatott, mintha egy rózsakeresztes szeánszon valaki begurította volna a Bölcsek Kövét a slepp közé.

Kiemelt egy nyugodt és rendezett világból, amiről dunsztunk sem volt, és átültetett egy másikba, ami kevesek kiváltságának számított. Egy-egy cinkos szemvillanás, elejtett megjegyzés mutatta az összetartozást, s amennyire a gyerekek hirdették megjelenésükkel, annyira titkolták is ezt a zenét, nemcsak azért, hogy kisajátítsák, hanem hogy védjék egy bajosan megnevezhető hatalomtól, amelynek ellenében, akárcsak egy testvériség, létrejött. Csakhogy a Guns egyhamar elmaradt belőlem, akár lyukas zsebből az aprópénz. Mondhatnám, hogy azért, mert éppen akkora hazugság volt, mint az a zeneipari trend, aminek látszólag fricskát mutatott, valójában pedig leány vállalatává vált, de nem így járt az agyam ekkoriban, sőt nem járt sehogyan sem. Egyszerűen a Guns nem tudta bevinni a mélyütést nálam, és slusszpász.

Szóval tizenhárom éves lehettem, amikor Dávidéknál azzal bénáztunk, hogy melyik számot vegye át nekem és melyiket ne a Nirvana debütáló albumáról.

– Nem kell neked a Breed? Miért nem kell neked a Breed? Pedig az egy jó szám – szövegelt bele az ágyról Soma, aki rendőrnek tanult egy szakközépben, és teljesen összezavart.

– Mert nem tetszik – feleltem.

– Jól van, te tudod.

Aztán nem sokra rá:

– Mi?! A Polly sem kell? Pedig az is egy jó szám.

– Jóvammá’!

– Oké, csak megjegyeztem.

– Végül is jöhet a Polly – mondtam Dávidnak lesütött szemmel.

És ez így ment legalább egy órán keresztül, miközben Soma jót szórakozott rajtam, akire sikerült újabb számokat tukmálnia, mígnem egy híján a teljes albumot átmásoltuk.

– Hé, ennyi erővel akár átvehettétek volna az egészet. Merthogy mindegyik nagyon jó szám, szerintem – sunnyogta Soma most már a paplan alól.

Dávidra néztem.

– Te, figyelj, nem lehetne azt, hogy…

– Most már menjél haza – vágott közbe Dávid.

– Holnap gyere vissza, addigra megcsinálom.

Fogalmam sincs, hogy a szobám melyik sarkában porosodott ez a kazetta vagy két évig. Aztán egyszer megtaláltam, betettem a magnóba, és két nap múlva már semmi mást nem tudtam hallgatni. Ötletem sincs, mi hozta ezt a hirtelen változást. Mintha időt vagy haladékot adtam volna ennek a zenének, hogy átélhessem, mi is valójában, és évekig szinte csak ez szólt nálam.