– Ez?! Mitől zene? Meg zenekar? Összevissza szól minden apjafasza, szétmegy tőle az ember feje. Ebben volt némi igazság. Kurt Cobain is behajította hangszerét a dobok

közé, és lassan a mikrofonhoz lépett. Szelíd mozdulattal kért csendet, de a zúgó rajongás maga alá forgatta kierősített szavát is. Ekkor eszelős tekintettel és

nagyokat bólogatva tapsolni kezdett a közönségnek, mintha tenyeréből szórta volna saját hamvait, majd, hogy idegenségének mérgét mohón felitta a vak rengeteg, sarkon fordult, és utolsóként levonult a színpadról. Nem azon az oldalon, ahol a többiek.

– Azt mondtam, állítsd le.

– Tessék!

– Nem örülünk neki, hogy ilyeneket nézel.

– Ez tényleg elég borzasztó – vetette közbe anyám.

– Már leállítottam!

– És szerinted ennyivel el van intézve? Miért kell mindent összetörni? Ócska, beteges divat az egész, azt hiszik, ettől eredetiek.

Föl voltam zaklatva. Vagyis mindannyian.

– De hát ez én vagyok!

–Az kéne még… Ez egy elmebeteg, be kéne zárni.

– Hagyjad, már meghalt!

– Hogy halt volna? Őt majmolod, hordod ezt a sok szakadt holmit, rongyot, amit más föl se venne. És a hajad a szemedbe lóg. Előbb-utóbb bandzsa leszel, vagy rövidlátó, és nem kapsz jogosítványt. Úgy nézel ki, mint egy pulikutya.

 

*

Mióta szakmai gyakorlaton gondatlanságból tövig égettem egy hajtincsemet a forrasztópákával, valamivel jobban láttam. De hát kit érdekelt a látás!

103 Menő nagy séróm volt, s a zene miatt, amit hallgattam, az osztályban is kisebbségbe kerültem. Autonóm és megbecsült kisebbségbe.

Furcsamód a Nirvana választott el a többiektől és kötött össze velük.

– A hülye haverod meztelenre vetkőzött, zoknit húzott a farkára, és úgy állt ki a színpadon – mondta Mezei Peti az egyik szünetben, amikor kilógtunk a Mátyás király térre, és egy pad támláján ücsörögtünk, ahogy azt kell.

– Ez tényleg hót hülye – jegyezte meg valaki.

– Szerintem anyátok – sóhajtottam, és megöleltük egymást.

Kurt Cobain csakugyan sok hülyeséget csinált, de a fiúk összekeverték Anthony Kiedisszel a Chiliből. Mindegy is. Nem értettem a többiek elemi indulatát, ha a kedvenc bandám szóba került. Annál inkább, mert ők sem Bach-poszterekkel díszítették a szobájukat akkoriban.

– Figyuzz, Tom, ezt most kaptam az egyik béstől. Miszteh Phezident – torpant meg Ákos kipirultan ikertestvére előtt, majd fülébe segítette fél pár fülhallgatóját, és raccsolós fiaink lehunyt szemhéjuk mögött együtt danszingoltak tengerparti egzotikumok gyűrűjében, Koko Dzsámbó nótájára.

Elsőben, még mielőtt a Banda szellemében kezdtem volna létezni, tettem egy kísérletet arra, hogy az osztálytársaim ízlését magamra próbáljam, és egyszer, péntek este lementem velük a Kis Ikarus diszkóba (a Nagy a nagyoké volt). Mikor az odaúton összetalálkoztunk a buszon, máris hülyén éreztem magam. Például a bordó, buggyos kabátom miatt, amit anyám turkált nekem, akin így éppen nem Tájgersz feszült. Később vettünk ilyen kabátot egy alkalmi árustól az Örsön, de csak egyszer volt rajtam, mert ismét hülyén éreztem magam, amikor rájöttem, hogy mindenki ebben jár. A többiek tehát ujjatlan, szétnyílt szárnyú Tájgerszben kapaszkodtak a buszon.

– Mennyire nincs itt levegő! – mondtam, és én is lehúztam a cipzáramat.

A srácok a kabát alatt világos garbót viseltek, és magukra engedtek egy egész flakon szprét – hónaljanként. Hátrafésült hajuk zselétől csillogott, és gyümölcsízt lehelve unottan rágóztak, mintha csak tüdőszűrésre mentek volna az Erzsébetligetbe. Ki Adidaszban, ki csatos, suvikszolt bőrcipőben állt mellettem. A kabátomat leszámítva nem emlékszem, mi volt rajtam aznap este, csak arra, hogy a többiek holmiját látva eléggé gázosan festettem, és esélytelennek éreztem magam. Mire is? Senki sem szórakozni járt a Kis Ikarusba – igaz, csak egyszer fordultam meg ott, és nem maradtam néhány óránál tovább, de határozottan ez volt a benyomásom.

Amint megérkeztünk, kaptunk a kézfejünkre valami béna pecsétet. Onnantól kezdve senki nem vágta zsebre a kezét, hadd lássa mindenki beavatottságunk jelét. Mezei Peti hirtelen felém fordult, és rántott egyet a kabátomon. Halkan reccsent vállamon a szövet. Hányszor ismétlődött meg ez a mozdulat négy év alatt… – alig bírt magával ilyenkor az izgatottságtól.

– Na ki van ott, te kis maszatos?!

Tőlünk alig tíz méterre Tánya állt a csocsóasztalnál, és Laki Zsanettel beszélgetett. A hangzavar miatt egymás fülébe sugdostak, de nem ám olyan fruskásan. A jelenlétükben volt valami megjátszott méltóság, nagyvilágiság, holott egyidősek voltunk. Olyan unottan álltak ott, mint pályát tévesztett, egymással kénytelenkedő osztályfőnökök az iskolai farsangon, akik körül pillangónak és királyfinak öltözött kis debilek szaladgálnak. Riválisok voltak – akinek van szeme, egyből látta. Én akkor nem láttam.