– Amúgy mit isztok, lányok? – kérdezte ekkor

Peti. Tánya a jelek szerint adott még egy esélyt.

– Köszi, én innék még egy dzsin tonikot. És te, Zsanu?

– Bocs, de én azt kérdeztem, hogy mi van a poharatokban.

Éppen készültem a föld alá süllyedni, amikor Zsanett felnevetett, és nem sokra rá Tánya is. Micsoda hangja volt! Rekedtes, ahogy szeretem. Hanem ebben a nagy vigasságban mégiscsak volt valami lesajnáló, mintha Tánya azt mondta volna: fiúk, lehet, hogy Szabó a nevem, de már eddig is ordított rólatok, hogy a százforintos beugró árán kívül legfeljebb két deci almalére való van a zsebetekben.

Lássuk be, nem tévedett nagyot.

– Hát, ez jó volt! Örülök, hogy találkoztunk – mondta Tánya, miután nevetése lecsengett, és arra számítottam, hogy egyből továbbáll, de nem így történt. Néhány másodpercnyi kínos hallgatás után rájöttünk, hogy azt akarja, mi kotródjunk inkább. Alázásból ötös a csaj, futott át a fejemen.

– Mi is örülünk – felelte Peti.

A nagy ajtón belépve a tulajdonképpeni tánctérbe érkeztünk, egy nehéz levegőjű, tágas terembe, amely lüktetett a zenétől, s ez úgy hatott rám, mintha a játékban nekem kellett volna elbújnom. Egyfelől azt éreztem, milyen borzongató volna itt meglapulni, azaz tökéletesen belesimulni a közegbe és a végsőkig várni, vajon rám talál-e a zene, másfelől pedig azt, hogy azért nem ártana kívülről becsukni magam után az ajtót, és elrejtőzni jó messzire innen. Én a borzongást választottam, de nem bátorságból, hanem mert azt hittem, jól érzem itt magam, mialatt elég rosszul éreztem magam.

Mellettünk egy hátracsapott bézbólsapkás srác állt a biliárdasztalnak dőlve, letámasztva tartotta a dákót, és egy elég jó bőrrel smúzolt. Közvetlenül a képembe fénylett nyelvükről a nyál.

– Gabikám! – tárta szélesre Peti a karját.

– Petikém! – eszmélt fel a srác, és azonmód lenyomott három puszit Petinek a körbenyalt szájával, aztán én következtem. Beszélgetni kezdtek, és nem sokat tettem azért, hogy bekapcsolódjak, vagy igen, de nem sikerült, már nem tudom, mindenesetre úgy döntöttem, megtörlöm az arcom, és arrébb húzódom. Az volt a gyanúm, hogy itt valamiért nem divat társaságban mutatkozni, mintha a legtöbben el akarták volna játszani a magányos prérifarkast. Így hát kénytelenül én is prérifarkast játszottam. A kivetítőn futó zöld lézersugarakat néztem, nem mintha annyira érdekeltek volna, bár meg kell hagyni, előtte sosem láttam ilyet, és akkor még azt hittem, örökre eljegyeztem magam választott szakmámmal, az elektrotechnikával, így a lézersugarakat illett megcsodálni. A műsort azonban egy-két perc elteltével eléggé meguntam, mégis tovább ácsorogtam, mert fogalmam sem volt, mihez kezdhetnék magammal. Először óvatosan, majd egyre tolakodóbban néztem körül, hátha itt van Ivanics Tünde,amire Áron szerint nagy esély volt.

Ivanics Tündéről nem tudtam semmit, csak azt, hogy szerelmes vagyok belé, pedig még nem is láttam soha. Áronnak elég volt annyit mondania, hogy iszonyú jó csaj, és bennem megtörtént a csoda. Hosszú napokat képzelegtem át, és simán elhittem magamnak, hogy Ivanics Tünde egyszer csak szembejön velem az utcán, meglát, és mielőtt tiltakozhatna magában, hiszen nemrég nagy csalódás érte, azon nyomban belém szeret, kapcsolatunk az évek során elmélyül, egybekelünk, és már azon kezdtem görcsölni, hogy mi a francból tartom el a családomat, merthogy éhes gyerekeink is születtek közben, ahogy az kell. Aztán egyszer, később le-ugrottam Áronhoz, hogy együtt induljunk suliba, és mit ad Isten, Ivanics Tünde jött szembe velünk az utcán. Vagyis én nem tudtam, hogy ő Ivanics Tünde, csak Áron szólt:

– Te, ott jön az Ivanics Tünde.

Erre kiment belőlem a vér, és oldalt pislantottam, hátha van itt egy keresztutca, amin gyorsan lekanyarodhatnék. De nem volt. Összetalálkozásunk egy országúti frontális ütközés képét vetítette elém. Ivanics Tünde egyáltalán nem egyezett azzal a habokból kikelő, igéző szemű nőalakkal, akit én ikonná festettem magamban, mégis hű maradtam hozzá, mint a felelős férfiak, akiket mindig oldalukon tudhatnak a nők.

És egyszerre csak ott állt előttünk Ivanics Tünde.

– Szia! – köszönt rá Áron, és a nyomában rögtön én is.

– Helló – mondta Ivanics Tünde. Hirtelen fogalmam sem volt, hogyan tovább.

– Hát te? – jutott eszembe a kérdés, és feszített a büszkeség, amiért nem voltam rest megszólalni.

– Otthon felejtettem a bérletet, azért jöttem vissza.

Erre a kelleténél hangosabban felnevettem, ami elég szánalmas módja volt a feltűnésnek, annál inkább, mert Ivanics Tünde egyáltalán nem akart viccesnek mutatkozni, sőt savanyúan toporgott előttünk, és nyomát sem láttam szemében a felém lobbanó, lebírhatatlan szerelemnek. Eszembe jutott, hogy Ivanics Tünde talán azért kedvetlen, mert a buszmegállóban ébredt rá, hogy kakálnia kell, osztott-szorzott magában, és úgy döntött, nem bírja ki az iskoláig, ezért gyorsan curükkolt, s most miattunk kell itt ácsorognia, és az sem kizárt, hogy miattunk nem jut el otthon a vécéig.

Áron még ellőtt néhány villámtréfát, és bár Ivanics Tünde heges arcán néha átfénylett valami mosolyféle, nem szólaltam meg többet, hogy fel ne tartsam őt, így egy-két perc múlva elváltunk egymástól, és valami könnyebbség kezdett szétterjedni a gyomromban, amit általában akkor éreztem, ha éppen nem voltam szerelmes. Bizony ez azt jelentette, hogy Ivanics Tünde a múlté lett, és úgy batytyogtam tovább, mintha sosem láttam volna magam előtt a dohos albérleti szobában éhesen síró gyerekeinket.