– Lang Ádám a transzközépen –

Morris utólag mesélte – mikor az énemmel újra szabadon egyesült –, hogy amikor átevezett a Tiszán, már érezte a románszagot. Ő az ötödik, én a második sörnél tartottam, amikor mellénk telepedett három erdélyi diáklány, a nulladik szemináriumból valók. Később még kettő előkerült valahonnan a mélyből. Akkor Morris nagyon bátran viselkedett, kért még két Harghitát, és néhány keresztkérdéssel ellenőrizte, korcsosul-e a fajta. A szemében láttam a választ. Azzal a jellegzetes mozdulattal tárta szét karjait, mintha azt várná, hogy ezek a latrok itt lágy és hangtalan ütésekkel megfeszítsék, miközben ő irtóhülyén vigyorog. És azt mondta: ez punk.

A Corvinusban egyetlen Ursust ittunk ketten, olyan gány volt az atmoszféra. Az ájerben enyhe bor- és hazaárulásszag párállott. A vége felé kívülről úgy tűnhetett, még csak hiénázunk. Pedig már gerilláztunk. Az Insomniában ez már nyilvánvalóan kiderült. Pedig itt nem is volt haza. Peronit kértünk, és Morris a fülembe súgta, persze úgy, hogy a pincérek is jól hallhassák: nincs pénz már kifizetni. Így is hozták. Aztán még két-két Stejart. Ekkor vettük észre a baszós malacokat. Csengetés, pincérstressz. Egy kerekarcú dák intellektüell kifogásolja, hogy egyfolytában baszogatom a csengőt. Morris már énbennem van, úgyhogy visszakérdezek: biztosan jó az neki, ha én nem baszogathatom azt a kurva csengőt, ha már egyszer ide van téve? A válasz két Peroni nyerőpohár, kitöltjük a maradék Stejart, és magasan magunk elé tartva kivonulunk a tett helyszínéről.

Piața Unirii, Horea, Cloșca, Crișan. Existența unui popor nu se discută, se afirmă. Ion Rațiu. Ezt nem fordítom le magyarra, ahogy azt sem mesélem el Morrisnak, hogy kik voltak ezek a figurák, nehogy fölhergelje magát. Nem is baj, valami helyen kötünk ki megint, ahol mind egy szálig ott voltak: Horea, Cloșca, meg Crișan is. Inocentiu Micu Klein egy hatalmas örmény püspöki süvegből önti magára a Harghita sört, egy sarokban Băsescu vedeli a jó magyar törkölypálinkát, miközben 10-12 éves forma félmeztelen cigánylányok tolják rá a hórát. Nekünk már vérzett a kezünkben a két becsületesen elnyert Peronis pohár. Egy másik szobában mintha Csoóri itta volna a pertut Gyurcsánnyal, meg az OTP-s haverjukkal, de erről mi inkább már nem akartunk tudni. Lépünk? Lepünk, ja!

Ami utána történt, az bizonytalan, de igaz. Morrist felküldöm a taxi tetejére az egyik Peronis pohárral, én meg lejmolok egy cigit a taxistól. Díszmenetben indulunk a Györgyfalvi felé, Morris akár egy új Periklész, áll a taxi tetején, egyik kezével az antennába kapaszkodik, sovány vigasz, a másik kezében a Peronis pohár, amellyel csillagokat halász le a nagyromán égboltról és a farzsebébe gyömöszöli. Kell valami szuvenír is. A román bazilikánál rákezd a himnuszra:

Kis kece lányom

Fejérbe’ vagyon

Fejér a rózsa

Kezébe’ vagyon

Én a taxiban kortyolgatok és azt gondolom: a téridő gömbölyű. Fölkiáltok a tetőre Morrisnak: a peremén járj, hogy a centrumba is beláthass. Aztán már nincs megállás. Éjszaka elfoglalják a lakást valami csíkszeredai németek, álmomban Morris mellett alszom a padlón, a tököm felé kap, én meg elhúzódok. Az anyját.

Reggel megmutatom neki a város szépségeit, Morris fotózgatja a villanydrótokat, végtelen síkságra érünk, a Szamos ércesen vigyorog. Én is lefotózom Morrist: akár egy baseball edző. Babzsákokon pihenünk a HLC-ben. Valami álöregasszonyról van szó, akiből kivették a szerveket, és az albérlők a másik szobából számítógépen irányítják. Így van, Morris? Így van. Majd halálugrás a korcsolyapályán, Morris engedélyt kér, hogy cipővel ráálhasson a jégre, eszkimó vagyok, mondja, és úgy megszoktam. Én közben bemutatom a jegyárus lány dzsekszonjának, hogyan is kell gerillázni a jégen. Csillapodik virítása. Mindenki zavart, nem is csoda, olyan ez, mint amikor megfogadtuk a Nautilusban, hogy kizárólag olyan publicisztikát vagyunk hajlandók írni, amit csak az angyalok értenek meg, azoknak is csak a legjava, ott fönn a magas égben. A hetedikben.

Végre megérkezik a húgom, kicsit lehangolt, mint mindig. Nem baj, gondolom, Morris föloldja a gátlásait. A következő helyszín, talán a következő: földalatti román tinidiszkó. Szerencsére nem az a lánccalverekedős lókusz, féltem a szerzőkém angyalbőrét. Morris alkalmazkodik a nyelvi sokszínűséghez, mindenre ezt a választ adja: ba bene. Szándékosan olaszul beszél, nehogy zavarba hozza a románokat azzal, hogy magyarként románul csücsörít. Mert tudna ő, csak nem akarja megalázni őket a saját nyelvükön.

A faszom tudja, hogyan jutottunk haza. Másnap ébredés, pénz semmi, játékpénz se, mondom neki, irány a mező, a hó nem kér pénzt, viszont istenít. Aztán mégsem istenkedünk, beszippant a zárvány. A híd felől erős bazgabűz. Ha csak moccanunk, ugat az egész hegyoldal. Csak tér van, idő semmi. Kutyaember jön, s ha visszaérünk, már tudjuk, a kutyák vezérlik az egész várost, ha nem az egész országot, onnan kintről, a mezőről. Ha egyikük elnyújtózik, valahol a Monostoron megreped egy villamossín. Ha költő lennék, mondja Morris, azt mondanám, hogy valamikor a Paradicsom állt itt. Lassú, szenvtelen, puha, fájdalom nélküli kutyaharapások. Úgy válik le hús a húsról, akárcsak a vattacukor. De minden harapás képzeletbeli, ami azt jelenti, hogy már megtörtént, és hogy épp most történik, és mindig csak ez. Mert a kutyák nem támadnak, várják, míg megdöglik egy varjú. A varjak is azt várják, hogy megdöglik egy kutya. Ilyen tér ez, ilyen egy zárványtipológia. Morris! Ugy-e? Hát erről hogyan írjak könnyű és finom publicisztikát? Morris már-már kétségbe esik. Varjú vagy kutya?, kérdezem. Ki dől ki hamarabb? Ki dől ki hamarabb? Aki kidől, azt felfalja a másik. Üzenem Bánkinak – mondom Morrisnak, mert holnap elhagyja a várost –, hogy varjú lenne-e inkább, vagy kutya.

Túl a súlyosán megnézzük az Amerikai pite ötödik epizódjában a puncipöcögtetőket, végül is vasárnap van. Utána csörgés a kártierben, nem hagyok esélyt zuhanyra, nehogy gyíkrángatás legyen belőle. Szaros papírzsebkendők az utcán, kutyák, vajákosok. Zárványból zárványba élünk, köd van és vérmeleg szabadság. Így van Morris? Legyen! Bekukkantunk a Iulius Mallba, hogy ellenőrizzük a globalizáció állását a negyedben. Lesz ez még így sem, állapítjuk meg. Túl a kutyák majd foghegyre állnak, ha elkezd terjedni a nagy pucc itten. Belakják, elveszik tőlük a hidat. A varjaknak meg mindegy, hova szarnak.

Reggel túlkorán kelés, megszokásból, mert azt hiszem, még applikálnom kell egy kis herméneutikát, dekonstruálnom a szuplementáris logikát. Mokhlosz vagy Mordor? Anyád fasza, mondja Morris. Tanítsd gondolkodni a lányokat a fakultáson, legyen ez a centrum. Legyen ez a perem. Ahonnan, ahová.

A gárára is hamar futunk be. De még előbb a köd fölött Mihai Viteazul szobra figyel. Nem közlöm Morrissal, hogy ki volt, s miféle, csak nézzük.

– Jövel, szabadság, jövel – így sóhajtok.

Morris akkor dühösen fölrivall:

– Lang Ádám vagyok! Legyél pedig, te Vitéz, átkozott.