Kérdések és válaszok

Egy korább konferencián egy előadásomat ezekkel a kérdésekkel zártam:

 

1. Milyen retorikai keretben avagy milyen beszédrendben lehet ma érvényesen szólni az irodalomról, amikor ez a társadalmi kommunikációs eszköz, illetve forma hihetetlenül nagy presztizsveszteségen ment keresztül, s ez a veszteség önértékelésének fogalmi alapjait tépázta meg? (Az értékvesztés elsősorban abban nyilvánul meg szerintem, hogy a megszólalás igazsága helyett a megszólalás használati értéke lépett az előtérbe.) Másképp fogalmazva mindezt: a társadalom nagy többségének számára már nem fontos esemény napjainkban az irodalom, ennek ellenére nem szabad hagynunk, hogy ez, a közösségünket összetartó önmeghatározó és önértékelő kommunikációs forma elsorvadjon.

 

 

2. Mennyire erősen poétizált nyelven szükséges előadni az irodalmat, tekintve, hogy hatásában olyan más szövegekkel, illetve médiumokkal kell versenyeznie, mint a világháló, a képi tartalmak, a globális információterror?

 

3. Az intézményi struktúra minimális sérülése mellett miként rajzolhatók újra az irodalomtudomány diszciplináris határai, illetve vizsgálati területeinek térképszelvényei? Az újrafogalmazás, a nyitás szükségszerű a történelem (mikrotörténetírás, társadalomtörténet), a szociológia, a különféle művészettörténetek, az informatika, a néprajz, pszichológia, logika, nyelvészet és más jelenleg létező egyetemi intézményi szervezeti egységek felé.

 

4. Milyen tudás- és ismeretszerkezetet kellene közvetíteni a felsőoktatás intézményeinek – ezen belül a magyar irodalomtudomány intézményeinek? 1. átfogó széleskörű ismeretanyagot, amely pótolja az érettségi hiányát. 2. elmélyült, egy-egy mélyfúrást felmutató tudást, 3. a középpont felé sűrűsödő tudást, amelynek középpontjában az én helyezkedik el, itt tehát feladatként elsősorban a személyiség kiteljesítését jelölhetjük meg.

 

A kérdések elsősorban azt a helyzetet írták le, amelybe a hazai irodalom és az irodalomtudomány szépen lassan belecsúszott a 21. század elejére. A helyzet semmiképpen nem jó, leginkább azért nem, mert nem működik egy normális rendszer, amelyben az „irodalmi mező” érdekérvényesítő képességét mozgatni tudnánk. A szépirodalom funkció és befogadásának szokásai jelentősen átalakultak. A szekunder irodalom súlya, az irodalmárok véleményének társadalmi szerepe jelentősen csökkent. Akiknek lenn módjuk és lehetőségük különböző csatornákon és kapcsolatokon keresztül az irodalom presztízsét növelni, sajnos kevéssé tudnak kapcsolatba kerülni azokkal, akik az irodalmi munka javát – akár az alkotói oldalon, akár a befogadói oldal segítése érdekében – végzik. Mindennek elsősorban társadalmi és intézményes háttere van, a kérdés megválaszolása korántsem lehetséges pusztán az irodalom kérdésfelvetéseinek horizontjából, de még az esztétika sem tudja saját nézetrendszerén belül leírni eme változások okait.

Az okok között szerepelhet az új médium az internet és az elektronikus szöveg megjelenése ugyanúgy, mint az, hogy az irodalmárok időseb generációja nehézkesen mozdul abba az irányba, hogy az irodalom vagy az irodalomtudomány helyzetén a modern „piaci” keretek között próbáljon lendíteni. Sokan még mindig az irodalom, illetve az irodalmi szerepvállalás régi ethoszára építenek, s ez alapján várják, hogy majd ismét megnő ennek a tudományágnak a becsülete. Mások a hagyományos utakat folytatják, de megpróbálnak hozzá új „marketinges” szempontú keretfeltételeket teremteni.

Véleményem szerint ahhoz, hogy a irodalom „piacképes” legyen és visszanyerje korábbi társadalmi rangját, elsősorban belülről induló megújulásnak kell következnie.

Az alábbiakban megfogalmazott javaslatok egy további vita vagy csak közös gondolkodás alapjai lehetnek. Egy olyan együtt-gondolkodásé, amelyik segít mindannyiunknak kilábalni a jelenlegi nem túl jó helyzetből.

 

 

Négy pontban foglaltam össze javaslataimat, amelyekkel mozgásba lehetne hozni az irodalomtudomány szekerét:

 

1. Az irodalomról szóló beszédnek újra meg kell teremteni a saját értékszerkezetét, s ezt akár a szövegbeli, akár a szövegeken kívüli eszközökkel kell a befogadókhoz eljuttatni. Be kell látnunk, hogy az irodalom a priori önértékének vélelmezése önáltatás, s ehelyett egy pragmatikusabb szemlélettel kell közelíteni mind az irodalom, mind a kulturális hagyományunk felé. Fel kell mutatni az irodalomnak azokat a tulajdonságait, amelyek alapján a hétköznapi élet sok területén pozitív hatást tud kifejteni s nemcsak a dolce et utile elve alapján. Ezzel párhuzamosan a szövegeken kívüli intézményi eszközökkel is meg kell próbálni a jelen helyzetet megváltoztatni, elsősorban saját lobbitevékenységünket erősítve a tudományos és kulturális intézményrendszeren belül. E téren éppenhogy nem kell „széplelkűeknek” lennünk.

 

2. Úgy vélem, hogy az irodalomtudomány nyelvét, s így az irodalomtörténetek nyelvét is sokkal poétikusabbá, metaforikusabbá kell tenni, hiszen így érhető el leginkább az 1. pontban megkívánt hatás. Nagyon üdvös lenne, ha az irodalomtörténet szerzőinek valamelyes szépirodalmi munkássága is lenne, (egy novelláskötet, verseskötet, avagy legalább egy-egy esszékötet), mert ezek a művek részben bizonyíthatnák az érzékletes, szép írás művészetében való jártasságot. Ne áltassuk magunkat, az irodalomról való beszéd hatásának a számítógépes játékok, a csevegő-programok, az idétlen, sok pénzt és csillogást ígérő vetélkedők hatásmechanizmusaival kell felvennie a harcot.

 

3. Úgy vélem, hogy az irodalomtörténet határai mára már végképp feloldódtak más társadalomtudományos területek között. Egyedül az intézményi struktúra (egyetemi tanszékek, akadémiai intézet) őrzi szilárdan a határokat. A fentebb jelzett egzisztenciális érdek miatt számunkra az a legkedvezőbb, ha mi magunk, azaz az irodalomtudósok kezdünk felfedezni új területeket olyan módon, hogy az 1.pontban már körülírt beszédrendet, módszertant bevezetjük oda.

 

4. A tudásszerkezetet tekintve én az utolsó, általam harmadikként említett változatot tartanám jónak, legalább is jelen pillanatban ez a megoldás az, amelyben legelőször konszenzus születhetne a különböző intézmények tanárai között.

 

Hamvas Béla úgy fogalmazott 1943-ban: „Az irodalomtörténetek, úgy látszik az irodalom iránti közönyt leplezik, s a történetek tömegén látszik, hogy a bűntudat milyen erős.” A bűntudat nyilván csak azokban érik meg, akik egyáltalán ismerik irodalmunkat. Ha mást nem tudunk elérni, legalább annyit tegyünk, hogy rajtunk kívül még néhány emberben felkeltsük a lelkiismeret-furdalást. Remélem, ehhez tudunk majd mindannyian okos ötleteket hozzátenni a mai nap során.

Vélemény, hozzászólás?