Bejegyzések

Kánonok között (Szabó Dezső Elsodort faluja)

Hozzászólás most!

 

Mert mindenekelőtt le kell szögezni:

művészetben,  irodalomban csak egy

hazafiság van, a tehetség, az igazi szép.

 

Szabó Dezső, Levél Tormay Szészilnek, 1923

 

Szabó Dezső Elsodort falu című, 1919-es regénye kora egyik, ha nem legolvasottabb könyvévé lett, a szerzője pedig a szellemi élet egyik központi alakjává vált a könyv megjelenése után, a közönségsikert azonban nem kísérte kritikai elismerés. A regény megjelenése idején íródott és azóta kanonizálódott kritikák – például Fülep Lajosé, Kosztolányi Dezsőé vagy Juhász Gyuláé – közös momentuma, hogy egyik sem tartotta igazán regénynek az Elsodort falut.[1] A fiatalabb nemzedék azonban már elfogadta regénynyelvnek a Nyugat első nemzedéke által még vezércikkhangnak vagy lírainak tartott megszólalást, valamint a könyv „iránymutató” jellegét. A húszas évek közepén és végén írt értekezéseikben Kassák Lajos, Németh László és Szerb Antal már felfedezték a Szabó Dezső regényének újszerűségét, és rokonságát az avantgarde-dal, azon belül az expresszionizmussal. A felismerés ideje azonban már az expresszionizmus hanyatlásával esett egybe. Németh és Szerb a regény nyelvi erejére hivatkozva elismeri az Elsodort falut, mint fontos irodalmi alkotást,[2] igaz Németh hiányolja a realista regényekre jellemző pszichológiai mélységet.[3] Kassák azonban a regény sikerességének okát kizárólag annak politikai tény mivoltában látja.[4] A hirtelen jött sikerek után viszonylag hamar, a harmincas évek elejére már perifériára kerül Szabó Dezső, és a regény korábbi méltatói is biztonságos távolságtartást tanúsítanak a regénnyel és írójával szemben. Pedig ha a következő évtizedekben nem vált volna szinte kizárólagossá az ideológiai megközelítés a regénnyel kapcsolatban, könnyen lehet, sok minden másként alakult volna irodalmunkban. Ha Szabó Dezső Adyt nem csak „önmagában” kanonizálta volna, hanem expresszionizmusán keresztül sikerült volna a későbbi korokkal folytonosságot teremtenie saját maga és Ady számára is, akkor könnyen lehet, hogy az Ady-recepció sem merevedett volna meg a kilencvenes évek végére.

Lehet, éppen a szerző halála utáni időszakban adódott volna a legjobb alkalom az életmű felmérésére. Azonban az 1948 környékén berendezkedő hatalmi rendszer ideológiai képviselői az életmű integrálhatatlan elemei miatt Szabó Dezső munkáit alig engedték megjelenni, regényeit pedig semennyire. Nem zárható ki, hogy a regénynek, mint médiumnak tulajdonított hatóerő lehetett ennek az oka. A hatvanas években megjelenő Gombos Gyula és Nagy Péter nevéhez köthető monográfiák legjobban az elszigeteltség fogalmával írhatóak le: különböző módon elszigetelt szerzők írnak egy elzárt szerzőről. A korszak legizgalmasabb Szabó Dezső tanulmánya Bori Imrétől származik. A Szerb Antallal egy értelmezői csoportba helyezhető irodalomtudós talán legfontosabb észrevétele szerint Szabó Dezső expresszionizmusát a magyar szecessziós prózából fejlesztette ki spontán módon.[5] Ezzel elveti az expresszionizmushoz elsősorban köthető német vagy francia irodalom hatását, valamint látni engedi is, hogy a 19. és 20. századi regényparadigmák közt csak látszólag olyan erős a cezúra. 1987-ben Király István az „antiimperializmus” fogalmát emeli a Szabó Dezső-életmű központi elemévé és elítéli Szerb Antalt és Bori Imrét azért, amiért Szabó Dezsőt az expresszionizmus felől próbálták megközelíteni, mivel szerinte „a pusztán belső irodalmi látás szűk voltát tükrözte csak vissza az értelmezésük.”[6]
Szabó Dezső kritikusainak nagy része a regény Jánosát mint romantikus figurát utasította el, és az életszerűtlenség vádjával illette.[7] Néhányuk viszont, köztük Király István is, az expresszionista hősideálokkal állította rokonságba János alakját.[8] A korabeli kritika ezt az expresszionista vonást – valószínűleg jobb híján – egyfajta romantikus vonásként azonosította, nem pedig a realizmus meghaladásaként. Horváth Csaba amikor Alfred Döblin Berlin, Alexanderplatzára (1929!) és Dos Passos Manhattan Transzferére (1925) hivatkozva távolítja el az expresszionizmustól az Elsodort falut (1919!), nem számol azzal, hogy az említett Döblin-regény a szerző késő-expresszionista műve (amelyre a Manhattan Transfer is hatott), és azzal, hogy a szerző korábbi regényeiben (Wung-Lun három ugrása (1915), Wallenstein (1920), Hegyek, tengerek és óriások) még megtalálhatóak voltak az expresszionista emberideálok.
A demokratikus fordulattal újra megnyílt a regények előtt a közönség felé vezető út. Az újrakiadás tetemes részét magára vállaló Püski és egyéb hasonló szellemiségű kis kiadók mintha a McLuhan-i „a médium maga az üzenet” elvét szemléltették volna, meghatározták a Szabó Dezső-életmű értelmezését a következő két évtizedben. A kortárs Szabó Dezső-olvasótábor tulajdonképpen két szignifikáns csoportra osztható. Míg az egyik értelmezőközönség egy (talán tudat alatt) nosztalgikus olvasatot próbál a regénnyel szemben fenntartani, addig a másik oldal, pont ezen az olvasaton keresztül utasítja el a regényt. Ez a sikertelen dialógus, ez a tulajdonképpeni csend az, ami a lehető legrosszabb egy szövegnek. Ez a fajta monologikus olvasás egy transzcendens értelmet feltételez, ami találkozik a regény „irányzatosságával”. A politikus aspektus végigkísérte a recepciót, és mivel nem nagyon próbált senki dialogikus olvasattal e mögé nézni, ezért lett lehetséges, hogy az Elsodort falu, mint irodalmi szöveg befagyjon, és csupán, mint kordokumentum funkcionáljon.
Iser szakrális kánonok elemzéséből kiinduló kánonfelfogása szerint a mai irodalmi kánon a kereslet-kínálat ökonómiájára épül, ezáltal „kulturális tőkeként értelmeződik: A kánonhoz való tartozás alakítja azt, amit a kánon megkövetel vagy kínál.”[9] Az, hogy Szabó Dezső nem tett eleget a kortársi kanonikus magyar prózakonvenciók által támasztott követelményeknek eredményezhette azt, hogy pusztán politikumként és nem irodalmi alkotásként értelmezték első kritikusai az Elsodort falut. Iser gondolata szerint a kánon újraszerveződése átalakíthatja a bekerülés feltételrendszerét, de az általa említett követelésnek a puszta teljesítése nem a kánonba kerülés előlege, hanem adomány a tekintélyt parancsoló műveknek és/vagy szerzőknek, akár a szó derridai értelmében.[10] Ezt támaszthatja alá Mészáros Márton tanulmánya is,[11] aki Barabási Albert-László hálózat-elméletét vizsgálva arra jut, hogy az irodalmi kánon is hasonló módon szerveződik, mint a skálafüggetlen hálózatok. Barabási szerint ezekben a hálózatokban „a pontok folytonos hierarchiáját figyelhetjük meg, amely a kevés középponttól a sok pici pontig terjed. A legnagyobb középpontot két vagy három valamivel kisebb középpont követi szorosan, majd egy tucat még kisebb következik és így tovább, végül elérkezünk a sok kis pontig.”[12] A kisebb művek intertextusaikkal a nagyobb műveket támogatják, maguk pedig elvesznek az irodalmi szövegek sokaságában. Erről az oldalról nézve Szabó Dezső az intertextuális támogatottság hiánya miatt szorult ki a magyar irodalmi kánonból, hiszen nincsenek olyan művek, amelyek az Elsodort faluhoz, mint centrumhoz viszonyulnának. Emellett olyan centrális mű is kevés van, aminek a Szabó Dezső-regény intertextusa lenne. Egyedül Ady költészete említhető pretextusként, de mivel az olvasók nem nagyon ismerik az Elsodort falut, ezért ez a kapcsolat nem igazán tudatosul bennük. Iser ökonomikus kánonfelfogásával szemben Harold Bloom szerint „a hagyományon belül való munkálkodás nem lehet ideologikus és nem állhat semmilyen társadalmi cél szolgálatában, bármilyen tiszteletet parancsoló legyen is az morálisan.” Szerinte a nyugat legnagyobb írói minden értéket felforgatnak az egymás elleni, az esztétikai értékért folyó közdelemben és inkább „az ügyet azonosítják a költeménnyel, mint a költeményt az üggyel.”[13] Úgy véli, az esztétikai értéket nem megegyezés szüli, hanem a szövegek közti emlékezet és fájdalom táplálta harc folyamatosan változó eredményeként jön létre. Ha ezt az „emlékezést” az intertextualitással azonosítjuk, akkor Bloom elképzelése a hálózat-elméletivel megegyező konzekvenciát mutat Szabó Dezsővel kapcsolatban.
Horváth Csaba Elsodort falu-tanulmányának érdekessége, hogy az eddigi befogadás-történettel szembefordulva, az irányregény kategóriája helyére a metaregény kategóriáját helyezi.[14] Tehát az eddigi átpolitizált nézőpontok helyett pusztán irodalmi szemszögből vizsgálja a regényt. Horváth célja az Elsodort falu irodalmi hagyományhoz való viszonyainak feltárása. Meglátása szerint ez a viszony három részre osztható, mint ahogy a tanulmány címe is mutatja: A vállalt, az elutasított és a teremtett hagyomány. Horváth szerint a vállalt hagyomány felhasználása, az elutasított hagyomány hiteltelenítése sikerült, a „megteremteni vágyott hagyomány annyira a fogalmi szintet preferálja, hogy a nyelv nem kap igazi mozgásteret. Az új nyelv nem magában foglal lehetséges új világokat, hanem illusztrálja azokat.”[15] Úgy véli, az Elsodort falu a modernség küszöbét nem tudta átlépni, „ugyanis abban is az elutasított irodalmi hagyományhoz kapcsolódik, hogy a fősodor mentén nem ad teret az iróniának, és kizárólagossá teszi a patetikus beszédmódot.” (…) „A tradíció megteremtésének a vágya azt eredményezi, hogy az ironikus szál a fogalmi szintet ugyanúgy a nyelv szabadsága elé helyezi, mint a kigúnyolt nyelvhasználatok.”[16] Horváth itt arra utal, hogy az irónia átterjedhet a patetikusnak szánt alakokra is. Azonban, mint Bahtyin rámutatott, „a népi nevetésben kell keresni a regény valódi népköltészeti gyökereit. A jelen, a jelenkor mint olyan, az én saját kortársi időm eredetileg ambivalens – egyszerre vidám és megsemmisítő – nevetés tárgyai voltak. Pontosan itt alakul ki a nyelvhez, a szóhoz való lényegileg új viszony.”[17] Szerinte a regény esetében „a szerző ábrázolás tárgyához való viszonya a tiszteletteli átvételtől a parodisztikus kifigurázásig terjed (Horváth fogalmaival: az elutasítástól a vállalásig!), és eközben igen sokszor csak nehezen lehet megállapítani, hol kezdődik a tisztelet és hol a csúfolódás.” Ezenkívül a posztmodern írás tiszteletlensége is elkerülhetetlenül átszivárog a posztmodern vagy kortárs olvasásba (ha úgy tetszik, újraírásba). Véleményem szerint, éppen a regénynek, azaz a regényként való olvasásnak ez a kritikus szemlélete az, ami visszaterelhetné az Elsodort falut az irodalmi diskurzusba.
Jauss és Tinyanov az irodalmiság mibenlétét kutató munkáira támaszkodva elmondhatjuk, hogy a mindenkori szövegekben az informális és poétikai réteg potenciálisan egyszerre van jelen. Amennyiben irodalmi szövegként, most egész pontosan regényként olvasunk egy szöveget, annak – jelen esetben – „irányzatossága” eloldódik a szerző intenciójától és a beszédszituáció korlátozásaitól, ezáltal szemantikai autonómiához jut – ami később is szolgálhat válasszal a befogadónak.[18] Ezek szerint, a mai olvasóközönség elvileg rendelkezik egy olyan olvasási stratégiával, amely alkalmas az Elsodort faluval történő párbeszéd elindítására.
Szabó Dezső az Irodalom mint társadalmi funkció című tanulmányában önjellemzésként a l’art pour l’art művészetfelfogással szemben határozta meg magát. Luhmann szerint az irodalom mint autopoietikus rendszer képes a környezetében lévő – jelen esetben társadalmi, szociális, esetleg pszichológiai – rendszerek megfigyelésére, és leírására.[19] Ez a schleiermacheri hermeneutika felől induló elmélet tulajdonképpen összebékíthetné az oppozícióként elgondolt irányzatos- és nem irányzatos irodalmat, hiszen mint önálló rendszerek (pontosabban egy önálló rendszer talán önkényesen elkülönített két oldala), mindkettő képes megfigyelésre és leírásra, valamint önmaga megértésére. Szabó Dezső úgy vélte, a világirodalom legnagyobb alkotásai a maguk módján egytől-egyik tartalmaznak irányzatosságot. Ha Luhmann felől értelmezzük Szabó Dezsőnek ezt a gondolatát, akkor az azt jelenti, hogy azok a művek, amelyek esztétikai erejük révén kiemelkednek a többi mű közül, legyenek azok bármilyen „ártatlanok”, képesek irodalmon kívül, egy másik önálló rendszer környezeteként is hatást kifejteni. (Lásd: Goethe Wertherje)
Luhmann elméleténél maradva, a mű „irányzatossága” csak úgy érhet célba, ha a másik – szociális, társadalmi, pszichológiai rendszer – megfigyeli azt, tehát olvassa. Ezért érdemes lenne megnézni, hogy maga az Elsodort falu mit mond az olvasásról. Először az előszó végére térjünk ki: „Ezt a bevezetést azoknak írtam, akik szeretik az esztétikai vitákat s az emberi logika kisded játékait. De akik elég diadalmasan gyermekek tudtak maradni, hogy ujjongó testtel hallgassák a világ meséit, a nagy nevetések és zokogások erősei lapozzák át ezeket a sorokat s adják át magukat rögtön a regénynek. Mert érdekes olvasni az életről írt szabályokat, de érdekesebb élni az életet.”[20] Az idézetben a szerző a regény olvasását az élet élésével azonosítja metaforikusan. Paul de Man híres Proust-elemzésében hasonló dologra hívja fel a figyelmet: Marcel az olvasást Szabó Dezső előszavához hasonlóan alkalmasnak tartja az élet közvetítésére, sőt tökéletesebbnek tartja, mint a közvetlen empirikus érzékelést.[21] A századelő irányzatosság-fogalmával nehezen összefüggésbe hozható Proust elbeszélőjének bűntudata feloldása miatt kellett az olvasást, a képzeletet az érzékelésnél teljesebb potenciállal felruháznia. Szabó Dezsőnek ez a felcserélés adhatott alkalmat arra, hogy az élethez hozzáköltse a maga mítoszát.
Másutt egy felolvasás eseményét írja le, és mindenképpen érdekes, hogy a szerzői alakzattal kapcsolatba hozható Miklós elbeszélése milyen közvetlen hatást kelt hallgatóiban: „Miklós nagyon jó volt, egy kissé szomorú, élvezte az örök banalitás mély refrénjét. (…) A fiatalok összebújtak, s Miklós kissé halk hangon mesélni kezdett, de a hangja nagyon bemenő volt. Elmesélte az egyszerű lelkeknek Trisztán és Izolda történetét, melyről itt még nem is hallottak. (…) Mindenki hallgatott és mindenik lány Izolda volt és mindenik fiatalember Trisztán. Kapálatlan, ősi lelkükből a halhatatlan virág belenyílt a zuhanó időbe. Felszálló ének volt a fiatalságuk és kibontott szárny. Judit nagy szemével nézte Miklóst, s bal kezével kibontotta hajának holdját.” (97)[22] Az első mondat, ha ragaszkodunk a cselekmény logikájához, kivonatos elbeszélés. A felolvasás leírása csak ezután következik. Ez azért fontos, mert a fiatalok befogadói pozíciója a mese kezdetének pillanatában a hallgatás metaforikájának szánt összebújás, tehát egy szellemi aktus helyett egy cselekvő tett, amelynek az ok-okozati rend szerint Miklós meséje után kellene következnie. Tehát az „olvasni”, az előszóban tapasztaltakhoz hasonlóan felcserélődik az „élnivel”. Az átvitel metaforikája érdekes Miklós hangjában: halksága ellenére nagyon bemenő volt. Itt éppen az átmenet ragadható meg, hogy hogyan játssza át az elbeszélő az olvasást (itt mesehallgatást) gyakorlati felhívássá. A mese végére a kezdeti összebújás visszafordul hallgatássá, viszont a közönség mint megannyi Trisztán és Izolda ül Miklós körül. Judit pedig már a Miklóssal töltendő éjszakára bontja a haját – tehát a mese üzenete sikeresen célba ért.
Ez a fajta megértés más érzékterületekre is kiterjed. „(János) Kiparancsolta a látást szemeiből, hogy majd a templomdombon egy ölelésben lássa meg a falut. Nem kívülről fog az bemenni a szemeibe. Élete mélyéről fog felmerülni s kivetődni a téres világba vére szerinti, álma szerinti egyetlen valósággá.” (26) Az elbeszélő itt szintén ok és okozat felcserélésével él. Nem a látáson keresztül jut el János az „élményhez”, hanem az élményen keresztül a látáshoz. Az élmény pedig valami „mélyből” jön, mint Miklós felolvasásánál az „örök banalitások mély refrénje”. Valószínűleg ebben a mélységben ragadható meg az a többlet, amelyet a szerző a metaforizáláson keresztül ad hozzá a szöveghez. A befogadást ebben az esetben a metaforikus ölelés írja le, Miklós meséjénél pedig, mint láttuk, az összebújást használja metaforának az elbeszélő. Ezek szerint se a madárcsicsergéshez hasonlított önmagának való irodalom, sem az empirikus érzékelés nem képes a világot a maga valóságában bemutatni, csak a magas művészet, és a magas művészettel költőiségében találkozó mítosz képes.
Miklós és János alakjában több esetben, mintha a szerző szócsövét és az implicit olvasót látnánk. Miklós ír, János olvas. Ez a szituáció figyelhető meg a következő részletben is, amelyben Miklós olvassa fel regényét Jánosnak: „János, mindjárt a második oldalnál, egész élete odahajlásával figyelt. Miklós hangja eleinte hideg és rekedt volt, azután átizzott, nagyszerű ércek csengtek ki belőle és távoli zokogás. (…) János hozzá ugrott, átölelte, s viharos csókokban csókolta rá a felébresztett testvér szívét. A faj két nagyszerű virága halhatatlan ölelésben hajlott egymáshoz.” Ezt követően János hagyja, hogy Swartzot, a zsidó pénzembert, agyonnyomja egy kődarab. (264-265) Az előző idézetekhez hasonlóan a felolvasás kezdetekor már odahajlással figyel János, majd utána egy halhatatlan ölelésben egymáshoz hajlanak Miklóssal. Ezek szerint az elbeszélő egy olyan olvasást vár el, amely már magában foglalja az olvasás hatását is egyben. Így mintegy egyenlőségjelet téve a olvasás és az olvasás metaforájaként használt cselekvő igék közé. János közvetett gyilkosságakor mintha az elbeszélő is megrettenne, hiszen János a gyilkosságot nem tettel, hanem „nem-tettel” követi el. A szerző a gyilkosságot puszta érzékeléssel kapcsolja Jánoshoz, mintha János nem megtenné, csak látná, vagy olvasná azt. Vagy máshogy: ahogy a puszta, át nem élt olvasás egyfajta nem-olvasásként értelmeződik, úgy ennek a közvetett gyilkosságnak a megtétele is értelmeződhet nem-tettként. A fenti elemzés úgy érzem, rávilágít arra, hogy az Elsodort falu korabeli sikere nem csak a negatív alakok hiteltelenítésének köszönhető, hanem a sikerületlennek bélyegzett János-figura megtévesztő egyszerűsége mögött is ravasz retorizáltság bontakozik ki az olvasás során, amely szintén alkalmas a figurához köthető szemlélet elfogadtatására. Az ideologikusság teljes kizárásával, vagy inkább figyelmen kívül hagyásával – ami nekem célom volt – nem lehet vizsgálni a regényt. Úgy érzem, az iménti elemzés pontosan ezt mutatja: az esztétikus és az ideologikusság összejátékát, ahogy egymást használják médiumként.
Végül érdemes felidéznünk Gombos Gyulának egy mondatát: „Amikor [Szabó Dezső] elkezdte írni regényeit, Proust első kötetei már kinn voltak (…). Ő azonban a regény terén tudott legkevésbé szabadulni a tizenkilencedik századtól.”[23] Victor Žmegač szerint azonban Proust sem tudott egészen elszakadni a 19. századtól, úgy véli, Proust elbeszélőjének „a múltba tett asszociatív kirándulásai mentális ellenőrzés alatt állnak irodalmi tett formáját öltve. Inkább az emlékirattal rokon, mint a modern narrációval.”[24] Ez a megállapítás, valamint Proust és Szabó könyvének hasonlósága, akár legitimálhatná nyelvi alapon az Elsodort falut mint a modern magyar regény kezdetének egy lehetőségét, az állítólagos zolai naturalizmusa és Jókai-féle romatikája ellenére is.
Az elsodort falu 1919 május 23-án jelent meg, de többek közt az 1917-es Nincs menekvés előszava is arra enged következtetni, hogy már előbb is készen volt a jelentős része. Ebből az következik, hogy a Proust, Kafka, Joyce alkotta reprezentáns hármasból mindössze az elsőnek a regényét ismerhette Szabó Dezső az ominózus periódusban. A Recherche, igaz, 1913-ban jelent meg, de a szélesebb körben való ismertséget csak a második kötet hozta meg Proust számára a világháború után, nagyjából egy időben Joyce-szal. Csak Szabó Dezső legendásan naprakész műveltségére hivatkozva lehet feltételezni, hogy olvasta volna a Recherche-t az Elsodort falu befejezése előtt. Žmegač elmélete és ez az egyidejűség erősen felértékel minden olyan kapcsolódási pontot, amelyet az Elsodort falu mutat a kor jelentős regényeivel. Ha már a múltba tett kirándulások jöttek szóba, a következő részlet például erősen emlékeztet Proust híres madeleine-epizódjára: „Villany nem volt a házban, meggyújtotta a petróleumlámpát (…) A lámpa fénye, mint egy régi hívás szólt szívébe. A félénk sugarakból, a meghúnyó bútorokból kibomlott a család. Lassanként ott ültek mind az asztal körül. Az apja arca szomorú volt…” Végezetül egy még jobb példa, amelyen jól követhető, hogy Szabó Dezső miként használja azt az alakzatot, amelyet Gerald Genette egyik Proust-tanulmányában diegetikus, azaz metonímiára épülő metaforának nevezett alakzatot: „A távoli nagy hegyek, ahol lobogó hajú erdők daloltak, a növekvő kalászok fejei, az elterült zöld vetemények (…) sírták vágyukat az erős, a munkás szép férfi után. Olyanok voltak a nagy üres mezők, mint egy egyetemes tetemre hívás, mint egy kiürült ház, ahol meggyilkoltak valakit. (…) Felbukkant a falu, mint nyomasztó ólom a nagy csend lepedőn. Tornya úgy állott, mint egy üres kalász, a háború kicsépelte belőle a harangot. A harangot, mely a falu minden szívéből volt s minden lelkiismeretnek megvolt benne az emlékeztetője. És ha a munkásemberben felriadt az ős bestia, ha a szántó kéz ököllé vadult, odatáncoltak a kis hangok, mint rövidszoknyás édes szőke lánykák és visszacirógatták emberré a meglódult állatot…”Kísértetiesen emlékeztet ez a torony Proust combray-i búzakalász-tornyára. A különbség poétikailag mindössze annyi, hogy Proust hanyagul használta az elbeszélésből metonimikusan nyert metaforákat a tökéletes megfelelés igénye nélkül, Szabó Dezső pedig sokkal következetesebben nem jogosítanak fel arra, hogy Szabó Dezsőt a magyar Marcel Proustnak tekintsük, ám mindenesetre a századforduló francia irodalmára terelik a figyelmet. Szabó Dezső franciás műveltségére gondolva, valószínűleg Ady költészete és az avantgarde mellett a francia irodalomban találhatóak az Elsodort falu pretextusai. Szabó Dezső a magyar- és a francia irodalmi kánonhoz valamint a nemzetközi avantgarde kánonjához is olyan erősen kötődik, hogy csak ezek szintéziséből érthető meg irodalmi értéke.

[1] Fülep Lajos, Szabó Dezső regénye, Kosztolányi Dezső, Levél egy regényhamisítványról és Juhász Gyula, Szabó Dezsőhöz = Az elsodort író, szerk. Gróh Gáspár, Nap Kiadó, 2002.
[2] Szerb Antal, Magyar irodalom történet, Magvető, 1991, 494.
[3] Németh László, Szabó Dezső = Két nemzedék, Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1970, 156.
[4] Kassák Lajos, Magyar irodalom 1920 – Szabó Dezső = Csavargók, alkotók; Válogatott irodalmi tanulmányok, 182.
[5] Bori Imre, Az avantgarde Szabó Dezső = Az elsodort író, 299.
[6] Király István, Szembesülés Szabó Dezsővel = Útkeresések, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1989, 220 skk.
[7] Nagy Péter, Szabó Dezső, Akadémiai, Bp., 1964, 219. Németh, I. m., Féja Géza, Szabó Dezső = Az elsodort író, 249.
[8] Király, I. m.
[9] Wolfgang Iser, Tekintély és a kánon = Az értelmezés világa, Gondolat-ELTE, Bp., 2004, 51.
[10] Vö.: Jacques Derrida, Az idő adománya, Gond – Palatinus, Bp., 2003, 57-107. „Az ajándékozó „alany” sem várhat az adományért füzetséget, viszonzását, sőt még azt sem várhatja, hogy a megajándékozott megőrizze emlékezetében.” (41-42.)
[11] Mészáros Márton, Irodalmi szöveghálók = Mozgó Világ, szerk. Hansági Ágnes, Hermann Zoltán, Horváth Csaba, Szitár Katalin, Ráció, Bp., 2003.
[12] Barabási Albert-László, Behálózva, Magyar Könyvklub, Bp., 2003, 100.
[13] Harold Bloom, Elégikus töprengés a kánonról = Irodalmi kánon és kanonizáció, szerk. Rohonyi Zoltán, Osiris és Láthatatlan Kollégium, Bp., 2001, 193-4.
[14] Horváth Csaba, A vállalt, az elutasított és a teremtett hagyomány = „egy csonk maradhat” – Tanulmányok az 1920-as évek magyar irodalmáról, szerk. Hansági Ágnes, Hermann Zoltán, Horváth Csaba, Szitár Katalin, Török Lajos, Ráció, 2004, 159-169.
[15] Uo., 169.
[16] Uo.
[17] Mihail Bahtyin, Az eposz és a regény (A regény kutatásának metodológiájáról) = Az irodalom elméletei III., szerk. Thomka Beáta, Jelenkor, Pécs, 1997, 47.
[18] Hans Robert Jauss, Horizontszerkezet és dialogicitás = Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, Osiris, Bp., 1999, 300. Jurij Tinyanov, Az irodalmi tény, Gondolat, Bp., 1981, 18-20.
[19] Niklas Luhmann, Rendszereket megértő rendszerek = Intézményesség és kulturális közvetítés, szerk. Bónus Tibor, Kelemen Pál, Molnár Gábor Tamás, Ráció, Bp., 2005, 294-340.
[20] Szabó Dezső, Előszó a második kiadáshoz = Az elsodortfalu , Genius Kiadás, 18.
[21] Paul de Man, Olvasás = Az olvasás allegóriái, Magvető, Bp., 2006, 75 skk.
[22] Szabó, Az elsodort falu, 1989, Db. Az oldalszámokat ezen kiadás alapján adom meg.
[23] Gombos Gyula, Szabó Dezső, Püski, NY., 1975, 163.
[24] Viktor Žmegač, Történeti regénypoétika, A huszadik századi regény alapvető kettőssége = Az irodalom elméletei I., szerk. Thomka Beáta, Jelenkor, Pécs, 1996, 115.

 

Bejegyzések

Ábelre várva

Hozzászólás most!

Egybehangzónak látszik a vélemény, hogy a magyarországi válságjelenségek legfontosabb okai az adófizetői öntudat hanyatlásában, az eluralkodó korrupcióban, és a vezéreszme veszedelmes térhódításában keresendők, s mindezt csak tetézi, hogy az elit tekintélye is a mélybe zuhant. De ha a tüneteket jól azonosítottuk (és ehhez aligha férhet kétség), a helyes diagnózis megállapításához azt kéne tisztáznunk, hogyan jutott Magyarország oda, ahová jutott?

 

Egybehangzónak látszik a vélemény, hogy a magyarországi válságjelenségek legfontosabb okai az adófizetői öntudat hanyatlásában, az eluralkodó korrupcióban, és a vezéreszme veszedelmes térhódításában keresendők, s mindezt csak tetézi, hogy az elit tekintélye is a mélybe zuhant. De ha a tüneteket jól azonosítottuk (és ehhez aligha férhet kétség), a helyes diagnózis megállapításához azt kéne tisztáznunk, hogyan jutott Magyarország oda, ahová jutott?

Nagy a csábítás, hogy a tüneteket a gulyáskommunizmus hedonista világfelfogására, a rendszer kollektivizmus nevében kultivált egyéni önzésére és individualizmusára vezessük vissza. Számos jel utal azonban arra, hogy ezúttal sem a legkézenfekvőbb magyarázat a leghelyesebb. A csapnivaló adómorál és az általánossá vált korrupció ugyan lehet az egyéni önzés következménye is, de amikor az előbbi kettő a vezérelvvel is társul, legalábbis alapos okunk van arra, hogy kételkedjünk a felvetés kizárólagos helyességében.
Annál is inkább, mert a „kádári individualizmus” számlájára írt jelenségek Magyarországon sem új keletűek. (Elég, ha csak a Buborékokra vagy a Rokonokra utalok.) Igaz, az Osztrák-magyar Monarchia tradíciói általában korlátok közé szorították őket. Főként azzal, hogy a 19. század liberalizmusa a társadalomban érvényesülő kulturális különbségeket programszerűen figyelmen kívül hagyta. Tehette, hiszen a társadalom legfontosabb erőforrásai fölött csaknem kizárólag a magyarság illetve az abba asszimilálódott nem magyar polgári rétegek rendelkeztek. A közalkalmazotti, az értelmiségi és a gazdasági szféra némileg elvált ugyan egymástól, de legalábbis a zsidó-törvényekig, majd a kommunista államosításokig a törvényesség első sorban (az asszimilánsokat is felölelő) magyarság érdekeit szolgálta, a kisebbségeknek, akik morálisan elutasították a rendszert, nem sok lehetőségük volt arra, hogy bármivel is visszaéljenek.
A helyzet Trianon után vált kritikussá, amikor is az ország megszabadult azoktól a kisebbségektől, melyek emancipációs törekvéseikkel a magyarságon belüli kulturális különbségek artikulációját akadályozták. Magyarország csak Trianon után léphetett rá arra az útra, melyet Románia legalább egy évszázada járt.
A román társadalomra már a 19. században jellemző volt a korrupció, a rossz adómorál, és a bizánci paternalizmus által megtestesített vezérelv. És azt sem nehéz megállapítani, hogyan alakultak ki? Moldva és Havasalföld egyesülését követően Románia legfontosabb problémája a nemzeti kultúra intézményrendszereinek kialakítása volt. Ez a célkitűzés azonban egyáltalán nem tűnt problémamentesnek. A nemzeti kultúra virtuális fellegvárai, a városok ugyanis „idegen kézen” voltak. A polgárság szinte kivétel nélkül zsidókból, görögökből, örményekből, németekből, azaz „idegenekből” állt. Arról nem is beszélve, hogy a román többség mellett milliós nagyságrendben éltek őslakosnak tekinthető idegenek is, törökök, bolgárok, ukránok, csángók, németek, lipovánok, akiket úgymond asszimilálni kellett.
 A gyors nemzeti homogenizáció azonban a gazdasági-kulturális elmaradottság körülményei közt aligha lett volna megvalósítható a nemzeti elit valamiféle „pozitív diszkriminációja” nélkül. Az elit bizonyos csoportjaitól a társadalom nem csak eltűrte, hogy a román nemzeti közösség nevében a törvények és a társadalmi méltányosság fölébe helyezkedjenek, hanem el is várta tőlük. De ha a negatív diszkrimináció az idegenekkel szemben indokoltnak minősülhetett, kézenfekvő volt, hogy egyesek a konkurens románokra is kiterjesszék azt. A közvélemény pedig előzékenyen elnézte, hogy a „jó románok” a „rossz románokat” rövid úton kiközösítsék. A „nemzetinek” tekintett kérdésekben egész a legutóbbi időkig akárcsak eltérő véleményre sem igen akadhatott példa. Annál is inkább, mert a helyzetet az Erdéllyel való egyesülés tovább súlyosbította. Az ország olyan, a nyugati kultúrkörhöz tartozó polgáriasult városok sorával gyarapodott, melyeket főként magyarok, németek, zsidók, örmények laktak. E városok gyors és programszerű elrománosítása csakis a pozitív és a negatív diszkrimináció megfelelő elegye révén válhatott lehetségessé. A társadalom széles csoportjaira vonatkozóan kellett fefüggeszteni a törvény előtti tényleges egyenlőséget.
A többségi társadalom, mely az értelmiségi funkciók és az állami bürokrácia intézményeinek birtokba vétele során a nemzeti közösség tagjaként maga is komoly egzisztenciális kedvezményekben részesülhetett, elnézte, hogy az elit tagjai egymást korrupt módon támogatják, ahogyan az elit is eltűrte, hogy az átlagember az államot olyan fejőstehénnek tekintse, melyet főként az „őslakosok” munkáján úgymond meggazdagodott „idegeneknek” kell táplálniuk. Ami ellen az „idegenek” – főként a demokratikus alapelvekre való hivatkozással – vehemensen tiltakoztak. Ezért aztán arra vonatkozóan is nemzeti konszenzus alakult ki, hogy az államot a nemzeti közösség érdekeit kemény kézzel képviselő atyuskának kell irányítania. A formális demokrácia ezeket a meggyőződéseket érintetlenül hagyta. A demokratikus politikai küzdelmekben pusztán az dőlhetett el, hogy éppen ki teszi rá a kezét az állami forrásokra.
Az szocializmusban is csak annyi változott, hogy a német, a zsidó, a magyar polgárság társadalmon kívül helyezését a szociális indokok ettől kezdve gyakorlatilag legalizálták. Beleértve a kisebbségben maradt „rossz románok” elleni törvénytelenségeket is. S mert a társadalom erőforrásait a hatalomra került csoportok a sajátjaikként kezelhették, az értelmiségi elit kénytelen volt a hatalom elnyerésének és/vagy megtartásának érdekében fittyet hányni mindenféle méltányosságnak és igazságosságnak. Ezzel azonban napjainkra társadalmi tekintélyének maradékát is elveszítette.
Igaz ugyan, hogy a korrupciónak, a rossz adózási morálnak, a vezérelv térhódításának és az elit hitelvesztésének a társadalmi normák és törvények hatékony korlátokat szabhattak volna. Nyugaton ez is történt. A közösségi önzés legitimmé tétele azonban lehetetlenné tett minden korlátozást, sőt mindenféle kompromisszumot.
A kérdés, amely nem hagy nyugodni, az, hogyan juthatott a kétségtelenül jóval európaibb magyar társadalom mára gyakorlatilag ugyanabba a helyzetbe, mint a román? Gyanítható, hogy a magyarországi fejlemények hátterében is a romániaiakhoz hasonló mechanizmusoknak kell állniuk. Úgy vélem, hogy amíg ezeket a mechanizmusokat a magyar politikatudomány fel nem tárja, aligha lehet a helyzet normalizálódásában reménykedni. Az egyik társadalmi csoport korrupt mentalitását legfeljebb egy másik társadalmi csoport korrupt mentalitása válthatja fel. Az állampolgári nemzettől idegen „maradárokkal” szembeni diszkrimináció legitimitásába vetett hit helyébe a kulturális nemzettől idegen „haladárokkal” szembeni (jóval nehezebben kivitelezhető) diszkrimináció legitimitásának hite és „hitele” lép.
Azaz gyakorlatilag marad minden a régiben. Legfeljebb Magyarország presztízse bánja. De annak amúgy is annyi!
A Kádár-rendszer valóban rettenetes erkölcsi traumákat és szellemi torzulásokat okozott, de az elitek katasztrofális hitelvesztése egyértelműen nem Kádár-kori fejlemény. Sőt. A rendszerváltás pillanatában a magyar társadalom szinte határtalan bizalommal viseltetik az elitek iránt. Bukarest utcáin még bányászok lengetik csákányaikat, azt skandálva, hogy „Mi dolgozunk, nem gondolkodunk!”, meg hogy „Halál az értelmiségiekre!”, a magyar társadalom ezzel szemben az önmagát a nyugati értékrendnek elkötelező értelmiségi elit kezébe teszi le a sorsát. Amit a nyugat is a magyar társadalom érettségének jeleként értelmez. Joggal, hiszen egy gazdasági rendszer, egy társadalom, egy politikai közösség akkor működhet megbízhatóan, ha tagjaik megbízhatnak azokban az információkban, melyeket az elit számukra felkínál. Ez persze nem zárja ki az elitek közti konfrontációt, az eltérő elvekben és érdekekben gyökerező vitákat és konfliktusokat. Ha az érvek racionálisak és az érzelmek is egészségesek, s ezért egyrészt egy szélesebb körű társadalmi racionalitás részét képezhetik, másrészt kontrollálhatóak, a választónak lehetősége van arra, hogy kulturáltan dönthessen.
Ilyen körülmények között még az érzelmi logika is arra teremthet lehetőséget, hogy az egyén a másik szempontjait és érzelmeit empátiával közelíthesse meg, hogy a kölcsönös előnyöket fölébe helyezhesse az egyoldalú érdekérvényesítés csábításának.
Akkor azonban, ha a társadalmi rendszer az egyik csoportot (illetve annak tagjait) a másikkal szemben – bármely megfontolásból – kedvezményezett helyzetbe hozza, a sérelmekben gyökerező indulatok nem csak elszabadulhatnak, de a kölcsönös empátia, s ebből fakadóan a racionális mérlegelés lehetőségei is mindinkább semmivé foszlanak. A társadalmi rendszer rendeltetésszerű működése lehetetlenné válik.
Ez a fejlemény minden olyan kulturálisan inhomogén társadalomban szükségszerűen bekövetkezik, melyben a többségi érdekre való hivatkozással a törvény előtti egyenlőség elve informálisan felfüggeszthető. A súlyosabb probléma persze nem a kisebbség gyakorlati diszkriminálásából adódik. A hatalmi túlsúly a kisebbségi polgárt arra készteti, hogy – legalábbis formálisan – a mégoly méltánytalan játékszabályokhoz is megpróbáljon a számára legkedvezőbb módon alkalmazkodni.
Az igazi probléma a többségen belüli viszonyokban jelentkezik. Ha a kisebbségi polgárt (s itt nem feltétlenül nyelvi kisebbségekre gondolok) kulturális hovatartozása miatt „idegennek” tekinthetem, ha a többség ellenségeként bélyegezhetem meg, s ezen az alapon kiközösíthetem, eltávolíthatom az állásából vagy távol tarthatom tőle, ugyanezt „többségi” vetélytársaimmal is megtehetem, pusztán gyanús származással, idegenlelkűséggel, nemzetárulással kell (nyíltan vagy suba alatt) megvádolnom őket. Természetesen ő is hasonlókkal fog visszavágni. Megbélyegzőit az imigyen konstruált „kisebbség” is a nemzet valódi érdekeit eláruló, a nemzeti érzéssel alantas módon üzletelő szélhámosoknak, sőt szükség esetén fasisztáknak fogja minősíteni. S ezzel megnyílik az út a faji, kulturális, vallási többség-kisebbség relációból importált „mi” és „ők” dichotómiájára alapozott korrupció, a csapnivaló adómorál, a vezérelv érvényesítése előtt is. Mindkét csoportnak keménykezű és szélsőségesen elfogult vezérre van szüksége ahhoz, hogy a másikra érdekeit és akaratát rákényszeríthesse.
Ez az jelenség – paradox módon – az apartheidra alapozott társadalmakban, ahol a (mindig viszonylagos) „többséget” és „kisebbséget” éles és törvényileg szabályozott falak választják el egymástól, nem föltétlenül következik be. Ahhoz, hogy bekövetkezhessen a tételes törvények és az igazságszolgáltatási gyakorlat közti bújtatott (de a hazai és a nemzetközi közvélemény által egyaránt tolerált) diszkrepanciára, az igazságszolgáltatás szisztematikus és kvázi-legalizált kétértelműségeire van szükség. Ekkor az önérzetükben megalázott és meggyalázott, egyéni sérelmeiket kölcsönösen kozmikussá kozmetikázó felek képtelenné válnak arra, hogy a másik helyzetébe képzeljék magukat. S mivel a másik félben senki nem bízhat meg, a saját érdekek érvényesítésére egyetlen hatékony eszköz marad: a hatalom. Annak, aki biztonságban szeretné érezni magát, a hatalmat kell – bármi áron – megszereznie és megtartania. A társadalomban sem igazságosságnak, sem méltányosságnak nincs többé helye! A többségi közösségen belül sem! Sőt egyre inkább azon belül!
Az elfogulatlan választó (ha marad még ilyen) kapkodhatja a fejét, az érvek közt többé nem tudhat eligazodni. A politikusokban és a politika értelmiségi holdudvarában csak gátlástalan akarnokok gyülekezetét láthatja. S mire az értelmiség legjobbjai észhez kapnak, már jóvátehetetlenül késő.
1989-ben Magyarországon ez a fejlődési irány még nem szükségszerű. Miközben a környező országokban szinte már szabadon dühöng a nacionalizmus, a magyar társadalom abszolút többsége, a határon túli magyarok iránti aggodalom dacára, elfordulni látszik a nacionalizmustól is. A baloldal ekkor kap vérszemet. Gyurcsány egy törékeny választási győzelmet követően kísérletet tesz arra, hogy az értelmiségi elit támogatását is maga mögött tudva, a jobboldalt népszavazással kényszerítse térdre. A látszólagos siker azonban késleltetett katasztrófának bizonyul.
Egy józan eszének maradékát őrző értelmiségi ma már Magyarországon és Romániában egyaránt gyaníthatja, hogy tévedett. Talán még Nádas Péter is ráébredhetett arra, hogy Gyurcsány Ferenc Orbán Viktornál is súlyosabb csapást mért a társadalmi béke esélyeire, amikor az ellenzék – úgymond „szélsőjobb” – ideológiájának leleplezését, a közösségi összetartozás természetes érzésének „nacionalizmus” gyanánt való megbélyegzését használta ürügyül ahhoz, hogy egy korrupt „többség” érdekeit érvényesítse. Közben ugyanis nem csak a szélsőséges nacionalizmus elleni természetes reakciókat diszkreditálta, de jelentős választói tömegek szemében éppenséggel a szélsőjobboldali ideológiát tűntette fel pozitív színben, tette a maga „szókimondó egyenességével” nyilvánosan is vállalhatóvá. Azaz Gyurcsány Ferenc és hívei, végső fokon, engesztelhetetlen ellenségeikkel karöltve dezorganizálták a politikai társadalmat.
A román Cristian Tudor Popescu vagy Emil Hurezeanu mára már szintén világosan látja, hogy a nacionalista elődök hagyományait folytató Traian Băsescu hatalommániás manipulátor, aki a politikai szenvedélyek mesteri felkorbácsolásával hova-tovább a politikai közösség kohézióját számolja fel. Csakhogy mindezt már ugyanolyan hiába mondják el, mint a magyarországi értelmiségi elit képviselői. Most derül ki, hogy annak a politikai rendszernek a befolyásolására, melynek megszilárdításához – akaratuk ellenére, de önnön érvényesülésük érdekében is – jelentősen hozzájárultak, mára már tragikusan képtelenek.
S történt mindez annak ellenére, hogy a „népi-urbánus” ellentét hátterében eredendően mindkét társadalomban olyan közösségi törekvések húzódnak meg, melyek normális körülmények között semmiként sem vezethettek volna konfliktusokhoz. Hiszen a városok és falvak, belvárosok és a perifériák, a főváros és vidék semmi módon nem kizárják, hanem kiegészítik, feltételezik egymást. A szó szoros értelmében egymásból élnek. Hogyan történhetett, hogy kibékíthetetlen ellenségekként kerülhettek szembe egymással? Nyilván úgy, hogy egymást hajszolták bele a kizárólagosságba. Ezt pusztán az egyik fél nem tehette volna meg, méltó partnerre és főként „használható” hagyományra volt szüksége.
S a hagyomány és a partner egyaránt adott volt. Miközben a szemben álló felek mind radikálisabban elutasították egymás világképét, egy dologban a megkülönböztethetetlenségig egyet értettek. Abban, hogy Magyarországnak magyarrá, Romániának meg románná kell válnia. Az állam minden polgárának el kell sajátítania a többség nyelvét. A többségnek azonban nem kell elsajátítania még a vele helyileg együtt élő kisebbség nyelvét sem. Kölcsönösség nincs! Nemzetállam viszont van!
Trianon után a magyarországi kisebbségek számaránya nem csak megcsappant, de a kisebbségi polgár – talán a németeket kivéve – erős legitimációs válságba is került. Agresszíven magyarellenes többségi államai cserbenhagyták őket. A magyar közösség (általa is jogosultnak érzett) ellenszenve elől a kisebbségi értelmiség az asszimilációba menekült. Hanyat-homlok! A román és a magyar fejlődés ezen a ponton vált el egymástól. Az un. szocializmus éveiben Magyarország is sorsára hagyta a határon kívüli magyarságot, a határon kívüli magyar közösségekben azonban nem alakulhatott ki olyan mérvű kognitív disszonancia, mint a magyarországi kisebbségekben. (Utóbb még a németekben is.) Ezek a közösségek magyarok akartak, mert morálisan azok akarhattak maradni. Aki a többségi nyomás elől Romániában, Szlovákiában vagy Szerbiában az asszimilációba menekült, nem lelkiismereti okokból tette. Éppen fordítva. E társadalmak kulturális pluralizmusa, ha visszaszorulóban is, de megőrződött, s a tényt, gyakran fogcsikorgatva, a többségnek is el kellett fogadnia.
Magyarországon azonban a magyar kultúra „végre” egyeduralkodóvá vált. A kizárólagosság reflexei mégsem tűnhettek el. A zsidó Budapest elleni harc ultramontan tradíciói, illetve a főnemesi allűröket asszimiláló polgári társadalom paraszti kultúra iránt érzett megvetése kitűnő talajnak bizonyult e reflexek gyakorlására. Ha csak egyetlen kultúra létjogosult, akkor jogos a kérdés, hogy kinek a kultúrája uralkodjon Magyarországon? A városok polgári, vagy a vidék paraszti kultúrája? A főváros kozmopolita magabiztossága vagy a vidéki polgárság bizonytalan magyarsága? A Nyugat vagy a Kelet? Kompromisszumos megoldásokról szó sem lehetett. Így vált az újabb harc hevében a városi kultúra mindinkább „idegenné” (a saját értékrendben „haladóvá”), a vidék kultúrája pedig mindinkább „maradivá” (a saját értékrendben „nemzetivé”). A másikat mindkettő legfeljebb ideig-óráig és akkor is csak a nyilvánosság perifériáján lett volna hajlandó eltűrni. Vagy-vagy! A kultúrharc áthatotta a politikát, a politika önnön szolgálatába állította a kultúra falanxait.
Trianon óta mikor az egyik, mikor a másik fél tesz kísérletet arra, hogy homogenizálja a magyar kultúrát, implicite a magyar államot. Persze egyikük kísérlete sem járhatott, s nyilván a jövőben sem járhat maradéktalan sikerrel. De a kísérletezésnek sikerült a korrupciót, az adómorált, a vezérelvet mindkét oldalon maradéktalan sikerre vinni.
A szocialisták választási csalását (ugyanis a választótestület tudatos megtévesztésének tényét) beismerő öszödi beszéd kapcsán már „haladó” értelmiségiek tucatja fejtette ki (a lényegileg mélységesen antidemokratikus) gondolatot, miszerint a politika alapjaiban erkölcstelen. Csaltunk ugyan, de tovább kell uralkodnunk. Zárnunk kel a sorokat Gyurcsány Ferenc körül, hiszen a fasisztákkal kokettáló Orbán Viktor ellenében a mi oldalunkon is keménykezű politikusra van szükség. Hogy aztán döbbenten szembesüljünk a ténnyel, hogy a magyar választópolgár szó szerint veszi azt, amit mondanak neki, úgy véli, a politikában tényleg nincs helye erkölcsi fenntartásoknak és korábbi gátlásait lelkesen levetkőzve, a szélsőjobbra adja mámoros szavazatát.
A kultúrkampf mára a „tiszta beszéd” szakaszába jutott. S ebben, mármint a „tiszta beszédben” a szocialista és liberális oldalnak – egy továbbra is „egységes” nemzetállamban – egyszerűen nem lehetnek esélyei. Ők nem ismerhetik be, hogy homogenizálni szeretnék a magyar társadalmat (mert milyen alapon?), a szélsőjobb azonban ezt minden további nélkül megteheti, hiszen az analóg törekvéseket – a szomszéd államok vonatkozásában – a nemzetközi közvélemény is tolerálni, hogy ne mondjam, bátorítani látszik.
Lehetetlen, hogy Kertész Imre ne tudná, hogy Svájcban kimondott szavai idehaza – de még a nemzetállamian multikulturális Svájcban is – ennek az éleződő kultúrharcnak az erőterébe kerülve fejtik ki, mert az adott körülmények közt csak abba kerülve fejthetik ki, hatásukat. Ha a magyar irodalom Márain kívül (aki nyilván nyugati sikerei miatt kerül szóba) Kertészből és Nádasból áll, akiket az ő körükhöz tartozó Esterhazy és a posztmodernek követnek, joggal merül fel a kérdés, mi az a kritérium, melynek jegyében Kosztolányi, Szentkuthy, Ottlik, Mészöly, sőt világirodalmi használatra még a Kertész által közismerten szeretett Krúdy is kimarad a modern magyar irodalomból?
 A másik oldalon nyilván a kertészi névsor kerül a szemétdombra. Az önmagát – jellemző módon – Magyar Demokratának aposztrofáló sajtóorgánum egyik tisztabeszédű újgátlástalanja arra bíztat, hogy árasszuk el a könyvtárakat és csonkítsuk meg a szóban forgó szerzők könyveit. Máglya még nincs, de miért ne lehetne? Hiszen a hideg – szó szerinti és képletes értelemben egyaránt – mind didergetőbb. Egymás könyvei mellett melegedhetnénk…
Radnóti Sándor nem is olyan régen a Mindentudás Egyetemén fejtette ki meggyőzően, hogy korunknak nincs uralkodó stílusirányzata. A legkülönbözőbb tradíciók élnek és élhetnek egymás mellett. Korunk uralkodó ízlésiránya az ízléstelenséget is integráló korlátlanság.
Arról nem is beszélve, hogy egy normális kultúrában természetesen minden szerzőnek szíve joga, hogy elődei vagy kortársai közül kit szeret és kit nem. Mindig is a művészeti alkotás logikájához tartozott, hogy a szerzők a hagyomány meghatározott vonulataival szemben és meghatározott vonulataihoz csatlakozva alakítják formavilágukat. Ady nem szerette Goethét és utálta Szabolcskát. Néha Aranytól sem volt túlságosan elragadtatva. Ahogy Kosztolányi meg őtőle. De mindettől még nem omlott össze a világ. Kit irritálna, hogy Kertész Imre mint magánember, vagy akár mint Nobel-díjas magyar író is, kit szeret jobban, Kosztolányit vagy Esterhazyt? Ízlés dolga. A Magyar Demokrata szerzőjének is szíve joga, hogy kit szeret jobban, vagy éppenséggel kit utál, feltéve, hogy azt is olvassa, akit utálni méltóztatik, mert ha nem, akkor nem csak ahhoz nincs joga, hogy könyvtárakat romboljon, lévén az erre való nyilvános felszólítás szerintem közbűntényes cselekedet, de ahhoz sincs, hogy Esterhazyról, mint íróról nyilatkozzon.
Csakhogy sem az első, sem a második esetben nem arról van szó, hogy szeretjük, vagy nem szeretjük egyik-másik írónkat vagy éppenséggel egymást, hanem arról, hogy ki író és ki nem? A kérdést az egyik fél (korántsem mellékesen!) beszédes elhallgatással is megválaszolhatja. (Kertésznek tudnia kell, hogyan megy ez, hiszen odahaza az ő világirodalmi rangú remekműveit is „csupán” elhallgatták, s a Nobel-díjjal járó csinnadratta ellenére továbbra is meglehetősen mély körülötte a befogadói csend). A másik ugyanezt könyvoldalak töredelmes tépdesésével (szeret, nem szeret?) véli elérhetni. Időnként azonban mindkét fél bekeményít. Mint most is. A „magyar demokratát” éppúgy a német (azaz a nemzetközi) nyilvánosság elé citáljuk, mint Kertészt a magyar elé. Az előbbi mosdatlan „mondatait” tiszteletre méltó magyar értelmiségi fordította tiszta németre, azzal a megjegyzéssel, hogy – Orbán Viktor egy könnyelmű kijelentésére alapozva – a leendő miniszterelnök „kedvenc lapjában” jelent meg. Ami ki nem mondott, de mindenki által pontosan értett allúzió arra, hogy Orbán Viktor és általában a Fidesz, mindenben a demokrata-névtelen nézeteit osztaná. Azon sem igen csodálkozhatunk hát, ha Kertész könnyelmű állítását, miszerint a magyar nyilvánosságot a szélsőjobb uralja, a kultúrkampf honvédői sietnek a magyar közvélemény elé citálni, azzal a ki nem mondott, de mindenki által pontosan értett allúzióval, hogy a zsidók ismét a magyarságot gyalázzák.
Azon persze tényleg érdemes kissé elmerengni: mire alapozza Kertész ama feltevését, hogy a magyar nyilvánosságot (egészében) a szélsőjobb uralná? És hogy milyen magyar nyilvánosságot ural? És mióta? És hogyan? És, ha tényleg, akkor vajon miért?
A szélsőjobb évtizedeken át szóhoz sem juthatott Magyarországon, amitől a helyzet (mint utóbb kiderült) egyáltalán nem vált rózsásabbá. S a rendszerváltást követő első két évtized nagyobbik részében, amikor már szabadon megszólalhatott is, a helyén maradt, a nyilvánosság perifériáján kellett kucorognia. Politikai és (kulturális aspektusban) befogadói támogatottsága talán épp a Fidesz kormány uralmának végére érte el a mélypontját. Miért éppen a szocialista-liberális koalíció kormányzásának (eseménydús) éveiben válhatott „dominánssá”?
Kertész e kérdéseket sem az inkriminált interjúban, sem utóbb (amikor már valóban megtehetné), nem feszegeti. De ha a lehetséges okokat elhallgatjuk, feltevése nehezen értelmezhető másként, minthogy azt szeretné közölni a világ közvéleményével (és közvetve az ország népével), hogy a magyarok rasszisták. Nem azért, mert a szemben álló politikai pártok – kifinomult összjátékkal – a társadalom jelentős részét azzá heccelték, hanem azért, mert ilyenek. Ilyen a fajtánk, hogy úgy mondjam. Ámbár kabar eredetű székelyként erősen zavarban vagyok: vajon ebbéli minőségemben uralhatom-e még a közvéleményt? Vagy már én sem…?
A Nyugat sajnos ezúttal sem fogja helyettünk rendezni a „magyar kérdést”. Pedig az idő sürget.
Nem vagyok optimista.
A nyár végén a régi Brassói Lapokat olvasgattam. 1918. július 30.-án, azaz kerek négy hónappal Erdély Romániához való csatolása előtt a lap vezércikkírója (a H szignó mögött feltehetőleg Halász Gyula, a híres fotóművész Brassai édesapja rejtőzhet) annak ellenére sem érez semmit a közelgő összeomlásból, hogy a román hadsereg egyszer már végigvonult Erdélyen. A lap a brassói román honleányoknak (tény, ami tény, gyűlölködés nélkül) fel is rója a román csapatok bevonulásakor mutatott nemzeti lelkesedést. Aztán a román kérdésről fejti ki baráti nézeteit. Ígyen:
„Az egyetlen szempont, amiből a magyarországi román illetve nemzeti kérdés megérthető: a magyar nemzeti állam jövőjének a biztosítása.
Ebből a szempontból egyedül azt a dönthetetlen igazságot vallhatjuk, hogy a területi közösség maga nem hazafiság, a magyar állam földjén lakó millióknak föl kell olvadniuk a magyar államisághoz való rajongó hűségben és odaadásban is.
Amint a román fajt arccal és szívvel a magyar nép felé látjuk fordulni, s látható lesz benne az öntudatos akarat is, hogy ebben az irányban megmaradjon, megszűnik a román kérdés.”
A kommentár, azt hiszem, fölösleges. Csak a román fajt kell urbánus vagy népi magyarokkal helyettesíteni (teljesen egyre megy), s a magyar államiságon kell állampolgári vagy kulturális nemzetet érteni (ugyancsak egyre megy), s a szöveg továbbra is érvényben van. Az országot sajnos már feldarabolni sem lehet. Vagy az egyik vagy a másik tábornak kell arccal és szívvel a másik felé fordulni, s láthatóvá tenni öntudatos akaratát, hogy ebben az irányban megmaradjon. Hogy melyik fél legyen az, mely ezt megteszi? Nos, ez itt a kérdés! Mindkét fél úgy véli, hogy csak és csakis a másik köteles ezt az „áldozatot” – Magyarország érdekében – meghozni. Hogy esetleg mindketten meghozhatnák? Aki ilyesmit állít, az kétszeresen is undorító. Egyszerre árulja el az állampolgári és a kulturális nemzetet!
Hát igen, ha máshonnan nem, Madách Évájától jó másfélszáz éve tudhatjuk: biztosítva áll már a jövő!
Még néhány hónap és Káin megszületik. Sovány vigasz, hogy Ábelról azóta sincsen semmi hír…

 

Bejegyzések

Lassan tűnődő

Hozzászólás most!

Lassan tűnődő

– bekezdések egy esszévershez-

Gyökér karján féreg alszik

gyökér karján féreg ül,

a világ megférgesül.

                                                                                          Radnóti Miklós

   Valaki kemény léptekkel átgázol a füvön, közben félhangosan maga elé számokat sorol.

Tágra meredt tekintettel nézek utána, ahogy épp a fának ütközik. A mosoly csüggedt redőbe fordul.

   Kapom ezeket a jóízű leveleket, ezerfelé hívnak, mindent megígérnek, nem kértem semmit,
hiszen nem is létezem. Ez másik név ugyanazon testtel, melyhez egy másik név tapad. Lassan ötven éve. Mert egy névhez egy személyiség, ha több név, akkor is egy test, egy lélek. Egyetlen egy a prizmába nézve is. Tehát nem válaszolok. Mindenki megsértődik, pedig nem akarom.

   Ez Magyarország, én is része vagyok a vergődésnek tömérdek félénkjével, duhajával együtt.

Egyetlen asszonnyal élek, szeretni szeretném a többit, de ez Magyarország, hát nem értik itt a gyengédséget, nem szeretik a szomorú-boldog férfit. Oly mindegy, ha igen, ha nem, csak rágja szívemet.

   Ez Magyarország s a józan őrült én lennék itt, sok ember nem ér semmit, sok meg sokkal többet. Eltaposnám, felvenném, kidobnám a mások csikkjét, de mit szólnál, s ha mondanád is, miért? Miféle jogról beszélsz? Ugyanazon a nyelven értjük félre egymást…

   Magyarország  ígéret? Nem nézek nagyon hátra, fátyolos a szemem, hát ígérjen mindenki semmit, vagy senki mindent. Az ígéret a népnek szól. Asszonyok, férfiak, gyermekek. Családok. Sok család azonos nyelvvel a nép1. A nép az ország? Az ország2 talpunk alatt lüktet, halálba megy, visszatér.

   Nép és nemzet3 ugyanaz? A nép az ország lakossága. S a nemzet? Határtalan. Miről beszéljek hát? Ki az, aki ígér? S kinek? És mit? És beváltatik? Nőjek fel válaszolni önmagamnak?  Nőjek fel, hogy ne legyek gyerek? Öregszik a nép. Hadd legyek a jövő, a bölcs gyermek.

   Nem folytatom. Későre jár. Én közép-európai kultúrámat egy körúti koldus fülébe suttognám, de félénk-szelíden már nem megy. Szájam alig nyílik, s tengerentúli, félholt urak fogják ceruzám. Más és más nyelven értjük egymást.

   Ott folytatódik, hol véget ér, ott ér véget, hol félbehagyják.  Félve hagyják. Ez itt Magyarország. Az ország. A nemzet. A nép. Az ország. Ha állok, ha megyek, épp talpamnyi. Mindig újabb talp. Amennyit elviszek, amennyit otthagyok. Amennyit kimondok, elhallgatok. Szégyenkezve büszkén. Büszkén szégyenkezve. A szavak összemosva, káoszban edződik a lélek, dolgozik az elme. A hangsúlyok elmosódnak. Elvesztettem, ami meg sem volt.
1 nép: Nagyobb emberi közösség, amelyet a közös nyelv, a közös eredet és a közös hagyományok fűznek össze. Valaminek a lakossága. Emberek nagyobb csoportja, tömege.

2 ország: Egységes államszervezetbe tartozó földrajzi terület a benne és rajta levőkkel együtt. Képzeletbeli lények lakóhelye. Államhatalom.

3 nemzet: Történelmileg kialakult tartós emberi közössége, amelyet közös nyelv, közös terület és gazdasági élet s a kultúrában megnyilvánuló közös lelki sajátságok tartanak össze.

Vendégsorok kurzívval: Gregory Corso Ez Amerika című versének torzított sorai.

Bejegyzések

Mint álma a zsarnokot

Hozzászólás most!

Ezek a keskeny, szakaszosan balra váltó betonlépcsők hiába kínálják a visszafordulás lehetőségét, valójában egyirányúak. Csak a korlát felőli szélükre kéne sorolni, egyetlen szökkenéssel kitérni a mögötte menetelők elől, vagy ha ez feltűnő, akkor egy forduló szögletében kiállva, szükségtelen orrfújással megvárni, amíg elhaladnak mellette, és észrevétlenül indulni lefelé, tekintetét a fekete korlátvasak mélybe tartó keretláncába rejtve. Azonban már az első fokra tett lépés visszavonhatatlan, és minden további újabb négyzethatványra emeli ezt a végzést, amely szerint valami őt felfelé, a tanterem irányába tereli. Nem úgy visszavonhatatlan ez a megindulás és menetelés, mint a vérrel szentelt eskü, hanem ahogyan elkerülhetetlen az eskü a karon ejtett vágás után. Vagy ahogyan lehetetlenség kiügetni egy lovasrohamból az ütközet előtti pillanatokban, amikor a vitéz ráeszmél, hogy már csak a lova viszi, illetve a mögötte vágtázók hajtják, és érzése szerint mindössze a beletörődés tartja vissza attól, hogy a kantárszárat félrerántsa. Ekkor sejti meg, hogy nem érdemes megszaladni, mert a becsülete alól felfelé szivárog valami ígéretféle, ami ugyan nem oszlatja el a kétségeit, de megindokolja a beletörődését és részvételét a rohamban. Hogy kardok közt és kardokon át élni fog egy kicsit, még ha beledöglik is. Sőt újjászületni, ha túléli.
– Laudetur Jesus Christus!
Jé, a gyakorlótanár felkapta a fejét. A becsengetés dacára egyesével szedte az utolsó lépcsőket, amelyek a második emeleti aulába vezettek, amikor valaki ráköszönt. Egy tízévesforma fiúval, a nyolcosztályos gimnázium indulótőkéjével találta magát szemközt, aki a lépcső tetején állt, a nadrágba tűrt mellénye alját húzgálta, és nem indult sem lefelé, sem az aulában más irányba. Jé is tétovázott. A gyerek mellé ért, kifújta magát.
– Szevasz…
Jobbra folytatta útját, de még láthatta a fiú szemét, amint fejét hirtelen elfordítva megéled, éppen csak az ajka nem nyílt szét, hogy felhinnyogjon, türtőztette magát, majd szaladni kezdett egy nyitott ajtajú tanterem felé, most már magasan vihorászva, hogy az érkező tanárénál egy sokkal érdekesebb hírt vigyen és osszon meg lihegve a társaival.

*

Éles volt az a februári reggel, egy tűlevél is kitűnt a többi közül. A fagytól vagy a verőfénytől, esetleg a fagytól és a verőfénytől. Már a hat-negyvenkilences HÉV is: metszve haladt G* felé, mint vágóélek a papírban, és olyan könnyedén, ahogyan egy fatörzsekhez erősített függőágy ringat, ha a szél a lombokba kap.
A tanterem ablakán keresztül bámulta a rendház szögletes, lakatlannak tetsző épületét. Mintha csak az élei alkották volna, akár egy téglatestet a műszaki rajzon. De mint a szellemiség egyik szembeötlő idoma – mellette haladt el kénytelenül, aki egyik tanépületből a másikba tartott – mégsem volt átlátható. Védekező inkább. A járda felőli, terméskőből rakott vakfala szilánkosan csillogott. Innen a függönyök behúzva. Bejárata a túloldalán nyílt, fáktól és bokroktól takartan. Egy lelket sem látott bemenni soha, sem kijönni a bizalmatlanság házából.
Reménytelen történelemórát látogatott a tizenegyedik osztályban. Zsolt tanár úr a krími háborúról tartott előadást, és valahányszor Szevasztopolt emlegette, mindannyiszor sunyi szevasszal ekhóztak a fiúk.

Hiába ültek öltönyben: mintha veszélytelen órán féktelenkedtek volna. Újabb helyzetként élték meg ezt is, mint addig az összes, visszaélést kínáló lehetőséget a négy év alatt. Mert a kizárólagos jelenidő áldott, mindenre följogosít.
– Fölveszed? De nem megy – Gazsi elvette tenyerét a led mellől, amit a fénytől takart.
– Mindjárt elin… Hangra kapcsol be – magyarázta Jé.
– Ja – Gazsi buta hangon csodálkozott, de már nem figyelt. – Kajáljunk! – Ezen elkuncogta magát.
Jé elváltoztatott hangon kezdett énekelni.
– Tanár úr, hozott újságot? Olvastam egy nagyon jó cikket… – Mezei a terem túlfeléről kajabált, de a folytatást Gazsi röhincsélésétől nem lehetett hallani.
– Semmi csalás… – Soltész higgadt figyelmeztetése beleveszett az általános hangzavarba.
– Azt’ már miért ne? – Malm felkapta a fejét az ölében kihajtott Népsportból.
– Ugyan már, tanár úr, tudja, hogyan mennek itt a dolgok! – harsogta Jé.
– Van nálam egy ötszázas – Gazsi szétnyitotta a pénztárcáját, és Soltésznak kínálta. – Eddig minden tanárt le tudtunk pénzelni.
– Nem fog sikerülni – vetette oda magabiztosan Soltész, miközben a táblára írt.
– Tízezer elég lesz? – kezdett tárgyalni Kasza.
– A bankszámlájára? – előzékenykedett valaki.
– Nem akar egy új autót? Jobbat? – Kasza Soltész vadonatúj meggypiros Suzukijára utalt.
– Mindenki elhelyezkedett? – Soltész a csoport felé fordult.
– Ige’! – vágta rá Malm olyan hangosan, mintha nagyot hallana.
– Az ülésrendet fel kell írnom. – A tanár fehér köpenyének zsebeit tapogatta a négy színnel író, krómozott Pax tollát keresve.
– Jó – hangzott innen-onnan egymás után.
– Jó, hát csak rajta – nyelvelt tovább Jé. – Talán akkor kezdjük.
– Mindenki elhelyezkedett? – Soltész sokszor élt kérdőmondatnak álcázott felszólítással.
Záporoztak a szándékosan félreértő igenek. Valaki megjegyezte, hogy kényelmesen ül, és köszöni, hogy itt lehet. Mások úgy tettek, mintha megértették volna, és azt felelték: jó-jó, mégsem mentek a helyükre, hanem folytatták a kaszinót.
– Tessék… elpakolni a sok… iratot – Soltész hányódó szavait itt-ott felvetette a hangáradat.
– Jó! – buzgólkodott Jé.
A tanár folyamatosan beszélt.
– Beszéljen kicsit hangosabban!
– Egyelőre használható piszkozatlap…
– Igen!
– …
– Jó!
– Tehát egy pad, egy… ember.
– Igen!
– A szótár egyelőre nem lesz kiosztva…
– Jó!
– … el kell tüntetni.
– Igen!
– Innentől számított kilencven percig lehet dolgozni…
– Vasfegyelem!
Ekkor az ajtón Nyíri Áron perdült be gyorsasági motor hangját utánozva. Malm és Gazsi felröhögött.
– Tanár úr, jó helyre születtünk? – kérdezte Kertész, tollat tartó kezét félig felemelve.
– Áthallatszik. Csendet kérünk – Soltész favonalzóval kocogtatta az asztalt.
– Tanár úr, ki lesz a második felügyelő?
– Addig jó neked, amíg nem tudod.
– A Szombath. Második órában jön be – mondta Jé Gazsinak.
– Igen? Az tök jó.
Valaki erőteljesen köszörülte a torkát.
– Kis Anti hogy rád szólt tegnap – jutott Gazsi eszébe.
– Előtt.
– Nem. Tisztán emlékszem, hogy tegnap.
– Tegnapelőtt volt a fizika, nem tegnap.
– Ja, igen.
– Lógott a lapom az asztalról… Mit is mondott?
– „Nem hiszem, hogy a tiéd jobb…”
– Ja!
– Valami ilyesmit.
– Ki beszéli a magyart? – Soltész próbált tájékozódni Bábelban.
– Igen?! – Jé a segítségére sietett.
– Nem vagy szamár? – nézett rá a tanár.
– Nem.
– Még lehetsz…
– Köszönöm – vágta rá Jé gépiesen.
Soltész ekkor a padjához ért.
– Ez micsoda? Titkos… izé…
– Igen.
– …adóvevő…
– Diktafon – szólalt meg Gazsi.
– Hanyadika van? – kérdezte valaki.
– Ez most fölvesz? – A tanár a padra tette a krétaporos kezét, és kinézett az ablakon.
– Igen.
– Sürgősen leállítani.
– Jaj, nem lehet. Beragadt.
– Főnök! Nem értek valamit. Nem baj? „Dolgozat német nyelvból.” – Mezei a táblára hunyorított, Gazsi felröhintett.
– Nyelvból – ismételte Soltész.
– Nyelvból?
– Mindjárt mondom. Német nyelvből. Csak lefelejtettem egy ékezetet.
– Kösz, főnök! – Mezei a dolgozatlapja fölé hajolt, és nagy gonddal húzott még egy ékezetet.
– Tehát május tizenhat, kilencvenhetes év, gyengébbek kedvéért… – A tanár sétálni kezdett a padsorok között.
– Kösz, borz! – rikkantotta Malm.
Soltész visszaindult a tanári asztal irányába, és a csoportnak háttal ismételte:
– …Tizenhat, német nyelv tantárgyból. BÓL.
– Tantárgy? – hüledezett Jé.
Soltész ismét vonalzóval ütötte az asztalt.
– Német nyelv tantárgyból? Vagy mit kell?
– Német nyelv, ennyi! – Soltész egy pillanatra elveszítette a türelmét, amit, mint mindig, azonnal visszanyert.
– Hát ezen még én sem tudok kiigazodni – vágta le Jé a tollát.
– Mindenki írja be a szótárába a nevét, hogy utána visszakaphassa.
– Persze… – hitetlenkedett Malm.
– Nincs szótáram – Gazsi a táskáját borogatta.
– Nem hoztál?
– Csak kamuzok.
– Hanyadika van? – Jé feltette a kezét. – Tizenhat?… A szótárakat ki kell vinni? Ki kell vinni, morgensztörn?
– Az összes táska előrejön… – Soltész elhúzta a virágtartóállványt, hogy legyen hely.
– Még mit nem. Akkor hogy’ puskázok?
Räde jelent meg az ajtóban.
– Hol vagytok, Gábor? Gábor! Hol vagytok?
– Száznégybe’.
– Mindenki elhelyezkedett?
– Várjon má’!
– Hova üljek? – Gazsi forgatta a fejét.
– Na, akkor… Tamás, te vagy az első, ugye? – Soltész jegyezni kezdte a neveket.
– Igen.
– Tamás… Tamás.
– Tájm van, főnök – Gazsi az órája számlapját böködte.
– Egy fél kapucínert adjál már – Kasza Malm felé fordult.
Pár másodpercig együtt fütyülték a Plútó kutya zenéjét.
– Na, olvassa! – legyintett Jé Soltész felé.
– Tehát csak az iskolában kiosztott pecsétes papíron lehet dolgozni.
– Jó, ez már uncsi.
– Újat mondjon – Malm rosszkedvűen csapta össze az újságját.
– Tintával kell kitölteni a lapot…

Galamb csapódott az ablaknak, mire a legközelebb ülő fiú felborította a székét, és lányosan sikongatva a pad tetejére ugrott. Zsolt tanár úr az osztály dús röhögését kivárva a helyére utasította, majd bocsánatkérő pillantást vetett Jére. Az ájult madár ércszínű szárnyába belekapott a szél, és a testet lesodorta a párkányról.
Ezért kár volt úgy sietni Afrikából. Kár volt, mint mindig, gyorsabbnak lenni a tavasznál, beleroppanni a legnagyobb télbe, ami elől költöztél. Sőt kár volt engedni a hívásnak, tántoríthatatlanul, sebesen és zajtalanul szállni, akár az idegről eloldott nyíl. A te jégkék hazád ablakán most ott koszlik a fejed pora. Itt csak kívül lehetsz magadon.

*

Nem lehetett nem felfigyelni rá már az első pillanatban, és ez a szemlélő behelyettesíthetőségével együtt igaz: bárki ülhetett volna Jé helyén, az igazgató vagy a perjel is. Nemhogy a következetes vezetőtanár, de még az óralátogató idegensége sem feszélyezte. Elrejtette őt, mint erdészt a magasles, hozzásegítette a hatására óvatlanul mutatkozók látványához, akiket neki csalogatott elő, sőt elfogadta a személyét, és elvárta a jelenlétét mint közülük valóét. Látszatra legalábbis.
Egyetlen, száját elhagyó érdes és nagy hang nyilvánvalóvá tette, hogy kicsoda ő ebben az osztályban. Az a fajta, akinek hiába mondják, hogy legyen halkabb, ez nem a halláskárosultak klubja, képtelen rá. Túlbeszélte, túlröhögte a fiúkat is.
– Tanár úr, engedjen ki a mosdóba, különben összekenem a hittanfüzetemet, és azt nem venném a lelkemre – nyújtotta a két kezét, ujjai közül folyt a szétszerelt töltőtollának betétjéből a tinta, pettyezte a padot. Meghazudtolta a nemét, amely fedezte őt, és ezzel szégyenbe hozta a másikat; nem lehetett kivédeni. Hiába kapott engedélyt, nagyvonalúan a felettesre bízva a döntést, magát engedte ki, általa a tanár úr lett a kéz és órája a tinta.
A tekintélyét általában nem használta semmire, önfeledten, kendőzetlenül villódzott életörömében és vaktába. Nem érzékelte, hol a másik ember határa, és nem értette, ha túllépte. Néha okkal vagy nélküle kivonta a fölényét, mint a pengét, és akihez szólt, vége volt: ha válaszolni akart, azt érezhette, hiába, elkésett, tövig járta már az érc. Többnyire esélytelenekként viszonyultak hozzá, ki elismerőleg és cinkosul a lénye miatt, vagy mert arculatot teremtett, aminek révén többnek vélhették magukat, ki fújva rá, de ezekről nem vett tudomást, vagy csak úgy tett.
A nyilvánvaló hibái is eltartották, mint a rossz tanulót, holott nem számított annak. Ha énekelt, szép nyolcasok támadtak a hangjában. Rendetlen volt, szeles és szertelen, kínai tornacipőben járt, vonalaira fittyet hányó, agyonmosott farmert húzott, halványsárga nagy inget öltött magára, amit kitűrve hordott, s ha kigombolta, nemritkán egy „Challenge day” feliratú póló vált láthatóvá, leharcolt irhakabátban dacolt a téllel, kapucniját a szanaszét álló hajára buktatva, és szenvedélyesen gyűjtötte az elpotyogott csavarokat és anyákat. Nem mintha bármi köze lett volna hozzájuk.
Ebben sem ismert határt. Egy-két alkalom után Jé, aki az ajtó mögött, a terem sarkában húzta meg magát, éppen a hétszünyű koponyányi monyokról hadovált a vezetőtanár előzetes kérésére, szoktató jelleggel. Minthogy egymásnak takarásban ültek, ő hintázni kezdett a székével, támláját a lambériának támasztva, és nézte Jét kifejezéstelenül, aki állta a tekintetét. A padokat u-alakban rendezték el, így bárki láthatta, mi történik. Aztán visszabillent a helyére, írt egy kicsit a füzetébe, majd újra hátradőlt, nézett, és ez így ismétlődött hosszú perceken át. Mint főrendbeli kamasz egy lakomán, aki leplezetlen pillantásával a dúsidomú szolgálót választja.
Ők lettek az osztálya, a kilencedik á.

*

– Bocsánatot kérünk, tanár úr – sündörödött elé három lány, köztük ő is, az első óra után, karjukon átvetett kabáttal –, hogy rosszak voltunk, de nem a tanár úron nevettünk, csak amikor a táblára tetszett ragasztani Dante képét, nem bírtam tovább. Apukám is így néz ki, és ő sem figyel, ha szólnak hozzá, miközben olvas. Ezt elmeséltem Panninak is. De rögtön abbahagytuk, amikor szólni tetszett.
– Semmi baj. Szerdára hozz egy képet apukádról. Kiteszem azt is.
Zavart pukkantó nevetés támadt, ínyvitorlát és egy ciklusnyi amalgántömést villantó. Amilyen hirtelenséggel tűnt, úgy tért vissza. Ácsorogtak egy darabig, közöttük egy kifosztott bánya csendjével.
– Na jó, mi megyünk.
– Laudetur Jesus Christus.
– Ezt nekünk kell mondani.
– Mondjátok.
– Laudetur Jesus Christus.
– In aeternum, amen.
Nem, nem a lányok, nemcsak ők. Megszólíthatatlan mind, mert képtelen rá, mert így nem lehet. Az órákon, elsőre úgy látszott, nem volt semmi baj. De nagyot hazudik egy óravázlat, elhiteti az emberrel, hogy magát közli, holott végig le van intve. Nyeregbe ülteti, kifordítja. Mert ez történt, nem kezdődött el semmi. Amikor az osztályát az udvarra kísérte, és felsorakoztatta az igazgatói tájékoztatóra, valójában az osztály terelte őt, tudták a rendet nélküle is, a juhász kullogott a nyáj mellett, bot nélkül, bundátlan. Észre sem vette, hogy szép lassan az utolsó mögé húzódik, egészen a fenyőfa lombja alá. Ugyanígy somfordált a kápolna felé a saját idejét sokszorozó menetben, amikor a kormányzó perjel ravatalához járult a tantestület. Az övéi között állt, majd vetette a hamis keresztet a fedett koporsónál, amely fölött egy színes üvegablak idézte meg a múltat, amit egyikük sem élhetett tovább. A táblán a Szentlélek ragyogott alá galamb képében, vizet fakasztva a sziklából, aminek tövében két szarvasűnő állt, az egyik ivott, a másik felszegte fejét, mintha hirtelen megneszelte volna a rengetegben íját megfeszítő kaftános lovast és a másik férfit, aki indákon kapaszkodott felfelé, szablyával az oldalán. Őseink hazára találása.
Mondák vágják csodásra a származásnak évszázados fákkal és tüskés bozótokkal benőtt, nagyszerű csapását, néha kikerülve az áthatolhatatlan vadont, hiszen egymásba tér végül, amin az ember átvág és túljut, akár Mózes mögött a tenger. És milyen riasztó, ha fűtetlen szobába csak a közös regélés lehel rövid meleget, a jelen már nem, mert eljárt felettük a mondák ideje. Persze nem elődök voltak ők, hanem vének, vagy inkább holtak, akiknek szemgödrükbe szakadt a föld, sőt féktelen szekeresek és lovasok, akikre vizeknek kőfala omlott. Ezen pedig egy marék szeretnivaló kamasz sem képes változtatni, hiába nyílik feléje a közösségük. Miért vágyik az ember olyan hintába, amibe már nem fér a valaga? Szorít az, akár egy Venn-diagramm két halmazának metszete, egymást kizáró minőségeké, ahonnan nem lehet kitörni: aki ide jut, mindkettőbe tartozik, azaz egyikbe sem. Mégis választani kell, mert egy ígéret beváltandó, s ha éppen nem az övé, hát érdemes rábíznia magát, és haladni egy tisztességes befejezés felé. Mert ebben az irányban is van út. Amire képtelen: hasznosítható. Ha egyszer megszólíthatatlanok, akár a kamaszszerelmek, úgy kell tenni, mintha maga biztatná a szakadékot. Ez pedig kínálja a szigort. Bevágni a kapát, mint a pinty. Leszerelni a méltatlankodást. Még igazságos is lehet, gyakorolhat kegyelmet, jutalmazhat. Úgyis csak a követelést látják majd az egészben. Testhezálló szerep – eljátszani nekik a tanárt. És kapaszkodni mindvégig az önkényes és feszített tervezetbe, nehogy véletlenül megszólítsák. Mint álma a zsarnokot.

*

Számtalan fénykép függött a helyiség falán, A*-ban, de közülük három, amely a tizenöt éves Maria Matlakról készült, háttérbe szorította, elmosta a többit, mintha nem egy felületet terhelt volna a rámákba zárt, megszemélyesíthetetlen felelősség, amelyre így nem vonható a felvétel készítője, hiszen sem a képen, sem alatta kiírva nem szerepel, aki a lengyel lány fejét a tarkója fölött egy vaspántnak támasztotta, hogy az alany beállítása szabvány szerint történjen, és aki tudta jól, hogy ezzel egy zsenge, tiszta élet sérthetetlenségével dacol, hogy ezt az engedetlenséget rögzíti a dokumentációnak semlegességet hazudva.
A képek más-más testhelyzetben mutatták Mariát, és mindegyiken újabb vonását lehetett fölfedezni. Különös találkozásnak kellett lennie, amikor a fényképész ezt a lányt megörökítette, felismerten különösnek, mert az ártatlanságról nem szólhat véletlenül és ilyen egyértelműen a sprőd anyagból készült, rendesen nyakig gombolt kabátka a kis, kockás gallérral, a másutt féloldalasan emelt fő és a hajat szemérmesen lefogó kendő, a homlok, amely mintha lázra tartaná magát az anyai tenyérnek, a nyílt, mindent sejtő és elfogadó tekintet, amely nem kér és nem kérdez semmit, nem dacol és nem vádaskodik, a keskeny, szépívű gyermeki orr és a hosszúkás, szélein a szomorúság sötét gödrébe vesző ajak.
Az első felvételen Maria profilból látszik, szőkés, félhosszú szöghaja a halánték fölött van feltűzve. Ezen a szabályos, szép arcon a másik két fényképpel ellentétben a szem parttalanul sötét, ijesztő, talán sarkából a műveletet figyeli, hogy mikor fejeződik be végre, de a meredtségéből ítélve elsősorban nem érzékel, valami feldolgozhatatlant fejez ki, már rögtön az elején, mint akit behívtak a kipirult arcú gyermekkorból, leültettek, és tárgyilagosan közölték vele, hogy rövidesen meg fog halni.
Mert ilyenek ők, gondolattal sem szabad hozzájuk érni, és ott kezdődik az ember, ahol a tiltás mint valamire való szótlan képtelenség foganatosul. Barbárokat fed a tengernyi megszürkült haj, amelyet klórmésszel fertőtlenítettek és fokozatosan emelkedve halmoztak az üvegfal mögött, hogy az ember úgy érezze, bármelyik pillanatban ráömölhet a mindenség a tőből lemetszett, különállóságát őrző vörös fonattal együtt, ami elől végképp nem lehet kitérni.
Glória védi őket, amelyet maguk sem látnak, ha nem is egyezményes. Messziek és megkívánhatatlanok, mint alsósnak a nyolcadikos csillag a testről mit sem sejtő, mérhetetlen szerelemben, amit a legtöbb észrevétlenül nő ki és felejt el, holott a kisiskolás a legnagyobb szerelmes, és ezt a címet el kell veszítenie.
Még ha fénykoronájuk keresztje az évek során megbicsaklik is, holtig viselik, hiszen sokszor a jó nő, ha a peronon szembejön és végigmérik, fejét elfordítja, vagy félrenéz, de csak annyira, hogy szeméből kiolvasható legyen a nemtetszés, szemlélésének kényszerű tűrése és túlzó módon valami megbecstelenítettség, aminek láttán az illető mindig elkapja a tekintetét. De ki túloz itt, és túloz-e egyáltalán valaki?
Talán a feltűnésével kezdődött minden, a pillanatnyi döbbenettel a szemükben, amit áruláson kaptak, és gyorsan a füzetükbe mélyedtek. Egyszerre leplezték le a titkukat, és takargatták szemérmesen. Esetlenségük pár év alatt elvirágzik, de addig különös áldás éri, akire nyílik. Ők még falkában szeretnek, mintha divatból, mintha egynek sok lenne, mintha ezzel szavatolnák, hogy nem lehet egyiküké sem, csakis közös és távoli, de az nem baj, hiszen eszükbe sem jut beváltani, ami megszületett bennük, és főként nem a másikra való tekintettel, nem a kor- és helyzetkülönbség miatt, és nem azért, mert ez nem az ő feladatuk.
Hamar felismerték, beazonosították, mint egy gyanúsítottat, akit előtte sosem láttak, hát micsoda képtelenség ez, de mindig így esnek a nagy találkozások, és nem inogtak meg, szilárdan állították, napról napra szilárdabban. Példátlan módon – és ez tette be a kaput, hiszen kiépíthetetlen ez oda és vissza, elérhetetlen az a kis cserfes, aki magán túl mindannyiukról szólt, ellengett még a lába, mint a némuló harang nyelve, kötélért pedig nem nyúlunk, csak szenny tapadna a kezünkhöz ilyen fonat révén is. Azaz kondítani szabad vele, hogy ne feledje a határokat senki, de felkapaszkodni rajta már nem, nyomja csak mindenki talpát a föld, vagy repdessen bárhol, egyedül a harangtoronyban ne. Innen nézve milyen könnyű is ez, hiszen az ember fülébe nem zsivajlik buzdítóének, nem dübörög a dob, nem szakad a kürtszó, alatta nem horkant és patázza a port idegesen a mén, mégis néha azon kapja magát, hogy sátorbéli vértjéből a senkiföldjére szökött, ott őgyeleg izgatottan, ahol még ártatlan, de már gyanús a saját szemében. Vissza kell térnie a táborba, még ha odaát is a haza és annak új, idegen tartománya, amely otthonabb az otthonnál, visszatérni észrevétlen, hogy az állását el ne árulja.

*

– „Hidd meg, mialatt lefelé mentünk a lejtőn, többször hátrafordultam még azon a napon, és a hegy fenséges csúcsa alig könyöknyinek tűnt előttem az emberi méltóság magasságához képest, melyet nem volna szabad a földi szenny sarába taposni. És még egy másik gondolatot is fűztem ehhez: mialatt lefelé haladtam, azt mondtam magamban: ha ennyi fáradtság és verejték nem esett nehezemre, hogy testben csak valamennyire is közelebb jussak az éghez, akkor hol az a kereszt, az a börtön, az az éles vas, amely visszarettenthetné a lelket, hogy maga alá teperje az orcátlan elbizakodást és az emberi sorsok hívságát, ha egyszer eltökélte, hogy istenhez akar jutni? És mégis, milyen kevesen vannak, akiket a szenvedésektől való rettegés vagy a gyönyörök utáni vágy nem von vissza erről az útról!” Ebben a levelében Petrarca a természetről az emberi lélek nagyságára helyezi a hangsúlyt. Most pedig nyissátok ki a szöveggyűjteményt a százhetvenhetedik…
– Na szép. Az egyik hazaáruló, a másik hazudik. – Ez a rugalmas, vékony penge neki villant a neonfényben.
– …oldalon. Az első szonettet most…
– Na de…
– Nem tetted fel a kezedet – súgta a szomszédja.
Jelentkezett.
– Tessék.
– Tanár úr, én nem hiszek Petrarcának.
– Dante nem volt hazaáruló, ezt már mondtam.
– De igen, mert örömében a császárhoz szaladt lihegve, mint egy pincsikutya – közben a nyelvét kidugva eljátszotta, hogyan liheg a pincsikutya, még pitizett is hozzá –, amikor megtudta, hogy az el akarja foglalni Itáliát. Ez rút hazaárulás.
– Akkor biztos az is hazaáruló volt, aki magyar létére örült Buda visszafoglalásának a töröktől, ugye? Azokról nem is beszélve, akik részt vettek az ostromban. És ne hintázz a székeden, mert kitöröd a nyakad.
– Petrarca akkor is hazudik!
– Miért?
– Mert egy olyan kövér költő, mint ő, nem tudja megmászni azt a nagy hegyet. Az öreg pásztor is azt mesélte neki, hogy fiatalkora óta senki nem mert oda felmenni.
– Bátraké a szerencse. És nem biztos, hogy kövér volt.
– A képeken pedig elég nagy a tokája.
Egy fiú jelentkezett az első padban.
– Tanár úr! Petrarca nem azt írja, hogy csak az öccsét vitte magával?
– De igen.
– Akkor miért beszél egy helyen társakról, akik már magasan fenn járnak?
– Ez az! – harsogták többfelől.
Idegesen cserélgette kezében a fénymásolat lapjait, egy még a földre is hullott. Hiába kereste a részletet, nem találta.
– Biztosan félrefordították… Gyerekek, haladnunk kéne.
– Mindig ezt tetszik mondani, meg hogy „most nincs időnk”!
– Áhá! – Visszabillent a székével, és könyékig tűrte a halványsárga ingét. – Azt is írja, hogy az öccsével mindenüket az öreg pásztornál hagyták, ami akadályozhatta őket a mászásban, fölösleges ruhákat, holmikat…
– Na és?!
– Akkor hogyan vehette elő Szent Ágoston Vallomásait a hegytetőn? Mondom én, hogy hazudós! Ez a költő hazudik! Húúúúú… Fúúúúú…
Vitte magával az egész osztályt, mintha a hóna alá csapta volna őket, mindenki hurrogott.
– Gyerekek…
Nem csitultak.
– Hé! – vágott a tanári asztalra, hogy a napló ugrott egyet, és a kréták a földre potyogtak, eltörtek.
Erre csönd lett, de még szemlesütve vigyorogtak.
– Ezek szép megfigyelések, de igazából nincs különösebb jelentőségük.
– Ho… miért?!
Ránézett.
– Jól van, na, felteszem a kezemet. – Feltette. – Szóval miért nincs jelentőségük?
– Azért, mert nem bizonyítanak semmit. Petrarca azt is írja, hogy ez a könyv kicsi, kézbevaló, és mindenhová magával szokta vinni. Innentől kezdve az ő szemében nem fölösleges holmi.
– Mászni akkor sem lehet, ha fogja az ember.
– Ha valaki azt írja, hogy megmászik egy hegyet, abból nem következik, hogy közben kapaszkodnia is kell. S ha igen, akkor sem kizárt, hogy van átalvetője, amiben elfér a könyv. Meg pár follpakkba csomagolt szendvics, kis ital, ilyesmi…
– Red bull!
Vihorásztak.
– Legyen Red bull. De lehet, hogy minden, amit észrevettetek, tényleg ellentmondás, és akkor ez egy következetlenül megírt történet. Talán azért, mert meg sem történt, Petrarca csak kitalálta. Mindegy is. Ez egy allegória.
– Már milyen? Mit jelent?
– Azt jelenti, hogy nehéz feljutni a boldogság, a tisztaság csúcsára. Le kell mondani hozzá a földi gyönyörűségekről, máskülönben az ember elvágódik a bűnei völgyében. Petrarca vívódik, mert szereti a lelke romlottságát, de szeretné nem szeretni. Ekkor üti fel Ágoston könyvét, amiben azt olvassa, hogy a természetnek csak a legnemesebb oldalát kell figyelni, a magunk lelkét, minden más földi dolog hiábavalóság. Ez hozza meg számára a fordulatot. Ehhez tartja magát a Daloskönyvben is, ami a valóságos, tiszta, be nem teljesült szerelem feszültségében készült, és amiben nem Laura lénye a fontos, hanem Petrarca érzelmei, megfigyelései önmagáról. A saját lelkéről.
Az órájára nézett.
– Szűz Mária!
Először csak egy kapta fel a fejét, aztán sűrűsödni kezdett a vihogás. Magára hagyta a percekre beosztott óravázlat.
– Nyissátok ki gyorsan a szöveggyűjteményt a százhetvenhetedik oldalon.
Felolvasta a harmincötödik verset.
– Milyennek festi Petrarca a tájat az első versszakban?
Nem jelentkezett senki, mindenki a könyvébe mélyedt. Valaki az ujjával követte a sorokat, még a szája is mozgott, csak éppen hangot nem adott ki magából.
– Csak vissza kell olvasnotok. Józsi, szerinted?
– Hát… Elhagyott, puszta, néma… meg homokos…
– Mihez hasonlítanád?
– Szerintem olyan, mint egy sivatag.
– Jól van. És milyen táj jelenik meg az utolsó részben, Judit?
– Az utolsó részben?… Vad és zord. Hm… furcsa. Mintha már máshol járna.
– Igen, és ezzel együtt a mozgása is megváltozik, felgyorsul: tör előre. Az első részben még csak sétált. Miért jár ezeken a vidékeken?… Dénes, tedd el a Metál Hammert, és válaszolj.
– Bocsánat, mi volt a kérdés?
– Zsófi, mondd meg neki, légy szíves.
– A tanár úr azt kérdezte tőled, hogy mit keres Petrarca a sivatagban.
– Én nem ezt kérdeztem, de mindegy. Szóval miért járja Petrarca ezeket a tájakat?
– …Mert menekül.
– Pontosan, azaz eleinte inkább csak azért, mert el akarja kerülni az embereket, később viszont már szó szerint menekül, mert Ámor zaklatja. Minek a kifejezője Ámor, Panni?
– A szerelemé.
– És kinek a szerelmét jelentheti, Vera?
– Petrarcáét, azt hiszem.
– Az övét, igen. A szerelem tehát meg van személyesítve egy vitázó kísérőben, akitől nem lehet megszabadulni. De miért kerüli egyáltalán Petrarca az embereket, Csaba?
– Hát… Itt azt írja: „mert arcom őrzi visszfényét a lángnak, mely bennem ég…”. Nem értem pontosan, hogy mi ez.
– Peti, szerinted mit jelent?
– Nem akarja, hogy lássák rajta a szerelmet. Nem lehet valami boldog.
– Az biztos. Rejtegetnie kell a keserűségét az emberek elől, de már nincs hozzá kedve.
– Tanár úr – jelentkezett Panni –, miért tetszett azt mondani, hogy ez a szerelem tiszta?
– …Tényleg sietnünk kéne, Panni. Miért kérdezed?
– Laura nem is szerette Petrarcát.
– Hát… Éppen azért.
Fészkelődni kezdtek.
– Én ezt akkor sem értem. Mi a jó abban?
– Jónak nem mondanám.
– De ami tiszta, az jó is, nem?
– Igen, ami tiszta, az jó is.
– Most akkor jó vagy nem jó?!
– Ahonnan te nézed, nem jó. Másfelől pedig jó, de nem ez a legjobb szó, különben is, csak összezavar. Hanem az, hogy tiszta.
– Akkor az a tiszta, ha az egyik ember szereti a másikat, de a másik nem szereti az egyiket.
– Nem feltétlenül.
– De az előbb ezt tetszett mondani!
– Azóta fejlődtem. Amit mondtál, mondtam, az inkább csak a tisztaság biztosítéka. A lényeg a beteljesületlenség. Ha az egyik ember szerelmes, a másik pedig nem, az a viszonzatlan szerelem, ami nem teljesülhet be.
– Hogyan nem teljesülhet be?
– Úgy, hogy az a két ember nem kerül közel egymáshoz, így nem lehet egymásé, főként testileg nem. Nem szennyezik be a szerelmet. Ettől tiszta.
– Aha… És, a tanár úr szerint, ami nem tiszta, az bűn?
– Hát…
A vezetőtanárra pillantott. Az meg őt nézte kíváncsian, de a szeme nem árulta el, hogy mit kéne válaszolnia, a kérdés valódi értelmét pedig hiába kereste benne. Panniéban nemkülönben. Jó ég… Ez… Hát ő mondja meg? Kicsoda ő nekik? Nem az apjuk, nem a bátyjuk, de még az osztályfőnökük sem. Most mintha egyszerre lenne mind a három. Tényleg: kicsoda ő nekik?
Ekkor megszólalt a csengő. Ők azonban rendesen ültek a helyükön, és vártak.
– …Tanár úr, bocsánat, de fogy a szünetünk. A tornaterembe kell mennünk, és még a házi feladatot sem tetszett lediktálni.
– …Igen, igen, persze, igen, igazatok van. A házi feladat… Nem jutottunk odáig, mint ahogyan terveztem, és most akkor mit is adjak…
– Tanár úr! Félre tetszett engem érteni.
– …Panni, tényleg az én véleményem érdekel?
– Igen.
– Inkább az a bűn, ha szép tisztán kihal az emberiség.
Az utolsó előtti óra volt.

*

A G*-i HÉV-megállóban ült egy piros padon, könyv feküdt az ölében és telefonált, amikor a másik megérkezett. Milyen különös, hiszen mindig csak hárman találkoztak, mintha az árulás gyanúját is kerülték volna egymás között, ebben a triumvirátusban, főleg ők ketten, akiket kamaszkori vérszerződés kötött; mintha mindhárman féltek volna, hogy felszínre vet valamit a fekete folyó, pedig csak halogatni lehetett az élni vágyó bukkanást, elkerülni semmiképp, ezért ütött közéjük annyiszor éket a szólni képtelenség, amit nem értettek, és ettől is megijedtek; mintha titokban indultak volna, pedig biztosan tudták otthon, hogy hová, kihez készülnek, mégsem hozták szóba soha. Mint természetes áldozatról, hallgattak a nyilvánvalóról, apák újságlapok sáncából kémlelő tekintetéről vagy anyák vállvonásáról a mosogatótálca fölött.
Leült mellé sosem tapasztalt szelíden, akár a vad, amikor odáig jutott magában, hogy hozzád tartozik, de mégsem az eszmélet percei voltak ezek, csak valami előrejelezhetetlen, hamar vonuló felszabaduláséi, mert rendre dzsungelébe szólította őt a törvény, ahol pusztán a rád villanó szemében volt jelen a nappal sötétjében. Kivette öléből a könyvet, lapozgatta, aztán visszatette ugyanoda, mint egy polcra a többi porosodó közé, és a vonalról innen nem lehetett tudni, hogy valami meghitt történt-e ezzel a mozdulattal, vagy pusztán az illetlenségre öltötte a nyelvét, de sokkal valószínűbb, hogy egyik sem. Csak. Csak és kész, és ezért nem lehetett tudni semmit soha, mert felőle minden ezen a könnyed vállrándításon keresztül érkezett. De mégiscsak ott ült mellette, és várakozott kezesen, mialatt beszélt.
Miután letette a telefont, felköszöntötte, és meghúzta a fülét. Aztán visszaültek. Ő hátradőlt, de a támlából kiállt egy csavar. Felordított, egyúttal a balesetén is élcelődve, mert néha a saját szívét is könnyűszerrel vette célba, csak éppen sosem csuklott össze a lövés után, és ebből vált világossá: vaktöltényt használ, hogy éltesse, alakítsa magát. Ám sejteni lehetett, hogy szobája sarkából, ahová nem merészkedett a lámpa fénye, gyakran élesre töltött pisztolyt szegezett rá valaki, aki hosszú szüneteket tartott két lövés között, amiket nem hallott senki, ahogyan a test elvágódásait sem a padlón.
Talán felé volt ekkor a feje. Közéjük nézett a padra, ahol egyetlen fenéknek maradt hely, ami fölött nem fenyegette újabb veszély. Aztán váratlanul a csavar túlfelére, a pad szélére húzódott.
Megérkezett a harmadik is.
Visszasétáltak egy megállót, és elnyelte őket a park. Megálltak egy kis tisztáson, maguk alá terítettek ezt-azt, és leültek körben. Ki a fűszálakat tépkedte, ki rágcsálta egy darabig.
– Úgy tudtam, elveszítettem azt a füzetet. Aztán egyszer megtaláltam az asztalomon, mintha csak odakészítettem volna, hogy reggel majd bedobom a táskámba. Ha nem került volna elő, most nem ülnénk itt. Ahogyan nem kezdtünk volna levelezni sem.
– Miről beszélsz? Milyen füzet? Mit érzelmeskedsz? – kérdezte a másik, rá sem nézve: különös bogarat piszkált egy fadarabbal, két fűcsomó között.
– Amiben az e-mailcímed szerepel. Az utolsó órán írtad a táblára – fordult Vera Jé felé, aki törökülésben dobolt a cipőjén. Aztán a másikhoz szólt: – Te meg ne szekálj… légy szíves. – Egy gallyat dobott a hajába.
– Aaaaa! Megcsíplek!
Vera kitért előle.
– Jól van. Csak azért mondtam, mert nekem is megvolt. Én nem veszítettem el. Bár ez is csoda. Már ahhoz a felforduláshoz képest, ami a szobámban van. Általános.
– Azért írtam a táblára a címemet, mert azt akartam, hogy keressetek.
– Micsoda?! – kérdezte Vera.
– Ezzel marha nagy titkot árultál el – mondta a másik, aki ismét megtalálta a bogarat. Csak az egy kicsit arrébb járt már.
– Te ezt honnan tudod?!
– Jaj, Vera… Még meg is kérdezte, hogy felírtuk-e, és közben a füzetemet nézte.
– Nézte a radai. Úgysem láttam volna semmit. Rövidlátó vagyok.
– Igenis nézted, és ne vitatkozz, jó?! A kézmozgást csak érzékeled, meg a lapok fehérjét, nem? – Elhúzta előtte a karját, de ő önérzetesen hátrahőkölt. – Kár tagadni.
– És miért az övét nézted?
– Mit akarsz ezzel kérdezni, Verácska? Hogy miért nem a tiédet?
Vera támadásba lendült, egy papírzsebkendőt akart gyömöszölni a másik szájába. Nevettek.
– Lányok, elég lesz. Talán mert ő ült közelebb. Ennyi az egész.
Nem beszélt neki erről, nem magyarázta el akkor Verának, hiszen most vált előtte világossá. Újabb skicc róla, róluk.
Eszébe jutott a villanás, a szárnysuhanás, ami átvágta a beáradó napfényt, miközben címét a táblára írta. Válla fölött kinézett az ablakon, és a két tanépület közötti füves ligetben, egy fenyő tövében észrevette az ifjút. Elnyílt szájjal mosolygott, úgy nézett maga elé. Sisakja ölében hevert, és hasadt bőrvértje alatt két lyuk vöröslött az oldalán.

Bejegyzések

Füstjel

Hozzászólás most!

Égaházad Ideki úgy három-négy hónapja költözhetett a telepre. A nevét úgy hozta magával, mint a batyuját, amit csigaházként cipelt a hátán. Valójában M’Bekinek hívják, dehát ki tudja kimondani ezeket a csattogós feka neveket?

A 2C-ben lakik a negyediken, ugyanabban a lépcsőházban, mint a haverom, Kiskocka. Tőle hallottam, hogy Ideki dilis, földre szegett szemmel jár, egy gyerekrigmust motyogva. Ha szembejönnek vele a lépcsőn, csak bárgyún vigyorog, és megmerevedik mint egy lepermetezett bogár. Alighanem guberálásból él, mert mindig van nála valami szemét, amit a bolhapiacon próbál elsózni.

Kiskocka szerint a bokszosképű idejárt egyetemre, sőt azelőtt sebész volt valamelyik vidéki kórházban. Lehet, de az biztos, hogy nem örülnék, ha ő venné ki a vakbelemet, még úgy sem, ha tök normális lenne. Akkor már inkább a gázos Huszár a 4B-ből, pedig fogadni mernék, hogy reggelenként derékszíjjal húzza a szájához az első féldecit.

A kis afrikait szívatják rendesen, és a Sebes rég kikészítette volna, ha nem terjed el, hogy valami egzotikus betegsége van. Végülis egy orvos is elkaphatja a náthát. Másrészt meg, miféle betegség lehet az, ha már tizenöt éve itt nyomul? Na, mindegy. Így aztán nem nyúlnak hozzá, csak heccelik és szemmel tartják, meg időnként betávcsöveznek a kérójába. Azt beszélik, csontokkal és madártollal van tele az egész.

Kamu vagy sem, azt a saját szememmel láttam, amikor félmeztelenül tüzet rakott az erkélyén. Egy pokróccal hadonászott a máglya körül, mintha jelet akarna adni valakinek. A telepen! Akkora füstöt csinált, hogy majdnem kihívták a tűzoltókat. Kiskocka szerint Ideki amúgyis a tűz miatt kattant meg, amikor benzinespalackot vágtak be az ablakán. Ha nem ügyel aznap éjjel, a családjával együtt ő is megsült volna.

Nem tudom, mi jött rám, de csak néztem, ahogy a szénfekete ember odafent füstöl, miközben többen az öklüket rázzák, s egyszerre arra gondoltam, mit keresel itt, szegény ördög. Égaházad Ideki.

 

Bejegyzések

Metapillanat (2.)

Hozzászólás most!

 

Metapillanat (2)
 
 
– eltiltott, veterán játékosok és stadionok emlékére –
 
2.
egy korlát-sort, libegő transzparenst,
– melyet már töröltek az állományból –
most tapintatos fegyelemmel felismer.
minden sípszó, fütty után újraindul a rendszer
(tudja, bár régen járt itt) és könnyen
kielemezhető: halmaz például a pálya,
amit a tudat utasít a szörnyű geometriára,
sok irányított szakasz, vonal, félkör között
elvész, hogy a csatár dugóban koccant, ütközött
reggel, hogy a kapus brazil és még éppen nőtlen,
hogy a lelátó élő organizmus:
félig állat, félig egy tetovált öreg isten
műve, és hetenként cserélődik, mint a pálya
talajába ágyazott fűtábla. — félig állat, félig növény,
megindul a halk szivárgás a gyepből,
az edzőközpont üres, és hiányzik,
mert nincs ez a költemény.
2.
észrevetted? megváltozik a pálya
identitása (mint az iránytű egy
kitartott szerpentinre érve)
negyvenöt perc alatt az ellentétére
fordul épp, minden térfélcsere, kaució során.
mást látsz, más a korábban azonosított irány,
a pálya másik fele, nemcsak
bizonytalan zóna, puszta tükrözés.
két kör nyílik lassú szirmokat bontva
a középkezdés után, két komfortos centrum.
te tudod melyikben vagy és melyik a másik?
lelátón ül a technikai stáb, magyarázó öreg nácik,
egymás szavába vág lebegő sorfal és kapus.
újra megpróbálnád. érzed már. lendül a láb,
levegőt hasít a lövés, a combon lecsúszott, a talpon át.
aztán haza mész – itt sem voltál – átaludni a délutánt.

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info