Azt mondod, egy nyugodt anyára van szükséged, és szerinted erre én vagyok a legalkalmasabb. A fürdőszobában állunk, a tükörben összetalálkozik a tekintetünk, szád sarkában fogkrém maradéka fehérlik. Megnyálazom a hüvelykujjam és letörlöm, elfintorodsz, arcodon apró ránc jelenik meg. A fogkrém eltűnik, a ránc megmarad, az elégedetlenség jele. Ismerem ezt az arckifejezést, egyszer mondtam is, hogy az ajakbiggyesztéshez jóval több izommunkára van szükség, mint a mosolygáshoz, de nem értékelted a humorom. Talán igazad lehet, nekem is mindig ezt mondogatta az apám, aztán mire ment vele? Szívesen mesélnék neked az apai örökségről, de ez nem alkalmas pillanat, hogy szóba hozzam.

Szóval nyugodt anya kéne, mi? Bólintasz, kis adag krémet teszel a kezedre, majd erőteljes mozdulatokkal elkezded bemasszírozni a homlokodba. Ellenállok a kísértésnek, hogy szóvá tegyem. Ezerszer mondtam, hogy ha ilyen lendülettel húzkodod a bőröd, tönkremegy. Kontraproduktív, így fogalmaztam, te meg csak bámultál, miért használok ilyen nagy szavakat egy egyszerű arckrémezésre. Ezért most inkább nem szólalok meg, pont ahogy egy nyugodt anya teszi.

Kiöblítem a szám, amíg tele van vízzel, legalább nem jönnek a szavak. Sem a kontraproduktív, sem más. Gargalizálás közben azon gondolkodom, hány nem kívánatos szó maradhat benn egy átlagos fogmosás alatt. Talán gyakrabban kéne fogat mosnom. Ha nem csak reggel és este csinálnám, ahogy szoktam, hanem ebéd után és egyszer mondjuk a délelőtti kávét követően, talán megszabadulhatnék az összes kellemetlen, nyugodt anyához nem illő szótól és a többi válogatottan cifra kifejezéstől. Érdekes lenne látni, ahogy a sok “miért nem fogadsz szót”, “megmondtam ezerszer”, “hihetetlen, hogy nem tudod”, “sosem segítesz”, “mindig húzod az időt”, “elég nagy vagy már” és “oldd meg egyedül” lefelé örvénylik a vízzel. Coriolis-erő, olvastam valahol, hogy ez téríti el a mozgó tárgyakat, és emiatt forog a víz az óramutató járásával ellentétesen az északi féltekén. Kiköpöm a kagylóba a maradék vizet, pár csepp a tükörre fröccsen. Nem merek rád nézni, anélkül is érzem a szemrehányást. Tudom jól, mit gondolsz. Szórakozom, amikor te komoly dolgokról beszélsz, arról, hogy egy nyugodt anya kéne. Én pedig még csak nem is reagáltam. A lefolyót bámulom, biztos vagyok benne, hogy láttam, amint egy “ne nyaggass” épp eltűnik a csőben.

Anya, mikor jössz már, nem tudom megcsinálni egyedül, éhes is vagyok, te meg ezer éve a fürdőszobában dekkolsz, apa sosem csinál ilyet! Összerezzenek. A hang két bezárt ajtóval messzebbről is olyan, mintha közvetlenül mellettem szólna. Gyorsan visszateszem a fogkefét a pohárba, a fejemben enyhe nyomás, az elpattant idegszálak tudnak így fájni. Leoltom a villanyt és visszaüvöltök. Megyek már!

Mányinka, becsületes nevén Mány Inka, egy faangyal volt, aki a falon lógott. Eredetileg nem volt akasztója. Az operaénekesnő polcán momentán álldogált. Ő azonban odaajándékozta, hogy örömet szerezzen vele.

Így került a szárnya köré madzag, és akasztották a falra, szembe az ajándékozottal, aki nagyon kedvesnek találta kinézetét. Mányinkában egyébként nem volt semmi különös. Arca két petty, két vonal, haja öt szál madzag. Egyetlen dísze a nagy csillag a ruhája elején. Mereven állt, lógott, nézett előre. Legalábbis szakavatatlan szemek számára.

Merthogy Mányinka folyton úton volt. Gondolatokon sétált. A gondolat ugyanis olyan, mint egy út. A semmiből jön, oda is veszik, hol keskeny, hol szilárd, kacskaringós, vagy egyenes, satöbbi. Mányinka folyton rajtuk sétált. Bárkién, aki az adott szobában volt. Így sokfelé eljutott, pl. a három és fél éves Ádámhoz Norvégiába, mert a kisfiú ahhoz tartozott, akinek ajándékozták. De erről majd később.

A faangyal ezt szerette legjobban a gondolatjárásban. Ezt a végtelen szabadságot. Senki nem is sejtette, mi mindent látott.

Azon a szép nyári estén, a könnyű papír tépésének folyamatos halk nesze töltötte be a szobát. Mindegyikbe került valami, aztán ment a hánytálba.

Tép, töröl, sóhajt, nyög, tép töröl, sóhajt.

Mányinka pedig inkább ugrált, mint sétált, mert a gondolatok gyorsan oszlottak.

A fohász vékonyka vonala újra és újra nekiindult, majd a fájdalom elnémította. Legyen már vége!

Az elkeseredés és a remény hullámokban váltották egymást. Míg Inka az elsőn egyre mélyebbre jutott, úgy az idő teltével a remény egyre kevésbé vitte magasra. Előfordult, hogy ilyenkor megfogta a végét és megpróbálta esetlenül felfelé húzkodni, de rá kellett jönnie, hogy a gondolatutat és a hozzá tartozó érzelmet, csak az tudja mozdítani, aki építette. Többször odaült a nő vállára és a fülébe dúdolt.

Ma három angyal altat el… Az egyik angyal útra kel… És szárnyalunk az égre fel…

Ilyenkor mintha csillapodott volna, ami elviselhetetlennek látszott, és a férfi mindig reménykedett.

Miközben Mányinka nagyon sajnálta a nőt, érdeklődve is figyelte.

Például, hogy hogy lehet, hogy az

– ez egy folyamat része nemsoká vége lesz, alázattal viselem-

vonal nem szakadt meg egyszer sem.

Sehol a türelmetlenség, vagy a düh cikcakkjai. Csak a hit fénye, ami halvány világossággal borított mindent.

Én azt hiszem már toporzékolnék, vagy sírnék, de a nő hallgat. Aztán amikor annak egy halvány gondolatút indult a fejében, és az angyal rálépett, megértette őt.

Magába zárta a Gondviselő, lecsupaszította testét, míg szinte rőzsévé vált,

a lelkét, kiürítve belőle az örömöt,

a tünetekkel hallgatásra kényszerítette, kiszolgáltatottá tette, és addig tanította elengedni, míg elfogadta mindkét lehetőséget…. Hisz a lélek úgysem hal meg.

A muszáj pihennem, mert összeesek gondolat szakította félbe Mányinka sétáját.

A férfi sokadszorra is visszafordult, visszatette a szatyrot az asztalra, ásított és leült a szoba másik ágyára. Ugrott minden pillanatban, ha úgy vélte segíthet. Nem tudta otthagyni a nőt. Ürítette a tálat, papírt tépett, homlokot, torzult ödémás testrészeket simogatott, pisiltetett, fürdetett, párnát igazított.

Amikor a nő picit nyugodott, a férfi ledőlt. Horkolása tovább barázdálta az amúgy is zavaros gondolatfolyamatát. Egy anyáról, aki ugyanebben…

A Kékgolyóról ahol az utolsó napok…

A felfüggesztett munkáról, hogy most jelen lehessen,

vajon mi lesz utána,

csak a derekam bírja,

a gyógygombát is meg kéne rendelni,

Istenem nem veszíthetjük el őt!

Mányinka ezt a káoszt figyelte egy darabig, de nem lépett rá.

Talált azonban valami egészen szépet.

Egy karácsony gondolatát. Az ünnepét, amikor Ádám unokájuk negyedik születésnapját is ülik, a norvég táj szépségével, és annak örömével, hogy újra együtt vannak. A két ember egymás mellett futó erős utat teremtett ezzel, és Mányinka újra meg újra végig ment rajta, megpihent itt. Melengető volt a gondolatmenet, az öröm lehetősége. A kisfiú ugrált, bohóckodott, számtalan ölelés váltotta egymást.

A muszáj, hogy így legyen,

az eljöttél hozzám mama, a meg kell, hogy erősödjön addigra fonalat, egybeszőtte a szeretet. Az angyal léptei puhák és könnyűek voltak tőle, szinte el is felejtette honnan indul ez az út. Épített egy kis hóembert az ablakpárkányra, felült a karácsonyfára, aztán csak visszajött, mert egy új utat vélt itt felfedezni.

A hála ami a nő lelkéből áradt a férfi felé, amiért mellette áll, a legszebb volt ezen az estén. Tiszta volt, finom fényű bársony, simogatta meztelen talpait. Meg kellett köszörülnie a torkát ahogy az érintése felpuhította fa testét.

Közben hajnal lett, ami még mindig ébren találta őket.

Tép, töröl, sóhajt, nyög, tép, töröl, sóhajt….