Huszthy Bálint összes bejegyzése

Huszthy Bálint vagyok, 1989-ben születtem Budapesten, Piliscsabán nőttem fel, ott is végeztem a PPKE BTK magyar–olasz szakán, majd ugyanott elméleti nyelvészetből doktoráltam. Azóta három egyetemen tanítok, a Pázmányon, az ELTE-n és a kolozsvári Babeș–Bolyain. Gyermekkorom óta írok verseket, de eddig csak magánkiadásban jelenhettek meg, 2014 és 2024 között épp tíz kötet. Ezekből tervezek itt szemelvényeket publikálni.

Tenzon a szerelem mibenlétéről

 

Amor előszava:

Felkarolom az elesetteket,
és elejtem a félkarúakat.
Az áldozataim közt sok rekedt,
sok másnapos és kiskorú akadt.

Sok ember azt hiszi, megveszteget,
sok épít nekem luxusvárakat,
jó páran bemutatnak: „ezt neked!”,
más vagdos hozzám cifra vádakat.

Én – bár tudom, beszélhetek a falnak –
azért ezen a fórumon leírom,
a céljuk egy, mit úgysem érnek el:

a befolyásolásom. Szent Vakablak!
Higgyétek el, hogy nekem semmi célom,
engem az egész ügy nem érdekel!

 

Andrea:

Engem az egész ügy nem érdekel,
szerelmes nem voltam, nem is leszek,
öleljen az, aki megérdemel,
a szerelemre magasról teszek.

A mellkasomon csordanép legel,
halvány fogalmam sincs, hogy kik ezek,
de legeljék csak le, amit le kell,
majd mindnek szép ajándékot veszek.

Nem mondom, volt, aki belém esett,
de úgy otthagytam, hogy csak úgy lesett.
Nekem ne írjon senki verseket.

A szerelemnek hívott baleset
nem létezik, bár elég keresett.
Csak számolom a megvezetteket.

 

Silvano:

Csak számolom a megvezetteket,
ki hányszor, hol, mikor, kivel, miért…
Én gyűjtöm, akiket a rettegett
Sz-betűs orgyilkos keze elért.

Reszkessen, aki tilalmat szegett,
a gyertyafényes útról ha letért,
a gyilkos gyorsabb, mint a képzelet,
egy perc alatt ledöf minden ledért.

Ki lángot szít, szerelem által vész el,
az orrodat kövesd, ne a szived,
az nyerhet itt csak, aki mérlegel.

Legjobb, ha okos lányok után nézel,
dönts jól, és győzz! Én is nyerek veled:
a gyűjteménybe minden élve kell

 

Giacomo:

A gyűjteménybe! Minden élve kell!
A szaga kell és kell a zamata!
A ringása, és minden, amit a
nő tud, legjobb, ha közben énekel.

Érzelmek bennem akkor férnek el,
ha megtaláltam utam amoda,
a szenvedély a gyönyör kamata.
És minden nő előttem térdepel.

Higgyétek el, szerelem létezik:
a férfi kelti fel a nőben; és
táplálja, hogy majd elvegye. Pedig

a férfiszívnek minden nő kevés.
És feltör egyből minden rejtjelet,
a női szív akármit rejteget.

 

Petra:

A női szív akármit rejteget:
ha fél, örül; ha izgul, mélabús;
fél, ha örül; és ujjong, ha borús…
És ettől minden férfi meggebed.

A titkomat nem mondom el neked,
csak úgy leszel az enyém, dédapus,
úgy kaplak el, kamasz fiúcska, fuss,
amit nem mondok, úgyis megteszed.

Később tudod meg nálam, mi a vágyad,
és azt hiszed, a sors akart magának,
hogy meg van írva: engem élvezel.

Később tudod meg azt is, hogyha bágyad
a szenvedély, és otthagytam az ágyad:
nem ér sokat, ha engem kérdezel.

 

Sara:

Nem ér sokat, ha engem kérdezel,
én nem tudom, hogy merre micsoda,
hogy hol van a mi, és hogy mér’ csoda.
Csak sejtem, hogy valahol létezel.

Volt udvarlóm, legalább kétezer,
de egyikhez se fordultam soha,
én másnak nem adom magam oda,
csak neked, hogyha majd megérkezel.

Remélem, te is úgy kutatsz utánam,
ahogy én várlak téged, mert lehet,
hogy nem bírom soká már nélküled.

De ha lekésel, amit neked szántam,
nem adnám többé – hátha megreped
a férfiszív! –, ha lenne, sem neked.

 

Giulietta:

A férfi szív, ha lenne, sem neked
hódolna, ha korábbról ismered.
Mert bennük „első pillantásra” ébred
a szerelem, de ez csak „ál”, ha érted.

Utánad néz, ha szép a feneked,
de az a veszély mégse fenyeget,
hogy árnyékként kövesse minden lépted.
Annyira mégse vesz nőszámba téged.

Az ismerősség mérsékli a vágyat,
nem szólva, hogyha látta már anyádat.
De mondd csak, te nem mondanál nemet

egy férfinak, ha apját ismered,
még akkor is, ha táncra kérne fel?
Nálam soha semmit nem értek el.

 

Valentino:

Nálam soha semmit nem értek el,
akikbe első percbe’ bele nem
szerettem. Én se náluk, ezt be kell
ismernem, nincs viszonzott szerelem.

De első pillantásnak mi felel
vajon meg? Ezt a titkot keresem.
Jó kérdés – de ha senki nem felel,
tapasztalatból én megfelelem:

A vágyat ismerősség kelti fel.
A fiú, ha egy lányt megálmodik,
korábban látta már, az hótziher,

mert minden első látás második.
Meglátom, és a lelkem felragyog,
hát mondhatjátok rám, hogy vak vagyok.

 

Concetta:

Hát mondhatjátok rám, hogy vak vagyok,
de akkor is csak őt fogom szeretni,
nem érdekel, ha számotokra senki,
szeretni őt anélkül is van ok.

Olyan ez, mint belépni egy barokk
katedrálisba, ránézésre betli,
de benn háromszor fogsz keresztet vetni,
azt sem tudod, hogy merre hány sarok.

Én nem tudom, hogy mi a jó nekem,
de ő tudja, és azt teszi velem.
Örök boldogság vele minden év.

Olyan számomra, mint egy istenérv.
De hogy elhiggyétek, ez is szerelem,
nekem igazából nem érdekem.

 

Anna:

Nekem igazából nem érdekem,
hogy így legyen, de mégis állitom.
A szerelem nagy részben érzelem,
az érzelem nagy részben fájdalom.

Hiába mérnénk cinkelt mérlegen
az összes érzést egyik oldalon,
a fájdalom felszökne hirtelen,
és mindet elnyomná a másikon.

A szerelem remél, szán, fél, örül,
egyszerre minden érzés metszete,
a fájdalom ki ebből nem kerül.

Szeretni csak fájdalmasan lehet,
annak is, aki boldog lesz vele.
Magára vessen az, aki szeret!

 

Bella:

Magára vessen az, aki szeret
szenvedni, és a boldogságra tettem,
és vele élek már a nyűg helyett,
a legboldogabb pár vagyunk mi ketten.

Mondhatjuk azt is, hogy mondjuk veled,
de ettől ne érezd magad nyeregben,
ha másért vesztenéd el a fejed,
nem búcsúztatna nálam senki szebben.

Az egy dolog, hogy te vagy épp a párom,
de ezt a viszonyt rögtön elkapálom,
ha fintorogsz, vagy épp másnak teszed…

Nem egy szem férfitől leszek ma boldog,
én mindig az vagyok. Az a te dolgod,
hogy boldog légy. Küzdesz-e eleget?

 

Agostino:

Hogy boldog légy, küzdesz-e eleget?
Van, aki néha hátba vereget?
Van váll, amin kisírd a bánatod?
Van, akivel a szádat járatod?

Van kérdésedre mindig felelet?
Találod bárhol is a helyedet?
Azonnal írj, nem kell, csak pár adat,
és mi kiszállítjuk a párodat!

A szerelem hatalmas entitás,
és megtalálhatod akárkiben.
De hogyha kell egy biztos lelki társ,

hagynod kell, hogy belőled átvegyen.
A modell csakis akkor lesz hibás,
ha első mozgatód az érzelem.

 

Piero:

Ha első, mozgatód az érzelem.
Ha sokadik, már lehet a tudat,
de így is ugyanaz a két elem
vág benned a szerelemhez utat:

a szem indítja be első helyen,
kiváltja, aztán fúr hozzá kutat
a szívbe, hogy ellátása legyen.
Szem és szív a karbantartó csapat.

Irányítójuk lehet a tudat,
vagy érzések. Válaszd a biztosat!
Csak ennyi információt hagyok:

a tudatos szerelmek boldogak,
az érzés nem kelt egyből másikat;
csak magadat okold, bárhogy sajog.

 

Benedetto:

Csak magadat okold, bárhogy sajog,
mert rossz az alap-kérdésfeltevés:
„a szerelem mibenléte” kevés,
mert nem a „mi?”-vel vannak a bajok.

Hogy mi a szerelem, az egy dolog,
de érdekesebb a „kiben levés”:
kiben keletkezik vajon seb, és
a gazdájával együtt hogy mozog?

A szerelem benned van egyedül,
független tőle a szerelmed tárgya,
akár imádod, akár retteged.

Önzés nélkül a szerelem kihűl.
Én segítek, hogy rá ne szokj a vágyra,
felkarolom az elesetteket.

 

Amor végszava:

Felkarolom az elesetteket?
Engem az egész ügy nem érdekel,
csak számolom a megvezetteket.
A gyűjteménybe minden élve kell.

A női szív, akármit rejteget,
nem ér sokat, ha engem kérdezel.
A férfiszív, ha lenne, sem neked.
Nálam soha semmit nem értek el.

Hát mondhatjátok rám, hogy vak vagyok,
nekem igazából nem érdekem,
magára vessen az, aki szeret.

Hogy boldog légy, küzdesz-e eleget?
Ha első mozgatód az érzelem,
csak magadat okold, bárhogy sajog.

 

(Illusztráció: Michael Sole: Gold Rocks No. 1)

Ideiglenes; Leghőbb kívánság

 

Ideiglenes

Megél engem az ideiglenesség.
Verset kell írnom? Írok verset, tessék.
Egyik pohár bor a másik után,
holnaptól absztinens leszek talán.
Ma jó napom van, kacagok a borba,
ki tudja, meddig nem vagyok mogorva.
Csókolom kedvesem, holnap talán nem
lesz többé, vagy tán lesz helyette hárem.
Apám, a példakép, az übermensch
egyik napról másikra lett demens,
anyám, korábbi szent énjét kitúrva
egyik napról a másikra lett kurva.
Kishúgomra – gyönyörű topmodell –
rászólt a rossz: fúj szépség, dobod el?
Házunk, és mind, ami ránk örökül
maradna, rulettasztalra kerül.
Volt, nincs. Hát jó. De számított-e, tényleg,
hogy volt? Hát hogyne, éppen ez a lényeg.
Gyakorlatban már nincs, de itt van elvben,
ez képezi a saját történelmem.
Hiába kívántam hisztériázva,
drága szüleim, hogy bár lennék árva,
most az vagyok, bár éltek mind a ketten.
Ideiglenesen újraszülettem.
Azt vágyom, amit mindenki réges-rég,
hogy megszűnjön az ideiglenesség,
legyen biztossá a bizonytalan,
álljon meg a körforgás, hogyha van.
Az embereknek, percről percre élve,
az igazi vágyuk a világ vége.

 

Leghőbb kívánság

Vigyázni kell a leghőbb kívánsággal.
Mert Isten gondol egyet, és megadja.
Bár az enyémet még nem adta meg,
de meg fogja, tudom: a szerelem
viszonzottságát, beteljesülését.
Édesapám példájából tudom.
Vigyázni kell a leghőbb kívánsággal
mégis, mert végül még beteljesül.
Csak egyes, kiválasztott embereknek
van egyedüli leghőbb kívánsága,
és az minden más igényt felülír,
minden mást maga alá rangsorol,
és a kiválasztottak képesek
bármit feladni érte: életük.
Vigyázni kell a leghőbb kívánsággal.
Apukám kívánsága egyedi
a többi között is, kiskorom óta
mesél róla nekem, mégis, sokáig
nem értettem, mi az, és hogy jöhet
létre. Most már tudom. Elmagyarázta
évtizedek alatt az életével.
Vigyázni kell a leghőbb kívánsággal.
Az én apukám zarathusztrai
teljes életet kért a Jóistentől.
Valamért kiskorától kezdve ez
foglalkoztatta (mint a szerelem
engem), amit egy gyerek meg sem ért,
a legtöbb felnőtt sem. De ezt akarta.
És Isten bólintott, érvényesítve
az én apukám kiválasztottságát.
Vigyázni kell a leghőbb kívánsággal.
A nietzschei teljes életben minden
szerepel és ellenkezője is.
Az összes boldog pillanat, amit
az élet adhat, és a szomorúk,
de ebből több van, nincs kiegyenlítve.
Így lehetett neki négy felesége,
nyolc gyereke, eddig nyolc unokája,
és így ment tönkre minden házassága,
minden neje megcsalta és elhagyta,
több gyereke megcsalta és elhagyta,
több unokája nem ismerte meg,
de mivel ez a teljes élet része,
ebbe ő mindig belenyugodott.
Vigyázni kell a leghőbb kívánsággal.
Így lehetett neki több hivatása,
így bontakozhatott ki mindegyikben,
alkotva mindben zseniálisat,
s ezért bocsátották el mindegyikből.
Vigyázni kell a leghőbb kívánsággal.
Így lehetett neki sok otthona,
a legszebb helyeken, legjobb házakban,
s így érhette meg pusztulásukat.
Vigyázni kell a leghőbb kívánsággal.
Egyet én is kívánok még neki:
hogy ne érje meg gyermeke halálát,
az is a teljes élet része lenne.
Vigyázni kell a leghőbb kívánsággal.
Megérte teljes önleépülését,
tudatosan tudata elvesztését,
minden alkotásának megvetését,
földi értékei szétszóratását,
és mindnek bátran a szemébe nézett.
Várja őt az öregek otthona,
ahol napi rutinja szertefoszlik,
a maradék, ami még összetartja.
Így vigasztalom: apu, te akartad,
látod: ez a nietzschei teljes élet.
Vigyázni kell a leghőbb kívánsággal.

 

(Illusztráció: Holly Van Hart: Every Restless Night)

Első látásra és örökre; Megvan; Nyomvonal

 

Első látásra és örökre

Első látásra és örökre szoktam
igazán megszerelmesedni.
Korábban ismert lányok esetében
a tetszés vagy a szimpátia semmi
ahhoz az érzéscunamihoz képest,
ami letarol, hogyha megjelen’
a teljes váratlanságból
a legújabb egyetlenem.
Amikor megláttalak, Juli, rögtön tudtam,
hogy nélküled semmit nem ér a múltam,
a jövőm kétséges, a jelenem
meg hozzávetőlegessé teszi a szerelem.
Hozzád vetőlegessé alakultam,
csak hozzád viszonyítva létezem,
a te szemeddel szemlélem magam,
a te kezed az én kezem,
a te hajad az én hajam,
a te fejedbe került az agyam,
megszűntem, te meg duplán vagy már,
a testem egy galaktikus érzelemraktár.

 

Megvan

Juliskám, engem bárhová sodor az élet,
én mindenhol mindenkinek rólad mesélek.
De bár ne tenném, rám szakad a mennybolt!
Mert minden második valamirevaló
férfi jelzi kajánul, megvolt, jaj, nekem is megvolt…
Talán ez neked semmit nem jelent,
talán az zavar, ha valaki szent,
de én megnyugszom, mert tudom, a lent
után fent jön, a lárma után csend.
Már csend van bennem, de még lent maradtam,
elveszett kisgyerek vigasztalatlan.
De te majd újra megtalálsz,
anyám helyett anyámmá válsz,
feltörlöd bennem a kiömlött múltad,
én öntök beléd jövőt, frisset, újat,
és jelzem a világnak, hosszan, halkan,
nektek talán megvolt, de nekem megvan.

 

Nyomvonal

Rejtélyes kis csinos csapáska
a kertben átlósan, keresztül
a friss gyepen, virágágyáson,
egy vékony, jól kijárt, földszürke sáv,
ez a legrövidebb út légvonalban
a kutyaóltól a szomszéd vénasszony
ablakáig, aki néha kidob
pár lerágott csontot Cipó kutyának.
Ez hetente történik meg csupán,
de ő azért óránként ellenőrzi,
geodéta sem tudná pontosabban
kijelölni a rajt–cél
nyílegyenes nyomvonalát.

Amint kilépek cigivel a számban
a pesti gangra, máris elkapom
a szép szomszéd cigánylány pillantását
a konyhaablak párája mögül.
Merészen összenézünk minden egyes
slukk után, tudjuk, ennyi jut nekünk,
nem fogjuk egymást megszólítani.
De ha a pára ott az ablakon
kirajzolhatná, mennyit néz oda
naponta, hogy vajon mikor jövök,
úgy járna, mint a kert Cipó kutyával.

És én hogy jártam veled, angyalom!
Velem meg a város, jaj, mennyi nyom
maradt utánam! Bárhol dobtál
nekem kis csontot, hányszor megfordultam
még ott utána, hátha feltűnsz,
hátha maradt belőle, hátha
elástam öntudatlanul.
Nem tűnsz fel, nem maradt, nem ástam el.
Csak nyomokat hagyok a városon,
vad kondenzcsíkot húzva járom újra
minden helyünk, hiába.
Szívem és agyam J-betűkkel telebarázdálva.

 

(Illusztráció: Neeta Popat Kataria: In the Spirit – III Painting, United Kingdom)

Véletlen; Végső város; Az ünnep előtti este

 

Véletlen

Én hiszek a véletlenben,
és ez cseppet sem véletlen.

Véletlen szükségszerűen van,
és nem tompítja,
de éppenhogy
megerősíti az Isten létét.

Az isteni terv
és a szabad emberi döntés
keresztezik egymást
időről időre.
Egy ilyen kisülésből
melléktermék mindig adódik,
és ez lerakódik,
összegyűlik, s elkezd működni,
egy senemisten, senemember forma.
Kúszónövényként beleakaszkodik
az égbe, a porba,
a földmagba
meg a fekete lyukakba.

Az Isten persze kiismeri,
tisztában van az összes jó
és rossz kimenettel,
és néha ezért hajlandó
átformálni az eredeti tervét,
csak hogy az ember megmeneküljön.

Néha meg úgy tesz, mintha a terve is
épp az lenne, amit az ember döntött,
hogy így jól összezavarja
a véletlent, ezt az ördögi fegyvert.

Az ember persze nem ismeri
soha ki magát,
na de nem is az a dolga.
Csak az, hogy higgyen,
például az Istenben,
meg a véletlenben akár,
és persze magában.

Ha jól hisz,
megértenie semmit sem kell,
és érteni fogja, miért.
Ha meg érteni akar,
hát küzdenie kell
minden aprócska hitért.

 

Végső város

Csak azt a helyet vihetjük magunkkal
az utolsó utunkra,
amit két lábunkkal bejártunk.
Az nem elég, ha elképzeltük,
ha körbehordtuk rajta a tekintetünk,
ha bemetróztuk, körbekocsikáztuk…
De biztos, hogy a miénk lett a hely,
ha végiglépkedtük a járda szélén,
a cipőnkbe vasaltuk
ereklyeként az út porát,
végighúztuk az ujjaink
a fákon és a kerítéseken,
megérintettünk egy-egy házfalat.

Az utolsó utunkra
ez mind-mind elkísér,
és lesz belőle egy nagy végső város.
Ahol csak oda léphetünk,
abba a cipőnyomba,
amit mi hagytunk rajta valaha.
Ha benéztünk egy sikátorba,
hiába láttuk át,
hogy hova lyukadt volna ki,
nem merészkedtünk bele akkor ott,
nem léphetünk a köveire most.
Ha holnap netán utazol,
ne felejts el minden utcában járni,
minden járdára lépni,
így építgesd a végső városod!

 

Az ünnep előtti este

Hogy mire várok folyton? Nem titok:
az „ünneplés előtti éjszakára”.
Előtte rettentően izgulok,
utána minden elszáll, mint a pára.

A nagy esemény előtti napon
felkészítem magam az üdvösségre,
mert mikor, ha nem épp akkor kapom
meg a rég várt boldogságomat végre?

Persze nem jön el ez a pillanat,
de boldog vagyok, amíg kiderül,
puha ujjaival bennem matat,
libabőrös leszek kívül-belül.

Az ünnep előtti éjjel a csúcs.
Elképzelem, hogy táncolok vele.
Felforr a vér, és egybefő a hús,
egymás illatával leszünk tele.

Előre jóllakottan alszom el,
reggel korán kipattan a szemem.
Az ünnep napja gyorsan elszelel,
egész nap a ház óráit lesem.

Aztán kezdetét veszi a mulatság.
Én hirtelen magamba roskadok.
A többiek mind kurjongatva ropják,
bennem felborulnak az asztalok,

minden ital az ölembe folyik,
száraz búbánatommal itatom fel.
Már csak azt várom, mennyi még, amíg
szólnak, hogy vége, rég elmúlt az éjfel.

Ha itt lenne, se táncolna velem.
A nők a vidámakat szeretik.
Közöttük én is őket kedvelem,
de én még úgy se kellenék nekik.

Nekem marad az előeste bája,
huncut mosolya, lágy idomai,
a nőkét tőlem az élet sajnálja,
sebaj, nem nagy csalódás a mai.

Holnap a mának úgyse lesz nyoma,
egyedül majd a másnaposság szed szét.
Emlékeztet, hogy alig várjam a
következő ünnep előtti estét.

 

(Illusztráció: Patricia Coenjaerts: Two Trees, Belgium)