Van-e tiszta lap? És ami még fontosabb – legyen-e? Hiszek magának, mert tudja, kivel beszél.

   Vegye úgy, hogy el van intézve.

A dömper nekiindult a parton. Fölment a lázam, gondoltam hozzá. És kihúztam magam. De semmi sem volt gyanakvóbb (választani tudni kell, a szabályok dacára és bosszantására), senki sem volt gyengébb, a franc se bánta volna, ha megdöglök, mint én magam, később rájöttem, hogy fényképész és nem vele kellett volna beszélnem, ezért még a Volnák utca előtt bekanyarodtam, egyenesen és gyalogosan. Szemben ősz férfi egymagában, bottal. Éppen nem mozog, kis padon ül és a távolba néz. Aztán szeme töri meg ezt a mozdulatlanságot, amikor tekintete rám vetül.

Jó napot, a papot keresem.

Várok.

Én vagyok, mondja.

Bár a látszat csal.

Az csal, aki eltitkolja a látszatról való tudását.

Legalább egy gatyát felvehetett volna.

Nézze, most olvastam az assisiről, Assisi Szent Ferencről.

Le kellett ülnöm.

És jobb, mint a róla készült film, kérdeztem.

Sokkal. Minden a rendezésen múlik.

Gondolja?

Nem, csak jólesik magával beszélgetni.

Azzal felálltam és indultam tovább. Nagyon elegem volt az ultramarin felhőkből és abból, hogy megint elmúlik egy nap, féltem, hogy begolyózom, de mást nem tehettem, minthogy a következő embernél, ha lesz ilyen életem során, megkérdezem, hogy mit lehetne tenni. A követ, amin lépdeltem, állítólag embervér mosta. Ez jó jel, gondoltam, mert minden szóbeszéd segíti az otthonosságot, ha van, aki ezt elviseli, vagy elismeri, vagy nem ismeri.

Az idővel valami gubanc van. Ez általában rajtam csattan, konkrétan pedig senkin. A felcsattanások jelzések is, valami lényegi pusztítás előfutárai. Szellemi értelemben vett katasztrófa, az idő robbanása. Fénysebesség. A végtelen.

Nem látok már mást, mint a hátam közepét, ó, Soluna.

Neved hallatán lehunyom szemem, ó, Soluna.

A lépések, melyek mentén az utat követtem, nem foglalkoztattak már. Lassan rám esteledett. Úgy gondoltam, hogy ez egy normális embernek való tragédia, nem ez lesz az én tragédiám. Bevallom, ez bosszantott.

Szerettem volna valamit befejezni ott, ahol még el sincs kezdve semmi. Tudjuk, mi lesz a vége, csak azt nem, mikor. Szarok az időre, gondoltam akkoriban, és hát azóta is. Villany Leó is.

A kör négyszögesítése, vagy a négyszög körítése, mondogatta az árokparton. Később a vagyot avagyra cserélte. Nesze neked számháború. Együtt szálltunk ki. Ő a szabályoknak ellene tartott. Sokszor nem tudtam eldönteni, miért teszi – magát kimentse, esetleg cselekvés helyett inkább minden szavát megsebzett szívébe mártsa. Ennek lehetetlen volt ellenállni. Mostanra sikerült. Nem, nem lettem ellenálló(bb). A dolog sokkal egyszerűbb: a nyomomban van.

Sokáig úgy tudtam, vallottam és hittem, hogy üldözőre fogtam, bármily banálisan hangzik, de (az) az érzetem megmaradt és megvan, a nyomát ütöm, akkor is, ha a dolog fordítva áll, különös hajsza ez. Megesik, hogy évekig nem látom, most közel lehet egészen, nem csupán az elmúlt hét különös eseményei mondatják velem, az időzavar és a szűnni nem akaró nyugtalanság, az álmatlan éjszakák, a széttartó figyelem, a kitartott félelem, hogy ő ugyanezen világon jár-kel, a teremtett lélek, miközben nem a haláltól és nem tőle, hanem magamtól félek, mert olyan könnyű ölni, aztán élni. Viselni közös dolgaink, szenvtelen vágyaink, kegyetlen szenvedélyeink, botlásokból lett szokásaink, hazugságokból tákolt igazságaink, egymásból faragott önarcképeink. Gusto.

Aztán arra eszmélsz, hogy a papot keresed, de valójában nem őt keresed. Senki nem fogja tudni megmondani, ki vagy. Villany Leó tudja, ezért menekülsz, mondtam magamnak a vaskapu előtt, aztán balra fordultam, a várkert elhagyatottabb része felé. Kövezett ösvény, ápolt fű, fák, bokrok, rigók, ami kell. Az egyik lámpa alatt farmerdzsekis férfi cigarettázik. Örökké.

Áldassék a földi pokol, mi a mennyben köttetik, ébredjen, ki magát köti, mondta Villany Leó, mert ő volt, és most is ő az, pisztolyt szegez homlokomra, sok álmom volt hasonló, frappánsabb véget szeretnék, mondom neki, de ő a múltat emlegeti és a felborzolt kegyállapotokat.

Minden készen állt. Nem tudhattuk, hogy a nem számolttal egy időben felbukkan a számolatlan. Ő volt az egy. Egyikünk sem számolta meg. Közöttünk járt, és mindent megosztott. Főleg nézeteket. Villany Leó tudta, mit veszítünk, de nem volt hajlandó erről tudomást venni, erre én kényszerítettem azzal, hogy én, meg hogy én és az egy, az egyetlen, és mindez együtt, gyönyörű és érthetetlen. Erről sohasem beszéltünk. Mert ez nyilvánvalóan, örökké nem idevalóan létező (hahh). Tettleges napok voltak. A fedezékbe vonulót ébresztette a támadó, veszély generálta éberség, ősi mesterség. Mindez egy nő miatt, de már nem a nőért. Egymás ellen a szebb halálért. Vagy egy másik életért.

1.

Részecskéire szakadó álmából izzadtan zuhant ki a fotelbe. Két kézzel hirtelen megszorította a karfákat, olyan erővel, hogy bal tenyere egy pillanatra görcsbe rándult. Leszegett fejjel masszírozta ki, amíg egy gondolat ismétlődött benne újra meg újra. Biztosan tudta, hogy még az ágyban aludt el.

– Alva jártál – szögezem le másnap, a megszokott ebédszüneti kávénk mellett – Mi ebben olyan különös? Sokan csinálják.
– Ja… – elhessegeti a körülöttünk imbolygó muslincát. – Nem is ez zavar leginkább… hanem az álom – az utolsó szavakat szinte suttogja.
– Meséld el – elorozom egyik kockacukrát és szétrágom.
– Nem is tudom… nem emlékszem tisztán. Csak arra, hogy rettenetes tömeg volt. Azt hiszem a városban valamerre, talán vártam valakit. És emlékszem, hogy később átadnak nekem egy sárga borítékot. És valami fontos dolog… nem tudom. Fontos lett volna megtennem valamit…
– Aha.
– Nem érted, fontos volt nagyon. Ez az érzés, annyira valós volt – kétségbeesetten néz rám, mintha életek múlnának rajta, hogy hiszek-e neki.

Aztán az éjjel két különös dolog történt.
Miután lemostam magamról a nap fáradalmait, szokás szerint még kivittem sétálni Indigót. Arra mentünk vagy inkább vezetett, ahol régen éltünk, még a szülőkkel, a város szélén, két utcára Lorától. Már akkor is nagyon jó barátok voltunk.
Ahogy mi, ez a környék sem változott sokat. A feltüremkedő hegyeket a felhők próbálják elérni, mintha nyújtóznának is a hegyek felé, lejjebb ereszkedve. A hosszú, görbe törzsű fák, amik alig nőttek valamit, most kinőtt ruhaként dobálták le a szélben magukról sárga leveleiket. A vizsla egészen a fák közé vezetett, amíg vissza nem fogtam. Rászorított a nyakörvre, önmagát fojtogatva, nyüszítve, kaparva. Hasonló szemekkel nézett rám, mint Lora az ebédszünetben.
– Na, nyughass már! – förmedtem rá. A szél ekkor mintha alulról fújna, kapott fel minden levelet a földről és vitte magával kötött sapkámat is. Láttam, ahogy jóval beljebb ejti le, bár csak apró pontként, de biztosra vettem, hogy az volt az. – Fenébe…

Ahogy a dühömet kezeimmel zsebre vágtam, és a változó irányú szél is kitisztította kicsit fejemet, derengeni kezdett egy régi emlék. Nem tudtam még pontosan mi, de tudtam, hogy történt itt valami, valami fontos. Aztán megéreztem a víz illatát, és megláttam a sapkámat, ahogy a forrás tetején úszik. „Ismerem ezt a forrást. Hogyan lehetséges, hogy mégsem emlékszem tisztán?” Aztán, ahogy a víz fölé hajoltam, egy pillanatra élesen láttam magam mögött egy másik alakot is, bármennyire tisztán is, de nem volt időm megnézni, felismerni, ha ugyan volt kit, majd a sapkámból a vízbe hulló cseppek fodrozódása az égbe mosta. A másik különös dolog lefekvés után történt. Ritkán álmodom, még ritkábban ilyen részletesen: A város zsúfolt forgatag, mindenfelé magas, vagy két méteres, pörge kalapos öltönyösöket látok. Valahol a vasútállomásnál vagyok, elmosódó emberár fon körül sietségével. Nehéz a lábam, de szabadulni próbálok a tömegből, lassan vájva utat magamnak. Olyan érzés, mint a klausztrofóbia. Percekig küszködöm egy-egy lépéssel. Figyelem, mintegy fegyelmezve a lábaimat, lehajtott fejjel, ám hirtelen valami puhába fúródom. Két-, két és fél méter magas, három, négy, szinte el sem fér az aluljáróban. Riadtan nézem a fölém tornyosuló, felém hajoló kalapos alakot. Mintha kókadt figyelmemmel hosszú másodpercekbe telne felfedeznem, csak pillanatokkal később borsódzom bele: nincs arca, mégis engem néz. Előkotor a zsebéből egy hosszúkás sárga borítékot és erőszakosan a kezeim közé gyűri. Gyermeki tehetetlenség és ősfélelem. Ujjai jéghidegek. Hosszan szorít velük. Aztán, mintha kilélegezni akarna, és száj nyílik arca közepén, széles, foghíja száj. Utoljára még lejjebb eresztem tekintetemet, és megpillantom a zakóján a kitűzőt. És eláraszt mindent a szájából ömlő víz. Mintha áthozhatnám álmomból, verejtékezve ébredek, a villámlásoktól megvilágított szobám közepén. Csupasz talppal, állva.

2.

Persze, gyermeteg vágyak és ígéretek. Ki törődik azzal, ami valaha igazán fontos volt? Menni kell, menni tovább. Üres lépcsőházakat és poros játszótereket, agyagos földbe száradt lábnyomokat hagyni, el és magunk után, és sziluetteket poros fotókon, fekete-fehér emlékek, rozsdás ajándékok, a végére mind szemétként végezte. Hasznavehetetlenek. Most menni kell. Idő nincs, és szorongat. Metró, busz, vonat, átszállás, késés, várakozás, üres percek, másra kacsintás, gyorskaja, konferencia és forgó székek, liftezés, hívások, dátumok, rövid jegyzetek egy fekete noteszban, képeslap e-mailben, adatok és számok, presszókávé és cigaretta, gyros, aztán megint konferencia és mélyre süppedő székek, kattogó tollak és billentyűk, hívások és izzadtság, csak teleportálva kéne hazamenni, hogy hat óra alvás a túlóra után, és kezdhessük elölről. Ez van, elmosódó ígéretekkel, de leginkább emlékekkel, zárt ablakokkal éslégkondicionált testiséggel.Az égbenyúló hegyek alatt újra találkozni, gyermekként, az lenne szép.

    Az erdőben düledező faházakban laktak, amikben vaságyakon dohos paplanok hevertek jó nagy penész-, húgy-, sperma-és vérfoltokkal díszítve, mint az olyan hullák, akiknek a bőre mint a térkép a nyomozóknak: minden szépen rájuk volt rajzolva-festve egyértelműen, nyilakkal és feliratokkal. (Ebben a képben a nyilak a gyilkosok felé mutatnak, legalábbis a hasonlító jelenségkörök világában. A hasonlított jelenség – ti.a faházak, de bennük főleg a paplanok- csak faházak és bennük paplanok, semmi többet nem jelentenek amúgy.) Kérdezték is az arra vándorlók, akik ottlétük alatt kénytelenek voltak azokat a paplanokat (meg párnákat meg lepedőket) használni, hogy vajon ezeket a paplanokat (meg párnákat etc.) vajon kik használták őelőttük?  

A másik gyakran ismételt kérdés pedig, hogy vajon ki vagy kik mossa/mossák ezeket a paplanokat párnákat lepedőket? – Válaszolta ilyenkor a táborvezető (vagy aki a csoportot, illetőleg az arra járókat kalauzolta a hatalmas bükkfaerdőben), hogy ne kérdezősködj pistikém meg marikám, fogd be a szádat, inkább menj aztán vakard le a cipődről a vaddisznószart. Mi, vaddisznószar?, ijedt meg ilyenkor a kisgyerek, és jót kacagva elkezdte levakarni a sarat a cipője talpáról, a tanár (vagy túravezető) nagy örömére, hiszen a gyerek legalább addig is elfelejtette a kérdést, amire amúgy nincs is válasz. A nagyobb lányok úgy nyolcadik tájékán már nem felejtették el olyan könnyen a feltett és őket is érintő kérdéseket, úgyhogy, miután végighallgatták a kisebb fiúk lerázásának humoros procedúráját, odakígyóztak (mert ők még itt is tudtak, az átkozott kis hetérák, kígyózni és a csípőjüket ringatni) a jóképű negyvenes férfitanárhoz, és megismételték a kérdés őket leginkább érdeklő részét: ugye néha azért kimossák azokat a paplanokat, L. bácsi?, csak azért, mert, és ilyenkor suttogóra fogták a hangjukat, és nagyon bután vigyorogtak hozzá, csak mert mi menstruálunk is, tetszik tudni. Na, a jóképű negyvenes tanár ezzel aztán igazán nem tudott mit kezdeni, voltak ugyan lányai, de ők még nem, meg egyébként is, az asszony dolga ezt velük megbeszélni, úgyhogy mit tehetett, komolyan-megértően biztosította a lányokat, hogy ezeket a paplanokat minden táborozás után kihipózzák. A lányok megkönnyebbülten ellibegtek, és folytatták csípőriszáló nyolcadikoslányos életüket, de sem ők, sem a tanár nem számoltak azzal, hogy a közöttük lezajló pár-vagy több-beszédnek egy harmadikos kislány volt a fültanúja.

Igen, ott vagyok én, modja a lány a camera obscurában, nézd, elég szarul nézek ki, olyan vékony szálú haj és gagyi ruhák, ott kuporgok a patakparton, aztán meg fekszem az avarban, és azon gyötrődöm, hogy mi a jóisten az a menstruáció. Ha fiú lennék, akkor könnyebb dolgom lett volna, mert akkor megtudom és jót röhögök, hisz engem nem érint. (Minden férfi, főleg ha író, előszeretettel mesél a lányokkal kapcsolatos ilyen félelmeiről és vonzódásáról, körülbelül ilyen narratív sémákban: És ott volt az a lány. Szép volt, pattanásos arcú, de én nagyon szépnek láttam. Akkor, azon a délutánon az a lány, nevezzük B.-nek, becsalogatott arra a titkos helyre, az iskolaudvar egy rejtett sarkába, amit egy bogyoróbokor takart. Ezen a titkos helyen szoktak a nagyobbak cigizni egyébként. A lánynak barna bőre volt, és a bőrének a szagától valami megmagyarázhatatlan izgalom lett úrrá rajtam. A szeme nagy fekete lyuk volt, egy összesűrűsödött, ősrobbanás előtti állapotban mozdulatlanul izzó galaxis: mindent láttam benne és semmit egyszerre. Vörös volt és fekete, forró meg hideg. És hirtelen megragadta a farkamat. Azaz, természetesen, akkor még nem volt farok, csak kuki, és ezzel a lány is tökéletesen tisztában volt, de azért is megfogta, nem rántott rajta, csak fogta és néha kicsit megsimogatta a másik kezével a makkját. Éreztem a leheletének szagát, az is olyan  volt, mint a haja meg az arca meg mindene: olyan ősi, mély és elkerülhetetlen, mint majd lesz a későbbiekben a pina szaga. A szeme, a mozdulatai, a mellei által lágyan közrefogott hasadék a tapadós póló alatt: mind a szájürege meg a pinája felé mutató fekete-vörös nyilak voltak; az ösztön kérlelhetetlen parancsai. – Valahogy így.) Tehát a menstruációról, ha fiú lettem volna, felnőtt férfikoromban, amikor már író vagyok, karakteres lobogó hósörénnyel vagy lefittyedő vörhenyes szakállal, de mindenképpen megvetésre és gunyoros mosoly létrehozására (előrángatni hirtelen, mint a bűvész a lila és piros és kék varázzsebkendőket a farzsebből) állandó készenlétben remegő ajkakkal, valahogy így írnék:

A lányok – hónaljszőrös, verejtékszagú, sűrű banda -, igen, a lányok, a nyolcadikosok, akik abban a táborban, egy erdő közepén, patak partján, vaddisznótúrásos földutakkal épp hogy csak körülszántott helyen is ragaszkodtak, méghozzá szó szerint foggal-körömmel, bimbózóban lévő nőiességükhöz – ha azt a   már-már titkos fétisként imádott, leélvezett szubsztanciát annak lehetne nevezni, ami nem volt, azaz: kifejlett nőiségnek. A  nő. A serdülő nő. Számomra a serdülő: a koszos vaddisznó, a földet ügyetlenül böködő kismalac. (Süldő.) A nő az más, de azok a lányok, a nő idétlen skiccei úgy szaladgáltak a fák között, mintha csontvázak volnának heloweenkor. S mi, kisfiúk: a töklámpák, akiket kifirkálnak és lázas bőrrel körülugrálnak. Hó, józan ész, matchbox, vagy valami, ami fiú? Ami potenciálisan férfi?! – De semmi. És csalogattak.