eltakarja az időt a hús – mindenem kilátszik
a szalmaágy a csillagteli égbolt
ha volnának képek igen ha volnának
ugyanaz – forgatom
a színe s a visszája
zakatolnak a kettétört faágak
valami zúg egy távoli erdő
egy távoli erdő reszketeg fényei
aprócska ég és a felületi súrlódások
hagyjatok magamra nem bírok felébredni
mi más lenne ez is mint erőszak
ha lehetne is még mondani valamit
kitalálni hogy szíve van az éjnek
az szólít szaggatni szívét a homálynak
ugyanaz forgatom
saját szívemet
aprócska erőszak csak kép vagyok és képek nincsenek
aprócska erőszak az is hogy mások képzelnek ilyennek
ugyanaz forgatom
jel vagyunk – ugyanaz
értelem nélkül – nincsenek jelek
testek vannak – fénynélküliek
s volt-e vajon bármilyen akarat?
lehetnék angyal persze
hámozni le magamról az időt
(eltakarja az időt a hús – mindenem kilátszik)
ó bár tettek volna lóvá
kutyává zöld fűvé
hisz most mivé legyek
félúton két lehetetlenség közt
hát ragaszkodnom kell hozzád szerelmem
bár tested egyre inkább mint egy lámpás
felgyújtom leoltom benne a világot
s mi hát az ősz is az áttetsző levelek
a körtefák hegyén a jövendő szédeleg
a szalmaágy az elnyugtató homály
ha leoltom a villanyt vagy becsukom a szemem
ugyanaz forgatom
az emlék ez ugyanaz
nem kép csak hordalék
s idő mint a tenger
jaj tengernyi hordalék
alakját veszti a szoba és nem hajol
arcom fölé senki ismert arca
csak lehunyom a szemem és ott vagyok
velük kik meghaltak s arcuk elenyészett
igen a szalmaágy s a csillagteli égbolt
már nincsen semmi és kérdezem milyen lesz
nevetni fogunk vagy ülünk csak bambán
(felgyújtom leoltom bennem a világot)
egy karosszékben a holdra könyökölve
abba kellene hagyni ezt végre
fölgyújtani a mécsest az asztaloknál
vendégek jönnek
zsivajgó szájak töltik be a szobát
elfoglalják helyük az asztalok körül
intek a zenészeknek az ajtóból elmenőben
kezdődjön a tánc
ugyanaz – forgatom
s indulnék én is
kinézek: tél van
jó hideg tél és
vércsék vijjogása