Az Üdvözlet a gyilkostól egy irigylésre méltó álompárral, egy, az európai nagyvárosokban utazgató nászutaspárral kezdődik. Szépek, fiatalok, gazdagok. Élik az Európában utazgató többi gazdag turista vagy gondtalan nászutas életét: éttermek, bárok, múzeumok, aztán egy kis kóstoló a „helyi sajátságokból”: városnézés, szuvenír, valami apró ékszer. Ám mikor felbukkan egy másik nászutaspár – ők is szépek, fiatalok, gazdagok – szinte rögtön elcsábulnak. Ugorjunk fel hozzátok, és csináljunk valami izgalmasabbat! Egy kis füvezés, egy kis közös lötyögés után a fiatalok igent mondanak. A levetkőztetett, megcsonkított nászutasokra rendőrök bukkannak rá a hotelszobában.   Nagyon sok ilyen irigylésre méltó „álompár” jár így szerte Európában.

            Gyilkosság, mint reprodukció. Gyilkosság, mint korlátlan művészet. A kompozíciókba rendezett holttestek ismert műalkotásokat elevenítenek meg. Na, de kik azok az elvetemült sorozatgyilkosok, akik a felső-középosztálybeli életforma álmát megtestesítő nászutasok bizalmába férkőznek?

            A svéd-amerikai szerzőpáros, Liza Marklund és James Patterson nagyon kiszámítható módon pörgő regényében egy idős brooklyni rendőrtiszt és egy bumfordi svéd újságírónő nyomoz a gyilkos vagy a gyilkosok után. A tetthelyeken hagyott bizonyítékok egy Kaliforniában alapított, de a tevékenységét Európára kiterjesztő konceptuális művészcsoport, a Korlátlan Művészet Társasága „utazó művészei” felé mutatnak. A svéd rendőrség először nem is meri letartóztatni a gyilkosokat. Hiszen ők is szépek, gazdagok, fiatalok, akárcsak a hotelszobákban megtalált áldozatok. Ámde az utánuk kopó módra nyomozó detektívpáros nem adja fel, ők kezdettől fogva erre a konceptuális izére gyanakszanak.

            Konceptuális művészet egyenlő gazdag hülyegyerekek. Az Üdvözlet a gyilkostól (mint ahogy skandináv krimik többsége) megerősíti a felsőbb osztályokkal és egyáltalán a „művészkedéssel” kapcsolatos sztereotípiákat. Nem is lehet másképp egy olyan regényben, ahol egy megkeseredett brooklyni nyomozó és egy parasztlányból lett svéd újságírónő nyomoz a fogadásról fogadásra, múzeumból múzeumba járók, a szállodáról szállodára ténfergők titkai után. A megfejtés aztán a detektívpáros előítéleteit igazolja. Brooklyn kontra Kalifornia, a svéd határvidék szemben a talmi csillogással – vagyis a józan ész az ilyen konceptuális baromkodással. A regény befejezéséhez közeledve nyilván sok szociáldemokrata neveltetésű, átlagos skandináv dől hátra a foteljében: Konceptuális művészet? No igen! Ezektől minden kitelik. Hasonlóan a legtöbb skandináv krimihez, amely ha nem is ennyire sarkosan, de ehhez hasonló előfeltevésekkel operál: nagy pénz – nagy bűn.

            A magyar olvasó viszont elképedve csóválja a fejét. A magyar társadalmi regény ugyanis olyannyira más sztereotípiákra épül, hogy nekünk már-már botrányosnak tűnhet egy ilyen megfejtés. A mi irodalmi hagyományunk csak a némán szenvedő, a saját helyzete értelmezésére képtelen áldozatokat szereti (ennek a prototípusa Édes Anna), ezért is tűnhet bizarrnak, hogy egy alsóbb osztályba tartozó szereplőnek bármiről releváns véleménye lehessen. Mert hiszen ha „okoskodik”, akkor rögtön nevetséges – ha pedig ír, akkor Sárbogárdi Jolán. (Jolán nem a saját nyelvén beszél, és ezért nevetünk rajta. Ámde vajon elképzelhető-e olyan érvényes nyelv, ahol a Jolán-félék ne lennének nevetségesek a kortárs magyar irodalomban?) Ezek a rendszerváltáskor meggyökeresedett, ám nyilván ősrégi sztereotípiák befolyásolhatják a kortárs regények megítélését is. Talán ezért történhetett, hogy az Ajtóra, Szabó Magda regényére – ahol is a szerző egyenrangúként ábrázolja egy cselédlány és egy úriasszony társadalmi tapasztalatát – a magyar kritika csak a francia siker után figyelt fel, és hogy a Szürke galamb, Tar Sándor „bűnregénye” – ahol „mindennapi emberek” (trollok, azaz kisnyugdíjasok, csavargók, szakmunkások) is eljuthatnak valamilyen megfejtéshez – zavarba hozta a kritikusokat kezdetben.

            És talán ezzel is magyarázható, hogy miért játszódnak a magyar krimik a múltban, hogy miért nem meri rábízni magyar szerző egy velünk élő detektívre az „igazságot”. Mert hiszen a bűnügyi regény (és különösen annak „realista”, a társadalmi folyamatokat bemutató változata) nemcsak protestáns és konzervatív, hanem egyben „demokratikus” elbeszélés is. A bűnt mindig személyes bűnhődés követi, a detektív visszaállítja a társadalmi rendet – ámde a detektív mindeközben azért az „átlag” értékrendjét követi. És egy „jó detektív” nyilván hivatásszerűen vélekedik úgy, mint a skandináv krimik többségében nyilván szociáldemokrata neveltetésű törzsolvasói: A sok pénz meghülyít. És nem „rendes dolog” úgy vélekedni a szegényekről, ahogy a Korlátlan Művészet Társaságának tagjai teszik: „Az emberek képesek ilyen isten háta mögötti helyeken leélni az értelmetlen kis életüket, csak dolgoznak, isznak, kefélnek (…), és mindeközben sejtelmük sincs róla, hogy létezik más is, a tudat magasabb szintje.”

            Ámde az Üdvözlet a gyilkostól és a többi skandináv regény előfeltevései nemcsak nevetségesek, hanem megfontolandóak is. Mert tényleg rejt bizonyos veszélyeket, ha a nyugati társadalmak döntéshozói – amennyiben „megfelelő” politikai nézeteket vallanak, és a pénzük is életük végéig kitart – semmilyen valós kapcsolatban nincsenek más társadalmi csoportokkal. Ez nyilván a múltban is így volt, talán az ilyenfajta  „tapasztalatlanság” is hozzájárulhatott az I. világháború vagy akár más katonai-társadalmi válságok eszkalálódásához. Ebben az oly sok épített műalkotást felvonultató bűnügyi regényben rendre utalnak is a történelem „esztelenségére”. Ami az Európát beszáguldozó nászutasoknak „becses” emlék, az a detektívek szemében az emberi felelőtlenség mementója.

            Ilyenféle kommunikációs és kulturális válságra utal az Üdvözlet a gyilkostól többi párbeszéde is. (Csak a párbeszédek miatt érdemes a regényt végigolvasni.) Jacob, a detektív kihallgatja Kaliforniában a Korlátlan Művészet Társaságának egyik tagját, ám a fiú a feltett kérdések felét sem érti. És a regény számos más példát is hoz a torz társadalmi kommunikációra. Beszélgetésfoszlányokat csíphetünk el kiállítótermekben, éttermekben, művészkolóniákon, ahol a beszélgetésben részt vevők el sem tudják képzelni, mit akarhat a másik. Pedig angolul mindenki ért. És mindenki törvénytisztelő. És mindannyian ugyanannak a jóléti társadalomnak a polgárai.

            A sorozatgyilkosságokat kiagyaló két fiatal viszont szóhoz sem juthat. Az elbűvölően gonosz és agyafúrt kaliforniai párossal ugyanis akkor végez Jacob golyója, mikor szemtől szemben állnak egy finn határ melletti parkolóban. Ők nem dadognak, ők nem magyarázkodnak – rájuk, az igazi bűnösekre a hallgatás árnyéka hull.

            A bűnnel a fenségesség és a titok is elpusztul.

            Ámde a sok értelmetlenül lemészárolt léha és ostobácska nászutaspár után örülhetünk egy igazán rokonszenves pár, a brooklyni „kopó” és bumfordi svéd újságírónő egymásra találásának. Luxusszálló helyett egy „szerény és csendes” családi házban.

            A két szerző tényleg nem ismer megalkuvást.

Liza Marklund – James Patterson: Üdvözlet a gyilkostól. Ford.: Torma Péter. Animus Könyvkiadó. Budapest. 2011.