Iszapkatasztrófa a West-Balkánon

 

A helyzetet röviden összefoglalva megállapíthatjuk: Nagy a szutyok! Oly mértékben hatalmas, hogy már mindent elönt az iszap. Egy újabb tulteherhelt tározó miatt három ember életét vesztette. Felül kell vizsgálnunk a tározókat! Jogszabályokkal kell elérnünk a tározók kapacitásának maximalizálását és ennek betartatását. A West-Balkán tározóban már hosszú idő óta – például a világűrből műholdak segítségével készített felvételek alapján – megfigyelhetőek voltak a túlterheltség következtében kialakuló problémák. Nem bírták a gátak. Most kegyeleti okokból megszűntetik a tározót, hogy valószínűleg egy másik helyen – ami nincsen ennyire szem előtt – egy újabbat létesítsenek. Egy gát állapotát, vagy az emberi felelősségvállalás és kötelességtudat (mint aminek kitűnő példáját nyújtja a Pelikán ügyirat), vagy pedig mindennek a megfelelő jogszabályok általi kikényszerítése garantálhatja. Az első problémánk tehát magával a masszával van. A napjainkban a világ bármely pontján teljesen természetesnek tekinthető, hogy mecsetekben, stadionokban és koncerteken emberek halálra tapossák egymást. S mindez így is van rendjén tömegtársadalmak tömegrendezvényein. Hasonló módon történik ez itt a West-Balkánon is, amikor emberek különböző közösségi oldalakon szerveznek meg tömegrendezvényeket, hogy ennek lebonyolítása után virtuálisan létrehozott profiljaikon keresztül megosszák egymással tömegesen szerzett tapasztalataikat. Közhely, hogy egy olyan tömegtársadalom részét képezzük, amely egyre inkább egy virtuális világba űzi, amit személyesként akar megélni. A kapitalizmus alapja a tömeges fogyasztás, amit a tömegek befolyásolására létrehozott médiumok közvetítenek, amelyek saját eredményességüket a különböző korcsoportokban megjelenő nézettségi mutatók segítségével mérik. A tömegszórakoztatás legkifizetődőbb módja minél több ember összezsúfolása a lehető legkisebb helyen. Ezt kívánja a tározók fenntartóinak üzleti érdeke. Amíg a társadalom termeli a masszaszerű tömegeket (és ez végig így volt a történelem során), addig azok a helyek is megmaradnak, amelyek időlegesen – saját hasznukat figyelembe véve – tároló funkciót töltenek be. Miután a masszát megszüntetni nem lehet ezért fontosabb a tározók kapacitását szabályozni. Az Országos Szutymológiai Tanács minden tározótulajdonos saját kezdeményezését örömmel fogadja, mert tudatában van annak, hogy nem minden tározóval akadnak hasonló problémák, de a későbbi tragédiák elkerülése miatt kénytelen a törvény ereje által fellépni. Mert voltak szabályok korábban is, amelyekre nagy ívben szart a West-Balkán tározó vezetősége, hiszen hogy képzelik már egyesek, hogy korlátozni akarják a szórakozni vágyó tömegek és az ő kiszolgálásukra létrejött intézmények jogait. Szervezzünk tömegdemonstrációt, hogy ne legyen hatalma bármely jöttmentnek megmondani, hány ember fér be egy szórakozóhelyre! Mert ugyebár, ha egy jogszabályt nem hitelesít egy tragédia, akkor az ellen rögtön tiltakozni kell. Ha a főváros polgármestere bezáratta volna a nevezett szórakozóhelyet, akkor most nem gyászra kürtölnék össze az embereket a közösségi oldalak, hanem tüntetésre! És lehetséges, hogy a mostani áldozatok is tiltakoztak volna… Mindenkinek jogában áll az, hogy egy tömeg részeként halálra tapossák! Mert jogunkban áll úgy szórakozni, ahogy nekünk (?) tetszik! Igenis jogunkban áll üvöltöző reklámokat hallgatni! Több reklámot nézni egy órában, mint filmet! Jogunkban áll ugyanazoknak az ostoba amerikai vígjátékoknak és akciófilmeknek a sokadik ismétlését bambulni! Gyermekünknek jogában áll olyan mesefilmet nézni, amit olyan reklámok szakítanak meg, amelyek vásárlásra ösztönzik! Jogunkban áll neves lantművészünk szerszámát családostul nézegetni ajánlóműsorokban! Jogunk van a tömegszórakoztatáshoz! A szabad tömegszórakoztatáshoz!  Hiszen a szórakoztató intézmények értünk vannak, és véletlenül sem gondolják úgy, hogy mi vagyunk értük. Miért kellene a minket szórakoztatóknak bármilyen feltételnek megfelelniük?  Talán mert három embert kidobott egy pánikba esett arctalan massza magából? Azért mert a halál arcot, nevet adott nekik, amely most felelőst keres? A tömegtájékoztatásban résztvevő médiumok néven nevezik őket, fényképeket közölnek, és szívszorító történeteket mesélnek róluk, miközben ezzel egyre csak növelik nézettségüket és olvasottságukat, hogy ennek következtében – és talán szándékolatlanul – újabb és újabb bevételre tegyenek szert. Néhány nappal később ugyanezzel a lendülettel felejtik majd el őket, mert a tömeget sokkal inkább érdeklik a szappanoperák és a valóságshowk sztárjai. Ilyen a médiumok természete. (Emlékszik valaki még a Sláger Rádióra? Vagy a Danubiusra? Hova lettek azok a médiamunkások, akik megmentésük érdekében tömegdemonstrációt szerveztek? Csak nem a helyükön indult csatornák munkatársaivá váltak, amelyek ellen korábban lázadtak?) A hirtelen gyászolók közösségévé széthullott pofátlan és arctalan massza eközben felelőst keres, akinek feláldozásával önmagát felmenthetné. Ha kellő cinikussággal kezelnék a szituációt, akkor azoknak a felelősségéről kellene beszélniük, akik nem hoztak időben megfelelő jogszabályokat az esetleges tragédiák elkerülésére. Ahol bűnösöket keresnek, ott előbb-utóbb találnak is, mert mindig akad egy-egy feláldozható balek, aki elvigye a balhét miközben a pillanatnyilag megzavarodott emberek visszatérhetnek a tömegtársadalom jótékony felelőtlenségébe. Amíg a West-Balkánon azt fogják gondolni, hogy inkább a médiumok képviselik az érdekeiket (ami így is lehetne) és nem a törvények (ami szintén nem biztos, hogy így van), addig az Országos Szutymológiai Tanácsnak nincs sok esélye a népszerűségre. Valójában azonban a törvények és a médiumok mögött ugyanúgy – gyakran saját önös érdekeiket néző – emberek állnak. Az emberek azonban nem olvassák el a törvények szövegét, hanem a médiumokból értesülnek róla, ami például a médiatörvény esetében – amelynek kísértete bejárta egész Európát – körülbelül annyit tesz, mintha egy reklamáló azt szeretné, hogy a gyanúba került multinacionális cég ügyfélszolgálatán világosítsák fel fogyasztói jogairól. Amíg ez így lesz: marad a szutyok. Viszont ha egy törvény képes lesz elérni, hogy egyetlen tározó se terhelődjön többé túl, akkor a jogszabály elérte célját: megakadályozott valamit, amit az alávetettek nem tudtak. Ne felejtsük el, ha az emberek kezdetektől fogva nem ölték, lopták, erőszakolták volna meg egymást, akkor nem is lett volna szükség törvényre. A bűnbakkeresés megkezdődött. A médiumok addig közvetítik a felelőskeresés folyamatát, ameddig ezt érdekük megkívánja. Most még közlik az áldozatok sírfelirattá vált neveit, amelyek azonban nem többek már, mint törlendő profilok egy közösségi oldal virtuális arcképcsarnokában.

Az “irodalmi szöveghálók” egy lehetséges értelmezéséhez

Ha a társadalom szerkezete szövethez hasonlítható, ahogyan Radcliffe Brown az 1930-as években javasolta, akkor ezt a kijelentést a 20. századi filozófia, és ezzel összefüggésben a humántudományok későbbi, úgynevezett „nyelvi fordulatának” horizontjából tekintve immár olyan metaforaként értelmezhetjük, amely hatékonyságát nemcsak abból nyeri, hogy objektíve pontosan jelöli meg a társadalmi folyamatok szerveződését, hanem mert a „szövet” a latin „textum”-ból eredően (jelentése: szövet, szöveg) egyúttal magának a szerveződés leírásához használt nyelvnek is a metaforája lehet. Egy ilyen metafora éppen azért szorul szigorú formalizálásra egy magát empirikusként definiáló tudományág részéről, mivel a még metaforikus használat azt a hatást keltheti, hogy a leírás mint olyan (vagyis a szöveg) és a leírt mint olyan (a társadalom szerkezete) nem különíthetők el kategorikusan egymástól, röviden fogalmazva: azt a gyanút veti föl, hogy maga a leírás teremti meg a leírás során azt, amit leír.

Azonban tévedés lenne ezt a megfontolást az empirikus leírás lehetetlenségeként, és afféle ismeretelméleti szkepszisként félreérteni. Sokkal inkább arról van szó, hogy a tudományos leírásnak még egy reflexiós szintet be kell iktatnia magába a leírásba, vagyis önmagát mint tárgyát létesítő tudományt is szemlélnie kell, hogy önmagát pontosabbá és érvényessé tehesse. Másfelől a közismert Gadamer-i tézis belátása, miszerint „a megérthető lét: nyelv” ez esetben éppenhogy igazolni látszik a „szövet-szöveg” metaforájának alkalmazhatóságát: hisz nyilvánvaló ugyan, hogy a társadalmi szerveződések, hálózatok elemzésekor nem csak, sőt talán nem is elsősorban nyelvi megnyilatkozásokkal van dolgunk, de a nyelv mint „univerzális kód” teszi lehetővé ezeknek a nem-nyelvi regisztereknek is az artikulált formában való fölismerését és leírását. A nyelv ugyanis e szerint nem pusztán a leírás kódja, hanem az általában vett megértés horizontja is.

A „nyelvi fordulat” hatásaként elindult posztstrukturalista, poszthermeneutikai kutatások egyik fontos kiágazása, az intertextualitás Julia Kristeva által bevezetett fogalmának körüljárása az irodalomtudományban is – nevén nevezve a hálózatot, vagy sem – szembesült azzal, hogy az irodalmi szövegek nem tekinthetők különálló, önmagukkal minden tekintetben identikus képződményeknek, hanem más szövegek hálózatába beleíródva, illetve más szövegek kontextusát képezve válnak érthetőkké. Az intertextualitás jelensége látszólag pusztán szöveghermeneutikai, vagy a szövegek strukturalitását érintő kérdés, s ennyiben nem állítható korrelációba a szociológiai értelemben vett hálózati kutatásokkal. Jelen dolgozatomban azonban éppen azt szeretném bemutatni, hogy az intertextualitás jelenségének figyelembe vétele miként világít rá az irodalmi kánonok megképződésének feltételeire, s ezen keresztül – például a közoktatás irodalmi kánonjában – miképpen hat vissza akár a szociológiai értelemben vett közösségek, illetve társadalmak ismeret- és tudásrendszerére is, illetve miként működnek mint hálózatok ezekkel analóg módon.

 Intertextualitás és kánonképződés 

 

Az intertextualitás elméletének alapföltevése, miszerint egy szó nem kizárólag ahhoz a szöveghez tartozik, amelyben olvassuk, hiszen olvashatósága (jelentésének és funkciójának fölismerése) éppenséggel annak az eredménye, hogy más szövegekben is előfordult, jelentése a használat során gazdagodott, rétegződött, továbbá annak, hogy ismerünk ehhez hasonló egyéb szövegeket (például már gyermekkorunkban megismerjük a vers műfaját, annak sajátos szabályait, vagy éppen szabálytalanságait), mindez ahhoz a megállapításhoz vezetett egyes kutatókat, hogy a művészi szöveg nem egy önmagával identikus képződmény, hanem minden esetben – azaz még ha nem is tudatosítjuk – más szövegek hálózataként értjük meg. A szöveg identitásának illúzióját ebből a posztstrukturalista nézőpontból a szöveg materiális állandósága, a cím, a szerző azonossága, vagyis a szövegkiadás konvenciói keltik, azonban ez az egység az olvasás „retorikája” számára korántsem tűnik fenntarthatónak: „minden szöveg potenciális feloldódása egy ’szöveguniverzumban’ (Charles Grivel) szükségszerűen kerül szembe a szövegek ’egységét’, önazonosságát rögzítő mindennapi diszkurzív praxissal, így például a szerzővel, a szövegkiadások szabályaival, sőt magával a ’mű’ képzetével is[1].

Az intertextualitás ilyen radikális értelmezése során azonban fölmerül a kérdés, hogy mégis mi történik akkor, amikor olvasunk. Maga az idézett szerző is utal arra, hogy az intertextualitás az olvasás metaforájává válik[2], vagyis – szerinte – amikor olvasunk, az éppen olvasottakat a már – akár ugyanabban a szövegben – olvasottakra vonatkoztatjuk, így egyrészt érvénytelenné válik az az előföltevés, hogy a szöveg megelőzi az olvasást, azaz maga az olvasás teszi szöveggé azt, ami olvas, másrészt az efféle olvasás döntésre kényszerül affelől, hogy a szövegben eldöntetlenül hagyott kérdéseket (pl. ha eldönthetetlen, hogy egy esemény valóban megtörtént-e, vagy csak elképzelte az elbeszélő) az olvasásban – ami így már rögtön értelmezés is – a maga részéről eldöntse. Azonban továbbra is kérdés marad, hogy ez a döntés (még ha az „eldöntetlenség” melletti döntés marad is) voltaképpen nem arra irányul-e, hogy ezáltal az értelmezésben megteremtődjön az olvasás/értelmezés egysége? Hiszen megérthetünk-e és értelmezhetünk-e valamit anélkül, hogy „valamit valamiként” felismernénk, tehát valamifajta meghatározottsághoz juttatnánk? Lehetne-e benyomásunk, illetve elképzelésünk egy mű „világáról”, rendszeréről, „logikájáról”, jellegéről, ha nem ismernénk föl mint önmagában összefüggő, összetartozó elemek egységét, még ha ez a világ, vagy ez az egység nem is mindig nevezhető meg, vagy nem is írható le minden részletében, hiszen mindig máshonnan mutatkozik ugyanannak? Emlékezhetünk-e egy művel kapcsolatos jellegzetességekre, élményekre, ha nem tapasztaljuk meg összefüggéseit ugyanazon rendszerhez tartozókként? Sőt, ha megfelelően tágan értjük a fogalmat, az intertextualitás még a hétköznapi nyelv használatának is előfeltételét képezi, hiszen nem beszélhetünk a minket körülvevő világról, ha már előzetesen nem birtokoljuk a körülöttünk lévő világra vonatkozó szavak a funkcióját, használatának szabályait, melyek ebben az esetben is már előttünk „használatba vett” szavak.

Mindenesetre a fönti kérdésekre adható válaszokra való részletes kitérés nélkül is megállapíthatjuk, hogy annak elismerése, hogy adott szöveg megértése nem mehet végbe az őt magát konstituáló intertextuális hálózat nélkül, azaz szükségszerűen bele van gabalyodva egy „szöveguniverzumba”, még nem teszi szükségszerűvé azt a következtetést, hogy a szöveg nem rendelkezik fölismerhető belső formával, azaz nem bír egy sajátos „magában állással”. Éppen a szöveg „identitása” kapcsán érdemes utalnunk arra, ami a strukturalista és posztstrukturalista nyelvelméletek Saussure-től származó alapföltevése: a jel csak azért rendelkezhet funkcióval egy rendszerben, és csak azért beszélhetünk – divatos szóhasználattal élve – a „jelek játékáról”, mert fölismerjük egyik jelnek a másiktól való különbözőségét. A szövegek intertextuális kapcsolódásáról és szövegek hálózatáról is csak addig van értelme beszélni, amíg legalábbis hallgatólagosan előfeltételezzük, hogy vannak szövegek, amelyek bizonyos, magukon a szövegek hálózatán belül érvényes kritériumok szerint különböznek egymástól, és így kapcsolatba is léphetnek egymással, legalábbis ha nem akarjuk azt a metafizikus – vagy éppen diktatórikus – elképzelést magunkévá tenni, mely szerint csak egyetlen szöveg létezik (s az lehetőleg az, amit éppen „én” írok).

Ahhoz tehát, hogy tovább léphessünk a kánon problémái irányába, egyelőre szögezzük le: műalkotás értelmében vett szövegen olyan egységnek tekinthető képződményt értünk, amely a szövegek relatíve végtelen hálózatából bizonyos elemeket, technikákat, kódokat sajátos egysége biztosítása céljából átvesz és újraszervez, s ezáltal – amennyiben a folyamat sikeres – a hálózat egy önálló elemévé válik. Egy ilyen leírással elkerülhetjük, hogy a műalkotás egységét a jelentés rögzíthetőségének egy szubsztanciális elképzelésére vezessük vissza, ugyanakkor egy rendszertani leírás számára hozzáférhetővé tesszük magát az olvasás tapasztalatát, hiszen – mint a fenti „radikális” elképzelésből is kiolvasható – a mű sikerességének feltételeire a szöveg és olvasás által konstituált folyamatban derülhet egyáltalán fény.

Mi az, ami az olvasás tapasztalatában jön létre, mégis velünk szemben állóként önállóan is fenntartja magát? Jelen esetben az egyszerűség kedvéért a kánon szerepének és működésének egy kevésbé formalizált értelmezését hívhatjuk segítségül, amely a különféle relativisztikus, vagy a történelmi/társadalmi determináció elvét valló kánon-interpretációktól eltérően az esztétikai erő egyfajta önfenntartó potenciáljának tulajdonítja a „nyugati kánon” hangsúlyozottan esztétikai – nem pedig hatalmi, ideológiai – értelemben vett érvényességét. Harold Bloom szerint a nyugati irodalmi kánon az emlékezés művészetéhez tartozik, és „Azért létezik, hogy olvassák, te és az idegenek, hogy aztán te és azok, akiket sohasem fogsz megismerni, olyan valódi esztétikai erővel és tekintéllyel találkozhassanak, melyet Baudelaire (és a nyomában Erich Auerbach) ’esztétikai méltóságként’ emlegetetett. A kanonikusság egyik szükségszerű ismertetőjegye ez az elidegeníthetetlen esztétikai méltóság. Az esztétikai tekintély, akárcsak az esztétikai erő, azon energiák trópusa vagy alakzata, melyek alapvetően magánjellegűek, nem pedig társadalmiak.”[3] Hogy Bloom valóban az esztétikum valamiféle önfenntartó erejéről beszél, az a következő idézetből jól látható: „A kánon voltaképpen a vitalitás mércéje, olyan összehasonlítási alap, mely az összemérhetetlen dolgok feltérképezésére tesz kísérletet. Az írók halhatatlanságának ősi metaforája válik itt fontossá, és új fénybe állítja a kánon erejét.”[4] Rohonyi Zoltán ehhez a némileg intuitívnek ható értelmezéshez hozzá teszi: „Aligha tud a szürke irodalmár más érvet felhozni az ellen, hogy a nagy alkotó a kánonalapító, mintsem azt, miszerint rendszertörténésről van szó, s mint fentebb jeleztem, ennek évszázadokra visszanyúlóan alig különböznek a szabályai. (…) Ettől még teljesen igaza van Harold Bloomnak abban, hogy a kánonba való betörés a figuratív nyelv szintjétől, az eredetiségtől, a kognitív erőtől, a kulturális tudástól és a dikció erejétől függ.”[5] Vagyis a „belépő” a rendszerbe az esztétikai erő, amely a rendszeren belül aztán önmagát fönntartja, illetve amely által a rendszer is fönntartja önmagát. A kánon és a kimagasló esztétikai erővel bíró alkotások között eszerint az autopoietikus rendszerekhez hasonló összefüggést ismerhetünk föl, amelyeket Maturana és Varela „élő rendszerekként” határoz meg[6]. Megerősíthet bennünket ebben a hipotézisben Harold Bloom szövegének egy jellegzetes megfogalmazása, mely szerint a kánon szerzői egy speciális értelemben sokkal inkább élnek, mint mondjuk a biológiai értelemben élő szerzők: „A szerző halála, melyet Foucault, Barthes és számos klónozott követőjük hirdetett ki, csak egy újabb antikanonikus mítosz (…) Ezek a szerzők (…) elevenebbek mindannyiunknál (…) semmiképpen sem halottak, bármelyik élő szerzővel összevetve. Köztük van Garcia Márques, Pynchon, Ashbery és mások, akiknek épp annyi esélyük van, hogy a kánon részévé váljanak, mint a nemrég eltávozottak közül Borgesnek és Beckettnek, de az ő vitalitásuk nem mérhető Cervantes és Shakespeare vitalitásához.”[7]

Persze az autopoietikus gépek modelljét nem alkalmazhatjuk feltételek nélkül és „gépiesen” a kánon és az azt konstituáló művek, illetve olvasók „élő szerveződésére”, jelen esetben csak olyan analógiaként használjuk, amely segíthet megérteni az esztétikai kánon függetlenségét a hatalmi, ideológiai behatásoktól. Hogy a kánonnak ez a belső szerveződése még a diktatórikus rendszerek manipulációs célzatú tiltásai és előírásai ellenére is fönn tudja tartani magát, azt Harold Bloom szövegéből kikövetkeztethetően az a tény biztosítja, hogy az esztétikai erő egyrészt az egyes művek közötti – tágan értve a szót, tehát nem csak a fölismert – intertextuális viszonyokban megnyilvánuló, ahogy ő fogalmaz, „vérre menő vitában” rejlik, másrészt az esztétikumnak az a sajátossága, hogy minden esetben az individuumot kell, hogy megszólítsa és megértésre hívja, nem pedig valamilyen kollektív identitást. Egy nagy mű hatása tehát közvetetten, anélkül, hogy ismernénk vagy tudnánk létezéséről, is hatást gyakorolhat azokon a műveken keresztül, melyeket ismerünk, s amelyek magukon hordozzák az ismeretlen mű hatását.

Az irodalmi kánont tehát – némiképp leegyszerűsítve most a kérdést – olyan autopoietikus, azaz önfenntartó hálózatként értelmezhetjük, melynek konstitutív alkotóelemei természetesen maguk a művek, a műveket értelmező, velük viszonyba lépő más művek, továbbá az úgynevezett másodlagos irodalmak (értelmezések, kritikák), illetve a mindenkori olvasók mint individuális szubjektumok. Ezek az alkotóelemek nem tetszőleges funkcióban részei a rendszernek, köztük szoros feltételezettségi viszony van. Minden mű szükségszerűen csak akkor „élő”, akkor válik a rendszer elemévé, ha vannak olvasói. Akkor kerülhet kanonikus pozícióba, ha más művekre hatást gyakorol, illetve ha más művek által meg nem oldott problémákat maga megold, illetve újakat hoz felszínre. A kánonba kerülés feltétele természetesen az is, hogy kommentárok szülessenek a műről. Az olvasóhoz pedig csak akkor juthat el a mű, ha valamiképpen részévé válik az irodalmi kommunikációnak.

Természetesen léteznek olyan kapcsolatai és sajátosságai is a hálózatnak, amelyek az esztétikai területen kívülre mutatnak, tehát a műveknek van társadalmi, etikai, politikai „üzenete”, hatása, illetve vannak olyan olvasók, olvasatok, amelyek nem esztétikai minőségükben veszik használatba a műveket, de ezek tulajdonképpen nem tartoznak az esztétikai kánon önfenntartó működésének területéhez. A művek esztétikai karakterének úgynevezett társadalmi hatása az egyes művek megértésén és a művek által kiváltott önmegértésen keresztül valósul meg, amennyiben ezek rájuk nem csak mint az irodalmi rendszer konstitutív résztvevőire, hanem mint a társadalom egyéb rendszereinek résztvevőire, mint társadalomban „cselekvő alanyokra” is hatást gyakorolnak. Ez a hatás mindig közvetett, és nem korlátozhatja az esztétikai tapasztalat autonómiáját. Az esztétikum hatása ugyanis mégiscsak az embert mint egyéni szubjektumot érinti, őt szembesíti saját léte értelmének megkérdőjelezhetőségével, halandóságával, létének partikularitásával, idejének végességével, történelembe vetettségével, saját léte problémáinak megbeszélésével, képzelőerejének határaival, stb. Természetesen ez nem zárja ki, sőt feltételét képezi annak a belátásnak, hogy a megértés voltaképpen sohasem egy „magáértvaló” tudat vagy szubjektum megértése (ha elképzelhető egyáltalán ilyen), hanem dialógikus szerkezetű.

 

Egy élet vége, egy új élet kezdete

Hatalmas,
régóta várt és az egész Kosztolányi-recepciót alighanem alapjaiban, de
legalábbis jelentékenyen befolyásoló vállalkozásba fogott a Kalligram Kiadó,
illetve a nagy költő, író, újságíró életművét földolgozó kutatócsoport:
megkezdődött Kosztolányi Dezső életművének kritikai kiadása.

Az első két kötetet 2010 decemberében mutatták
be a könyvek szerkesztői és a munka koordinálói. Sejtésünk szerint már ez az
első két könyv is termékeny viták, kérdések, értelmezések kiváltója lesz majd,
és jelentőségüket mind hétköznapi Kosztolányi-képünk alakításában, mind a
szaktudományos kutatásokban aligha lehet majd kellőképpen fölbecsülni. A
sorozat első kötete Kosztolányi Dezső betegségének és halálának dokumentumait,
a második pedig az Édes Anna
gondozott szövegét (szövegeit) tartalmazza. Recenzióm ezzel az előbbi munkával
foglalkozik (mely a „most elmondom, mint
vesztem el”
címet viseli, alcíme pedig Kosztolányi
Dezső betegségének és halálának dokumentumai
t ígéri), őt kívánja bemutatni,
érintve a kiadással kapcsolatban néhány szakmai, etikai, olvasói problémát,
mindenekelőtt és elsősorban azonban üdvözölve a kötetet, melynek jelentőségét
bizonyára csak idővel lehet igazán, a maga által keltett visszhangok
ismeretében fölmérni és méltányolni.

Mint ismeretes, Kosztolányi Dezsőt több (közel
három és fél) éven át gyötörte a rák, halálosnak bizonyult betegsége pedig több
módon is nyomot hagyott életművén. Meglehetősen ingoványos talajra érkezik a
kutató, amikor közvetlen összefüggéseket próbál keresni egy szerző testi
állapota és munkássága között (ez a kérdéskör alighanem túl is mutat a szűken
értelmezett irodalomtudomány határain); annyi azonban tény, hogy Kosztolányi
életművének egyes darabjai ezen életrajzi összefüggéstől elvonatkoztatva aligha
(vagy egyáltalán nem) értelmezhetők. Ilyen darabnak tekinthetők azok a
beszélgetőlapok, melyek a szerző életének utolsó három hónapjában íródtak,
akkor, amikor egy fulladási rohamot követő életmentő gégemetszés után az Ének a semmiről alkotója már nem tudott
beszélni, és csak írásos módon érintkezhetett a külvilággal. Ezek a
beszélgetőlapok képezik a kritikai kiadás első kötetének középpontját.

Természetesen azonnal fölvethető a kérdés, az
állandóan ismert és ismételt kérdés, hogy egyáltalán ki kell-e adni ilyen
szövegeket, másképpen és egyértelműbben: Kosztolányi életművéhez tartoznak-e ezek a lapok. A dilemmát a kötet
szerkesztője, Arany Zsuzsanna is feszegeti gondolatébresztő és gondolatgazdag
bevezető tanulmányában; de a kérdést éppoly kevéssé akarja lezártnak tekinteni,
mint amennyire ez egy recenzensnek sem lehet feladata. Ilyen bizonytalan és
kétes esetekben mindenképpen helyénvaló a szövegek kiadása mellett dönteni; nem
azért, mintha az olvasó feltétlenül elfogadná, hogy „Kosztolányi”-szövegeket
olvas (a szónak abban az értelmében, mely a testi szerzőt elkülöníti attól az
imaginárius szerzőtől, melyet lényegében szerzőnek tekint a befogadó), hanem
hogy egy ilyen értelmezés lehetőségétől eleve ne legyen megfosztva. Az „új
filológia” egyik legfontosabb fölismerése, hogy szövegkiadás és
szövegértelmezés korántsem olyan könnyedén elkülöníthető tevékenységek, ahogyan
azt korábban vélhettük. Az is értelmezés
volna (mégpedig legalább olyan sok dilemmát fölvető értelmezés), ha a
beszélgetőlapok megjelentetésétől egy teljességre törekvő kiadás elzárkózott
volna. Így most előttünk állnak a szövegek, és magunk dönthetjük el, hogy az
életmű részének tekintjük-e őket, vagy pusztán szaktudósok számára érdekes
dokumentumoknak.

Persze a kiadás kérdése korántsem csupán
tudományos dilemma. Az sem egyértelmű, hogy etikailag
helyénvaló-e nagy nyilvánosság elé tárni olyan szövegeket, melyek jól látható
módon nem a nagy nyilvánosságnak voltak szánva. Erre a kérdésre talán még
kevésbé adható világos válasz, mint az előzőre. A magam részéről (mely csupán
egyetlen lehetséges vélemény a sok közül) úgy vélem, hogy egy életét a
nyilvánosság előtt élő alak esetében olyannyira elmosódnak magánélet és
nyilvános élet határai, hogy egyértelműen helyes eljárás (határvonás) az ügyben
nem is lehetséges. Saját nézetem szerint tehát jobb, ha ilyenkor kiadunk
mindent, amit csak lehetséges, az egyes szöveghelyek etikai megítélésekor pedig
messzemenően figyelembe vesszük az adott kontextust. Vagyis nyilvánvalóan
helytelen értelmezés volna figyelmen kívül hagyni azt, hogy a beszélgetőlapok
milyen módon és környezetben íródtak; és még akkor is, ha netán irodalmi
értéket látunk bele e szövegtöredékekbe (ami egyébként korántsem eleve
kizárható értelmezési mód), figyelembe vesszük azokat a meglehetősen speciális
körülményeket, melyek között e töredékek létrejöttek. Máskülönben az értelmezés
etikája ellen vétünk.

A bő hatszáz oldalas kötetnek mintegy harmadát
teszik ki a beszélgetőlapok, magyarázó jegyzetekkel együtt is valamivel több
mint a felét. Csak néhány olyasféle kérdést érintek itt, mely e (több
szempontból egyébként meglehetősen lehangoló) töredékeket olvasva kézenfekvő
módon merülhet föl az olvasóban.

Az első kérdést a kötet bevezetőjében Arany
Zsuzsanna is feszegeti, azt mégpedig, hogy milyen mértékben tekinthetők
performatív megnyilvánulásoknak e rövid szövegek. Kosztolányi számtalanszor
leírja a „Meghalok.” mondatot,
miáltal valóban egyfajta beszédtettet is eszközöl: az által hal meg, hogy ezt
leírja. Mielőtt valaki félreértené e gondolatot: természetesen Kosztolányi
akkor is meghalt volna, ha egyáltalán nem ír le semmit, vagy hogyha e lapok nem
maradtak volna fönn. Így azonban saját meghalásának egyfajta nyelvi keretet
adott; többé nem tudunk e lapok figyelembe vétele nélkül gondolni a szerző
haldoklására. Ha tudjuk, hogy a halál nem csupán fiziológiai, hanem kulturális
jelenség is, ennek a gondolatnak alighanem még nagyobb jelentőséget
tulajdonítunk majd. A „hogyan halt meg Kosztolányi?” kérdése nemcsak
orvostudományi, hanem irodalomtörténeti dilemma is, mihelyt a kérdést úgy
értjük: „hogyan írta meg Kosztolányi saját halálát?”. Ez ugyanis immár nem az
orvostudományra, hanem az irodalom- vagy kultúratudományra tartozik, és
tanulságait utóbbiak vonhatják le.

A másik kérdés a szövegek medialitására
vonatkozik. A beszélgetőlapok esetében ugyanis olyan határterületre érkezünk,
amikor az írásbeliség egy olyan emberi viszonyrendszerbe nyomul be, a
legköznapibb magánbeszélgetések rendjébe, ahol általában (legalábbis a
másodlagos szóbeliség korszakáig) nincs, illetve nem volt keresnivalója. Ebben
az értelemben a beszélgetőlapok korai előzményei olyan jelenségeknek, mint a
chat, az SMS vagy a skype, vagyis amikor hétköznapi beszélgetés során nem
emberi orgánumot, hanem valamilyen technikai segédeszközt használunk a
legközvetlenebb önkifejezésre. Nyilvánvalóan éppen a segédeszköz által
létrejött rögzítettség eredményezi azt is, hogy a szövegkiadás lehetősége
egyáltalán fölmerülhetett. Olyan helyzettel állunk tehát szemben, amelyben az
írás mintegy benyomul a hétköznapi élethelyzetekbe, és önkéntelenül is
átalakítja, módosítja, árnyalja annak logikáját. És persze fordítva: olyan
írott nyelvről van szó, mely sok tekintetben a szóbeliség szabályaihoz idomul.
Későbbi, részletes vizsgálatok alighanem kimutathatják majd azt a speciális
viszonyt, ahogyan ezekben a szövegekben az írásosság és szóbeliség jellemző
törvényszerűségei egymással érintkeznek, olyan beszédaktusokat hozva létre,
melyek valóban olvashatóvá teszik a szövegeket egyfajta avantgárd irodalomfelfogás
horizontjában.

A harmadik kérdés, mely az olvasóban
önkéntelenül is fölmerülhet, a szerző önazonosságát érinti. Kosztolányi Dezső a
magyar irodalomban kialakított magáról egy olyan imázst, szerzői képet (még
saját meghalásáról is!), mely egyáltalán nem feltétlenül azonos azzal a polgári
személlyel, melyet ez a név takar. A probléma Kosztolányit számos írásában
foglalkoztatta. A beszélgetőlapok ugyanakkor egészen más viszonyban állnak
ezzel a polgári személlyel, mint a nagy művek, a versek, regények, novellák.
Itt nem volt alkalom arra a stilizációra, mely a Kosztolányi-írásokat
Kosztolányi-írásokká tette, a mondatok, kívánságok, a szenvedés hangjai
nyersen, formálatlanul ömlenek elénk. Az olvasóban szinte visszhangzik Esti
Kornél mondata:

„Mindez
nyersanyag – gondolta Esti –, érdektelen és tartalmatlan. Csak az érdekes és tartalmas,
aminek formája is van.”

Ám éppen azáltal, hogy a beszélgetőlapok
idézetei éles ellentétben állnak a kidolgozott Kosztolányi-szövegek
megszerkesztettségével, vet fényt arra jelen olvasmány, hogy a személyiség
korántsem függetleníthető azoktól az imázsképző aktusoktól, melyek azt egy
beszélőközösségen belül létrehozzák. Kosztolányi ezeken a lapokon egy másik
ember, mint (például) az Édes Anna
lapjain, nem őszintébb, nem igazabb, nem hitelesebb: más. Ennek a
többféleségnek az elismerése pedig jótékonyan hathat a szerző
befogadás-történetére, melytől mind a mai napig nem egészen idegen a
homogenizáló, az életművet, illetve a benne megjelenő szerző alakot túlságos
egységben látó olvasatok sulykolása.

A kötetnek tehát, mint említettem, nagyjából a
felét teszik ki a beszélgetőlapok, illetve a hozzá kapcsolódó jegyzetek. Ezeken
kívül azonban a szerkesztők további igen fontos és értékes gyűjtésekkel
gazdagították a könyvet, miáltal az valóban nem csupán a szerző életének minden
mozzanata iránt érdeklődő olvasók és kutatók, hanem a szélesebb közönség
számára is rendkívül érdekfeszítő olvasmánynak bizonyulhat.

Filológiai szempontból nyilvánvalóan a
szövegközléseket tartalmazó részletek a legértékesebbek, hiszen ezek
Kosztolányinak tulajdonított
mondatokat, töredékeket sorakoztatnak föl, és még hogyha hitelesnek nem is fogadhatók
el, a szerzőről kialakított képet mindenképpen tovább árnyalhatják. Ezek a
szövegek persze már eddig is hozzáférhetők voltak nyomtatásban, ám így
összegyűjtve, egymás mellé állítva, egymást kiegészítve sokkal pontosabb képet
adnak arról, hogy hogyan viszonyult egy nagy író és gondolkodó saját
szenvedéstörténetéhez. Az egyes különbségek pedig, melyek a visszaemlékezések
és a hiteles dokumentumok között esetlegesen feszülnek, magának az
imázsalakító, alkotó visszaemlékezőnek (mindenekelőtt a feleségnek, aki persze
jórészt hiteles adatokat közöl) az eljárásairól árulnak el értékes
információkat.

Viszonylag terjedelmes részét képezik a kötetnek
azok a nekrológok, melyeket a kortársak írtak Kosztolányi haláláról, illetve
betegségeinek körülményeiről. Olyan újságcikkekről van szó, melyek egy része
kötetben már eddig is hozzáférhető volt, más része azonban eddig csupán
folyóiratok hasábjain volt olvasható. Noha a nekrológ műfaja elvileg nem ad
nagy teret az igazán elgondolkodtató értelmező aktusok közlésének, önmagukról,
illetve Kosztolányinak a magyar irodalom huszadik század első három-négy
évtizedének rendszerében betöltött szerepéről, helyéről, arról a
gondolkodásmódról, mely a kortársakban a „Kosztolányi” névhez kötődött, nagyon
sokat elárulnak ezek az újságcikkek, így dokumentumértékük szinte
felbecsülhetetlen. A kötetnek ebben a részében kapott helyet Somlyó Zoltán és
Füst Milán egymásnak felelgető két cikke a halott és a zsidóság viszonyáról,
mely egyebek mellett a Pardon rovat
értelmezhetőségének is nagy hasznára válhat majd mindazok számára, akik
behatóbban meg akarnak ismerkedni Kosztolányi életművének ezzel a vitatott,
vitatható mellékvágányával.

Nemcsak a kötet szövegeit segítik értelmezni, de
kitekintést és az érdeklődő olvasó számára további izgalmas vagy legalábbis
elgondolkodtató olvasmányélményt jelenthetnek azok az orvosi (részint
tudományos igényű) jegyzetek és cikkek, melyek a Kosztolányi betegségével
kapcsolatos orvosi irodalmat képezik. Tudvalevő a szerző érdeklődése e
tudományág iránt, illetve az a típusú materializmusa, melynek bizonyos,
halálról szóló verseiben is hangot ad. Ennek tükrében különösen érdekes annak
észrevételezése, hogy az orvostudomány iránt táplált bizalom mennyire
viszonylagosnak tekinthető (méghozzá joggal!) egy olyan haldokló számára, aki a
halállal való küzdelmet egy korábbi szövegében a vonaton a menetiránnyal
szemben visszafelé haladó utas nevetséges kísérletének tartotta, hogy később
érjen a végállomásra.

A könyv további fejezetei, azaz a bibliográfia, a
betegségről folytatott levelezés, a koszorúkimutatás és egyebek kifejezetten a
kutatóknak, a Kosztolányi-filológusoknak és az irodalomtörténészeknek szólnak,
akik ezáltal is roppant értékes információs bázissal gazdagodtak. Így, egy
helyre összegyűjtve ezeket az anyagokat, illetve a további részletek iránt
érdeklődők kutatásait jelentékenyen megkönnyítve, a kötet valóságos kincs
mindazok számára, akik a Kosztolányi betegségével, haldoklásával, halálával,
utolsó éveivel kapcsolatos szövegeket akár történeti, akár elméleti szempontból
elemezni, értelmezni kívánják.

Elcseszettek vagyunk

(A január 15-i diszkótragédia kapcsán.)

Fiatalok vagyunk. Vedelnünk kéne, mint a gödény! Elvileg rosszul kéne viselkednünk és halálra dugni egymást. Bulizásra lettünk teremtve! Erről van szó! Igen, néhányunk túladagolja magát, esetleg bekattan. Charles Darwin megmondta, nem készíthetsz omlettet anélkül, hogy feltörnél pár tojást. Erről szól ez az egész, a tojások feltöréséről!Tojások alatt azt értem, hogy beállni pár csúcsszuper anyagtól. Csak nézzetek magatokra! A szívem szakad. Kardigánt viseltek! Minden adott volt. Mi sokkal jobban elcsesztük, mint bármelyik korábbi generáció. Csodálatosak vagyunk! Elcseszettek vagyunk. Elcseszett vagyok, és elcseszett is maradok, a húszas éveim végéig, talán a harmincas éveim elejéig is. Előbb fogom megdugni a saját anyámat, mielőtt hagynám neki, vagy bárki másnak, hogy mindezt elvegye tőlem! – mondja az egyre népszerűbb Misfits című angol sorozat egyik szereplője, egy viccesen Jézusra rájátszó jelenetben, amit most nem is írok precízebben körül, akit érdekel, ITT megtekintheti.

A szombat éjjeli diszkótragédia után rengeteg látszólag különböző vélemény született az esettel kapcsolatban, volt azonban bennük egy, amúgy érthető, közös pont. Mindenki bűnöst akart, kezdve a kuruc.info mindenre ráhúzható cigányátok-elméletétől, egészen a cizelláltabb publicisztikákig, amelyek csak finoman sugallták a szervezők és/vagy azok felelősségét, akik a szervezők rendelkezésére bocsájtották a helyet. Persze, nem akarok én senkit felmenteni a felelősség alól, mindenki kapja meg a maga méltó büntetését, de ez a bűnbakkeresés szerintem egy sokkal mélyebb dolognak – ami a priori ahhoz, hogy problémának nevezzük – az elfedése.

A nyugati világban a második világháború után alakult ki a mai értelemben vett ifjúság, saját kultúrával, és főleg a felnőtt generációtól eltérő életszemlélettel. Előtte, „kicsit” leegyszerűsítve a fiatalok a szüleik zenéjét hallgatták, és tulajdonképpen látható törés nélkül, egyenes út vezetett a felnőtté válásig. Ez, a maga frusztrációival együtt persze, egy egységes társadalom volt, aminek végső soron a reprodukció, és – pfff, hogy is mondjam – a generációkon átívelő egzisztenciális előrelépés volt a célja. Az ifjúsági kultúrák, és az ún. szabadidő megjelenése azonban szétforgácsolta ezt a – most nevezzük így, hogy – családi teleológiát, amihez ezen esszén belül nyugodtan hozzágondolhatjuk a munka általi előrejutást is, mint a szabadidő és fiatalság oppozícióját. Ez a tendencia mára odáig fokozódott, hogy még az olyan álmocskos, és igazságos happy-endjeikkel bőven az Amerikai Álmon belül maradó filmek, mint mondjuk, az Amerikai Pite egyenesen azt hirdetik például, hogy az embernek öt jó év jut, ez esetben ez az egyetem, amikor élhet, szülők nélkül, gyerekek nélkül, egyszóval felelősség nélkül. Aztán ezek az emberek öt-tíz év után tapasztalataikkal visszatérnek a régi, kisbetűs, vagy annak tűnő – ne döntsük itt el – életbe, ami persze már sose működik úgy, mint szüleik esetében. Valószínűleg a tömeges válások is ennek a sokadik kiűzetésnek eredményei. Aztán csonka családok és ördögi körök, ahogy Morris mondaná tömören.

A dolog gyökere ott van, hogy ami ártatlan szabadidőnek, kikapcsolódásnak indult, az mára sokaknak az élet lényegévé vált. És ez a nézőpont radikálisan szemben áll a családi nézőponttal, ami számot vet múlttal és jövendővel. Mert, mondjuk ki, ha nem is mindenkinek, de sokak számára a szórakozás részét képezi a drogokkal, alkohollal vagy csak simán eszetlenséggel a halált közelebbről-távolabbról kísérteni. A szabadidő számukra nem pihenés, hanem egyfajta virtus, aminek nagyon könnyen meg lehet találni a romantikáját, szemben a mindennapi élet cammogó szürkeségével. Aki benne van, vagy volt ezekben a dolgokban, tudja, hogy a „csapjuk szét magunk” jelszó, amellett, hogy vastagon benne van a freud-i halálösztön és persze a halálesztétika, egyszerre azt is jelenti, hogy éljünk, éljük az igazi életet. És azzal, hogy az alkohol és mindenféle tudatmódosítók egy sokkal intenzívebb életélményt adnak, na, azzal legfeljebb azt lehet a másik oldalról szembeállítani, hogy nem az az élet.

Azok a bloggerek és véleménymondók, akik a bűnöst keresik, ezzel nem akarnak szembenézni, hogy – egy inkluzív MIvel élve, – elcseszettek vagyunk, esendőek, hogy hiába csukják le a szervezőket, hiába zárják be az összes diszkót, hiába cserélik le azokat, akik betartatják a törvényt, hiába írnak új törvényeket, sőt, hiába építenek egy szebb és jobb világot, minden unalmassá válik egy idő után és csak a menekülés marad a mindenkori ifjúságnak olyan szubkultúrákba, amik a családi nézőpont felől teljesen értelmetlennek tűnnek. A paradicsomba sosincs visszaút, de kifelé mindig.

Vigyázzunk egymásra.

Az idegenség megjelenési formái Szabó Magda regényeiben

225102_221513701192626_100000019932294_966754_6389706_nSzabó Magda életművének értékelése különös kettősséggel jellemezhető. Bár a huszadik századi magyar irodalom egyik legelismertebb írójaként tartjuk számon,[1] az akadémikus kánonból mégis mind a mai napig hiányoznak a regényeket narratológiailag és strukturálisan is elemző tanulmányok. Esterházy Péter a „magyar irodalom nagyasszonyának”[2] nevezi, de hasonlóképpen nyilatkoznak róla olyan, nála sokkal erősebben kanonizált írótársak, mint Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Örkény István.[3]

Szabó Magda első regénye megjelenése óta (különös, de mintha nem is költőként kezdte volna a pályáját) sikeres. Talán éppen a sikeresség ténye az, amely sokak szemében a lektűr-írók táborába sorolja. A Szabó-regények annak ellenére, hogy egyértelműen visszatérnek az elbeszélés linearitásához, innovatív, forradalmi újításokat mutatnak fel, például a nézőpontok, az idő kezelése terén, illetve az elbeszélés módjában és technikáiban. Így annak ellenére, hogy olvashatók lektűrként, olvashatók magas irodalomként is. A dolgozat célja, hogy rámutasson a Szabó-szövegek nyelvi rétegzettségére és megkérdőjelezze Szabó Magda lektűríróként való besorolását.

              Erdődy Edit 2004-es tanulmányában Az ajtó fő konzekvenciájaként a Másik megismerésének lehetetlenségét emeli ki.[4] Annak ellenére, hogy ez a megállapítás inkább vonatkozik a könyv tartalmára, mint szerkezeti, technikai sajátosságaira, közel áll a dolgozat témájához. A Másik megismerésének lehetetlensége, az „idegenség-tapasztalat” ugyanis az a jelenség, ami összeköti az itt elemzett regényeket. A laikus olvasó elkerülhetetlenül szembesül azzal az élménnyel, hogy a regények szereplői „félreismerik” egymást, tudásuk a másikról nem bizonyul kielégítőnek. A tudás hiányából fakadóan a regények szereplőire az állandó meg nem értettség jellemző.  Jelen dolgozat arra a kérdésre keresi a választ, hogy az „idegenség-tapasztalat” milyen forrásokból táplálkozik, melyek azok az eszközök, amelyek megteremtéséért felelősek.

Az idegenség számtalan módon körülírható, meghatározható. Ilyen mód, ha az idegenséget az ismeret, a tudás hiányaként határozzuk meg. Valamely dolog vagy személy ismeretének a hiánya alapvetően a „másik” idegenségének tapasztalata. Az elemzett regények mindegyikében találkozunk azzal a jelenséggel, hogy a karakterek egymásról való tudása nem bizonyul kielégítőnek. Állandó meg nem értettség jellemzi őket, amely jellemző módon a tudás hiányából fakad, vagy a helytelen tudásból. Az őz Esztere azzal küzd, hogy végre megmutathassa valódi arcát, saját idegenségét szüntesse meg, Az ajtó főhősnője az igazi Emerenc portréját rakosgatja emlékei darabkáiból, a Freskó szereplői pedig állandóan azon őrlődnek, hogy mi irányíthatja a másik cselekedeteit. Vagyis valamilyen módon megpróbálják pótolni a hiányzó tudást.

              Az őzben megjelenő monológnak címzettje van, és kommunikációs célt is rendelhetünk hozzá. A beszélő sokszor fordul képzelt hallgatójához a következő megszólítás-formákkal: „Tudod te milyen az…?” illetve „Te nem tudod milyen ha…” ezek implicit módon magukba foglalják azt, hogy az egyik fél tud valamit, amit a másik nem. A kommunikációs cél tehát, a közös tudás kialakítása, amelynek hiánya távolságot, idegenséget teremt a beszélő és a hallgató között. A közös tudás kialakítása azonban lehetetlen (a monológ címzettje halott), így a monológ nem éri el célját. A Másikról kialakult kép kiigazítására történik kísérlet Az ajtóban. Az öregasszony figuráját az elbeszélő többször hasonlítja különböző mitológiai személyekhez, ezzel érzékeltetve Emerenc személyiségének megragadhatatlanságát, kiismerhetetlenségét. Az ajtó Emerence köré az teremt mítoszi légkört, mitikus idegenséget, hogy olyan alapvető információkat sem oszt meg ismerőseivel, mint a születési éve.         Ez a szándékos távolságtartás a címben manifesztálódik a legérzékletesebben. Az ajtó, mint fizikai entitás arra szolgál, hogy lehetővé tegye a nemkívánatos személyek kívülrekesztését, határt képezzen kint és bent között.  A köznyelvi kifejezés (helyesebben metaforikus nyelvi kifejezés[5]) ’kulcs valakihez, valaki szívéhez’ megvilágítja a cím egyik, az idegenség szempontjából nagyon is releváns értelmezési lehetőségét. A kulcs mindig egy valamivel elzárt helyet nyit, ebből kiindulva az ajtó kifejezheti a személyiség legintimebb részének elzártságát, azokat a titkokat, amelyeket senkinek sem szabad megtekinteni; az ajtó, ebben az értelmezésben tehát védelmi funkciót lát el. A cím vonatkozhat az írónő álmában megjelenő ajtóra, amely keretbe foglalja az egész narratívát. Vonatkozhat Emerenc lakásának állandóan zárt ajtajára, és értelmezhető egyfajta „lelki” ajtóként is, amely a személyiséget védi, amelynek erőszakos megnyitásával és ennek következményeivel szembesülünk az elbeszélésben.

A cím lehetséges jelentéseinek sorát természetesen még lehetne folytatni, az idegenség szempontjából azonban ezek az értelmezési lehetőségek a relevánsak. Vagyis, mindaz, ami az ajtón kívül áll, idegen. Emerenc a titkok asszonyaként jelenik meg, olyan emberként, akire mindenki rá meri bízni a titkait, de ő nem oszt meg semmit senkivel. „Emerencben mindenki megbízott, Emerenc senkiben, pontosabban csak bizalma morzsáit juttatta a kiválasztottaknak, (…) kinek ez jutott, kinek az.” (Az ajtó, 163).  Azt a jelenséget, amellyel az említett példában találkozunk, George H. Mead a következőképpen írja le: „Egész sor különböző kapcsolatot tartunk különböző emberekkel. Egyik ember számára ilyenek, a másik számára amolyanok vagyunk. (…) Ismerőseinkkel kapcsolatban a legkülönfélébb eltérő énekre osztjuk fel magunkat.”[6] Vagyis a tudás hiánya tulajdonképpen megszüntethetetlen. A mead-i idézet szerint a Másik megismerése lehetetlen, hiszen az egyén számtalan különböző „én”-nel rendelkezik, amelyek szituációnként változnak.

Hasonlóképp Az ajtóhoz, a tudás hiányával szembesülünk a Freskóban is. A szereplők idézett monológjainak összevetéséből kiderül, hogy nem ismerik egymást, hiányos a másikról való tudásuk. Ezt alátámasztják azok a feltételes módban idézett mondatok, amelyek a másik gondolataira, érzéseire vonatkoznak.  A kérdések nem hangzanak el élőszóban, csak a kérdező számára fogalmazódnak meg, a narrátor közvetítésében értesülünk róluk: „Vajon mit tehetett Annuska Kun Lászlónak, hogy az annyira gyűlöli?” (Freskó, 113).

Egy-egy fejezeten belül mindig más szereplő nézőpontjára helyeződik a hangsúly. Ugyanarra az eseményre betekintést nyerhetünk az összes családtag nézőpontjából. Ezekből a reflexiókból tevődik össze végül a család valódi képe, az egymáshoz való viszonyok hálója.  Érdemes megfigyelni, kiknek a nézőpontja érvényesül egy-egy fejezeten belül. A narrációs bravúr olyan párokba rendezi a nézőpontokat, ahol például Décsyné és Szuszu nézőpontja kerül egymás mellé. Ez a párosítás azt implikálja, hogy Décsyné Szuszuhoz hasonlóan, gyermekként reflektál az eseményekre. Décsyné gyermekként való szemléltetését (a gyermek éretlen, képtelen felelős döntéseket hozni) az utolsó oldalak még inkább megerősítik. A záró jelenetben Annuska és Décsyné között egyfajta anya-gyermek viszony jelenik meg, de várakozásainkkal ellentétben Annuska tölti be az anyai, Décsyné pedig a gyermeki szerepet. Erre az ellenpontozásra, és az elvárt szerepek felcserélésére épülő szerkesztésmódra szép számmal találunk példákat a regényben. Ez a mozaikszerűség az egyes szereplők „én”-jének különböző aspektusait mutatja, azt, hogy milyennek láttatják magukat, milyen képet alakítanak ki magukról. Szembetűnő a képek ellentmondásossága, amely az „én” megismerhetetlenségére, idegenségére hívja fel a figyelmet, ezáltal még inkább verifikálja azt a mead-i kijelentést, hogy az „én” megismerhetetlen.

A három regény narratívája egy-egy haláleset köré szerveződik, olyan alaphelyzetet teremtve ezzel, amely alkalmas a múlt átgondolására, a személyes élettörténet felidézésére. Habár mindegyik regényben más az emlékezés „célja” és alaphelyzete, számtalan hasonlóság figyelhető meg az emlékezés mechanizmusának ábrázolásában. Szabó Magda egy pszichológus precizitásával ábrázolja azt, ahogyan hősei megpróbálják feldolgozni az őket ért veszteségeket. Olyannyira, hogy ezen művek és hőseinek „logikája” szinte egy az egyben követik a pszichológia élettörténetekkel, narratív identitással kapcsolatos megállapításait, újabb elemzési pontot kínálva az idegenségtapasztalat forrásainak vizsgálatához.

Az idegenségtapasztalat forrásaként jelentős szerepet kap a választott regényekben az „én” idegenségének tapasztalata is. Ez szoros összefüggésben áll a kommunikáció hiányával, hiszen majd, mint látni fogjuk, a kommunikáció elengedhetetlen feltétele az identitás kialakulásának. Az identitás fejlődésétől pedig elválaszthatatlan az idegenségtapasztalat.

Az ajtó kommunikációs alaphelyzete a nyilvános gyónás. Az elbeszélő nem dialógust kezdeményez valakivel, hanem magyarázatot ad a történtekre „az embereknek”. (Az ajtó, 7.). Az ajtó retrospektív emlékezéseinek nincsen megszólítottja és mégis mindenkinek szólnak. Az ajtó és Az őz közös vonása, hogy a két narrátor a jelen egy adott pontjáról tekint vissza, hogy magyarázatot találjon, ok – okozati viszonyba állítsa a történéseket, amelyek a jelen állapothoz vezettek. Mindketten, Eszter és az elbeszélő-főhős írónő közvetve vagy közvetlenül haláleset okozói, olyan személyt vesztettek el, aki fontos volt számukra. Tipikus „én-elbeszéléseket” szerkesztenek, amelyeknek funkciója, hogy kapcsolatot teremtsenek az „én”-t érintő események között.[7] Az én-elbeszélések szerkesztése mindig kreatív folyamat, ugyanis az „én” saját maga szerkeszti ezeket az elbeszéléseket úgy, hogy azok koherens egészet alkossanak.[8]  Pataki Ferenc a bartlett-i hagyományokra hivatkozva kiemeli az emlékezet szerkesztő és értelmező funkcióját, vagyis azt, hogy az emlékezetünk a helyzetnek megfelelően válogat, és új hangsúlyokat domborít ki az élettörténetben.[9] Az én-elbeszélések szervező ereje a jelentős életesemények láncolata. Tudjuk, hogy az életesemények mindig a visszatekintés, az emlékezés által válnak, illetve válhatnak jelentőssé. Az emlékezés folyamatát pedig, azt hogy milyen eseményeket emel ki az emlékezet, meghatározza az adott helyzet.

Az a szituáció, amely Az őz Eszterét arra készteti, hogy élet(történet)ét narratív keretbe foglalja: Lőrinc elvesztése és a saját szerepének a megértése ebben a folyamatban. Tudjuk, (vagyis a narratíva végére nyílvánvalóvá válik), hogy közvetett módon ő a baleset okozója. A monológ a gyerekkortól kezdődően a jelenig (addig, ahogy Eszter a sír mellett ül és „mesél” nem létező hallgatójának) foglalja össze Eszter életét. Visszatekintésében tehát hangsúlyosak lesznek azok az életesemények, körülmények, amelyek a balesethez vezettek. Az ajtó esetében a kimondás, a történtekkel való szembenézés vágya az, amely az elbeszélő-főhős írónőt én-elbeszélés szerkesztésére készteti. Az ő elbeszélésében azok az események válnak majd hangsúlyossá, amelyek Emerenc halálához vezettek. A szövegben többször találkozunk a jelentős életeseményekre való tudatos reflexióval: „Most, hogy ezeket a sorokat gépelem, úgy érzem, akkor döntöttem el másodszor és véglegesen a sorsát, mert akkor engedtem el magamban a kezét.” (Az ajtó, 256.). Ezek a mondatok nyíltan alátámasztják az emlékezés válogató, szelektáló voltát.

A Freskóban ezzel ellentétben Edit nem tartozik a „kedves halottak” közé. Bár a temetés az az esemény, amely újra összegyűjti a családtagokat, mégsem a szeretett személy elvesztése indítja emlékezésre a szereplőket, hanem Annuska, a család fekete báránya, aki tékozló „fiú”-ként hagyta el a szülői házat, akit szökése után az öreg Máthé István halottnak tekintett és kitagadott. A Freskóban megjelenő retrospektív visszatekintéseket az elbeszélői hang jelenléte, vagyis az egyes szám harmadik személyű elbeszélési mód nem engedi én-elbeszéléssé formálódni, annak ellenére sem, hogy a Freskó szereplői is jelentős életeseményeket emelnek ki, ezek köré szerveződnek emlékképeik. A visszatekintések mozaikhoz hasonló módón szerkesztettek. A narrátor nem egy személy emlékezésein vezeti végig az olvasót, hanem gyakori nézőpontváltással élve, úgy alakítja a narrációt, hogy egy-egy eseményt látunk több szereplő nézőpontjából.

Az „én” megszerkeszti önmaga történetét, mely történet reprezentatív jelleggel bír. Ezt az élettörténetet teszi nyilvánossá mások számára.[10] Az élettörténet szerkesztésének szabályszerűségeit a Gergen házaspár vizsgálta, ők vezették be az „… énről szóló narratívum fogalmát, mely arra utal, ahogyan az egyén az énre releváns események közötti viszonylatokról időbeli számítást végez.”[11] Az előzőekben már esett szó az én-elbeszélések különböző tulajdonságáról, de nem határoztuk még meg, hogy mi a funkciójuk, miért elengedhetetlenek és miért vetődik fel az idegenség kérdése velük kapcsolatban. Az „én”, közönséget keres a mondandójának. Az életrajzi elbeszélés szerkesztése és nyilvános megosztása az a folyamat, amely során az egyén birtokba veszi és én-rendszerébe építi az önmagáról való tudását.[12] Tehát az én-elbeszélések nyilvánossá tétele nélkül az identitás nem, vagy nem megfelelően alakul ki. Megállapítottuk, hogy a három regényből kettő (Az őz, Az ajtó) teljes mértékben megfelel az én-elbeszélések kritériumainak, vagyis elbeszélőik az életeseményeik között teremtenek ok-okozati összefüggést. A harmadik regényben (Freskó) is megtalálhatók az én-elbeszélések bizonyos vonásai, de ott a választott narratív forma, a szólamokat rendező elbeszélő jelenléte nem teszi lehetővé, hogy egyértelműen én-elbeszélésekről beszéljünk.

Az identitás létrejöttéhez elengedhetetlen, hogy az egyén kívülről tudja szemlélni önmagát, vagyis önmaga számára objektummá váljon.  Mead már az 1920-as évek elején rámutatott arra, hogy a nyelvi viselkedés az egyetlen, amelyben ez az objektiváció megtörténhet.[13] Mead az „én” létrejöttét társadalmi élményhez köti, ugyanis „[a]z egyén nem közvetlenül, csupán közvetve tapasztalja meg önmagát mint olyat, ugyanazon társadalmi csoport egyes tagjainak specifikus szemszögéből, vagy pedig annak a társadalmi csoportnak a szemszögéből, amelyhez ő maga is tartozik.”[14] Ezek szerint az „én” objektivációja nem más, mint egy olyan nézőpont kölcsönzése, amelyből a környezetünk észlel minket. Az „én” létrejöttének ez a társadalomba ágyazottsága magába foglalja azt, hogy az identitás kialakulásához feltétlenül szükség van a Másikra. A gondolkodás maga egy önmagunkkal folytatott belső dialógus, de annak ellenére, hogy saját énünkkel képesek vagyunk úgy beszélgetni, mint egy másik emberrel (az objektiváció eredményeként), keressük a megnyilvánulás lehetőségét, a közönséget a mondandónknak.[15] Pataki Ferenc pár évtizeddel később így fogalmazza meg ugyanezt a gondolatot: „Csak mások által, közvetített módon, másokban tükröződve juthatunk el magunkhoz.”[16] A közönség egyúttal nyilvánosságot is jelent, vagyis szükséges, hogy az egyén úgymond nyilvánossá tegye önmagát, identitását.

Az identitásalakulás folyamatában először abban az aktusban keletkezik idegenségtapasztalat, amikor az egyén, úgymond, a külső környezet szemszögét magáévá téve tekint saját magára, vagyis az objektiváció folyamata önmagában hordozza az idegenségtapasztalatot. „Ez az a tapasztalat, a saját idegenségének az átélése, amely nélkül semmifajta identitás nem képzelhető el, legyen az perszonális vagy kulturális, amely persze szintúgy nem képzelhető el egymás nélkül.”[17] Az „én” így saját idegenségével szembesül elsődlegesen, amikor én-elbeszéléseit szerkeszteni kezdi. Az ajtó elbeszélője az elbeszélés pillanatából visszatekintve másként látja önmagát, számot ad saját tévedéseiről: „Voltaképpen mindaddig sérült agyúnak képzeltem [Emerencet]…” (Az ajtó, 19) vagy „Azt hiszem kezdetben féltem Emerenctől.” (Az ajtó, 22). A két idézet implikálja, hogy a kijelentések, amelyeket az elbeszélő megfogalmaz korábbi téves elképzelései Emerencről. A reflexióra való képesség az „akkor úgy gondoltam, de most már tudom, hogy nem igaz” attitűdje pontosan az objektivizációból fakad, amely képessé teszi az elbeszélőt arra, hogy kívülről szemlélje önmagát, életének eseményeit. Az elbeszélő nem „azonos” egykori önmagával abban az értelemben, hogy képes felülvizsgálni egykori gondolatait, tetteit. Önmagával szemben tapasztalja meg az idegenséget, mégis a reflexió által, az események ok-okozati viszonyba állításával kapcsolatot teremt egykori és mostani önmaga között, fenntartja énjének folytonosságát. Pataki Ferenc kiemeli, hogy az én-elbeszélések szerkesztésének és nyilvánossá tételének „én-erősítő, az én-rendszert fenntartó és mintegy azt „legitimáló” rendeltetése van.”[18]

Az én-elbeszélések és nyilvánossá tételük hiánya, ebből a logikából kiindulva, problematikussá teszi az identitásalakulást, és törést okoz az én-rendszer folytonosságában. „Az elbeszélések szegényessége arra vall, hogy az egyén alacsony szinten reflektál önmagára, vagy túlságosan erőteljes elhárítások jellemzik, ezért énje is töredékes; nélkülözi a belső koherenciát.”[19] Ennek fényében Az őzből idézett mondat a személyiség fejlődése szempontjából is jelentőséggel bír: „… ha elkerülhettem, én nem beszéltem soha semmiről, se neked, se másnak. Gyerekkoromban oly sok esztendeig hallgattam, hogy később se tanultam meg beszélni; én vagy hazudni tudok, vagy hallgatni.”(Az őz, 9-10).  A kommunikáció hiánya nemcsak a két fél között teremt idegenséget. Az idézetből kiderül, hogy Eszter nem tette nyilvánossá a saját maga által koherens egésszé szervezett én-elbeszéléseit, nem reflektált a nyilvánosság előtt önmagára, tehát „én”-je töredékes. Saját maga számára idegenné válik, de nem az objektiváció értelmében, hanem az „én” folytonosságának elvesztéséből fakadóan. A jelen monológjában (a sír mellett) ál-nyilvánosság teremtődik, amely nem töltheti be funkcióját, nem segítheti Eszterben az én-definiálás folyamatát.

Eszter személyiségének töredékessége, sérültsége egy, első olvasásra jelentéktelen momentumban manifesztálódik. A monológ nyitóeseménye, hogy Eszter kificamítja a jobb bokáját, és a bedagadt lábára Gizike cipőjét húzza. A monológ (az én-elbeszélés szerkesztése, az önreflexió) akkor kezdődik el, amikor Eszter dagadt bokájáról végre lekerül a szorító cipő: „Megint lehúztam a cipőt, itt ülök mezítláb a földön.” (Az őz, 9.). A lábdagadás motívuma felidézi Oidipusz tragédiáját, aki azáltal teljesíti be a jóslatot, hogy nem tudta valójában kicsoda. Sorsa elől menekülve válik apjának gyilkosává és saját anyjának férjévé. Eszter azáltal lesz okozója a tragédiának, hogy nem tudja valójában kicsoda. Az oidipuszi sérülést gyermekkora óta magán viseli, nagynénje, Irma néni cipői eltorzították lábfejét.  A „más cipőjében járás” kifejezés tehát kétféleképpen is értelmezhető ebben az esetben. A gyermekkori (szó szerinti) „más cipőjében járás” a felnőtt lét létformájává válik, a „másnak látszik, mint ami valójában” értelemben. Eszter szüntelenül „más cipőjében jár”, más bőrébe bújik, színész lesz.  A színészléthez hozzátartozik a „maszkhordás”, amely felismerhetetlenné teszi a színészt a maszk mögött. A híres színésznő arcát nem ismerik fel az emberek az utcán. „Nekem nincs arcom, nincsenek vonásaim, minden összemosódik rajtam, amíg ki nem festem magam; csak maszkjaim vannak, nincs is fejem.”(Az őz, 23.). A mead-i eszmefuttatás szerint, ez a viselkedésmód, a különböző „én”-ek felmutatása különböző helyzetekben, általános jelenség, vagyis az „én” megismerhetetlensége még nem feltételezi a belső koherencia hiányát. Eszter azonban nemcsak mások számára ismeretlen. Lakásából hiányzik a tükör (az „én” objektivációjának metaforikus eszköze), nem ismeri saját arcának vonásait: „… a fürdőszobában van csak tükröm, sehol másutt a lakásban. Nem érdekel az arcom, nem vagyok kíváncsi a mozdulataimra.”(Az őz, 32.) Eszter önmagától tagadja meg az önreflexió, az objektiváció lehetőségét. Az „én” létrejöttének alapvető feltétele a Másik jelenléte. Az őz esetében Angéla szolgáltatja azt a külső nézőpontot, amely által az objektiváció folyamata Eszterben végbemehet. Ezt alátámasztja az, hogy Eszter én-elbeszélésében Angélával szemben definiálja magát.

Az én-narrációban a „Nem akartam megölni az őzet” (Az őz, 45.) kijelentés teremti meg az „én” folytonosságát. Az őz elrablásának jelentőségét már maga a cím is implikálja, de akkor válik egyértelművé az elbeszélésben, amikor kiderül, hogy Lőrinc halála párhuzamba állítható az őz halálával. A címnek funkciót kell hordoznia az egész narratívában, az őz elrablása lesz az az esemény, amely kiemelkedik a többi közül. A „Nem akartam megölni az őzet” kijelentés Lőrinc halálára is vonatkoztathatóvá válik, vagyis hangozhatna úgy is, hogy „én nem akartalak megölni”.

Szabó Magda a huszadik századi magyar irodalom legolvasottabb írója, műveit számos nyelvre lefordították. Nevével mindennek ellenére alig-alig találkozhatunk az egyetemi oktatásban, és a különböző irodalomtörténetekben. Az írónő érdemeit a szakma nem tagadja, mégis ritkán születtek az elmúlt években olyan elemzések, amelyek a Szabó-regények narratológiai, prózapoétikai jellemzőit igyekeztek volna feltárni. A dolgozat célja olyan sajátosságok keresése volt, amelyek segíthetik Szabó Magda helyének meghatározását a késő modernség irodalmában, megkérdőjelezve azt a besorolást, amely az életművet a lektűr kategóriájába sorolja.


[1] Gereben Ferenc Könyv, könyvár, közönség című tanulmányában több olvasásszociológiai felmérést hasonlít össze. Az eredmények azt mutatják, hogy a kortárs magyar irodalom csekély számú képviselői között Szabó Magda jellemzően jelen van. A tanulmányban megtalálható felmérések a következők: 1985/86 telén végzett országos reprezentatív felmérés, 1991 és 1993 tavaszán végzett regionális felmérés, 1964-es és 1978-as felmérések. Vö. GEREBEN Ferenc, Könyv, könyvtár, közönség. A magyar társadalom olvasáskultúrája olvasás- és könyvtárszociológiai adatok tükrében, Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 1998, 89-97.

[2] Eszterházy Péter, Még és már, van és nincs, Alföld, 2007/10, 4.

[3] Az említett szerzők Sz.M.-nek címzett levelei, méltatásai megtalálhatóak: Kovács Sándor Iván (szerk.), “Majd ha megfutottam útjaimat“: Szabó Magda köszöntése, Magyar írószövetség, Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1997.

[4]Erdődy Edit, Szabó Magda regényei, Literatura, 2004/3-4, 331.

[5] Vö. Kövecses Zoltán, A metafora. Gyakorlati bevezetés a kognitív metaforaelméletbe, Typotex, Budapest, 2005, 20.

[6] George H. Mead, A pszichikum, az én és a társadalom szociálbehaviorista szempontból, Gondolat, Budapest, 1973,182.

[7]Vö. Uo., 243.

[8] Uo.

[9] Vö. Uo., 231.

[10] Vö. Hansági Ágnes, Az Ixión-szindróma = , Az Ixión-szindróma. Identitás és kánon a romantikában és a modernségben, Ráció kiadó, Budapest, 2006, 9.

[11] K. J. Gergen- M. M. Gergen,  A narratívumok és az én, mint viszonyrendszer = László János, Thomka Beáta (szerk.), Narratívák 5., Kijárat Kiadó, Bp. 2001, 79.

[12] Vö. Pataki Ferenc, Élettörténet és identitás, Osiris, Budapest 2001, 246.

[13] Vö. George H. Mead, A pszichikum, az én és a társadalom szociálbehaviorista szempontból, Gondolat, Budapest, 1973,177.

[14]Uo.

[15] Vö. Uo., 180-181.

[16] Pataki Ferenc, Élettörténet és identitás, Osiris, Budapest 2001, 246.

[17] Hansági Ágnes, Az Ixión-szindróma. = Uő: Az Ixión-szindróma. Identitás és kánon a romantikában és a modernségben, Ráció kiadó, Budapest, 2006, 16.

[18] Pataki Ferenc, Élettörténet és identitás, Osiris, Budapest 2001, 246.

[19]Uo., 248.

Megjelent: Studia Caroliensia 2009/4, 179-200.

Kérdések és válaszok

Egy korább konferencián egy előadásomat ezekkel a kérdésekkel zártam:

 

1. Milyen retorikai keretben avagy milyen beszédrendben lehet ma érvényesen szólni az irodalomról, amikor ez a társadalmi kommunikációs eszköz, illetve forma hihetetlenül nagy presztizsveszteségen ment keresztül, s ez a veszteség önértékelésének fogalmi alapjait tépázta meg? (Az értékvesztés elsősorban abban nyilvánul meg szerintem, hogy a megszólalás igazsága helyett a megszólalás használati értéke lépett az előtérbe.) Másképp fogalmazva mindezt: a társadalom nagy többségének számára már nem fontos esemény napjainkban az irodalom, ennek ellenére nem szabad hagynunk, hogy ez, a közösségünket összetartó önmeghatározó és önértékelő kommunikációs forma elsorvadjon.

 

 

2. Mennyire erősen poétizált nyelven szükséges előadni az irodalmat, tekintve, hogy hatásában olyan más szövegekkel, illetve médiumokkal kell versenyeznie, mint a világháló, a képi tartalmak, a globális információterror?

 

3. Az intézményi struktúra minimális sérülése mellett miként rajzolhatók újra az irodalomtudomány diszciplináris határai, illetve vizsgálati területeinek térképszelvényei? Az újrafogalmazás, a nyitás szükségszerű a történelem (mikrotörténetírás, társadalomtörténet), a szociológia, a különféle művészettörténetek, az informatika, a néprajz, pszichológia, logika, nyelvészet és más jelenleg létező egyetemi intézményi szervezeti egységek felé.

 

4. Milyen tudás- és ismeretszerkezetet kellene közvetíteni a felsőoktatás intézményeinek – ezen belül a magyar irodalomtudomány intézményeinek? 1. átfogó széleskörű ismeretanyagot, amely pótolja az érettségi hiányát. 2. elmélyült, egy-egy mélyfúrást felmutató tudást, 3. a középpont felé sűrűsödő tudást, amelynek középpontjában az én helyezkedik el, itt tehát feladatként elsősorban a személyiség kiteljesítését jelölhetjük meg.

 

A kérdések elsősorban azt a helyzetet írták le, amelybe a hazai irodalom és az irodalomtudomány szépen lassan belecsúszott a 21. század elejére. A helyzet semmiképpen nem jó, leginkább azért nem, mert nem működik egy normális rendszer, amelyben az „irodalmi mező” érdekérvényesítő képességét mozgatni tudnánk. A szépirodalom funkció és befogadásának szokásai jelentősen átalakultak. A szekunder irodalom súlya, az irodalmárok véleményének társadalmi szerepe jelentősen csökkent. Akiknek lenn módjuk és lehetőségük különböző csatornákon és kapcsolatokon keresztül az irodalom presztízsét növelni, sajnos kevéssé tudnak kapcsolatba kerülni azokkal, akik az irodalmi munka javát – akár az alkotói oldalon, akár a befogadói oldal segítése érdekében – végzik. Mindennek elsősorban társadalmi és intézményes háttere van, a kérdés megválaszolása korántsem lehetséges pusztán az irodalom kérdésfelvetéseinek horizontjából, de még az esztétika sem tudja saját nézetrendszerén belül leírni eme változások okait.

Az okok között szerepelhet az új médium az internet és az elektronikus szöveg megjelenése ugyanúgy, mint az, hogy az irodalmárok időseb generációja nehézkesen mozdul abba az irányba, hogy az irodalom vagy az irodalomtudomány helyzetén a modern „piaci” keretek között próbáljon lendíteni. Sokan még mindig az irodalom, illetve az irodalmi szerepvállalás régi ethoszára építenek, s ez alapján várják, hogy majd ismét megnő ennek a tudományágnak a becsülete. Mások a hagyományos utakat folytatják, de megpróbálnak hozzá új „marketinges” szempontú keretfeltételeket teremteni.

Véleményem szerint ahhoz, hogy a irodalom „piacképes” legyen és visszanyerje korábbi társadalmi rangját, elsősorban belülről induló megújulásnak kell következnie.

Az alábbiakban megfogalmazott javaslatok egy további vita vagy csak közös gondolkodás alapjai lehetnek. Egy olyan együtt-gondolkodásé, amelyik segít mindannyiunknak kilábalni a jelenlegi nem túl jó helyzetből.

 

 

Négy pontban foglaltam össze javaslataimat, amelyekkel mozgásba lehetne hozni az irodalomtudomány szekerét:

 

1. Az irodalomról szóló beszédnek újra meg kell teremteni a saját értékszerkezetét, s ezt akár a szövegbeli, akár a szövegeken kívüli eszközökkel kell a befogadókhoz eljuttatni. Be kell látnunk, hogy az irodalom a priori önértékének vélelmezése önáltatás, s ehelyett egy pragmatikusabb szemlélettel kell közelíteni mind az irodalom, mind a kulturális hagyományunk felé. Fel kell mutatni az irodalomnak azokat a tulajdonságait, amelyek alapján a hétköznapi élet sok területén pozitív hatást tud kifejteni s nemcsak a dolce et utile elve alapján. Ezzel párhuzamosan a szövegeken kívüli intézményi eszközökkel is meg kell próbálni a jelen helyzetet megváltoztatni, elsősorban saját lobbitevékenységünket erősítve a tudományos és kulturális intézményrendszeren belül. E téren éppenhogy nem kell „széplelkűeknek” lennünk.

 

2. Úgy vélem, hogy az irodalomtudomány nyelvét, s így az irodalomtörténetek nyelvét is sokkal poétikusabbá, metaforikusabbá kell tenni, hiszen így érhető el leginkább az 1. pontban megkívánt hatás. Nagyon üdvös lenne, ha az irodalomtörténet szerzőinek valamelyes szépirodalmi munkássága is lenne, (egy novelláskötet, verseskötet, avagy legalább egy-egy esszékötet), mert ezek a művek részben bizonyíthatnák az érzékletes, szép írás művészetében való jártasságot. Ne áltassuk magunkat, az irodalomról való beszéd hatásának a számítógépes játékok, a csevegő-programok, az idétlen, sok pénzt és csillogást ígérő vetélkedők hatásmechanizmusaival kell felvennie a harcot.

 

3. Úgy vélem, hogy az irodalomtörténet határai mára már végképp feloldódtak más társadalomtudományos területek között. Egyedül az intézményi struktúra (egyetemi tanszékek, akadémiai intézet) őrzi szilárdan a határokat. A fentebb jelzett egzisztenciális érdek miatt számunkra az a legkedvezőbb, ha mi magunk, azaz az irodalomtudósok kezdünk felfedezni új területeket olyan módon, hogy az 1.pontban már körülírt beszédrendet, módszertant bevezetjük oda.

 

4. A tudásszerkezetet tekintve én az utolsó, általam harmadikként említett változatot tartanám jónak, legalább is jelen pillanatban ez a megoldás az, amelyben legelőször konszenzus születhetne a különböző intézmények tanárai között.

 

Hamvas Béla úgy fogalmazott 1943-ban: „Az irodalomtörténetek, úgy látszik az irodalom iránti közönyt leplezik, s a történetek tömegén látszik, hogy a bűntudat milyen erős.” A bűntudat nyilván csak azokban érik meg, akik egyáltalán ismerik irodalmunkat. Ha mást nem tudunk elérni, legalább annyit tegyünk, hogy rajtunk kívül még néhány emberben felkeltsük a lelkiismeret-furdalást. Remélem, ehhez tudunk majd mindannyian okos ötleteket hozzátenni a mai nap során.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info