Mordor

„Csakhogy, amint már a bölcs görögök tapasztalák és megjegyzék, a nép erkölcsi romlása fölforgatja még a szavak érteményeit is elannyira, hogy azokhoz egészen ellenkező ideákat köt. Így mióta az emberi közönség, középszerű többség megaláztatott, azóta ezen szavaknak érteményei is annyira elváltoztak és alacsonyodtak, hogy azokhoz még a papiroson is alig tudjuk eredeti érteményeiket erőtetni.” (Berzsenyi Dániel, Poétai harmonistika)

Tehát tegyük föl, hogy komolyan beszél a Kemény István-Bartis Attila szerzőpáros, amikor a következőket mondja:

„Ha egy jogállamban egyre rosszabbul érzi magát az ember, ha azt látja, hogy érzelmi és mentális szinten gyakorlatilag háborús viszonyok uralkodnak, akkor ott valószínűleg kicsitől nagyig, fehértől feketéig, magyartól zsidóig és demokratától rojalistáig az egész társadalommal valami baj van. Egyszerűen nincs közös nevező. A konszenzusra való törekvés is harci eszköz, az egyetlen valódi célja a másikkal szembeni morális fölény látszatának a megteremtése, az ’én szeretnék veled beszélni, drágám, de veled tényleg nem lehet’ játszma része. Nincs mögötte valódi szándék, kizárólag a hajrámagyarország, hajrászegfűárusok, ezért a konszenzusra való törekvés is a legócskább pártszlogen szintjén jelenik meg. Úgy kommunistázunk és fasisztázunk, hogy már elvesztették a szavak a jelentésüket, ami nagyon veszélyes, mert ezeknek a szavaknak nem is olyan rég még elég pontos, mondhatnám: véres jelentésük volt.” (42., Bartis)

 Ekkor szavak problémájával kell ugyebár kezdeni. Azon szavakéval, amelyek az „erkölcsi romlás” és a beszélő közösség „megaláztatása” hatására – legalábbis bizonyos „rossz nyelvek” szerint – elveszítik „érteményeiket”, mivel fölforgatva látszik lenni, zavarossá válik a beszélők világa, ami szerint a beszélők ellenkezései, különösségei és egyetértései beszélgetéssé, megbeszéléssé válhatnának.

Magának a nyelvnek az alapvető dialógikus jellege temetődik be. Hogyan értjük meg akkor egymást? Hát sehogy.

Ha tehát komolyan vesszük ezeket a szavakat, akkor itt nem az egyetértésről, a valamilyen ügy iránti konszenzuális elköteleződésről van szó. Hanem arról, hogy voltaképpen azt sem értjük meg a maga teljes jelentőségében, ha egyet értünk valamiben, vagy éppen nem értünk valamiben egyet egymással. Nem halljuk, hogy miben nem értünk egyet, ezért semmit sem értünk, csak fecsegünk. Nem halljuk annak „nyelvét”, amit mi és a másik mond.

Tehát hol vagyunk akkor? Minden bizonnyal egy mélységes mély szakadékban. De mivel nem halljuk a nyelvet – vagyis: nem halljuk, hogy nem halljuk –, ezért nem tudhatjuk, és nem is tudjuk, hogy szakadékban vagyunk. Nem vesszük észre, hogy nem értünk semmit. „Csak” beszélünk, szövegelünk, egyezkedünk anélkül, hogy egyezkedésünknek, vagy meg-nem-egyezésünknek, a konszenzusnak vagy az elhatárolódásnak bármiféle komolyan vehető alapja lenne. Itt minden adott szó alaptalanná válhat. Ahol ugyanis értik és beszélik egymás nyelvét, ott az egyet-nem-értés nagyon is termékennyé válhat, de ahol nem, ott az egyetértés is tökéletesen terméketlen marad. Ez nem nyelvészeti kérdés, minden inkább, mint nyelvészeti: politikai, filozófiai, etikai, és persze „nemzeti” kérdés (de erre még visszatérünk).

Világos tehát: egy akármilyen konszenzus itt semmit sem old meg. Ha jól emlékszem, Pilinszky János számol be arról, hogy neki a háború adta vissza a szavak valódi jelentését: jelentése lett a fájdalomnak, a szögnek, a kerítésnek, a kőnek, a kenyérnek, egyszóval visszajutott oda, ahol beszélni, eltalálni a helyes, a jó szavakat: élethalál kérdés. Oda, ahol a nyelv nem fecsegés, hanem benne jutnak napvilágra és mondódnak ki mindazok a dolgok, amelyek az embert mindennapjaiban és történeti/politikai meghatározottságai között is a leginkább illetik, amelyek az ő „világát” képezik. Ha ez nincs, világ- és jelenléthiány következik – és ezek a szavak itt már éppen hogy nem mondanak, nem mondhatnak akkor semmit.

De hát tényleg háborúnak kell jönnie? Szükséges a háború mint nyelvújítás? A kötet szerzői szerint, ahogy föntebb olvashatjuk, immár háború van. Ez persze lehet, hogy csak afféle költői túlzás. De talán a háború szó itt éppen azt a szakadékot nevezi meg, ahol nincsenek érvek és ellenérvek, pontosabban vannak, de semmit sem jelentenek senkinek, tehát azt az állapotot, amelyben alapvetően nem értjük egymást. Azért nem értjük, mert a háború idején nincsen dialógus, a háború idején dialógus helyett diktátum van.

Amikor betemetődik a dialógus lehetősége, s a beszéd diktátummá válik, olyankor az szabja meg a kimondottak súlyát, jelentőségét, hogy milyen vélt vagy valós autoritással rendelkezik az, aki beszél: melyik oldallal szimpatizál, milyen tudományos fokozattal rendelkezik, kik a barátai, kik olvassák a műveit, zsidó-e, cigány-e, esetleg határon túli magyar… Csak annyiban hallgatjuk meg, vagy vesszük kézbe, ha már tudjuk, hogy „miféle szerzet”.

Na jó, a tudományos fokozatnak, a pártszimpátiának, a nemzeti hovatartozásnak lehet jelentése, és természetesen van is, de hogy ezekből akarjuk megérteni, ezekkel azonosítsuk a másik mondandóját: ez nonsens. Aki így tesz, az tényleg elfelejtett beszélgetni, elfelejtette a saját anyanyelvét. És ezen nem segít a nyelv alkotmányba foglalt védelme, sőt a nyelv alkotmányba foglalt védelme azt mutatja: éppenséggel fogalmunk sincs, hogy miről van szó, mi is a probléma. Ugyanis:

„a magyar nyelv állapota nem a bazmegelés miatt siralmas, hanem mert lassan a legfontosabb szavak jelentésének szintjén sincs konszenzus, és így már amikor akarunk sem tudunk kommunkálni.” (Bartis, 42.)

S ez megint nem nyelvészeti probléma, ez valami más. Ez a nyelv önmagától való elidegenedettsége, amit a kötet szerzői ugyanúgy, ahogyan Berzsenyi – és még sokan mások – morális eredetűnek tartanak. De hát manapság, amikor boldog-boldogtalan morális válságról szónokol, vajon tudható-e egyáltalán, hogy mit kellene morálon értenünk? Nem úgy vagyunk ezzel is, mint a konszenzussal, hogy mindenki akarja, mégsem képes megvalósítani, érteni, hogy mi az?

Mindenesetre ahhoz, hogy jól beszéljünk, jól kell gondolkodnunk, s ahhoz, hogy jól gondolkodjunk, tudnunk kell jól beszélni. Valaha, az ókorban, a humanizmus korában és még ezután is (mondjuk nagyjából Berzsenyi koráig) „a jól beszélés tudománya”, vagyis a latin retorikák foglalták magukba a jogi, politikai, történelmi, etikai, irodalmi beszédmódok együttes regulációját. Ami azt jelentette: a jól beszélés tudománya egyúttal magában foglalta az összes tudományt, mivel mindegyikhez alapvető követelmény a „beszélni tudás”, mégpedig ennek egy speciális értelmében. Mert a beszélni tudás nem azt jelenti, hogy valaki ismeri a grammatikai, stilisztikai és műfaji szabályokat, s ezek alapján helyesen, vagy hatásosan beszél, hanem egyfajta érzéket, illetve kultúrát jelentett inkább. A beszélni tudás egyszerre jelent: érzéket az igazságosságra, érzéket a hatásosságra, érzéket az esztétikusra, érzéket a jóra.

Talán ezzel némiképp közelebb jutottunk ahhoz, amit Kemény és Bartis itt mondani akar: egyfajta érzéknek a kiveszéséről is szó lehet, amikor a konszenzus hiányáról, sőt értelmetlenségéről beszélnek. Az érzék (hasonlóan például a tapintathoz) nem olyasmi, ami velünk születik, inkább valami, ami tanulás és gyakorlás révén mintegy a természetünkké válhat. Mert nyilvánvaló, hogy szükségeltetik egyfajta érzék ahhoz, hogy le tudjunk ülni egy másikkal, legyen az akár egy „ezeridegen”, pusztán azért, hogy beszélgessünk vele, pontosabban nem „pusztán” beszélgetni, hanem a megértés és a kíváncsiság őszinte szándékával.

A jól beszélésnek az alapja tehát egyfajta érzékenység a létező dolgok valóságos állapotának felmérésére, és azoknak a lehető legmegfelelőbb kifejezésére. Nem matematikai, hanem az árnyalatok fölismerésére szolgáló pontosságot követel meg. Nem előzetes tudást, és információkat, hanem készséget: szabadságot arra, hogy szabadon, kötetlenül beszéljünk – és gondolkodjunk. Az ilyenfajta pontosságnak nyilvánvalóan tökéletesen ellentmond a bináris oppozíciók (kommunista-fasiszta, jobboldali-baloldali, zsidó-magyar stb.), előítéletek, elhasználódott jelszavak (morális felelősség, konszenzus, tolerancia) szerinti gondolkodás. Mert ezekkel a szavakkal nem valós folyamatokat és feladatokat nevezünk meg, hanem pusztán jelszavakat puffogtatunk. Egy meglehetősen szegényes és silány beszédmód, vagy nyelvszokás beszél helyettünk, ami még ráadásul normatív igénnyel is lép föl: aki nem akar sem ide, sem oda tartozni, nem akar ezen jelszavak mentén színt vallani, az nem tartozik sehova, az senkiházi, nem is nagyon számít.

Amire tehát a leginkább szükségünk lehet ebben a nyelvínségben: az önismeret, helyzetünknek végre a valóságos állapotoknak megfelelő fölmérése, a lehető legpontosabb szavak fölkeresése, akár a „nagy szavak” rovására is. És mindazok, akik nem hajlandók fölülbírálni megszokott nézőpontjukat és egyúttal nem hajlandóak megújítani a politikai szókincsüket, azoknak persze továbbra is problémát fog jelenteni annak értelmezése, amiről a Bartis-Kemény-kötet például a december 5.-ke kapcsán beszélni akar – melyről persze megint csak túl sok a szólam, túlságosan tudjuk már, hogy hogyan „kell” erről az eseményről beszélni.

Ami a kötetben ennek kapcsán azért különös: a nemzet széthullásáról egyfajta sorsként beszélnek a szerzők:

„Ha rágondolok, ma is érzem a szégyent. És ami rosszabb: a végzetszerűséget. Valamiért ennek meg kellett történnie, végig kellett csinálnunk közösen azt a szomorú cirkuszt. És pontosan úgy, ahogy végigcsináltuk: undorítóan, látványosan és visszavonhatatlanul. Így lett december 5-ke a magyarság szétesésének egyik állomása. Trianon óta talán a legmegfoghatóbb.” (Kemény, 33.)

Persze a szerzők/beszélgetők tisztában vannak azzal, hogy egyesek szerint a „nagy nemzeti elbeszélések” kora lejárt, azonban

e pillanatban nem él olyan ember a földön, aki ne valamelyik nemzethez tartozna. Ez tényállás, és ehhez képest másodlagos, hogy a hovatartozást egy adott élethelyzetben  mennyire tartja fontosnak. A hovatartozás alapállapot. A kettős identitás pedig még véletlenül sem sehovatartozást jelent.” (Bartis, 34.)

Többek között ezek a kötetnek azon pontjai, amelyeket „jó érzékkel” kikerül egy szalonképes kritikus, aki az ÉS-be, vagy a prae.hu-ra ír kritikát a kötetről. Mert könnyebb fölmondani a leckét a „tankönyvekből” az elavult, a történelmietlen szemléletről, na meg „az író ne politizáljon” szlogen jegyében. Az én olvasatomban itt nem is politikáról, hanem érzelmi és erkölcsi dilemmákról van valójában szó, amit nem lehet, pontosabban nem érdemes politikai kódok mentén nivellálni. Ennek fölismerése nélkül a kötet mondandója teljesen elsikkad. Végső soron a nemzet kérdése – érzelmi kérdés, arról szól, hogy vállalom-e a közösséget egy többé-kevésbé meghatározható történeti, politikai, kulturális, gazdasági stb. közösséggel, amely nem „van”, hanem „történik”, legyen a nemzet „ideája” mégoly fiktív is. Ha Benedict Anderson vagy Nietzsche nekem azt mondja, hogy a nemzet az fikció, én azt mondom: rendben, én hiszek ebben a fikcióban, mint ahogyan mások a világpolgárság fikciójában. Magam egyébként hiszek a nemzet és a világpolgárság fikciójában vagy ideájában is. Néha reflektáltan, kételyektől sem mentesen, máskor meg teljesen reflektálatlanul, alanyian és kételyek nélkül, érzelmesen, sőt megszégyenülten és hitetlenül. Na így. És ezzel legalábbis Nietzsche nem biztos, hogy nem értene egyet.

Másrészt azonban – egyfajta vigasztalásként (?) – meg kell jegyeznem, hogy a magyar nemzet ideájához konstitutív módon hozzátartozónak érzem azt a fajta – nevezzük talán ideiglenesen így – önsorsrontást, amit a fönti idézetek körül akarnak írni. És azt gondolom, hogy mindez nem Adyval kezdődött, mint ahogyan az ebben a kötetben is szóba hozott, Kemény István által írott, a Holmiban megjelent és elhíresült Ady-esszé is sejteti, amely paradox módon mintegy az „utolsó magyar” felől próbálja láttatni az „utolsó utáni magyarok” „sorsát”. Mert annak története, amit a 19. századi nacionalizmusnak szokás nevezni, ezzel a panasszal kezdődik: „már kipusztultunk”. Sőt Ady előtt egyszer már annyira kipusztultunk, hogy Berzsenyi Dániel, a 19. század szerintem legnagyobb költője és vészmadara, elhallgat, mert úgy hiszi, már nincsen akinek énekelnie, mert azt már senki sem érti („A szent poézis néma hattyú, / S hallgat örökre hideg vizekben.”). Nem beszélve arról a panaszáradatról, amely a Berzsenyi előtti irodalomból egészen vissza Mohácsig ott visszhangzik. Azt hiszem, erre mondják a történészek, hogy „nemzeti toposz”, mint a kelet-nyugat dichotómia, vagy a piros paprika. Vagyis addig vagyunk, amíg azt hisszük, hogy már nem vagyunk, s minél inkább úgy érezzük, hogy na most aztán tényleg nem.

Na persze ez nem ilyen egyszerű, hisz itt van december 5-ke, amikor egy közösség kinyilatkoztatja, kinyilatkoztatni kényszerül, hogy kiket nem tekint már ezen közösség konstitutív részének. Ez azonban egy affirmatív gesztus, amelynek sajátossága, hogy részévé válik, s már részévé vált – legalábbis most úgy tűnik – egy közösség emlékezetének. Éppen ez a közös emlékezet az, ami még mindig tanúsítja annak létét, ha mégoly ellentmondásosan is, amit az affirmatív gesztus tartalmilag tagad ugyan, de mint a „beíródás helye” egyszersmind fönt is tart. Még mindig önmagát nyilatkoztatja ki az, aki úgy nyilatkozik, hogy ő már nincs. Ahhoz, hogy tagadni tudjak, „igenelnem” kell egy „nem”-et. Ma vélhetően sokkal többen tudják, sőt értik, legalábbis sejtik, hogy mi történt 2004. dec. 5.-én, mint mondjuk 1848. március 15.-én. Nem a magyar nemzet hullott ezzel szét, ennek eléréséhez én még mindig keveselleném Gyurcsány és hasonszőrű barátai ámokfutását, illetve a csetlő-botló politikai elit „nagyvonalú” kijelentéseit és gesztusait. Azonban kétségtelen, hogy valami mégiscsak véget ért.

A határok fölötti egységes nemzet spirituális eszméje – nevezzük játékosan csak „Trianon-paradigmának” – az, ami ezzel talán valóban megdőlt, mert időszerűtlenné vált. Erdély, Délvidék, Felvidék, Kárpátalja ma idegen helyek, melyeknek Magyarország és Budapest semmilyen értelemben nem szervező centruma. Alapvetően nem érti egymást egy magyarországi és egy határon túli (kivétel persze van). Ez tragikus, igen. Mint ahogyan a történelem a maga morbid visszafordíthatatlanságában és irányíthatatlanságában többnyire mindig tragikus, s nálunk felé főleg. De mint ilyen, egyben lehetőség is: annak megértésére, hogy mit nem értünk, hogy benne vagyunk ebben a szakadékban, mely szakadék talán maga a történelem. És a szakadékból csak úgy van kiút, ha bele vetem magam a szakadékba. Ez nem csak filozófia, pszichológia is.

Visszatérve Keményhez és Bartishoz. Persze tudják ők, hogy például Erdély mindig is külön egység volt az egységen belül, csak hát olyan régi műfaj a panasz, meg az a fránya nosztalgia. Hadd idézzem hosszabban a kedvenc részemet a kötetből:

„Bár december 5-én többek között pont az derült ki, hogy már nem azonosak a hívószavak sem. Meg merem kockáztatni: az erdélyi magyar néplélek jobban különbözik a magyarországitól, mint az erdélyi román néplélek a regátitól. És ne áltassuk magunkat azzal, hogy ezt a problémát mi egykettőre áthidalnánk. Mondom, nekem van egy olyan balsejtelmem, hogy feltéve, de meg nem engedve a határrevíziót, az erdélyi magyarságból, de legalábbis a székelységből lenne Magyarország egyik nemzetiségi kisebbsége. Aminél fájdalmasabbat elképzelni sem tudok.

Kibököm valahogy: én ízig-vérig transsylvanista vagyok. Visszavásárolni a kiárúsított szászokat, hazaimádkozni a még élő zsidókat, megszállni a Bánságot, mint Erdélyhez hasonlóan nem gyárilag, hanem történelmileg multikulturális övezetet, megnemtámadási szerződést írni alá Budapesttel és Bukaresttel, államforma: demokratikus fejedelemség, főváros: Kolozsvár, szavazati jog: érettségi függvénye, államnyelv: magyar, román, német, bizonyos megyékben a lovári; a dákoromán kontinuitás, valamint a sumér-magyar rokonság megkérdőjelezése pedig háromtól öt évig terjedő szemétgyűjtögetéssel büntetendő. Így képzelem.” (37., Bartis)

Ennél én sem tudok jobbat – kivéve talán mondjuk Luxemburgi Zsigmond királyságát –, ám ez csak mint kívánalom reális, nem mint lehetőség, még akkor is, ha reálisan ábrázolja a Budapest, Bukarest és Erdély viszonyát a „megnemtámadási szerződés”. Azonban talán ez még mindig annak az erdélyi öntudatnak a szólama, mely szerint a magyarországiak a „határon túliak”, mert Erdély önálló centrumot képez. Bizonyos értelemben – történelmileg például – jogos, bár többnyire nem reális már ez az öntudat sem. Erdély sok tekintetben még ma is rendelkezik „tündérországi” tartalékokkal, másrészt ott van a másik arca is, amelyet Kemény így fest le:

„…délután van, ferdén süt a téli nap, egyedül utazom hazafelé a vonaton, és Medgyes után feltűnik a kiskapusi erőmű és környéke. Addig azt a borzalmas kiskapusi létesítményt csak tavasszal meg ősszel láttam (mindig vonatból), és szó szerint fekete volt körülötte tíz kilométeres körzeten belül minden, fű, fa, virág, ember. Mordor éjfekete földje…” (26., Kemény)

Ez is Erdély, Mordor éjfekete földje is Erdély, legalább annyira, amennyire a Tündérkert az. Ettől a képtől így elég messze van a demokratikus fejedelemség fölskiccelt idillje. S úgy tűnik, a feladat Erdélyben inkább ez: Mordor éjfekete földjét és a Tündérkert képét „egybelátni”, egy pillantásban látni meg ezt a kettőt, az álmot és az álom visszáját, negatívját – nem feledkezve meg persze arról sem, hogy a Tündérkert és Mordor mellett egy harmadik kép is érvényesen jelen van már: pláza áll a Szamos partján.

Még nagyon sok mindenről szól ez a kötet, természetesen, amiről én nem fogok szólni. Nem azért, mert nem érdemes, hanem mert szándékosan azokat a részeket emeltem ki, melyekről vélhetően sokan nem fogják ildomosnak tartani, hogy beszéljenek. Bizonyos értelemben tehát a kimondások könyve ez, amely automatikusan kihívja a „fogjuk be a fülünket” attitűdöt. És ahhoz a fölismeréshez vezet közelebb, hogy valamiért rosszul használjuk a szavakat. A kötet címe (Amiről lehet) az elhíresült Wittgenstein-tétel allúziójaként nekem éppen azt üzeni, hogy mi nemcsak arról nem tudunk beszélni, amiről alapvetően nem lehet, tehát amiről „hallgatni kell”, hanem arról sem, „amiről lehet”. És hogy ennek a lehetetlen állapotnak a tényleges fölismerése, annak elfogadása, hogy benne vagyunk – ha tetszik, ha nem – ebben szakadékban, ahol nem tudunk beszélni, már egy másfajta beszélgetés kezdetét jelenthetné.

(Kemény István – Bartis Attila, Amiről lehet, Budapest, Magvető, 2010.)

Oda-vissza

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ez is királyok földje. Megszegetlen

vörös-kék fényekkel teli messzeség.

 

 

Nagyanyám spenótot szed benne. Negyvenöt

Lépés a körtefa-sor, huszonöt lépés a kerítés.

Nagyanyámnak a huszonöt lépés is sok. A szomszéd

fiú – minden pénzt megérdemel – tavasszal jön

a kertet felásni. Régi kert ez, korhadt, öreg,

a földjét ugyanolyan öreg indák fojtogatják,

mint nagyanyám térdeit.

 

 

És most, olvasó, azt hiszed, jön a mégis!

Hogy szeretem a nagymamát, hogy szeretem

ezt a drága kis kertet, hogy hogy tipegtem-topogtam

benne, mikor gyerekkoromban negyvenöt lépés után

megláttam végre a végtelent.

 

 

Hát nem! Mindig utáltam ezt a káposzataszagú

kis kertet, ami telis tele van hasznos magvakkal,

az öregkor folyondáros, már-már rögeszmés

aggódásával…

 

 

De egyszer elsodor engem egy hullám az Adrián,

ki az öbölből a prüszkölő tenger felé. Míg kapálóztam,

minden sejtemmel éreztem azt az életet a haláltól

elválasztó negyvenöt lépést, amit a nagymama oly

makacsul tesz meg minden reggel a körtefáktól

az ágyasokig. Egyszer majd alulmaradok,

ahogy alulmarad ő is.

Tar Sándor: Az áruló – Ügynökügyek irodalmi színtéren (IV. rész)

Nincs menekülőút (ügynökregények)

Az áruló (2003)

 

Az élettörténeti „filmregény” jelenleg is nyilvánosan hozzáférhető az interneten, a két utolsó, a szerkesztőségben eltűnt fejezetet leszámítva (Széplaky Gerda szerint így is befejezetlenül maradt).

 

 

Kenedi Az árulóval kapcsolatos vádjait alátámasztja, hogy Tar a történetvezetést és a dramaturgiát is alárendelte annak, hogy szinte tételesen magyarázatot adjon őt ért vádakra.

Tar olvasói, rajongói számára ez teljesen új volt. Eddigi műveinek alapvetően az élettér, a létállapotok bemutatása önmagában a célja, nem az, hogy egy későbbi eseménnyel, cselekvéssel didaktikus párhuzamot vonjon. Jóllehet, egy-egy esetben ismétlődik Tarnál valamilyen következménnyel záródó történetmodell például az állattá válás folyamata, majd az állattá válás, mint végzet (Szilvia, Előtted a küzdés, A rosszlábú Váradi kertje, …). De ezúttal már első fejezetének legelején a vulgárfreudizmus ingoványára téved, ami, korábbi művei alapján tudjuk: idegen volt tőle.

Alteregója, Sólyom Zoltán eleinte családja által súlyosan neurotizált, ám lelkes úttörő kisgyerekként jelenik meg. Amikor néhány falubelinek arról beszél, hogy a szülei is félnek tőle, nem csak ő tőlük, majd megkérdezik, hogy miért, erre azt válaszolja, hogy félnek, „hogy feljelentem őket.”

Tar fenntartotta magának a jogot, hogy szépirodalmi szöveget alkot, nem önéletrajzot, habár értelemszerű, hogy az olvasók az a korábban megszokottnál több valóság-referenciára számítottak. Esterházy Péter a Harmonia Caelestisben egy lánytestvért szerepeltet, hogy emlékeztessen: a regénybeli E. P. író nem lehet azonos Esterházy Péter íróval, neki ugyanis nincs húga. Ehhez hasonlóan az Árulóból „kííratik” Tar nővére, csak bátyját szerepelteti, ami ugyanezt a funkciót tölti be. Csakhogy Esterházy éppen ügynökregényével „látogatott át” először egy realistább elbeszélésmódhoz. Ezzel szemben Az árulóban Tar ismerői apró jelekből felismerhetik a fikció gyakori bevonását. Zoltán anyjától tudja meg, hogy apjának rákja van, és hamarosan meg fog halni. Úgy tudjuk, az Állambiztonsági Szolgálat „fizetsége” volt Tar Sándornak ez az információ, a történetbe viszont nem érezte szükségét bevonni, bármilyen morbid és szemléletes az eset.

A címadással Tar belehelyezkedik a legáltalánosabb szerepelvárásba: a bűnhődő gazember, aki vallomást tesz. Az egymásra következő fejezetekben ehhez képest mást látunk. A kényszerhelyzet bemutatásában túloz, a beszervezéshez kapcsolódó erőszak mítoszát is tovább fokozza (Sólyomot kidobnák az emeleti ablakból). Ugyanakkor az erkölcsi értelemben vett bűnt oly mértékben bagatellizálja, hogy írása már-már egy bűneset nélküli krimi felé sodródik.

Illeszkedik mindehhez az a jelenet is, amelyben Zoli nem köpi le a később általa Kenedi János apjának vélt férfit. Vonaton kényszermunkára ítélt rendszerellenségek érkeznek a pályaudvarra. Sorbaállítják őket egy sor kivezényelt úttörővel szemben. Minden úttörőnek le kell köpnie az épp vele szemben álló internáltat. Zoli megpróbálja, de végül csak végigfolyik a nyál az arcán. Felnőttként egy későbbi fejezetben Simonnal (Kenedi) beszélget, aki elmeséli, hogy édesapját Hajdú-Bihar megyébe vitték el kényszermunkára. Egy rövid személyleírás után egyetértenek abban, hogy akár Simon apja is lehetett az ember, akit Zoltán gyerekkorában nem tudott leköpni.

Az úgy nevezett árulás maga valahogy így jelenik meg Az árulóban:

„/Nagy vonalakban kiderül Gáboréknál[1], kik ők, semmi falrengető./

/És mi róluk a véleménye?/

/Nekem ez egy más világ./”

Amikor tartója neveket sorol, kik besúgók:

„/füle zúgni kezd/

/Ne folytassa, nem akarom hallani, nem akarom tudni!/”

Tar mindig arról beszélt, hogy számos volt ügynököt tudna nevesíteni, ismert személyeket is, de úriember marad, és nem teszi. Az efféle összevetéseknek azonban nincs sok értelme. Az áruló épp olyan stratégiákat működtet, mint amelyeket egy bírósági tárgyalás vádlottja, amikor vallomást tesz.

A szépirodalmi szerző számára általában megengedett, hogy azt hangsúlyozza, kisebbítse, fikcionálja, vagy hallgassa el, amit csak akar, így van ez a realistáknál is. De előfordul olyan sajátos helyzet, mint ez is, amikor az írói szabadság a történelemhamisítással ütközik, ahogy Esterházy is felismerte a maga ügynökregényének megírásakor.

Az elhallgatások által keletkező űrt Tar eddig tőle szokatlan típusú naturalizmussal, látens homoszexualitásról szóló képekkel igyekezett kitölteni.

Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a szerző eredetileg nem tervezte feldolgozni a konkrét történetet. És arról sem, hogy Tar Az árulót külön felkérésre dolgozta ki (Gothár Péter filmrendező ötletére és felkérésére született a „filmregény”).

Láthatjuk tehát, hogy az előzetes elvárásoknak végül nem felelt meg Az áruló. Csakhogy eleve hamvába holt elvárásokról beszélünk. Tarnak személyes ihletettségű történetet, egy társadalmilag mélyen elítélt erkölcsi bűnesetet történészi hitelességgel kellett volna megírnia, úgy, hogy eközben a besúgás lélektanáról is mély és lehetőleg minél sötétebb képet fest. Bár rengeteg az ellentmondás Tar személyes és irodalmi megnyilatkozásaiban, az bizonyos, hogy alapvetően áldozatnak tekintette magát, ami eleve lehetetlenné tette, hogy a címnek megfeleltethető módon beszélje el a történetet.

Az árulóról általában nem szoktak megemlékezni Tar Sándor életműve kapcsán, a kivétel Kálai Sándor, aki két életműrajzában is említi.[2]

 

Szürke galamb (1996)

 

1996-ban került először kiadásra a Szürke galamb[3], bűnregényi műfajmegjelöléssel.

Ez a fél-szürreális rendőr-„eposz” alapvetően egy vízió a jóságról és a gonoszságról, globális látásmódot kibontakoztatva – hiszen ekkor az alkotás még nem szorult előre megadott tematika keretei közé. A Szürke galamb célzott didaktikusság nélkül arra emlékezteti olvasóit, hogy rendszerváltás(ok)tól függetlenül a jó és a gonosz csírája mindenkiben ott lapul, és adott körülmények között bárkiből válhat akár gyilkos, de akár megmentő is. Tar az új „világrendet” nem érezte jobbnak semmilyen másiknál, inkább az embertelenségnek egy új, másféle arcát látta benne. Felix Dzserdzsinszkij képe helyén a rendőrezredes irodájában már csak egy szürke keret-lenyomat maradt, a Lyotard-i tételre emlékeztetve: a kapitalizmus az a rendszer, ami semmiben nem hisz, míg a szocializmus egy hit.[4]

Utólag a Szürke galamb olvasatában egyes részletek valamivel fontosabb csomópontokká váltak, mint Borbán ezredes, ahogy „betegesen kutatta, üldözte a korábbi szervezetek felfedett múltú, átigazolt elrejtett aktivistáit”, vagy Molnár, akiről kiderül, hogy besúgott az alvilágnak.

Lassan bontakozik ki egy valaha volt titkos különleges alakulat, amelynek egykori tagjai ha nem lennének „ma” is, akkor a gonoszság végleg elszabadulna a városban.

 

Vadászat (2004)

 

A Vadászatban Tar megtalálta azt az elidegenítő effektust, amellyel a többi feldolgozáshoz képest szabadabban tudósíthatott a teljes kitaszítottság, sőt, itt már az őrület pokoljárásáról is. Saját története helyett egy falusi besúgó történetét beszéli el, tragikus romantikus szüzsével. Ezen az elidegenítő effektuson alapszik az is, hogy a kényszer-motívum itt kapja a legnagyobb (a lehető legnagyobb) hangsúlyt. De ezzel, és a szirupos befejezéssel együtt is, az ügynökmúltra reflektáló művek közül a Vadászat az a mű, ami a legközelebb áll ahhoz az életműhöz, amit Tar Sándor kivételes novellisztikájaként ismerünk.

 

Fogást találni (2002)

 

Ebben az írásban[5], amelyben részben valószínűleg hiteles képet kapunk a debreceni belső elhárítás szervezettségéről, Tar tartótisztjének újabb portréját dolgozza ki, lerombolva az Indul a nap-féle, részben heroikus, paternalista képet. A volt ÁVÓ-s, opportunista Batiz őrnagynak itt nem csak butasága, hanem szellemi restsége is kiderül, csakúgy, mint biciklilopás-ügye (ő maga lopja el, hogy „ne legyen üres a dossziéja”), alkoholizmusa, és már indításképp (és övön aluli ütés módjára) a „baltával faragott vonások”. A Sólyom (Tar alteregója, ismét) beszervezése ügyében érkezett Rendi nyomozó perspektíváján keresztül Tar elidegenítően jeleníti meg a III/III-as tisztek vidékies, uram-bátyámos, pálinkavedelő képét. Végül egy ijesztően infantilis szervezet rajzáig jut el, ahol munkájuk végzése helyett is inkább bilinccsel játszadozva heccelik egymást a rendőrök, miközben az alagsorból a megkínzottak nyögése, ordítása hallatszik.

A Fogást találni egy tervezett önéletrajzi regény része lett volna, amelyből két fejezet jelent meg az Alföldben, a másik a Zoli gyerekkora című, talán a regény kezdő fejezete lett volna. A Polnerrel való levélváltásában Tar azt állította, hogy a regény nem létezik, a tévhit pedig onnan indult, hogy Keresztury önkényesen átírta interjújának szövegét (lásd fent).

A két ismert fejezetből mindenesetre látható, hogy a regény-szerű feldolgozással talán közelebb kerülhetett volna a kialakult írói munkamódszereihez, mint a filmregénnyel.

 

Egyéb művei

 

Nem térünk ki részletesen minden olyan írásra, amely láthatóan, vagy valamivel rejtettebb módon az ügynökügyre reflektál.

A Fohászban[6] az elbeszélő pszichiátriai ágyán álmában egy rideg Jézussal találkozik, akinek vétkei miatti pokoljárásáról vall, mire a Jézus-figura szenvtelen tárgyilagossággal közli vele: számára nincs feloldozás.

Az Indul a nap[7] sejthetően egykori tartótisztjének portréja, amelyben utánozhatatlan hitelességgel tudósít az elnyomó oldal perspektívájából.[8]

Kevéssé ismert, írásban eddig kiadatlan hangjátéka, A hang alapvetése, hogy a hatalomnak csak az arca cserélődik, álnoksága állandó.

Nehéz nem észrevenni, hogy az írás, mint aktus Tarnál a jelentéshez hasonlóképpen működött. Egy részlet Az árulóból, amelyben Barakkal, azaz Csalog Zsolt alteregójával beszélget az író:

„/Te magnóval dolgozol?/

/Sólyom füllent/

/Már nem. Nem viselkednek természetesen./

/És akkor?/

/Sólyom most találja ki némi töprengés után/

/Hát… Megtanulom az illetőt./”

A Tar-interjúk gyakran visszatérő kérdése, hogy mit szóltak ismerősei, hogy az irodalom szereplőivé váltak. Tar elmondta, hogy kezdőként szereplőit túl felismerhetővé formázta, amit azok gyakran nem vettek jó néven, így egy alkalommal például gyári munkatársai az úszni nem tudó Tart a Keleti főcsatorna vizébe lökték, majd lécekkel elverték – a rítus után pedig már együtt sörözték át az estét. Ezután viszont jobban ügyelt az elidegenítő effektusokra.

Általában véve elmondhatjuk a már lezárt életműről, hogy ritka benne az olyan darab, amelyben Tar szoros értelemben véve önnön sorsát dolgozta fel, ahogy az többé-kevésbé a valóságnak megfeleltethető (kivételek: Mi késztet élni?, Fohász, félig az Apánk még élt). Nem véletlen, hogy novellisztikájában a leggyakrabban előforduló foglalkozás az ilyen vagy olyan műszerész, mégis, láthatjuk, hogy Tar egy távolságtartó perspektívát kedvelt, akkor is, ha részben magáról vallott.

Végül: több olyan vonása van az életműnek, ami a feltárt üggyel kapcsolatban új kontextusban is értelmezhető. Ilyen a különösen gyakori Tar Sándor-i névkonfúzió, vagyis a saját névtől való megfosztottság (A mi utcánkban ez még az utcára is vonatkozik!). Ez a létállapot az ügynöki világban is fennáll. Aki besúgásra adja a fejét, az a nevétől megfosztva ténykedik, valódi neve csak az áldozatainak maradhat meg.

 

Esterházy Péter:

 

Javított kiadás (2002)

 

Kényszerű alaphelyzetből kellett kiindulnia Esterházy Péternek is a Javított kiadás[9] című regény megírásakor: az (irodalmi) apakép-felépítő Harmonia Caelestis előkészítése a nyomdai levonatoknál tartott, amikor Esterházy értesült róla, hogy édesapja nem kevesebb, mint huszonkét éven keresztül, teljes titokban, a Kádár-rendszer besúgójaként dolgozott (az átlag szolgálati idő négy év volt!).

A szerzői én és a valós én különállását talán mindenki másnál nyomatékosabban hirdető Esterházy számára ugyanez a probléma egy új problémát szült. Hiszen nem az elbeszélő én apja volt besúgó, hanem a köztünk élő emberé. Így aztán minden korábbi terve ellenére hozzá kellett fognia az első tényregényének megírásához. Társadalmi szempont lépett életbe: ha ugyanis családi emlékeket vegyít fikcióval, azt jóhiszeműen szépirodalomnak nevezzük, ha viszont az aktákkal teszi ugyanezt, azt hazugságnak, történelemhamisításnak.

Végül többé-kevésbé a kritika is elfogadta, a maga nézőpontváltásának szükségét: fölösleges próbálkozás posztmodern hermeneutikával megközelíteni a Javított kiadást, mint ahogy sokak közt Bojtár Endre, Bán Zoltán András, Radnóti Sándor is leszögezi, valóban realista regényként elfogadva a művet[10].

„Alkalmazkodnom kell a valósághoz. Eddig szavakhoz kellett” – mondja, máshol: „Minden forma. Csak most formának a (civil) őszinteséget választottam, kellett választanom”.

A szerző idegenkedik a kényszerű új írói szereptől, így az autoszkepticizmus alapvető vezérfonala a regénynek, kis túlzással: az utolsó pont kitételéig viszi a kételkedését, miszerint nem fogja tudni megírni ezt a regényt:

 

„Ez a realista próza nem fekszik nekem.”

„Miért nem Mészöly, vagy Nádas apja besúgó? Sokkal pontosabban le tudnák írni az egészet (…).”

„A szegény kis realista klapec nyöszörgései című ciklusból”

„A viviszekciós szekció többet tudna ezzel az anyaggal kezdeni, Mészöly, Nádas, Kertész, Bodor. Ahogy Nádas megfogná, mint egy tárgyat (…). Úgy volna személyes, vagyis hiteles, hogy nem látnánk őt.”

 

Máshol: „Én most nem is az okokat keresem, hogy például nehéz gyerekkora volt, és azért, én csak mutatom, ami van.” – a szkepticizmus felenged, majd visszatér, és ez végighullámzik a teljes regényen. Ezáltal kapunk anti-fejlődésregényt, nem a visszafejlődés, hanem az egy helyben maradás értelmében, de hihetően ábrázolva ezzel, hogy a probléma nem túlléphető, és nem is megoldható.

Mint a fenti idézetekből is kitűnik, ugyanilyen nyomasztó a nehezen kibontakoztatható vágy, ami egy objektívebb, sterilebb, távolságtartóbb szemléletre irányul: a kapott történetet „hidegvérrel” kéne megírni, ahogy – talán – Capote riportregényére is utal. Nyomasztó, mert ez a törekvés a helyzetből adódóan (valódi édesapjáról lévén szó) eleve kudarcra van ítélve:

„K. mondja egy íróspicliről (…): A mázlista! Micsoda anyag! (…) Közvetlen közelről, mintegy bensőségesen tanulmányozhatja az aljasságot!” – hangzik el nagyjából a regény harmadánál, ahol az olvasó már eléggé beavatott, hogy értse a feltevés abszurditását. Tar Sándor neve is ezzel kapcsolatosan kerül képbe egy helyen: „Az árulás mértékéről az áruló tudna beszámolni, de nem tud beszámolni. Épp Tarról, a novellái kapcsán írtam egyszer: Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.”

Tar Sándor nevét egyébként négy helyen említi a regényben, és, nem meglepő módon, igen nagy óvatossággal. A helyzet kelletlen sajátossága ezúttal az is, hogy bár társadalmi témáról nyilatkozik, mégsem engedheti meg magának a túlzottan öntudatos véleményalkotásokat („hogyan lehetséges esztétikai választ adni egy merőben etikainak tetsző kérdéshalmazra?” – Bán Zoltán András). A miniszterelnökre is név nélkül utal: „diktatúrában a kém nem tisztességes foglalkozás, elvileg se lehet az”. – ez is sokkal inkább apjáról szól, mint a miniszterelnökről.

A feladatra való kínosan óvatos, tudatos, körültekintő felkészülést jellemzi, hogy a 23. számozott, a 18. „konkrét” oldalon nevesíti először a problémát (de annál inkább kíméletlenül): „Gyermekeim. Nagyapátok eddig gróf volt, most meg egy nímand spicli.”

A Javított kiadást egyfajta nyelvi szkepticizmus is jellemzi: Esterházyt állandóan az foglalkoztatja, milyen mondatokat lehetne mottóvá, első mondattá, vagy épp utolsó mondattá avanzsálni. A kényszer-realizmusból való részleges meneküléssé válik, hogy a regény jelentős részben arról szól, hogy hogyan kellene megírni ezt a regényt. Az ügynök-témából következően adja magát, hogy egy szépprózai megközelítés a detektívregény, krimi felé mozduljon el. Nem hiába volt ez így Tar Sándornál sem, az első, még „szabad” feldolgozás, a Szürke Galamb esetében. Esterházynál két ízben nevesül is, hogy „az új könyv quasi krimiszerű”, „ahogy egy krimihez illik”. Ez a krimiszerűség elsősorban az állandó paranoián alapul: vajon hányan tudják már, kik azok, akik tudják – („és átéli egy dekonspirálódástól reszkető ügynök minden kínját” – Radnóti Sándor). Másodsorban „quasi krimiszerűvé” teszi az elbeszélést az is, természetesen, hogy adott egy bűneset a múltban, és egy nyomozás a jelenben: az aktaolvasás, majd a pesti italozók végigjárása, amelyekhez a kétségbeesett Esterházy Mátyás menekült annak idején, szégyene elől.

A végső probléma nem a megformálás lehetetlensége, hanem az apakép halála. „Holnap még lesz egy Harmonia felolvasásom Tatabányán. Utoljára fogják az emberek úgy látni az apámat, ahogy mindig is szerettem volna.” A Javított kiadás olvasója a Harmonia Caesestis Esterházy Mátyás-képéből kiindulva értelmezi az akták által feltárulkozó önfeladást, olykor jelentéktelennek tűnő eseményekből is. Amikor a tartótiszt megbízást ad: az ügynök nézzen utána az antropozófia mibenlétének, az rábólint, talán ezzel is időt nyerve. Habár erre nincs külön utalás, világos, hogy „az ügynök” blöffölt: külön utánajárás nélkül is tudja, mi az antropozófia: éppen ez a többlet különböztetné meg őt tartóitól – egészen addig, amíg ebbe a játékba is belemegy. Körülbelül ugyanez a korai Spionnovellában, még mint könnyed vicc: „Eszembe jut első jelentéseim egyike; még súlyt kellett vetnem arra hogy hülyébbnek látszódjam, mint valójában. Azóta sikerült elérnem, hogy a saját nívómon vagyok ostoba.” Az ügynöki világban formálisan azé az ész, akinél a hatalom van – nem véletlen, hogy mindkét mű reflektál erre a problémára!

 

Ha a kisujjunkon fájó seb keletkezik, az egész napunk annak jegyében fog telni, hogy felfedezzük, mi mindenhez hozzáér akaratlanul a kisujjunk: Esterházy így válogatja át a múlt írói „alapanyagát”, és kiszűri mindazt, ami az új megvilágításban a legfeltűnőbbek számára, mint például a kilencedik születésnapjának emléke: „A következő találkozó a születésnapomon van, egy órakor a Nyugatinál. Én meg sértetten csodálkoztam, hogy mért késik, vagy hogy úgy be van állítva, hogy vihogva elfújja előlem a tortáról a gyertyákat, mind a kilencet egy fújásra, és még büszke is erre, na látod, pupák, így kell ezt.”

Ugyanígy akad fent a szűrőn, mindaz, ami utólag „csak” ironikus: apja kedvenc olvasmánya Szász Béla Minden kényszer nélkül című könyve volt. Egy ízben pedig a még fiatal író ezzel dedikált apjának: „Ismeretlenül is szeretettel”.

 

Spionnovella (1977)

 

Hasonlóképpen idézi emlékezetébe a Javított kiadásban az 1974-ben megjelent Spionnovelláját[11], amelynek írása közben apja „egy fintorral nem befolyásolt”. A mű mottója: „’KUSS’ (gróf Esterházy Mátyás), lábjegyzetben: „Szerzőt több ízben kérték (satöbbi), hogy változtassa meg az idézetet, mert az így félreérthető és idétlen, de ő erre hajlandó nem volt, röhögött a markába”.

A Spionnovella azért is érdekes, mert itt még működhetett az objektív perspektíva. Az, hogy egy besúgó szólal meg, és meséli el karriertörténetét, egyébként is csak egy „ürügy” egyfajta hatalmi őrület bemutatására, és a nyelvi játékra, ez a „foglalkozás” akár felcserélhető lehetett volna valami másra:

„A pincértörténeteimről például azt mondom: a formáról akartam írni, és a szakmáról. (Mint olyanokról.) És ha így, akkor így tovább: az itt következő spionnovellában is ugyanezt járjuk körül (górcső alá venni?), csak a színek lettek otrombábbak, ijesztőbbek.”

Így aztán az sem jelent problémát, hogy ekkor még az írónak szinte semmiféle képe nincs arról, hogy valójában milyen egy igazi jelentés szövege.

Már a Javított kiadás is tanulságul szolgál, hogy nem lehetetlen humorral megközelíteni ezt a témát sem. Esterházynál, szokásos módon, a nyelv szinte adja magát, mint humorforrás: „leírtam apámat”, és más hasonló, többszörös szemantikájú nyelvi formák. Az ügynöki világ „az uralmi erőszak által átjárt, büntetési, fegyelmezési, megfigyelési technikák szövevényeként megformálódó élettér”( – Szabó Gábor)[12]. A hozzá kapcsolódó nyelvi fordulatok is magukban rejtik az irónia lehetőségeit, ami nem is marad kiaknázatlanul: „Feladatom volt, hogy hugyozzam”, „P. I.-ék nyaraltak, így momentán besúghatatlanok.”, „Azt kell tisztázni, hogy életünknek van-e operatív értéke.” „Benyomott egy felest, azt tehát nem bírta elhárítani, viszont még ott ültében egy kémet elhárított – elég már!” (Javított kiadás). „az örvény nevében”, „Téged jelöljön a következő sorozat: RATATATATA.” (Spionnovella).

A Spionnovellában természetesen ennek a kém-humornak sokkal nagyobb „játszótér” áll rendelkezésre.

Az Esterházy-féle groteszk eszköztárában szerephez jut a matematika nyelve is: amikor logikátlanságot a matematika nyelvi kódjaival próbál megértetni az elbeszélő, abból komikum lesz: „bárki veszélyességi foka az általa űzött tekli-mekli mérvének négyzetivel arányos”.

A harmadik rész koholt bírósági tárgyalásában már ahány megszólaló, annyi nyelvi kód beszél (el egymás mellett).

 

A Spionnovella a morális relativizmus nyelvi relativizmus által való bemutatása. Előbbit már az elbeszélő bemutatkozó mondata tudatosítja: „Afféle nyalka fickónak és kis besúgónak indultam, amelyből – mint hallom – tizenkettő egy tucat: ha tehát valaki úgy beszélt egy politikusról, mintha azt mondaná: ’Elkurvult a házmester leánya’, azt jelentettem, ha pedig a házmester leánya testét hitvány pénzért vagy más díjért  effektíve áruba bocsátotta, szereztem hitvány pénzt vagy más díjat”.

A jelentésszolgáltatás a Spionnovellában mint kényszerbetegség jelenik meg, az ügynök túlzó részletességét néhol a Kemény Zsigmond-szerű próza paródiája ábrázolja. Elbeszélőnk inkább mindent leír, mint hogy ne legyen jelentésében operatív értékű anyag, inkább feljelenti a jótündért is, biztos, ami biztos. Miközben alig tud többet annál, hogy feladata: rendszerellenségeket kiszűrni. „- Hogy mi van a jelentésben, az másodlagos. A fontos a van. A van-ság. És bízz a feletteseid olvasatában.” Akié a hatalom, azé az ész, és akié a hatalom, az birtokolja a szavak jelentését is (- Nietzche, Foucault!).[13]

Szabó Gábor elemzése szerint a Spionnovella a Wittgenstein-féle használatelvű nyelvfilozófia (egy szó jelentése: használata a nyelvben) parodisztikus előadása, mint ahogy az ügynök és neje esti beszélgetéséből sejlik: „Lám-pa. Lámpa, látod? – le, majd fölkapcsolta, a fényre (és a sötétségre) odafordítottam a fejem. – Úgy. Most már ezt is tudod: lámpa. (…) kattingatni kezdtem én is kapcsolót. – Nézd! Szecs-ka-vá-gó! (…) Íme, ennyit ér”.

 

Polner Zoltán: Vacsoravendégek (2003)

 

A Tarral való levelezése okán már említett szegedi költő, Polner Zoltán 2003-ban publikálja rádiójátéknak szánt négyjelenetes művét[14], melynek alcíme: „Példázat a gyónás gyötrelméről”.

Fent már bővebben tárgyaltuk, hogy „Aki a Kádár-rendszerben élt, így, vagy úgy, de elmondhatja, hogy kényszerek hatására cselekedett”.[15] Az önmagukról valló szerzőknek választaniuk kell: vagy ennek a kényszernek adnak írásaikban nagyobb hangsúlyt, vagy énképük egy sötétebb oldalát bontják ki. Az idő általi meghaladottság itt nem menekülőút, de az irodalmi álnév sem: az olvasó azzal fogja azonosítani a karaktert, aki aláírja a művet.

Polner a Vacsoravendégekben így fogalmaz:

„Talán félreértettétek, amikor azt mondtam, semmi közöm az egészhez. Azt próbáltam jelezni, hogy külső körülmények miatt kerültem kínos helyzetbe.” Máshol: „úgy éreztem, hogy akaratomon kívül történt mindez. Mintha nem is én jelentettem volna.” Megint máshol: „Fogalmam se volt, milyen együttműködést szorgalmaznak”. Ennek ellentételezései azért mégsem maradnak el a két vacsoravendég válaszaiban, például: „Az ördög fő ravaszsága, ha arról győz meg, hogy nincs – mondta Baudelaire.” A vacsorázók csak arról beszélnek, ami az ügyet érinti, mindehhez hozzátartozik, hogy két kérdező van jelen, így a Vacsoravendégek szövege rendőrségi kihallgatás-szerűvé válik – stílszerű és adekvát módon.

Az utolsó jelenet végén egy futár táviratot hoz, a Magyar Televíziótól: „nemigen volt példa arra, hogy az ügynökök meséljenek beszervezésük történetéről. Szerkesztőnk holnap felkeresi önt.” A szerző a megnyílás nehézségét festi le, és az önmentő stratégiák túlerejét, így valóban „a gyónás gyötrelméről” értekezik, és a mű végén a vallomás lehetőségéig jut el.

Nem is a sors, hanem a magyar hétköznapok fintora, egyébként, hogy pályaműként a Vacsoravendégeket az akkoriban Kondor Katalin által vezetett Magyar Rádió bírálta el, és nem találták feldolgozásra érdemesnek.

 

Csurka István – Rákosy Gergely: Így, ahogy vagytok! (1972)

 

Csak filológiai érdekessége okán teszünk említést arról, hogy egy spionkönyv szerzője nem feltétlenül tudja magáról, hogy egy spion-köny szerzője, legalábbis egy ilyen példánk biztosan van. Az 1972-ben kiadott Így, ahogy vagytok![16] című köteten két szerzője egy évig dolgozott. A könyv az akkori budapesti lóversenyezés szociográfiája. Novellaszerű betéteiben helyt kap az is, amint „P.” és „G.” (értelemszerűen: Pista, Gergő) egymást megfigyelik a lóversenyeken. Rákosy Gergely viszont nem tudott róla, hogy alapvetően barátja mi okból járt lovizni, és hogy könyvük ennek irodalmi „haszonra” fordítása is egyben.

 

Zárszó

 

A hagyományos irodalomtörténet-írás soha nem tagadta, hogy Balassi, Zrínyi, Ady, és mások ugyanolyan bűnös emberek voltak, mint egyes kortársaik. De alkotókként ők igyekeztek a „nemzet lelkiismereteként” viselkedni, amit a recepció, a kritika, és a történetírás sem tekintett különösebb képmutatásnak egészen a posztmodernig. Később romantikus szerepekkel ruházták fel az ilyen írókat, ahogy például Csáthnak az elkárhozott, csábítóan romlott művész Byron-i szerepe jutott. Az iskolai tanterveknek, irodalomszemléletnek köszönhetően a hazai köztudat számára egyelőre továbbra is általános a „nemzet lelkiismerete” – típusú, a nemzeti romantikában gyökerező, majd vulgármarxista módon leegyszerűsített elvárás és hit. A posztmodern teoretikusok ezzel szemben azt hangoztatják, hogy az írónak nem feladata, hogy erkölcscsőszként működjön, vagy akár az átlagosnál erkölcsösebb legyen, egyáltalán: semmilyen mellékszerepe nincs, kizárólag az írói szerep.

Az itt tárgyalt művek alapján láthatjuk, hogy léteznek az irodalomnak olyan szigetei, ahol a szerző számára egyszerűen nincs menekülőút: önmagát, mint a köztünk élő embert képviselve kell jelen lennie a művében, ráadásul morális számadást is kell adnia. Másfelől: az ehhez hasonló témák első kézből megkísérelt irodalmi feldolgozásai nagyobb buktatókat hordoznak magukban, mint gondolnánk.

 


[1] Simon Gábor Kenedi János alteregója.

[2] KÁLAI, Sándor, Jegyzetek a Te következel című novellaválogatás kapcsán, In.: Debreceni Disputa, 2009 11-12. szám. KÁLAI, Sándor, Csodás kivétel, In.: Ex Symposion, 2006, 57.

[3] TAR, Sándor, Szürke Galamb, Magvető, Budapest, 1996. Fontosabb Szürke Galamb-recenziók: BÉNYEI, Tamás, Kisvárosi apokalipszis, In.: ÉS, 1996 május 31. Irodalmi kvartett, beszélget ANGYALOSI Gergely, et al., In.: Beszélő, 1996 június. GYÖRFFY, Miklós, Az író rabló-pandúrt játszik, In.: Jelenkor, 1996 október. SNEÉ, Péter, Szürke Galamb, In.: Kortárs, 1997 március. KOVÁCS, Dezső, Szürke Galamb, In.: Kritika, 1997 április. GEROLD, László, Váltászavar, In.: Alföld, 1997 november. BENYOVSZKY, Krisztián, egyenruhás madárjósok, In.: Kalligramm, 2006 február. BÁNKI, Éva, Hard-boiled-hagyományok a magyar krimiben, In.: Új Nautilus, 2008 szeptember.

[4] Lásd: KÁLAI, Sándor, Az apa és a gyár, Alföld, 2000 március

[5] TAR, Sándor, Fogást találni, In.: Alföld, 2002 április

[6] In.: TAR, Sándor, Az alku – gonosz történetek, Noran, 2004, Budapest

[7] In.: TAR, Sándor, A térkép szélén, Magvető, 2003, Budapest

[8] Lásd: KÁLAI, Sándor, A kiszolgáltatottság narratív variációi (Tar Sándor: A térkép szélén), In.: Alföld, 2004 május

[9] ESTERHÁZY, Péter, Javított kiadás, Magvető, 2002

[10] BÁN, Zoltán András, A realizmus diadala, In.: Magyar Narancs, 2002 május 23. RADNÓTI, Sándor, Kelet-európai diszharmónia, In.: Népszabadság [NOL], 2002 május 25. DOBOS, István, Az értelmezés lezárhatatlansága – Mediális játékterek az önéletírásban, In.: Alföld, 2003 március

[11] In.: Pápai vizeken ne kalózkodj!, Magvető, 1977

[12] SZABÓ, Gábor, A spion jelentése, In.: Tiszatáj [online]

[13] Lásd: SZABÓ, Gábor, i.m.

[14] POLNER, Zoltán, Vacsoravendégek, In.: Tekintet, 2003 II. szám

[15] UNGVÁRY, Krisztián, Áruló, vagy áldozat: Ügynökök Magyarországon a Kádár-rendszerben, In.: <http://www.tte.hu>

 

[16] CSURKA, István, RÁKOSY, Gergely, Így, ahogy vagytok!, Magvető, 1972

Cseh Tamás: „Még vagyok.”

Viszlát, szomszédom, Cseh Tamás, vettem egy autót és elmegyek. Viszlát, szomszédom, Cseh Tamás, kézben a bőrönd, már zárom az ajtót.

 


A legjobb magyar alternatív zenékkel való első találkozások ritkán szerelem első hallásra-típusúak. Nálam a leggyakrabban inkább „mi ez a sz…???”-típusúak, ami szerintem nagyon is a javukra írható, ha ebből a kiinduló pozícióból később mégis magukkal ragadnak. Így kezdődött akkor is, amikor egy házibuli leszálló szakaszában valakinek az jutott eszébe, hogy lejátszik nekünk „egy kis Cseh Tamást”. Akkor hallottam először, hogy „Ács Mari benne maradt”, és a következő dalt inkább köszöntem szépen, de kihagytam. Aztán valahogy hozzám keveredett az Új dalok, amivel fintorogva ismerkedtem – és rászoktam. Fél évre rá az érettségire készülés eléggé elszigetelt a külvilágtól. Az egyetlen élményforrás eközben az volt, hogy a Fehér babák, és a Levél nővéremnek szólt. Ébredéshez, teázáshoz, mosogatáshoz, fürdéshez, és elalváshoz, két hétig csak ez. Cseh Tamás halála után kezdtem belegondolni, hogy a nagyjából mindenkit megszólító zenék között van egynéhány, amelyre nagyon illik az elcsépelt „közkincs” megnevezés. Ha tudsz magyarul, de nem ismered Cseh Tamás dalait, akkor, barátom, Te egy szegény ember vagy.

„Pályaudvar, olajszag, néptelen váróterem”

A taliándörögdi klastromban láttam először élőben zenélni Másik Jánossal. Mindketten annyit ittak előtte, hogy sokszor a húrokat sem találták el, és a közönség Cseh Tamást nem ismerő (kisebbségi) része kerek szemekkel nézett, hogy mi minek örülünk annyira. Tavaly, amikor meghalt, szintén épp a Művészetek Völgye zajlott Dörögdön. A harangokat félreverték, és már jóval 12 óra előtt tudni lehetett, hogy aznap este elmaradnak a koncertek, mert az összes zenész már akkor inni kezdett a többi völgyezővel és a lakossággal együtt.

„Magától íródik ez, vagy szuverén írom én?”

Vonnegut egyszer azt mondta: „Jóformán minden író, akit ismerek, zenész szeretne lenni. A zene annyi örömet ad, amennyit mi soha.”[1] Hasonlóan volt ezzel Bereményi Géza is, a Cseh Tamás-jelenség mögött levő verbális szellem, a lemezek zsenialitásának ötven százaléka: „Tamás megkérdezte egyszer még az elején, hogy miért írok egyáltalán szöveget. És megmondtam, hogy nekem egy tervem van, bevallom. Szeretném, ha idősebb koromra nekem lennének dalaim, amiket énekelgethetek.”[2] 

 

„Filmek is készültek, vászonról ránk néztek autóstoppos fiatalok”

Azt szerettem meg bennük, hogy ezernyi témát megragadnak, és látványosan nem akarnak kilyukadni semmire. A balatoni terasz, a presszó, a zűrös szakítás, az utcai verekedés, a ki tudja hányadik pesti albérlet, vagy a világnézeti klub… Kizárólag a hangulatot ragadni meg! Itt a konszolidáció, az ifjúsági probléma, és Sartre is csak olyan építőelem, mint hagyományosabb versekben, és dalokban mondjuk a sárgult falevél. A végére, az Új Daloktól kezdve azért már csepegtettek némi didaktikát a dalokba, amit sajnálok.

 

„Az idő nincs hályog alatt”

Mindezt személyesen is elmondtam egyszer Cseh Tamásnak, pár évvel ezelőtt, miközben a Levél nővéremnek cd-met dedikálta. Egyébként nem szólítanék le egy művészt az utcán pusztán azért, mert más lenne az életem, ha ő nem lenne. Csakis azért, mert épp nálam volt a lemez, és némi hezitálás után rájöttem, hogy most idióta lennék, ha kihagynám az alkalmat. Együtt mentünk tovább egy darabon a Ráday utcában, könnyen beszélgetett, azt mondta, tegezzem, próbáltam, de nem tudtam. Azzal köszönt el, hogy „akkor viszlát, Ádám! Még vagyok.”

 


[1] STRINGER, Lee, Fedél nélkül New Yorkban…, Nyitott könyv műhely, Budapest, 2006

[2] KEPES, András, Beszélgetések, Park, Budapest, 1999

Majdnem lemaradtam

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A csupasz fekete gallyakkal szabdalt

 
 
A csupasz fekete gallyakkal szabdalt pirosság alatt
az ég csapatnyi varja
mélységében szállongva feketén kavarja
az izzó parazsat
a pernye
fölszáll és visszahull
a hidegségbe hol
épp ennyi vagy hogy nem vagy itt egy másik pokrócba tekerve.

 

Dédnagyanyám

 
Pupillájának fekete korongnyi fekete
felszínével súrolta
a pár éves kis Berzsenyi Sarolta
a lencse villanását a Napban a köcski udvarról a Ság fele
bambulva. Négy úr gyalogolt a meredek
hegyoldalon két nagy fehér vászontokot,
napernyőket, asztalt és székeket
cipelve; jól összeszokott
csapat, a hegy tetején ráérősen
letáboroztak, felállították a műszert, és neki-
láttak mérni. A langyos, friss időben
délen tisztán látszottak a Balaton-felvidék kis vulkánkúpjai.

 

Majdnem lemaradtam

 
Jegyet vettem, s egy induló vonat zaja
mellett a külső peronon azt mondtam,
jobb lenne, hogyha most elindulnál haza.
Ha egyszer mindkettőnk önérzete romokban,
nekem csak ennyi, és neked,
hogy ennek ellenére kísérj a vonathoz.
Volt még vagy tíz percünk; leültünk egy hideg
vaspadra az expressz mellett. Te nem rám gondolsz,
mikor gyengéd vagy. Végül a dacod maradt
alapnak a gyengédséghez. S a gyengeség.
            És az erő, mint új esély.
A vonatról aztán kis híján lemaradtam.

Oswald von Wolkenstein versei (a fordító, Győrei Zsolt előszavával)

 

Azt beszélik, egyszer, börtönéből megszabadulván, audienciát kért a császártól, aki nem fogadta jó szívvel, sokáig előszobáztatta. Türelmetlenül topogott az apró előtérben, hol a két szék, az asztal és a belső szobát is fűtő nagy kályhának díszes ajtaja s ormótlan elülső fele csaknem minden helyet elfoglalt. Mikor vagy tucatodszor tévedt ideges pillantása a kályhaajtó közepén árválkodó kerek nyílásra, hirtelen felderült. Kilépett a folyosóra, majd temérdek fahasábbal tért vissza, és tömni kezdte a kályhát. Többször is fordult, mind újabb kupac fákat gyömöszölt a mérgesen huhogó, a hőtől majd’ szétdurranó cserépkályhába. Hirtelen kinyílt a belső szoba ajtaja, a császár rontott ki rajta: palástját és nehéz zubbonyát már lehányta magáról, felséges arca verejtékben úszott. „Ki míveli e pokoli hevet szobámban?” – ordította. „Csak én, felség” – hajolt meg az udvaroncok finomságával Oswald von Wolkenstein.

Ugyan, miért ne vehetnénk éppen ebben az anekdota megszentelte pillanatban, a pozsonyi vár királyi lakosztályában szemügyre őt, Luxemburgi Zsigmond német-római császár és magyar király utazó diplomatáját? Még a képzelőerőnket sem igen kell megerőltetnünk: ő az első költő a németnyelvű irodalomban, kinek arcképét ismerjük, saját maga illesztette bele versgyűjteményébe. Egyik szemében kettőre is elegendő virgonc pimaszság – a másikat még gyerekkorában veszítette el, tán valami nyavalyában, tán amiatt, mert másodszülöttként pontosan érezte, hogy apjának nem ő a szemefénye. Mit tehet egy leleményes gyerek másik szemével, ha az egyik világtalan? Elviszi világot látni. Tízévesen indult útnak Tirolból, mindenfelé, amerre a madár se jár: Krétát ugyanúgy megjárta hajósinasként, ahogy bolyongott Örményországban, Grúziában, Lettországban, a litvánok földjén; mézet a törököknél, bifszteket a tatároknál kóstolt; botcsinálta szerzetesként esett szerelembe, gazdag kalmárként vesztette el minden portékáját egy hajótörésben, s ha a sztyeppéken nekieresztette mokány lovacskáját, nem érte utol – csak apja halálhíre.

Érdemes volt-e azért hazatérnie, hogy fivéreivel hét évig pörösködjék a jusson? Talán erről nem volt meggyőződve, amikor Ruprecht királlyal itáliai hadjáratra indult, az időt elütni. Aztán csak megkapta örökét, sok köszönet abban sem volt: a hauensteini vár egyharmada jutott neki. A másik kétharmadot egy Jäger nevű lézengő ritter uralta – annak szemre- (félszemre-) való leányát rögvest megostromolta s hamarost bévette az ifjú lovag. Hanem elvennie mégsem akaródzhatott, úgy lehet, ezért sietett 1409-ben a Szentföldre, hol csak ádáz mórok mórikálják maguk. Szenvedélye bizonnyal nem volt oly állhatatos, mint ama nagy zsinat, melyet négyévi megingathatatlan fennmaradása okán konstanzinak is neveznek, s ahol újólag találkozunk vele. Nem fiatal ember már (1376-ban vagy 1378-ban született, anyja a megmondhatója), s a nagy hitújító is máglyán végezte eddigre – tehát kétszeresen is túl a Huszon szegődött el 1415 tavaszán Zsigmond király szolgálatába, évi háromszáz dukátért. Olyannyi kalanddal szorgos háta megett, mennyinél kevesebbért is kapkodó lanthangolásba fognának a hajdani eposzköltők, indult új utakra új ura megbízásából. Járt Angliában, Skóciában, Dániában csakhamar. Portugáliába is betette rendületlen lábát, s ha már oda, hát egyből Afrikába is át, megnézni az arabus Ceuta ostromát; az ősz már Perpignanban érte, Zsigmond diadalmas bevonulásának tanújaként, ahonnét Párizsba ment, azután végtére haza, Tirolba, egy-két izgalmas kalandért.

Margarete von Schwangaunak hívták azt a sváb nemeslányt, akit jólesőn Marcsáz („Gret”) nem egy versében, s akit igaz szerelemből vezetett oltárhoz elébb, azután a hauensteini várba – ehhez már Jäger mesternek és az ő kifacsart s eldobott leányának is volt egy-két szava. Kelepcét állítottak, s tömlöcükben ecetes hónapokba fojtották mézesheteit az újdonsült férjnek, kit az arabus vár után most bús ara vár. Tették ezt mégpedig Ausztriai Frigyes herceg alamuszi támogatásával, kinek birodalomépítő igyekezetét nagyban gátolta a Zsigmonddal súgó-búgó tiroli nemesi liga, élén a Zsigmond összekötőjeként sürgő-forgó Oswalddal. A herceg innsbrucki várbörtönébe vitette át a rabot, ki örömmel szabadult meg az őt epedése helyett immár rafinált fogókkal kínozó Jäger-lánytól. A herceg szabadon is engedte öt hónapra, hogy kaparjon össze hatezer dukátot, amellyel kiváltja magát a rácsok mögül – ő Pozsonyba szaladt, s most nézi a császár izzadt üstökét, várván, széna-e vagy szalma.

Az elébb elmondottakkal bizonnyal mind tisztában volt Zsigmond, sőt azt is tudta már, hogy ő meg melegért hideget ad cserébe, s olcsó szalmával fűt be az ötletes lovagnak, ki így csakhamar vissza kénytelen vonulni tömlöcébe. Zsigmond és Frigyes megbékéltek egymással, s a vadászhajlandóságú Jäger üldözte Oswald mit tehet egyebet: felesküszik Frigyes hűségére, s az el nem tépett adósságlevél fenyegetésével feje felett elfoglalja, immár mindenestül, Hauenstein várát. Kevés szórakozása van: egyszer, afféle kicsinyes bosszúvágytól hajtva, kiadósan képen törli a Frigyes kinevezte új brixeni püspököt, hétszer pedig gyermeket nemz. Hét gyermeke körében morzsolja napjait a hétvilág megfáradt vándora, s az őrjítő zsivajból derűs úti élményeibe menekül; amikor 1431-ben Zsigmond a Sárkány-rend lovagjává avatja, gondolatai akkor is inkább lassacskán elkészülő verseskötetén járnak, mely a maga százharminc versével minden középkori lírai életmű legterjedelmesebbjét foglalja magába. Ezt azonban ott Pozsonyban, Zsigmond előtt, kezében az utolsó néhány hasábfával éppen úgy nem sejthette (ha részben kívánhatta is), mint azt sem, hogy 1445 augusztusában éri a halál, s a neustifti kolostorban helyezik örök nyugalomra.

De mi is az az örök nyugalom ehhez az örök kedvhez képest, mely ily rengeteg életet ily rengeteg versbe győzött szorítani? Grúziától Ibériáig, a skót felföldtől a litván alföldig nő-e annyi fűszál, ahány versrügy pattan e furcsa sipka alatt, s szökken aztán gyors, pompás virágba-gyümölcsbe? Mély vallásosság amott, hetyke dac emitt; trubadúri áhítat és pajzán, szeleverdi játékosság; kósza kalandvágy és csöndesség lankadt óhaja; harsány bordalok és könyörgés jámbor életért egyaránt, egyszerre. S fölöttük a csatákban edzett vasmarok, temérdek egyedi, kecses, de kacskaringós formába szorítani a számos mesét és számtalan indulatot; rímet rímhez illeszteni, s lelni rá aztán rímet, újat és újat, újra meg újra, négyet, ha kell, de ha az kell, mindjárt tizenötöt; francúz oskolát, itáliai mestereket, tetejébe a jó öreg Mönch von Salzburgot lesni, s haladni meg máris sosemvolt strófákkal, frissen hersenő rímekkel, egyik sorból a másikba kígyózó mondatokkal, olykor maga-szerzette dallamra – kévébe szedni mindent, mit a minnesang három százada aratott, de tallózni mégis, máris újat: tiroli tájnyelvet, ha éppen, hangutánzó szavakban elkapott madárfüttyöt, ha éppen, néhanap meg tíz nyelvű verset rittyenteni, mert vagy tíz nyelvet beszél valaki, vagy szóra se nyissa hitvány száját. Milyen cserépből rakhatni olyan kályhát, melynek ajtaján – egyetlen szemén – át efféle tűzre látni, mely szikrát hány és perzsel, s hat hosszú évszázad múltán sincs kedve hűlni?

Pontosan tudom, mi ez a borzongás, míg fordítom: a félszem.

                                                                                                 Győrei Zsolt


OSWALD VON WOLKENSTEIN VERSEI

 

 

 

 

Ha azt lesem…

Ha azt lesem,

S naphosszat járatom azon az elmém,

Milyen gonosz s mi jó lehet,

Ki él, minden teremtmény:

Hát köztük egy olyat lelek,

Ki mindenek felett jó vagy galád…

Ne véld te sem,

Hogy semmihez sem fogható a sárkány,

Amelyről Szent János beszél,

S nincs randább a föld hátán –

Az elfajzott asszonyszemély

Sem adja annál sorscsapásban alább!

Betörsz oroszlánt, párducot,

Igába fogsz bivalyt,

A rossz nővel, ha megnyuzod,

Se fogsz te bírni majd!

Mégsem szelídül, mégse tér meg,

A széles nagyvilágnak főzne mérget!

Gőgös, kevély,

Ha tisztelet és hódolat fogadja.

Ha megvetés, úgy háborog,

Mint tenger szörnyü habja.

A rang kopott? a has korog? –

Cudar komiszsága nem fogy soha.

Egy nőszemély

Játszotta el az Édent egy faláson,

Nőért maradt aggon s vakon

Matuzsálem meg Sámson,

Dávid király és Salamon

Furfangos nők miatt lett ostoba.

Arisztotelészt, mesterét

Lefőzte egy leány,

A bölcs tudása mit se ért:

Más ült nyeregbe ám!

S ki elbukott, sok van soron még:

Hiába volt Sándor nagy, Absolon szép!

A beste nő:

Hímes bitókötél, a szívbe lándzsa,

Hamis barát, izgága kéj

Csalóka csillanása.

Elűzte Illést pusztába; mély,

Sötét tömlöcben József lenn ragadt.

Keresztelő

Szent Jánosnak is így vágták fejét le.

Wolkensteint is, szegény fejét,

Cselt vetve csalta lépre

S börtönbe egy fehércseléd –

Ezért, hogy lépte olykor ingatag.

Hallgass rám, ifju s vén: kerüld

A szép, de csalfa nőt!

Kívül ragyog, de legbelül

Vad mérgű farka nőtt.

Hanem szolgáld a szende, szép lányt!

Dicsérem őt, mert fénylik, mint a gyémánt!

Hej, gazduram…

 

Hej, gazduram, a hegy levét

            Idehordd, idehordd, idehordd!

Megáld az ég, ha raksz elénk

            Kupa bort, kupa bort, kupa bort.

Test-lélek ép, amíg belénk

            Fut a korty, fut a korty, fut a korty!

 

Mariska, légy a kedvesem,

            A babám, a babám, a babám!

„Hímzett szütyőt ha vesz nekem

            Hamarán, hamarán, hamarán,

S ha nem harap, míg testemen

            Matat ám, matat ám, matat ám!”

 

Janim, táncban nem andalodsz,

            Hevesen, sebesen repesel.

De hogyha ily iramba’ ropsz,

            Elesel, elesel, elesel,

S akkor rögtön likamba, hopsz,

            Belesel, belesel, belesel!

 

Szivünk vidám ritmust dobog.

            Vali, fel! Mari, fel! Ani, fel!

Lóss-fuss, üsd-vágd az üstdobot!

            Pali, fel! Kari, fel! Jani, fel!

E pártánc fürge, friss dolog.

            Hali, hej! Hali, hej! Hali, hej!

 

Körtánchoz csúszik egy nyelet

            Üde must, üde must, üde must.

Henrik, nyomunk még egy menet

            Ütemest, ütemest, ütemest?

Jocónk, Lacink se mond nemet

            Ugye most, ugye most, ugye most?

 

Sipirc haza, az asztalon

            Lakománk, lakománk, lakománk.

Siess, Konrád, te vadbarom,

            Szaporán, szaporán, szaporán!

Ne bámulj, mint a mafla ponty

            A vacsorán, a vacsorán, a vacsorán!

 

Csak ámulok…

Csak ámulok,

Elherdált kincsüket hányan siratják,

Míg én csupán az ifjukort!

Akkor még nem tűrt zablát

Friss szellemem – kajlán ugort,

S nem volt hálás a földnek, mert cipel.

Hogy elmúlok:

Ezt súgja fej, hát, kéz, láb gyöngesége,

S mert vétkeztem is oktalan,

Testem megbüntet érte.

Ráncos, sápadt vagyok magam,

Szemem vörös, lábam alig visz el,

A szív, a nyelv döcög nagyon,

A jókedvem: sóhaj.

Reszket, biccen minden tagom,

S az énekem: „Ó, jaj!”

Mely suta, reszketeg orrhang

Lett az a hajdan büszke tenorhang!

Göndör hajam –

Sűrű tincsekből szőke, vad vihar volt –

Fénytelen, gyér, szürke lett,

És benne mennyi tarfolt!

Rőt ajkam kékszínű, repedt,

Ezért lehet, hogy kedvesem kerül.

Csak csonkja van

Fogamnak, s hogy rágott, az is csak emlék.

Ha káddal mérném pénzemet,

Újat mégsem vehetnék.

Legfeljebb tán a képzelet

Pótolja – ez fillérbe sem kerül!

Kihunytak harsány harcaim,

Ha futnék, sántitok.

A dal hal gégém porcain,

A szusz rajtam kifog.

A hűvös föld testemre les,

Mi gyatra, s megvetésre érdemes.

Okulj, fiam:

Ne hencegj, hogyha szép vagy, izmos, délceg,

Magasztaló, boldog dalod

Ajánld inkább az Égnek!

Olyan leszel, mint én vagyok,

S te: én voltam – sajnálat nem segít.

Most már vigan

Élnék Isten kedvére, hosszu böjttel,

Templomba járnék, térdemen –

A vágy hiába tölt el,

A test törődött, vértelen,

Enélkül sem győzi keserveit.

Már négyet látok egy helyett,

Befalazták fülem,

Kicsúfolnak a gyermekek,

S a szép lányok külön.

Belőlem ily bús balga vált –

Isten kegyelme adjon halk halált. Ámen.

 

Menj, igyekezz, vidám dal…

Menj, igyekezz,

Vidám dal, fürge mersszel,

Nyerd el hölgyem kegyét!

„Henrikem ez,

Ki udvarolni egyszer

Végre elémbe lép?”

Hölgyem, velem tán csipkelődik?

„Henzim, attól az Isten őrizz!”

E báj: mi baj!

Egy irgalmas szaváért

Öné az életem!

„Ily szörnyü jaj!

Reméld, hogy gyors halál ér,

Ha kínod éktelen!”

E test minő

Lángokra gyújt! S aranyból

Kezén e két kapocs?

„Én úrinő

Volnék, s a rang parancsol –

Övem is aranyos.”

Olyan, akár sólymon a pányva!

„Aki, ha bírna, messze szállna?”

Két ökrömet

S birtokom termését adom

Egy csókjáért oda!

„Kit ily szöveg

Szíven nem üt, te, vadkanom,

Nincs is tán oly koca.”

Nem is vitás:

E szőke haj, e hó kezecskék –

Mind kedvesen fogad!

„Ez ugratás,

Akármiben fogadni mernék.

Felteszem két fogad!”

Mit két fogam? Ez príma fogsor!

„Annak, Henz, ki kásába kóstol.”

Ha ily nemes

Hölgyet tucat mást nem kapok,

Magam vízbe ölöm!

„Csuromvizes,

Bősz Henriket ha láthatok,

Részemről az öröm.”

Úrnőm vidám –

Kicsúfol, míg fájón sóhajtok,

A mérgem így megesz.

„Szegény gidám,

Mit tegyek, ha nem kell a sajtod?

Hiába mért mekegsz?”

Hát elhagyom, ha sajtom papsajt.

„Hatása nincs. Legfeljebb hashajt.”

E gúny s negéd –

Melyről anyám is tudni fog –

Illetlen s nem való!

„Inkább gebéd

Etesd, s bajod annak nyifogd –

Szót ért a ló s a ló!”

E csitri lánytól ugyan…

E csitri lánytól ugyan mit kapok?

Olyan, mint a tizenkét hónapok!

Kezdetben lehet hideg és fagyott,

Mit se félek – ez a január!

A hó múltán engedni kezd a fagy,

Gondol velem, rám pillant olvatag,

A gyors örömtől óva int az agy:

Még tart a tél, a február!

Virítok, s kedvem máris morc, beteg,

Szerelmem fűt és láztól szenvedek,

Az orvosok csupán legyintenek:

A március még meg nem árt!

Csak nyűg vagyok, vagy drága, jó barát?

Kérdezd a holdnak túlsó oldalát!

Ez április bolondja odalát,

Míg föl-le, mint a kerge, jár!

Kibomló szépség, csábító alak,

Akin májusi napsugár a lakk,

Magaménak csak úgy óhajtalak,

Ha téged szintén vonz e juss.

A haj, az ajk, az arc: mind műremek.

Rubinnál tisztább, szebb fényű szemek,

Tüzükben vágyaim úgy fürdenek,

Mint rózsákban a június.

Milyen forrón, milyen buján ledér

A kéz, a kar, a mell, a szűz-fehér!

Kezedért, karodért, szűz melledért

Nyúlok mohón, vad július!

Ha gyümölcshúsra éhez bús husom,

Te körte-tested vágyja gusztusom,

E pompás, nehéz augusztuson

Nevess, etess, vérembe juss!

Aztán a fény már nem oly áradó,

De lassú, lomha, könnyen fáradó,

Bágyadt, sápadt, opálos már, fakó

És mélabús: szeptemberi.

És félni kezdek: szívéből kivet,

Elhervadt csókot felejtés követ…

Csak azt remélem: a hajdanvolt hevet

Októberem tán felleli.

És lám, ragyog megint: a láza új,

Hogy melegedni biztos házba bújt,

Csordultig tölt és újabb nászra gyújt –

Gazdag, szép nász: novemberi.

Ölelném még – egyszerre nincs velem,

Elengedett, köddé lett hirtelen.

A zord december máris itt terem:

Éjem-napom nem emberi.

A köd fölött…

A köd fölött

Győz az azúr

A mennybolt végtelenjén,

Pillád mögött

Szemedbe szúr,

Te hibátlan teremtmény!

Szép skatula,

Kin makula

Sem fakul, a

Szivem tökéletesnek

Ki úgy kiált,

Hogy kis hibát

Sem fogna rád,

Megtestesült legesleg!

A jajt,

A bajt,

Sok fürge kínt,

Ellenem mind mi cselt sző,

Elhajt,

Ki majd

Reám tekint:

Szüzek között az első!

Új nap lobog,

Zengnek rigók,

És duzzadó erecskék.

Mind úgy csobog,

Mind úgy csivog,

Hogy Szent Szüzüknek tessék!

E dallam oly

Édes-komoly,

S mégis mosolyg,

Vigaszt ad, lelkeket nyit!

Májusfa, nap,

Virág, patak

Mind dallanak,

Hangjuk fölér a mennyig,

S leül

Felül

A Szűz előtt.

Jámbor Királynő, Krisztust

Ki szült,

Derült,

Víg kedvvel őt

Dicsérje buzgó himnusz!

A víz, a tűz,

A föld, a szél,

Gyémántok csillanása –

A tiszta Szűz

Mindenkinél

Különb, nincs néki mása.

El nem veszít,

De óv, segít,

Szívemben itt

Övé e halk monostor.

Húsvét közelg…

Te tiszta kert,

Gyógyfűvel telt,

Őrizz gondtól s gonosztól!

Eseng

Fejem

Lebiccenőn

Szádhoz, e gyenge sebhez:

Legyen

Selyem

Ajkad erőm –

Gondolj velem, te kedves!

Benedicite

Áldassanak minden gyümölcsök,

Étel-ital, bor és kenyér.

Ő adta, kit hoz ősi törzsök

Szűz ága

Világra,

Kínok közt halt a vétkekért,

És él ezért örökkön,

Se vége nincs, se kezdete,

Háromban-egy, ki önnön

Testével

Vendégel,

Ha éltünk gyönge s reszketeg.

Segíts rajtunk, Királyi Asszony!

Kyrie eleison,

Atya, Szentlélek,

És Egyfiad,

Te védj meg,

Ha les ránk ártó indulat,

Óvón te tekints ide!

Ámen. Benedicite.

GYŐREI ZSOLT fordításai

(Első megjelenés: Tiszatáj. 2010. szeptember)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info