Elválaszt jó két-, háromujjnyi szeletet, elfekteti a deszkán és vékony, hegyes körmeivel, kapkodó mozdulatokkal csipegeti belőle a csokoládéfoltokat és az aszalt gyümölcs és a zselé színes, elaprózott darabkáit, ezt a mozaikszerű törmeléket. Végez vele és a kifosztott, sárga tésztára tenyerel, és megnézi, ott maradt-e a lenyomata – persze, hogy nem, látja be idén is –, és megnyalja, megszimatolja tenyerén a massza ragacsos helyét, a nyomát, hogy az orra hegyére is jusson, és a szétnedvesedő tésztából gyurmát készít, akár valaha kenyérbélből a polentát, mikor Apussal horgászni készülődtek. És ebből az alaktalan sütiből, ellapított piskótából, mint hosszú éveken át minden vasárnap, most is akkora darabot gyúr éppen, hogy pontosan az öklébe férjen, hogy senki ne leplezhesse le, amíg a karámhoz ér, hogy kisebb darabokká gömbölyítve, sorra kínálhassa szét a lovaknak. Azok pedig hagyják kócolni sörényüket megint, és nyálasan csücsörítenek a csemegére.
A Nap igazán süt most, hevíti a zsindelyt: remeg a levegő a gerendaház felett, amelynek közelében hatalmas pajta dülöngél, szénapadlással szuszog, oldaláról lábos-kék viharlámpa százas szögre akasztva csikorog. A kazalból fényes nyelű villa áll ki, egy halott szekér megroggyant, leláncolt csontvázából pedig rozsdás pántú kocsirúd, amin furcsán fénylik mégis egy-két szegecs. A kukoricás szélén madárijesztő, rajta éppen azonosítható még a valamiféle egyenruha rongya; a szeme helyén meg szalma türemkedik, zubbonyán jól kivehető a sok golyó lyuggatta, szaggatta nyom; mikor lőhettek célba rá, honnan tudnád, ám régóta halott lehet már. Ormótlan, krumpliforma, molnárzsák fejét tarkón lőtték, onnan porzik azóta leginkább, és nyilván a napsütésben. A ház mögötti konyhakertben néhány nagyobb forma vakondtúrás, belőlük szögletes whiskey-s üvegek állnak. Az ólak felől élénk gané, valahonnan pedig savanyún áporodó káposztaszagot hoz és sodor itt egymásba most a szél, majd kukoricacsuhét és kevés frissen kaszált zöld fűszárat kap magára; a házba a behajtott zsalugáter résein át ront, ám az megszűri, levetkőzteti, így áramlik most meztelenül a szobába, elmozdítja az egyetlen képet a falon, megigazítja a virágokat a vázában, elragadja a sütemény illatát a konyhából, belékap még a függönybe, aztán távozik is a veranda felé a bejáraton.
A lány felé tart, hogy mindazt, mi az imént a házban megesett, annak hullámos, hollófekete hajába keverje, hogy belefésülje ez a naiv gondoskodás.
Apus, aki ott ül, aki alatt hintaszék nyög a verandán és a veranda is, elnézi, hogyan szállhatna lányának derékig érő vörös haja ebben a tolvaj szélben, és újra és újra a lányba szeret, miként valaha annak anyjába. Amint elnyílik húsos ajka kissé e merengésben, rögtön ki is hűl szájában a rengeteg vas, és az ír rokonokra emlékezik, meg az emészthetetlenül tömény fémes ízre, a vérre, amelyből az első kortyokat még lenyeli az ember, aztán elhányja magát.
Apus a pajta felé réved. Leginkább a langaléta, a szeplős, tar sógor kísérthet ott ilyenkor, na, és a kérdés, az akadémikus, hogy „mosolyog-e még a nigger a fehér lányra?” És a válaszra, hogy igen, az újabb rúgás, amely mint később kiderült, átszakította a szájpadlását és ezért, hogy vakítóan fehér, fiatal fogainak törmeléke az orrába jutott és belealvadt a sok vérbe. Egy álló napig tartott, míg Memphisben kitisztították, kikaparták az orrmandulájával együtt, véresen történt ez is, miként a verés és emlékezetesen, akár egy abortusz, feketén, harminc dollárért. Vagy négy üveg whiskey-t itattak meg vele aznap, tán soha ennyit azóta se. Aztán pontosan emlékezik a karcos tükörre is, amelyben a birkanyírók borotválkoztak reggelente, amelyet elétartottak, miután rátaláltak és szalmazsákra fektették. Vajon miért tartották elé azt a tükröt? Ezen is elgondolkodik sokszor, és azon, hogy amikor a szalmazsákra fektették, mégsem az alaktalanná rugdosott feje sajgott viselhetetlenül, hanem a zsák vásznát hegyesen átnyársaló, és hátába álló törek csípte, viszkette inkább, sőt csiklandozta, és ha lett volna szája, szeme, füle, orra, ha lett volna arca, tekintete akkor, fölismerhető, talán láthatta volna a tükörben, hogy esetleg mosolyog, talán nevet.
Mintha annyira érzéketlenné lehetne ütlegelni, rugdosni az ember fejét, hogy annak feladatát aztán egy olyan testrész is átvállalhatná, amelynek igazán nem az lenne a dolga, hogy érezzen. Az ember hátának nem az a dolga, hogy érezzen. És eszébe jut most a játék, mit nagyapjával úgy szeretett: „No, hány ujjammal nyomom a hátadat, te huligánpalánta?” – kérdezte volt mindig nagyapa. És igazán nehéznek bizonyult helyesen felelni, hogy hány ujjal is nyomják az embernek a hátát. De ott, kiterítve akkor, pontosan megmondta volna, nem sokat kalkulálva, inkább, akár egy térképen mutogatva el, hogy itt és ott meg amott, száz és ezer helyen egyszerre, mégis külön-külön szúrja, szurkálja a sok szalmaszál, a feje búbjától egészen a fenekéig. Effélékre gondol Apus, és ajkait összezárva melegíti most szájában a vasat. Aztán az ölébe hanyatló játékra hunyorít, mire megvarrt szemhéja rondán, ijesztően gyűrődik el hiányos szemöldöke alatt. Igazít még a játékon kicsit és fölpillant a lányra, aki úgy áll ott a karámnál, oly függetlenül ebben a háztáji szélben, mint egy macska, aki elviseli csupán, hogy babráljanak a fején, tűri csak, hogy a hajába mozduljon ez a dús, szelídített levegő.
„Megjavítottam! Nézd!” – kiált a lányra tompán, odvas hangján Apus, akárha korhadt fatörzsből szólítaná – „Emlékszel rá?!” Sápadt, viaszarcú babát mutat föl, szája piros, nyakában többször ráfordított hosszú, fehér gyöngysor, mint csángó népviseleten. Frankie nyugodtan fordul hátra, el a lovak felől, tétován, mint akit meglehetősen távolról hívnak, vagy valahonnan igazán bentről, a ház mélyéről, de élénken lágyul el a kedves figura láttán, amely Apus lapát kezében csakis fogolyként, valamiféle túszként látszhat, aztán éppen véget érő gyerekkorában igyekszik a veranda felé, siet kiszabadítani kedvenc babáját, hogy lénye eddigi történetének egyetlen, összegző, egyben utolsó kifejezése legyen, pontosan az a mozzanat most, amely a babát kéri Apustól.
