Öreg nők mindenütt. Kopott könyvek, izgatottan egymáshoz súrlódó combok, avas vajszag.
Katja kényelmesen várakozott a kolostorból átépített könyvtár előterében. A neves „kulturális komplexumban”, ahol – állítólag – ki lehet bérelni a leghűvösebb szobákat. Elege volt már a Kitty Panzió családias álszerénységéből, a Liliom Hotel forróságából, pállott átutazóiból. Hölgyem, hát nem próbálja ki a wellness-szolgáltatásunkat? Ma már nem, köszönöm.
Amikor a XVIII. századi építők felhúzták ezeket a majd hetven centi széles falakat, ki gondolta volna, hogy Magyarország titokzatos módon átsodródik majd Észak-Afrikába, a nyári nappalok kibírhatatlanok, a nyári éjszakák ilyen halálosak lesznek?
Pedig Őrskút – „Nyugat-Magyarország kapuja a tenger felé” – talán már akkor is az átmenő forgalomból élt. Se ide, se oda. Az átmenő forgalom: ezt a szálat a nyomozás során sem szabad figyelmen kívül hagyni…Hány gyerek fér el egy kamionban? Hány gyerek fér el egy teherautó rakterében? Rengeteg. No de hogy jut odáig egy kamionsofőr, hogy egy kisvárosban feltérképezze a bántalmazott gyerekeket? Jó lenne tudni, hogy más városokban nem történtek-e ilyen csoportos eltűnések.
Mindenhol öregasszonyok. A visszeres, fáradt lábaknak jót tesz a kitaposott szandál, a kinyúlt, kínai strandpapucs. Ó, hát csak leugrom ide! Azért csak nem kapom magam össze, hogy visszavigyem a könyveket! A kontyos-kosztümös főkönyvtáros, Rókáné a pult mögött sürgött-forgott, irányított… visszavett, átadott, irányt mutatott… De még csak nem is látszott tudomást venni a német hölgyről, aki bejelentkezett telefonon, és most itt várakozik, hogy szobát foglaljon.
Mit mondott a telefonban? Hogy ez nem könyvtár, kérem, hanem kulturális központ.
De ha ekkora a munkanélküliség, mért nem vesznek fel egy recepcióst? Egy fiatal nőt, aki kiosztja a vendégszobákat és intézi a bejelentkezést?
Rókáné nyilván kézben tartja a dolgokat: a saját kezében. A „botrányos” kánikula mellett ez a főkönyvtárosi hírnév volt az egyik ok, amiért Katja kijelentkezett a saját szállodájából. Kik azok, akik mindent tudnak a gyerekekről? Orvos, rendőr, tanár, pap, fodrász… Ám úgy látszik, Őrskúton a „főkönyvtárosság” is – egy öregekkel teli, hanyatló városban biztosítani a kultúrát – bizalmi állás… Ezért is érthetetlen, hogy Rókáné miért segítők nélkül végzi a feladatát.
Katja számolgatta a vénasszonyokat, és türelmesen várakozott. Réges-régi bestsellerek, és mennyi gyerekes cím! Elfújta a szél, A Manderley-ház asszonya, Szeretve mind a vérpadig… Örök ifjúság, ugye. A szívek mélyén ott lobog szerelem, az első, a legesleg. De a fiatalok hol szerzik be a könyveket? Talán a könyvtár alatti katakombákban, ahol egy fiatalabb Rókáné szolgálja ki őket.
Közvetlenül mellette két öregasszony cserélt „bombabiztos” recepteket. Kicsontozom, besózom, kifilézem, bepárolom, megtűzködöm, megfuttatom… Katja csak fél füllel figyelt oda: a recept annyira bonyolult volt, már a puszta elmondása is annyi ideig tartott, hogy Katja nem hitte, hogy ezt az ételt élő ember egyszer valaha is elkészíti. Kisvárosi költészet, verbális gyönyörködtetés… bár ki tudja? Sok asszony nem rádió adó-vevővel a derekán töltötte el a fél életét.
Kicsontozom, besózom, kifilézem… ezekről a régi, tágas konyhákat felidéző szavakról is a gyereklányok jutottak az eszébe. Kellett lennie valami nagy ötletnek, aminek a segítségével összeszedték a lányokat – mármint azokat a lányokat, akiket a családjuk már kicsontozott, besózott, kifilézett. A főzés meggyorsítja a testek bomlását, ahogy az elhanyagoltság, a szeretetlenség a nemi érést.
Nincsenek szebbek a megerőszakolt kislányoknál, mondta Katja egyik régi kollégája. Kifestett, törékeny, összezavart gyerekek. Elbűvölőek, engedelmesek, és már attól bizseregnek, ha az ember csak nézi őket! Attól olyan vonzók, hogy már elkezdték kifacsarni őket. Katja még emlékezés közben is fintorgott. A túlzott szókimondás vagy a túlzott empátia nincs-e rokonságban a bűnnel?
A csontozás, filézés, párolás és más konyhai örömök után a két öreg hölgy rátért a város határában talált késő római temetőre. Döbbenet, döbbenet, kiáltoztak ujjongva. Hét gyerek plusz egy katonasír. Egy légiós, egy igazi! Jön egy régészcsoport Libanonból, hogy megvizsgálja a fegyvereket és a sok gyerekjátékot. Lesz egy szimpóóóózium is!
Hát nincs ezeknek a hölgyeknek unokájuk? Vagy egy kutyájuk? A kicsontozás helyett nem lenne jobb virágot ültetni?
De mintha már lankadna az olvasók áradata. Már mindenki visszahozta, kiválasztotta, megbeszélte, áttekintette… és közben kiélvezte a falak hűvösét és az intelligens társasélet örömeit. Mint egy lassított film. A fáradhatatlan Rókáné felmagasodik a kölcsönzőpult mögül, megigazgatja a haját, és megindul Katja felé.
– Ön az a német hölgy, aki szeretne ideköltözni?
Katja engedelmesen biccentett.
– Nocsak… Évek óta nem láttunk még ilyen hőséget. Tudom, hogy a Liliomban baj van a légkondicionálókkal. De mondja, hány napig marad? Jönnek a régészek, és én nekik tartogatom a szobákat.
Levegőt vett, és tetőtől talpig végigmérte Katját, vajon méltó-e arra, hogy pár napot eltöltsön egy „tudományos apartmanban”. Tudnia kell – magyarázta –, hogy a kolostor egy részét konferenciaközponttá alakították a nyolcvanas években…
De nyilván nem sok sikerrel, gondolta Katja elégedetten. Hiszen Őrskút halálos város a szépen felújított szecessziós házaival, a strandpapucsban grasszáló öregjeivel, a fullasztó kánikulájával, a termálvizével. A “komplexumot” nyilván nem sikerült gazdaságosan működtetni, így kerülhettek a szobák a könyvtár és mindenekelőtt Rókáné kezelésébe.
– Akkor jöjjön velem, kérem!
Néptelen, csak ímmel-ámmal felújított folyosókon lépegettek keresztül, át az idő labirintusán, a város múltjának a feltáratlan rétegein. A kolostor volt már tüdőgondozó, aztán a hatvanas években fogyatékosok, majd mentális betegek intézete, majd legvégül ideköltöztették Rókánét és a könyveket.
De a hely túl nagy, még egy ilyen ambiciózus főkönyvtárosnőnek is.
Sötétkék dominaruha, zárt körömcipő. Ez az egyenruhája? Na de hogy megy haza? Kint még mindig negyven fok van. Talán valahol átöltözik?
– Szeretné látni a kolostor más részeit is?
Mért ne? Rókáné felelőssége tudatában buzgón idegenvezetett. A kilencvenes évektől konferenciaközponttá akarták alakítani az épületet, már megvoltak a nagyvonalú tervek, de a pénz elfogyott, mielőtt a turisták, különösen a “tudományos turisták” felfedezhették volna a várost. Ittmaradtak az idő kicsontozott rétegei, használatlanul, felfedezetlenül. Rókáné buzgón magyarázta, hol volt a rendfőnök szobája, hogyan raboltak az oroszok, hol alakították ki később a központi fűtést, a fürdőszobákat és az orvosi rendelőket…
De úgy látszik, a magyar egészségügy azóta sem hagyta magára az épületet, vagy talán nem volt hova mennie. Egy beszögellésben a Köjál és a Járványügyi Szolgálat, egy fura kis toldaléképületben a védőnők irodái szerénykedtek.
– Itt serkézik a cigánygyerekeket! – sápítozott Rókáné. – Hát hogy lehetne így kulturális centrumot szervezni! Vendégeket fogadni! Konferenciákat rendezni!
Védőnők, igen, a védőnők, villant át Katján! Orvos, rendőr, tanár, pap, fodrász – no de egy védőnőnél ki ismerhetne több gyereket! A védőnők kijárnak a családokhoz, vigyázzák a terhes nőket, vigyázzák a csecsemőket, és mint a középkori bábák, mindenbe beleütik az orrukat…
És Katja még akkor is megértően bólogatott, mikor Rókáné bizalmasan elősorolta, milyen rendezvényeik lesznek augusztusban, szeptemberben, ha addig egyáltalán sikerül kipaterolni a védőnőket és a köjálosokat. Ha a város vezetése végre belátja, ha a város vezetése irányt mutat.
Vajon Rókáné itt lakik ebben az épületben? És van-e családja?, töprengett Katja. Milyen férj viselné el ezt a dominajelmezes nagyképűséget? Márpedig ha van Rókáné, akkor él(t) egyszer egy Róka is. De a könyvtárosnő családi viszonyaira Katja természetesen nem mert rákérdezni. Ahogy sétáltak visszafelé, elmesélte, hogy ő arról a régi gyerekrablásos ügyről gyűjt anyagot, úgyhogy szüksége lenne némi főkönyvtárosi segítségre.
A könyvtárban nyilván megvannak még a 92-es helyi újságok…
Rókáné nem látszott csodálkozni. Nyilván már órákkal-napokkal ezelőtt eljutott hozzá a híre, hogy egy nyugdíjas német rendőr érkezett a városba, hogy megbolygasson mindent és mindenkit. Talán már döntött is. És nyilván akképp, hogy áll rendelkezésre – talán a város, talán valami magasabb hatóság érdekében.
– Miért nem szólt korábban? Ha telefonál, minden anyagot kikészítettem volna. És akkor az egész paksamétát felvihette volna a szobájába.
Úgy látszik, Rókáné szaván kívül nincs más törvény ebben a könyvtárban. Vajon ki lehet a felettese egy ilyen kisvárosi főkönyvtárosnőnek?
A kihalt olvasótermen át, a kopott könyvgerincek között visszatértek a bal oldali szárnyra.
– Legjobban a lektűr érdekli az olvasókat, na meg néhány klasszikus. Nincs igény a kortársakra, semmi komolyabbra – panaszkodott Rókáné fájdalmasan, mintha Katja azért jött volna, hogy a német kultúra magasából (Goethe, Schiller, lalala) feltérképezze az olvasókat.
A kicsi, kényelmetlen – olcsó, hűvös, de tudományos – apartmanban Katja úgy döntött, szundít egy órát, mielőtt találkozik Dér Sándorral, a megbízója sógorával.
Kopott könyvgerincek, banálisan örökifjú címek… Nincs igény a kortársakra. Talán a gyerekekre sem.
Pedig minden gyerek egy lepecsételt könyv, suhant át rajta. Lepecsételt könyv tele banális titkokkal. Mert hiszen minden jó bestseller visszavezet az örök ifjúságba: Margaret Mitchell Apa mindig velem van, Stephenie Meyer A szeretet kialvó fénye, J. K. Rowlig Senki más, csak én, Rosamund Pilcher Szív nélkül szeret.
Mielőtt elnyomta volna az álom, megfogadta, hogy holnap lemegy abba a pajtafélébe, és beszélni fog a védőnőkkel.
