Tiszta szívvel

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer gyilkolni fogok. Az egész olyan hirtelen történt. Csak ott ült velem szemben, a következő pillanatban pedig zokogva estem neki a nyakának. Egész testemben remegtem, mikor két kézzel fojtatni kezdtem, zsibbadtak az izmaim, mintha parázzsá vált volna az összes. Aztán mikor már alig kapálózott, bal tenyeremmel gyorsan eltakartam a szemét, miközben a jobbal továbbra is görcsösen markoltam a nyakat. Hamar vége volt.

Mindig imádtam a családomat. Mikor megszülettem, anyám még csak húszéves volt, apám kettővel több. Nem voltam tervezett gyerek, a szüleim épp csak elvégezték a szakközepet: apám a helyi kórháznál vállalt kisegítő munkát a műtőkben, anyám meg a postán. Nem volt sok pénzük, de gond nélkül kezdtek nevelgetni. Amíg ők dolgoztak, sokat voltam a Nagyinál. Csak egy nagymamámat ismertem, a Nagyit, apám szülei még születésem előtt meghaltak. Mániás depressziós volt az a nagymamám, és egyik este megölte a férjét is, a papámat, meg magát is. Ezt csak tizenöt évesen tudtam meg, és utána sem beszéltünk róla többször. Nagyinak a férje is meghalt. Csontvelőrákban. Őt sem ismertem. A Nagyival viszont sok időt töltöttem. Imádtam a mosolyát. A születésem előtt légiutas-kísérőként dolgozott, hamar nyugdíjba vonult, mégsem szűkölködött soha. Nagypapa tehetős családból származott, egyszer még kutatni is kezdtem a családfánkat, az ő nagyapja még valami gróf volt, egy királyi kamarás leszármazottja. Talán épp emiatt nagypapának rengeteg külföldi munkája volt, ahonnan folyamatosan jött neki a pénz.

Aztán mikor hároméves voltam, megszületett a húgom. Őt már persze tervezték. Anyám eldöntötte, hogy a szülés után levelezőn elvégez valamilyen egyetemi képzést, közben apám otthagyta a műtőzést, és egy borászati cégnél kezdett dolgozni. Sokat voltunk anyámmal otthon. Hármasban a húgommal. Szerettem őket, bár egy idő után nem simogathattam a kislányt, mert nem tudtam különbséget tenni a simogatás és az ütlegelés között. Minden terv szerint haladt: anyám elvégezte az egyetemet, hamar kapott is szociális munkási állást, apám a borászatnál lépegetett a végtelennek tűnő ranglétrán felfelé. Húgommal iskolások lettünk, kijártuk az általánost, én a helyi gimnáziumba mentem, ő egy szakközépbe.

Szerettem az embereket. Érdekeltek. Imádtam elemezni őket, hogy mit miért csinálnak, és volt is érzékem hozzá. Mindig tudtam, kik barátok épp az osztályban, és a feszültséget azonnal megéreztem, ahogy általában azt is tudtam, mikor hazudik valaki. Ekkor imádtam meg talán még jobban a Nagyit. Rájöttem, mennyire tiszta lény a maga egyszerűségében, ahogy mindig őszinte jókedvvel, szokásos mosolyával fogadott minket a húgommal. Sosem haragudott, bármi rosszat tettünk. Emlékszem, egyszer eltörtem az egyik nagyon értékesnek tűnő porcelándobozkát. Egy hal volt az aljába karcolva, és én rendszerint meg akartam nézni, ott van-e még. Egyik alkalommal viszont rosszul fogtam meg a tenyérnyi tárgyat, kicsúszott a kezemből, és észveszejtő lassúsággal zuhanni kezdett a konyha köve felé. Ledermedtem, nem tudtam elkapni, és apró darabokra tört a díszes kövön. Nagyi csak mosolygott, nem szólt semmit, hozta a seprűt meg a lapátot, és a kezembe nyomta. Nem értettem, miért nem haragszik. Nem értettem, amit a szemében láttam.

Aztán egyik este mikor hazamentem az iskolából, anyám a konyhában ült az asztalnál, húgom mellette, és sírtak. El sem tudtam képzelni, mi történt, még sosem láttam anyámat sírni. Felkelt, odajött, megölelt, rajtam volt még a kabát meg a sál, de ő csak szorított, és zokogott, és úgy, hogy nem láttam az arcát, belelihegte a fülembe:

– Meghalt apád.                                                                        

A tényt, hogy nincs többet az a barna szempár, hamar elfogadtam, magamban rendeztem a gyászt, a temetésre sem mentem el, és mikor anyám felhozta a témát, én mindig eltereltem. Szűkösebben éltünk, mindent megfontolva, de kényelmesen. Többször ebédeltem a Nagyinál. Mellette könnyebb volt. Mindig mosolygott, én pedig vágytam erre a mosolyra, az őszinte könnyedségre, ami kimondatlanul is enyhítette a hiányt.

Az érettségire könnyedén készültem, az iskola nem jelentett kihívást. Anyám rábeszélt, hogy keringőzzek a szalagtűzőn, így egyik pénteken sötétedés után indultam haza. Senki nem volt otthon, anyám, gondoltam az egyik családnál ragadt munka közben, szokott ilyet csinálni, húgom a barátnőitől egy órával később jött meg. Aztán tizenegy körül egy kocsi ajtócsapódását hallottam az utcáról. Egy rendőrautó állt a házunk előtt. Először azt hittem, nem hozzánk jöttek, és még akkor sem értettem a dolgot, mikor beengedtem őket. Aztán jött a hivatalos szöveg, a rideg részvétnyilvánítás, az adatfelvétel, meg beszélni kezdtek a felváltva zokogó, némán maga elé meredő húgom elhelyezéséről.

A Nagyihoz költöztünk, de nem beszéltem vele. Nem beszéltem senkivel, csak ha kellett. Nem is néztem az emberek szemébe. A Nagyi mosolya sem érdekelt többé. Aztán közeledett az érettségi, az egyetemi jelentkezést már rég leadtam, és a jövőmet tervezgettem. Számolnom kellett az anyagiakkal, el kellett döntsem, hova költözök, és ezt egyeztetnem kellett a Nagyival is. Ekkor beszéltünk először hosszabban anyám halála óta. Elmondtam neki, hogy bár az örökségemet a tulajdonába helyeztem, hozzá kívánok jutni, és saját tulajdonú ingatlant kívánok vásárolni. Nem válaszolt, csak ült. Felnéztem csillogó szemébe, és a rég nem látott mosollyal találkoztam. Nem ad pénzt, közölte, mintha a másnapi ételről diskurálnánk, és csak mosolygott. Kezdett zavarni a mosolya. A gyomrom összerándult. Fél éve halt meg a lánya, hogy tud ugyanúgy mosolyogni, mint előtte? Elmondtam neki, hogy a fővárosba kívánok költözni, nem kívánok kollégiumi szolgáltatást igénybe venni, de ehhez szükségem lesz a pénzemre. Egyre türelmetlenebb lettem. Részletesen magyaráztam, hátha már nem érti egészen, amit mondok. A lábam idegesen járt. A válasza ugyanaz volt. Nem ad pénzt, és mosolygott. Csak így kurtán. Nem ad pénzt. Elöntött az addig számomra ismeretlen düh. Miért szórakozol velem, öregasszony, te lelketlen szörnyeteg!?, kiabáltam magamban, és közben a testem magától cselekedett. Felpattantam a fotelből, és rávetettem magamat. Mindezt a méregtől elhomályosult szemmel láttam. Feltört belőlem az indulat, rázta az egész testemet, miközben görcsös, sárguló ujjakkal markoltam a meleg nyakat.

Hát nem szólhatok

szép szemeidről? Annyiszor csodált

tekintetedet elfordítanád e

költemény tükrétől? Ó, nézz belé!

Ez pillantásod – hű lemez – megőrzi,

s így eljövendő, nemsejtett korokkal

válthatsz baráti pillantást, míg ők

felismerik, hogy szemükkel rokon

szemednek időmélyi bársonya,

a szivárványhártyák korallmezője,

az üreges és barlangos vidék, a

rostokkal átszőtt, lüktető tenyészet,

zöldektől áttört szürkéskék derengés

a titokzatos pupillák körül.

Az élő anyag elrejti magát.

Csak késnek enged, csak lencsék alatt

mutatkozik rejtelmes rendszere

csatornáival, járataival,

hol a belső, titkos sürgés folyik,

hírekkel és parancsokkal loholnak.

Mint ostromlott vár: néma kifelé.

Üres héj, vélnéd róla, vagy tömör

mag. Egyedül a szem mutatja,

miből vagyunk. E félig víznemű

gömbbe ágyazott porózus telep

a test nyilvános anatómiája.

Ezért utal némiképp a halálra.

Ezért, hogy csak a

szerelmesek mernek egymásra nézni,

kiknek – többet vagy kevesebbet-e? –

a halál mindenképpen mást jelent,

mivel érzésük ismerős vele.

Feltűnt már? Legrégibb barátok is,

véletlenül egymás szemébe néztek,

zavartan fordítják fejüket el.

A szem, mondják, beszédes. Ez nem igaz.

Néma – mint a feltárult rejtelem.

Mint a megdöbbenés. A rémület.

Mert egyszerre tárul fel benne minden.

Ó, kellemesebb s derűsebb beszélni

egy kecses lábról, gömbölyű kebelről.

Tőlük vezet ösvény,

a szárak ívén, a térd dombjain,

a hasnak pasztorális rónaságán.

Végigsiklik a kéz fénylő pihéken,

a köldök kútkáváján megpihen.

Mindez elérhető házastársak között.

De ha a levegőn át, mit kipusztít

két eggyélobbant tekintet tüze,

tehát az űrön át

mered egymásra két szem – csillagokként –,

súlyuk vadul növekszik, és egyetlen

végzetes ponttá csődül össze minden

szükségük,

és bennük nincs hely többé semminek,

s átszakítva pályájuk kordonát

önpusztítóan egyesíti őket

kölcsönös, rémült gravitáció…

Ó, nézz szemembe!

Szerelmem!

Értelmiségi vagyok. Így hát

d’une manière profonde tudok csak

à l’allemande néked udvarolni,

értelmiségi módra. Mentségemre

szolgáljon: te is az vagy.

A szád már korareggel

keserű cigarettaízű,

széthagyod a harisnyákat szobádban,

teáscsészék környomával

adod vissza a könyveimet.

– Nekem pedig nadrágom fényes

sok üléstől, mint régi érmek.

Egy értelmiségi! E kétes

elem a tudományosan

felszeletelt tortában úgy

bujdokol, mintha íze lenne.

S mert hűtlen, izgága,

azt hiszi,

a lázmérőben ő a higany.

Meghúzódott a köztisztelet

rezervátumában hajdan,

ő adta meg gyerekeinknek

az általános műveltséget,

metafizikai tekintélyt

az érettségi tételeknek.

De nem. Nekem akkor gyanús volt

már, amikor: Saxa loquntur

– kezdett fecsegni, noha tudjuk

jól, hogy a kövek nem beszélnek.

Már a szerénységük gyanús volt.

Megadjuk a császárnak – hajlongtak, de

– ami a császáré – hangsúlyozták.

S végül kitalálták a történelmet,

hogy a császárt is kétségbevonhassák.

Gyávaságuk mélye merő pimaszság.

Félrehúzódásuk még sunyi vád volt.

Most előbújtak az antikváriumból,

s mint barbárok közt római fogoly,

közpénzen sétáltatják orrunk előtt

előkelő szomoruságukat.

Mért nem lehettem régi költő?

Nem volna kérdés, hogy szeretlek-e.

Csak neked volna jogod nem szeretni,

hallgatnád öntetszelgőn

hidegségedről szóló panaszom. Bosszúból

esetleg kifecsegném: csapodár vagy.

De fődolgom a mérnöki munka volna:

megmérni, milyen hatalmas szerelmem,

minő magasba csap föl szenvedélyem,

hány mérföld messzeségből még imádlak,

hány kínos napot morzsoltam le már

hűségem olvasóján? Hogy számosabbak

szépségeid a Föld csodáinál.

Szerelmünk program, nem probléma volna.

Hiszen mit ér a szerelem, ha gond?

A bolond hiszi, hogy a szerelem

megoldja kínjaink, de a bolondnak

orvos kell, és a szerelem nem orvos.

Abélard-t kiherélték. Kedvese

szűk falak közt, mint egy iniciálé börtönében,

könnyé vált, vagy megszaggatta ruháit,

aztán szárazon, mint a rőzse, égett

a megszégyenült testűért tovább.

Vad szerelmük

kormaként maradt miránk

a szentimentális nyavalygás?

Ahogy ők – vagy sehogy. Érjen véget

a szerelem, ha már nem tiszta tett,

áttetsző lobogás, mint láng vagy forrás.

Ha üledéke van, mit felzavar

az első olyan pillanat, amelyben

már nem tudunk békésen egyesülni

valami egyszerűben,

mint a kirakatnézés, esti séta, bolyongás

az eső szines fénypocsolyáiban.

A szerelem nem tűri

az alapok bonyolultságát.

Tényekkel, tárgyakkal szívesen társul.

E látszólag rideg

valókat könnyen hatalmába ejti

az érzelem, elváltoztatja őket,

akár a levegő. Rejtelmesen forr

érintkezésük, az arany kizöldell,

a körvonalakat rozsdával kikezdi,

végül bensejükig rág s az egész

illanó por lesz, rebbenő penész,

mely bársonyosan csillámlik a fényben.

A szerelmesek is

áthasonulnak. Egyanyaguvá

lesznek e fénybeszőtt

porral. A világ fénybeszőtt porával.

William Blake

A Rög és a Kavics

„Önzetlenség a szeretet,

gyönyört a másikban talál,

örömben így lel örömet,

s a pokolból mennyet csinál.”

Így énekelt a föld Röge,

s a csorda eltiporta.

Patakban egy Kavics pedig

közben ezt dalolta:

„Hitvány önzés a szeretet,

gyönyöre börtönébe zár,

más kínjában lel örömet,

s a mennyből is poklot csinál.”

(fordította: Havasi Attila)