Tyereskova fent, Nagy Imre lent. Zsadányi kórházi ágyon, rádiót hallgat. A fentről tud, a lentről nem. Túl van a Rózsa Sándoron. Veszelkán, Pisze Matyin. Ki lehet az a szörnyeteg, aki fényes nappal möggyújtotta a várost. A felcsapó lángot ma is látja. Olvas és olvas. Olcsó Könyvtár. OK. Darabja két forint. Csak fekszik és fekszik, fehér falak között, egy szanatóriumban. Általánosba jár. Ének-rajz nincs, kapa hangja van, és botfülű. A ritmust érzi, ösztönösen. Számolni tud, és a szemével mér, darabol, összerak. Apja a kocsmában huzatja, a prímást ölelgeti. Vén betyár mindkettő. Nem akar részeg lenni. Nem mer inni, lakodalomban, disznótorban sem. Gyenge fiú, és bátortalan. A lányokat is kerüli. Vagy azok őt, mindegy. Futni már nem fut, ha akarna sem. Csípője merev, bal lába rövidebb. Sántít, még bot nélkül jár. Nem szeret késni, sietni siet, megszokta, hogy előbb érkezik, mint kellene. Tíz éve bottal jár, tenyere puha, kérge nincs, anyjától örökölte. Ha megsérti valami a bőrét, egy konzerv, megüti a lábikráját, a vérző seb nehezen gyógyul, hetekig látni a nyomát. Piros a heg, a forradás. Nem fél az esőtől, a széltől, vihartól. Aki a mezőn-földön jár, kapál, répát eggyel, kaszál, nem menekül, összébb húzza magát, mire hazaér, megszárad. A jég, az más, hideglelést kap ilyenkor. Levelek szakadnak, szőlőfürtök esnek szét, barack, cseresznye feketedik, féloldalasan. Akit kint ér, annak testében is kárt tesz. Nem nevezi áldásnak, de átokként sem tekint a természet jelbeszédére, érteni érti, számol vele, imát sem mormol magában, békétlenül fekszik le, álmában forgolódik, izzadó teste fázik. Reggel az ablak előtti virágot nézi, a nap, a fény jelképe, lehajol hozzá, szirmait most nyitja ki. Százszorszép, megtépázva is örök és vidámságot áraszt. Nagyanyja szerint ez kicsiny és kiszszerűen is elegáns virág az igazság jelképe, egyben a titokban tartott, rejtett igazságé is. A százszorszép által a világ is egyszerűvé és nagyszerűvé válik, a tisztaság és az ártatlanság, a belső szentség jelképe. Ne ringasd magadat illúzióban, súgja fülébe valami ismeretlen hang, talán az ördögé, a nap szeme sosem leszel. Egyszer mindenkinek a testén százszorszép nő majd. Halott lesz. Szeret, nem szeret, tépi a virág szirmait. Alig tíz éves, először szerelmes. A lány nevét nem mondja ki, csak a lány arcát látja, ahogy abból az arcból egy szempár mered rá, de csak egy pillanatra. Hideg fut át a hátán, hallja az anyja hangját, a százszorszép gyomnövény, és a fűnyíró dobjában végzi. A csillagokat nézi, nincs távcsöve, hogy a szputnyikot kövesse, vadludak szállnak, indulnak vissza északra. Képzeletben velük száll, még nem volt Budapesten, a Balatonnál sem. Hegyet sem látott, a dűlők mentén járva a lenyugvó nap horizontja a messzeség, a végtelen, és megszűnik, amikor beáll a sötétség. Az élet nem áll meg. Képeslap, újságpapír a latrinán, olvas és használja is. Nagyapja nem jön ki éjjel, serblibe engedi a vizeletét. Hallja, hogy csorog, időnként megszakad a csorgás. Másik oldalára fordul. Tyereskova fent, Nagy Imre lent. Fentről látja a földet, mindenütt kékség, és átdereng rajta a sok kontinens. Földrajzból jeles. Marco Polo szeretne lenni, és az sem bántja, hogy nem vették őt komolyan, nevettek rajta, csak képzelődik és hazudik, sosem látta a kínai nagy falat. Igaz, hogy én sem, vallja meg magának. Tanulnia kell, ha világot akar látni. Reménye olyan, mint a pongyola pitypang, ádáz, szinte kiirthatatlan gyom. Csontjából nő ki, lelkében ver gyökeret. Néha úgy érzi, olyan, mint foncsor a tükör hátoldalán, fényvisszaverő bevonat. Szeme vak dolgokra, nem lát. Ha a tükörre fújja leheletét, a tükör felülete elhomályosul, párás lesz, írni is tud rá. Jeleket rajzol, majd letörli, nem akarja, hogy valaki lássa, bár tudja, az nem marad ott sokáig. Pusztai Ági. Csak Ági, a g eltűnt, a piramis nem, ott van a képen, talán nem csak ott, a Nílus sem sodorta el. Ő csak Köröst ismeri, a füzes bokrokat, a hideg-forró homokot. A túlpart titokzatosságát, a túlparti erdő csöndjét. Sosem járt ott. Valahogy így van a járásával is. Illúzió.