Az első egy egér, kilapulva, járdaszélre tapadt pici, szürke rongy. Nagy a meleg, flip-flop papucsban vagyok, szerintem a csupasz lábam is hozzáért. A gyomrom felfordul. Nem szólok. Dávid tülekszik a sétányon, a tengert fotózza, posztolja azonnal. Ez a sok barnára sült naplopó, morogja, és húz a híres Hotel Nacional felé. A fényűző bárban, légkondihűvösben, a koktélja és a szivarja mellett már azt mondja, itt a napfénynek is más színe van. Harminc lettem. Az ajándék Kuba, kettőnknek. Megérdemled, mondta Dávid, és megveregette a vállamat. Később, a szülinapi bulimon belekötött egy huszonéves srácba, szerinte egész este engem bámult. Kimentem taxit hívni.

Havanna színes. Harsány házfalak, neonzöld és narancssárga, színes ruhadarabok lengnek a forró szellőben. Az élénkkék erkély alatt szakadt kanapén két napbarnított, sildes sapkás öreg atlétában, szivarozva beszélget, a dohány kesernyés szaga megül a szűk utcán. A járda peremén egy kigyúrt fazon ül, bal bicepszén Che Guevara, az ismert sapka alól kibomló fürtös

arckép. Dávid fintorogva kerüli ki. Morog, húz tovább. Már délelőtt inni kezd. Rumot. Koktélban, kávéba öntve, tisztán. Szeme csillog, hangja emelkedik. Néha megölel, túl hosszan. Néha csak néz, mozdulatlanul, mintha várna valamit, amit nem akarok mondani.

A boltban tejpor, rum, a pénztáros lány fölött, falra szerelt állványon egy WC-kagyló. A lány unottan kaparja színesre festett körmét a pult mögött, az üveg alatt egy legyező és két doboz gyufa. Szendvicset is árul, a zsemlében zöldesbarna felvágott, legyek köröznek. A meleg mindenre ráül, a szél is forróságot hoz. Minden mozdulat lassú. Minden árnyék túl hosszú.

Este Dávid újra iszik. Megint kérdezget, gyanakszik, rám dől. A bárban a ventilátor lassan forgatja a meleg levegőt, a plafonon fények mozognak. Kint valaki énekel. Csak a hotelek recepcióján van net. Ott gyűlnek a turisták, a lobbyban, a bárban. Az utcán is, az ablakon át látom, tömeg veszi körül a szállodát, az emberek, hogy befogják a hotel wifijét, tömegesen álldogálnak, arcukat kéken világítja a képernyő. Dávid vedel.

A második dög egy madár. A csontja és a csőre maradt csak meg, szeme helyén üresség. Azután látom meg, hogy ráléptem. Az aszfaltra tapadva, árnyékban. Dávid előtte már kiabált. A pincérrel, velem. Nézem a kezét, ahogy megfeszül a koktélospoháron. Ha még egy dögbe belelépek, ennyi, fogadom meg magamban.

Tijuanába tartunk. A busz nem jön. Helyette limuzinná hegesztett amerikai autók. Rózsaszín és türkizkék.

Még öten toporognak tanácstalanul, angolul próbálnak egyezkedni, hogy osztozzunk a két felkínált autón. Dávidot nem érdekli, magával húz, beülünk a rózsaszín limuzin óriási hátsó ülésére, becsapja az ajtót. A visszapillantón plüssmajom és rózsafüzér hintázik, a tükörből látom a dühösen hadonászó hátizsákosokat. A sofőr nem tud angolul, udvariaskodva próbálkozik, vigyorog, foga fehérje villan, örül, Tijuanában a visszaútra is fog találni buszra váró turistát. Az út mentén érett mangóktól nehéz ágak hajlanak a fákról, a táj buja, a dombok zöld cukorsüvegek. Dávid kortyolgat a laposüvegéből, szivarozik, fotózgat, posztol. Na, hova hoztalak, kérdezi.

Tijuanában sorakozó helyiek a tejbolt előtt, franciaerkélyek felcicomázott veretes ráccsal, ajtók kitárva, bent hintaszékekben öregemberek ringnak, harsog a tévé, család épp ebédel, öregasszony takarít, macska fekszik, zöld szempár, kérdőn méreget.

Rongyos kisöreg gyümölcsökkel megrakott háromkerekű standot tol, rajta mangó, banán, papaya, a napellenzőn koszos plüsspapagáj lóg. Nem veszünk semmit, Dávid undorodik. Egy étterem felé húz, a Tripadvisor ajánlotta. Hosszú a sor, tömve a hely turistával. Csak várunk. Tűz a nap, csorog a szemöldökömből is az izzadság. Dávid már kötekszik, azok ott miért ülnek az árnyékban, állják csak végig a sort, nem ér kiállni.

Azt mondom, elmegyek fotózni. Letérek az útról, azt hiszem sikátor, de újabb utcák. Fekete kisfiúk baseballoznak mezítláb a porban, kurjongatnak, rohangálnak,

fütyülnek. Egy férfi kiáll a háza ajtajába, és véres húslét löttyint a bejárat előtti kis lépcsősorra, folyik le a fokokon, sáros vér csordogál felém.

Megtorpanok, oldalra lépek, a papucsom megcsúszik. Talán olaj, de nem, bunda. Kilapult macska teteme. Bordacsontja kilátszik, a szőre sárgás folt a porban. Feje kitekeredve, mintha figyelne, de a szeme helyén csak sötét mélyedés. Nem tudom levenni róla a tekintetem. Lassan lépek hátra. Elindulok a szálloda felé. Nem nézek vissza. Felmegyek a bőröndömért, átvágok a főtéren, ahol néhány idősebb fazon a padoknál beszélget. Kézzel-lábbal magyarázva megegyezem az egyikkel az árban, vissza Havannába.

mint folyásirány sivatagi atyákon

van egy pont, amelytől nem lehetne, hogy ne vegyenek tudomást rólad. nem forduló. térítő pont. nem azért, mert szellemed egyre dicsőbb, csak előbb hiteltelenné, aztán valószínűtlenné válnak. eltérül a kánon. mint folyásirány sivatagi atyákon.

van egy pont,

amelytől nem veheted tudomásul, hogy nem vesznek tudomást rólad. ez a pont

egy continuum. az, hogy nem tudnak beilleszteni, nem a gondolatok disszonanciája.

a holt tér nem látótérkiesés. a holt tér tükrökkel megoldható.

a látótérkiesésben

úgy esnek ki a keresztül nézetteken, mint egy túl tisztára pucolt ablakon. percenként

pucolják le a zúzott madárfőket. aztán az egész tábla egyszerre esik ki. a keret marad. hisz meghirdették. a zuhanás folyásirányát az időnél is nehezebb el

téríteni. múzeumi matt.

nem a csillogásért van. de még zuhantukban is vigyáznak, nehogy elkiáltsanak. tengerszámba vegyenek, kik egy kiszáradt meder ártere. a halál egyszerre őshonos és invazív faj. kevés, ha erre annyit mondasz: mindenki önkéntelenül olyan közeget

választ, ami úgy bánik vele, mint az anyja.

kátéváros

a kátévárosban megírod a hűségről párversét. azt a címet adod neki, mint folyásirány sivatagi atyákon. már a hűségről is csak a kvantumvilág emlékezetében hagyott

nyomot. csak abban nyomot hagyni, kikerülve az embert, mint küszöbingert. feladat.

észak athénja után most észak genfjében vagy.

már az észak is csak bágyadt hőkupola. mikor lett a meztelenség konfekcióméret? ami így neked kényszerzubbony. éjjel a teraszról két néma mentőautót látsz. mennek az egyetemi klinikák felé. betartják a zajvédő sebességkorlátozást. erre figyelsz fel.

erre az üres úton néma suhanásra. a státus konfekcionisra.

mindkettő a botanikus kertnél áll meg. a növényklinikánál. ahol a fák gyökere fölött nem tömörítheti ember lépte a földet. a lombok csaknem a földig érnek, meghagyva egy keskeny esemény horizontot a fénynek. még mindig nem tudod eldönteni, csak

nevelőszülőd, vagy örökbefogadód a halál.

vízbiztos járás

várj hős, majd egyszer divatba jön a szenvedésed. te leszel az uralkodó narratíva. hogy téged az istenek narrálnak? mi akarsz lenni? ismeretlen vagy idegen?

sokszor helyettesítik be egymással, pedig nem ugyanaz az ismeretlen meghódítható

az idegen nem.

ha az idegenből ismeretlen lesz, az már közelítő aktus. hogy ne rekedjen végleg kívül rajtunk. nem az a kérdés, meghalunk-e. az sem, hogy mikor. hanem, hogy mi közünk van halálunkhoz. nem azért választjuk a minket elpusztító, rideg világot, mert az

anyánk így bánt velünk,

hanem mert a halál és az idegenség eleve elkerülhetetlenül uralkodik a létezésünk felett.  a legbelső, legtermészetesebb tulajdonságunk, úgy éljük meg, mint egy idegen, pusztító támadást, ami elragad önmagunktól. a halál nem a létezés vége,

a létezés egyetlen állandó kísérője.

szép külső terek. mondod a felújított templombelsőre. vízbiztos járás. felhő vonták találkozása tilos. ahogy egy csecsemőt felmutatsz a lomboknak. lélegzetükig emeled. a kilégzéskor a fa lombja nem esik össze. pedig gyökerei

léptedre leadták a vészjelet

fragmented & uncertain / a hűségről – Hegedűs Gyöngyi verse

Lipcsey Emőke „Cancel” című novelláskötetéről

Lipcsey Emőke új könyve a Kalligram Kiadónál jelent meg 2026-ban. A kötet tizenkét novellát tartalmaz, tizenkét különálló történetet. Hősei korunk emberei, akikkel olyasmik is megeshetnek, amik néhány éve még elképzelhetetlenek lettek volna. Novelláiban megjelenik a mesterséges intelligencia, a YouTube-vlogok világa, a kvantumelmélet, a plasztikai műtétek, a bőr alá ültetett mikrochipek és még sok más téma.

Ami elsőre feltűnik, hogy a „Cancel” nyelvezete nagyon modern, erre a modernségre egyes írásokban még rá is játszik, a tinik szlengét használja. Jó példa erre a „Sehol senki”, ami egy elhagyatott helyről bejelentkező live streamer élő adásának végig követése. Ennek során felmerülnek etikai kérdések, avagy, hogy mit ér meg a show, meddig mehetünk el a kattintásvadászat során. A videós elhagyatott erdei házakon navigál végig, lezseren, minden empátia nélkül sorolva, kik hogyan haltak meg a házakban, közben végig feliratkozásra és kommentelésre biztatja nézőit. Egy részlet: „Aztán el is tűnt innen a Kvick family, a kunyhó utolsó lakója John Olsson volt, és a családja, négy gyerek, az egyik vak, az anya 1902-ben meghalt, pár évvel később John is, akkor a két legidősebb gyerek valahol felszívódott, a vak lányt a szociális szerv árverésen eladta, a legkisebb lány, Alice, aki 1898-ban született, nevelőszülőkhöz került, később egyedül visszaköltözött ide, és itt élt 1989-ig. Ez a sztori is elég heavy, köszi a support emojikat.”

Az „Ajtók”-ban valósággá válik a science fictionből ismert dimenzióugrás, amikor is a nagymama szobájának ajtaja mindig máshova kerül, majd el is tűnik, egy foglyul ejtve a bulizó fiatalokat. Lipcsey Emőke novelláiban minden megtörténhet, úgy, hogy közben kicsit sem csodálkozunk, mert a mágikus realizmus teljes természetességgel szövi át a történetet.

Sokunk fejében megfordult már az a kérdés, hogy mi van, hogy valahol él egy hasonmásunk. Nos, a Szilícium-völgyben dolgozó Dav találkozott is a hasonmásával. Hogy jönnek ide a százával partra vetődő delfinek? A „Dav” című novellából kiderül.

A kötet novelláiban a test módosításának kérdése különböző aspektusokban merül fel. Férfi marad-e, akinek elvágják az ondóvezetékét, ölthet-e kóros mértéket a szépség iránti vágy? Megoldanak-e bármit a plasztikai műtétek, milyen jelentőséggel bírhat egy nő számára, ha visszaállítják vallási okokból megcsonkított nemi szervének épségét? A sebészeti témák mentén kapcsolati kérdések is felmerülnek: ha tökéletes a testünk, szerethetőbbek és boldogabbak leszünk? Milyen nevetséges kifogásokat találunk ki azért, hogy ne kelljen kötődnünk és felelősséget vállalnunk?

Közvetve felmerül a bevándorlás szintén aktuális kérdése, amikoris egy svéd édesanya azzal szembesül, hogy egyetlen lánya áttért az iszlám hitre, napi ötször egy szőnyegre térdelve imádkozik és feleségül megy egy arab férfihoz. A „Mikor a Hold eltűnik az égről” című novella egy anya belső útja az elfogadás és saját spiritualitásának megtalálása felé: „Három éve jógázni kezdtem, és meditálok. Mivel egyre komolyabb gyakorlatokat végzek a jógaszőnyegen, valamelyik nap azt találtam mondani Annának: Látod, te is megtaláltad a magad szőnyegét, meg én is… Mindketten nevettünk.”

A „Citromsárga és azúrkék” egy kisállatkereskedés kirakatától, egy papagájtól indul, és ott is végződik, közben beavatást nyerünk az appos randizás rejtelmeibe, abba, hogy mi van, ha a profil számunkra nézhetetlen színkombinációba öltözik, ráadásul csuromvizes és nem mosogat el. Mi jöhet ki ebből?

A „Cancel” nyelvezete bravúros, a kötet egyik fő erősségét képezi, viszont talán az idősebb korosztály számára nem minden érhető. Lehetséges, hogy az anyukák és nagyik gyereküket, unokájukat kérdezik meg arról, mi az a „spot” és a „sus”. Bevallom, egyik másik kifejezésnek nekem is utána kellett néznem.

A novellák végén, külön oldalon található egyetlen mondat, ami úgy vonatkoztat el az adott történettől, hogy közben a mélyére húz.

A kötet borítóját Hrapka Tibor tervezte, partra vetett delfineket ábrázol mozaikszerűen, a könyvhöz illő-és méltó modern, elgondolkodtató kép.

Szeretettel ajánlom a „Cancel”-t mindenkinek, aki szeretne friss, fiatalos, merész szövegeket olvasni, nem riad meg a húsbavágó társadalomkritikától, és be mer lépni a bárhol megnyíló dimenziókapun.