– Berzsenyi Dániel és a képzőszellem –

 

A 19. század második felétől – lényegében Erdélyi János akadémiai színrelépésétől – a múlt század hetvenes éveiig úgy tűnt, Berzsenyi mint gondolkodó nem ígér olyan válaszokat, melyek érdemessé tennék őt a faggatásra. Berzsenyi mint önálló elméletíró egyfajta zárványként van jelen, a művét övező diskurzusok gyakran hangsúlyosan értékelő gesztusai mellett a gadameri „válaszként értés” tanúsítása meglehetősen ritka. Bodrogi Ferenc Máté Berzsenyi teoretikus főműve, a Poétai harmonistika vonatkozásában a következőképpen összegzi a jelenlegi helyzetet: „A történeti távlatból elénk táruló szöveg reflexiók hadának kitett hálózat, diszkurzusok fészke, amelyre folyamatosan rakódnak a kánon, a transztextuális és intézményes kommentár rétegei. Ez a szöveg azonban ennek ellenére kicsúszik a kézből. A benne működő horizontok és beszédrendek reflektálhatóak, de még a kommentár segítségével is nehezen szólíthatók meg. Mára tehát a távolság egyértelmű.” ¹ Míg a 70-80-as években Berzsenyi szövege olyan, egymásnak abszurd módon ellentmondó értékelésre adott alkalmat, mint Szegedy-Maszák Mihály és Kocziszky Éva interpretációja ², addig Csetri Lajos és Bodrogi Ferenc Máté tanulmányai, illetve legutóbb Fórizs Gergely kötete sikerrel térképezi föl azt a magyarországi filozófiai kontextust és európai hagyományt, melyek horizontjában a Poétai harmonistika egyre inkább jelentős, kérdezésre indító teoretikus szövegként hozható játékba ³. Főként az utóbbiaknak köszönhető, hogy láthatóvá vált az a „hiányzó paradigma” ⁴, melynek a 19. századi akadémiai diskurzusból való kiszorulása, és máig tartó némasága megakadályozta annak a másfajta, ha tetszik „harmonizáló” tudományos beszédrendnek az érzékelését, melynek kontextusában Berzsenyi szövege adekvát, sőt provokatív elméleti belátásokhoz vezető szövegnek bizonyulhat.

 

De továbbra is kérdés marad: vajon elégséges-e az elsődleges, illetve a közvetett kortársi kontextus filológiai föltárása ahhoz, hogy Berzsenyi szövegét valóban válaszként értsük? Elégséges-e annak bizonyítása és adatolása, hogy Berzsenyi egy meghatározott és meghatározható episztémén belül érvényes tudományos beszédet folytat, ha közben kérdései nem válnak a mi kérdéseinkké? Vajon a Poétai harmonistika pusztán egy letűnt episztémé történeti dokumentuma, amelynek történeti kontextusát ma már úgy, ahogy rekonstruálni tudjuk, vagy dokumentum-értékén túl esetleg jelenlegi befogadói kontextusok felől is működésbe hozható, s így számunkra is szöveggé válik? Úgy vélem, hogy az alapvető kontextusok feltárása mellett, mely Berzsenyi szövegét egy Platóntól Plótinoszon át Goethe, Schiller, Herder, Humboldt, a német populárfilozófia és a neohumanista hagyomány, továbbá a magyar „egyezményes” filozófusok szövegei által konstituálódó intertextuális hálózat működésrendjébe kapcsolja ⁵, szükség van a szöveg működésrendjének a kikérdezésére a lehetséges befogadói kontextusok felől is. Ha ez nem történik meg, a különféle kortársi kontextusok rárakódásai továbbra sem segítik elő, hogy történeti értékelésen túl a szöveg esztétikaelméleti megállapításaival is szembesüljünk és abból a magunk számára következtetéseket vonhassunk le. Persze minden szöveg – tehát nemcsak a szépirodalmi, hanem a tudományos szöveg is – más szövegek kereszteződéseiben válhat csak érthetővé, s erre éppen a Poétai harmonistika recepciótörténetében megfigyelhető, nagyon röviden vázolt változás a legjobb példa. Éppen ezért a válaszként értés érdekében a saját horizontunkhoz közelebb álló kontextusok működésbe hozására is szükség van, még ha látszólag szubjektívebb következtetések is adódnak így, mint egy történeti kontextualizáció esetén.

 

A szöveg jellegzetes fogalmisága valóban nem könnyíti meg a mai olvasó dolgát, azonban néhány leírható jellemzőjének megemlítése hozzásegíthet a nehézségek legyőzéséhez. Az első fontos belátás, hogy Berzsenyi esztétikája antropológiai gyökerezettségű, azaz a szépségnek, a poétikusnak, a természetesnek, a kultúrának egy a szövegből világosan kiolvasható előzetes struktúráján alapszik. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a „poétai szép” Berzsenyi számára nem önmagában érdekes, hanem annak a teljes antropológiai „szerközetnek” a függvényében, amelyben szerinte központi szerepet tölt be. Berzsenyi számára a poétai, az emberi és a természeti szép nem választható kategorikusan külön. Ez az elméleti alapállás egyben egy fogalmi problémát is jelez: a poétai, az emberi és a természeti Berzsenyi számára, mint látni fogjuk, ugyanannak más-más nevei, azaz egymással analóg viszonyban állnak. Az egymással egyenértékű fogalmi analógiák halmozása a szöveg egyik legfontosabb tropológiai sajátossága, ami feszültségben van a szöveg szemantikai irányultságával, vagyis azzal, hogy minden jelenséget egyetlen meghatározott elvre kíván visszavezetni. Íme egy példa:

 

„Valamint a világ harmóniája nem egyéb, mint a természet minden létszereinek concentratiója; valamint minden harmóniás életjelenetek nem egyebek, mint a természet különféle létszereinek különféle okban és célban concentrált – összeközépelt – összefolyt szerközetei, s így a különfélék összefolyása által azoknak harmóniás vegyületű középszerei – közép lényei: aszerint minden harmónia valamint különféleséget, éppen a különségek összefolyásának középpontját és harmóniás vegyületű közép lényét – középszerét – középszínét, vagy, hogy mindezeket egy szóba szorítsam, középlétét teszi föl.” (3. cikkely) ⁶

 

Mivel az alapföltevés az, hogy minden egy, az ezt az egységet leíró jelölői struktúra meglehetősen következetesen variáció-elvű, a „variációk egy témára” zenei vagy mítoszi analógiája alapján jellemezhető. A szöveg azonban mégsem sorolható egyértelműen a tudomány területén érvénytelen „mítoszok”, vagy „utópiák” közé, ahogyan Kocziszky Éva javasolta ⁷, mivel egy másik szinten a szöveg reflektálja és megpróbálja leírni saját működését.

 

Amit Berzsenyi középpontként nevez meg, az maga a teljes szerkezet, aminek a leírására törekszik. Ezt egy helyen ki is mondja: „a poétai szép létszereinek szerközete annyi, mint a testi-lelki-isteni szépek harmóniás középléte” (7. cikkely). A középpont magának a szerkezet működésmódjának a neve tehát, nem a szerkezet egy fogalmi középpontja. Szigorú értelemben a szerkezetnek nincsen középpontja, inkább működési elve van. A középpont éppen, hogy nem középpont, hanem az maga a struktúra, s ezt a szöveg olvasása során mindig érdemes szem előtt tartanunk. A szöveg többek között azáltal tesz szert aktuális érvényességre, hogy maga is ennek a középpont nélküli, vagy legalábbis láthatatlan középpontú működésmódnak egy aktualizálása.

 

A következőkben tehát ennek a láthatatlan középpontnak, vagyis a képzőszellem ragályos működésmódjának a lekövetésére vállalkozom. A képzőszellemnek a fönti okok miatt nem adható meg egyértelmű definíciója, de a szöveg más, kiemelt funkcióban lévő fogalmaitól való elkülönböződésének észlelésével bejárható e működésmód területe, hatékonysága.