2. Értelem, érzés, képzelet

 

Vizsgáljuk meg most közelebbről azt, hogy a képzőszellem miként viszonyul a speciálisan emberi képességekhez: az értelemhez, az érzéshez és a képzelőerőhöz. Berzsenyi először három alapvető képesség harmonikus összjátékaként határozza meg „a szép emberi lelket”: „mert abban az érző, gondolkodó és képzelő erők harmóniás mozgású játékban vagynak” (12. cikkely). A következő két cikkely külön részletezi az értelem és az érzés, illetve a képzelet működését. Az értelem és az érzés itt nem egymástól különválasztható területek, hiszen „minden érzet értelmet s minden értelem érzést foglal magában” (13. cikkely). Ami tehát Berzsenyi számára lényeges, az nem a két képesség hatékonysága külön-külön, hanem érzés és gondolkodás összjátéka. A kettő összjátékát pedig a képzőszellem irányítja, pontosabban ebben az összjátékban megint a képzőszellem ad hírt magáról, ez az, ami úgymond működteti, működésbe helyezi, mozgásban tartja őket: „a képző szellem nem egyéb, mint a leglelkibb érzésnek és értelemnek harmóniás egyesülete”. A képzőszellem tehát alapvetőbb, mint az érzés vagy a gondolkodás.

 

De a képzelőerő mint az elme harmadik konstitutív képessége szintén lefokozódik a képzőszellemhez képest, s ez azért is tűnhet meglepőnek, mivel a szöveg láthatóvá teszi, hogy fölismerte az előbbinek a romantika teoretikusainál kiemelt szerepét, azt a sajátosságát, hogy öntörvényűségében képes mind az értelmet mind az érzékelést „elragadni” és uralmat gyakorolni fölötte: „Az értelmen fölülemelkedő képzelet pedig éppen oly valami, mint a képírón fölülemelkedő ecset, vagy éppen lelki veszély! […] De egészen más a dolog a poétával, hol nem a képzelet játszik a lélekkel, hanem a lélek játszik a képzelettel” (14. cikkely). Nyilvánvaló, hogy ami még a képzelet ragályán, vagyis annak egy médiuma, az ecset képzeletre visszaható ragályán is képes fölülemelkedni és rajta uralmat gyakorolni, az nem más, mint a „lélek leglelkibb erejéből folyó teremtő és Istent érző képzőszellem” (7. cikkely).

 

A képzőszellem itt olyan működésmód neve, amely a természeti mozgástól a speciálisan „emberképző” funkción át teológiai jelentéseket is magába gyűjt: „valamint a szeretetből folyó erény, úgy a szeretetből folyó képző szellem minden földieken fölülemelkednek, s nemcsak valami föntebb célt, tökélyt és gyönyört iránylanak; de egyszersmind nyilván istenérzetté magasodnak és világosodnak” (9. cikkely). A képzőszellemnek sajátosan szimbolikus és mediáló funkciója van, amely összeilleszti, összegyűjti, egymásba tükrözteti a különböző ontológiai szinteket: „a lélek, mint egy Janus-fő, egyszerre két világot lát […] két életre szolgáló két szeme [van], ú.m. a világi okosság, mely a földi életet világítja, és az érzésben megjelenő képzőszellem lelkibb látása, mely mint egy hold, égi testeket és más világot mutat” (13. cikkely). A Janus-arc, amely egyszerre lát előre és hátra, ez a körben forgó szemgolyó, amely mint örökmozgó-öntükröző még önmagát is látja magában, a képzőszellem tehát alapvetőbb az érzésnél és az értelemnél, amelyekben működése megmutatkozik. A képzőszellem valódi működési területe tehát az emberin túli vad terület, olyasféle történés-struktúra, amit az ember nem tud az uralma alá hajtani, sokkal inkább csak illeszkedhet hozzá, beletalálhat ebbe az univerzális történésbe.

 

Ezen a ponton Berzsenyi egy radikális megkülönböztetést tesz, amikor a képzelőerő működésén belül elválasztja a képzeletet és a fikciót. Ennek értelmében a képzelet gyakorlatilag az emlékezet funkciójába kerül, „melynek képei csak hozzánk szállongó levélhulladékai a valóságos világnak” (14. cikkely), a fikció pedig az, ami ezeket a képeket módosítja, szétszedi és újra összerakja, ami „játszik a képzeleti képekkel”, mégpedig „ön-nézetei” szerint (14. cikkely). A képzelet képeinek, amelyek a fikció nyersanyagát képezik, előbb mintegy rögzítődniük kell, hogy képekként egyáltalán megragadhatók legyenek. Ez a megkülönböztető mozzanat fölismeri a képzelet működésében is azt az alapvető hermeneutikai elvet, hogy ami az elme, sőt az érzékelés számára hozzáférhető, az mindig a valami mint valami ¹ struktúrája szerint férhető csak hozzá, azaz már eleve jelentésesként van felismerve. A képek ilyen fölismertsége, amely a szöveg szerint az emlékezetben való rögzítés aktusára hasonlít (vagy éppen az), s amelyre Berzsenyi a „képeskönyv” metaforáját használja, kínál alapot a fikció deformáló és újraformáló munkájához, de ez a munka és működés, ahogyan ez már várható, voltaképpen a magát a lelket is konstituáló képzőszellemmel azonos. S mivel a képzőszellem annak antropológiai mozzanatában receptív és poiétikus funkció, önmagában tartalmazza és föloldja a képzelet teljes hatókörét. A képzőszellemhez tartozó fikció föllapozza a képzelet könyvét, amelyet – annak receptív mozzanatában – maga a képzőszellem mint a természet mozgását folytató működés „írt” az elmébe: a képzőszellem önmagát olvassa.

 

Az önmagát író olvasás és az önmagát olvasó írás jelenti Berzsenyi számára a „poiétikus létet”, ami egy olyan khiazmatikus struktúra tehát, melynek működését a természet vagy a lét törvényszerűségei szabják meg. Ebbe az eredendő működésmódba való beletalálás készségét nevezi Berzsenyi voltaképpen – és nagyon is könnyen félreérthető, mivel fogalmilag nem egészen következetes módon – „józanságnak”, ami itt a képzőszellem eredendő működéséről való mértékvételt jelent.  Ez a poiétikus mértékvétel, amely a képzőszellem nagyon is mértéktelen, mindent behálózó működését veszi alapul, elsősorban a költészet kiváltsága, azonban mivel a képzőszellem az értelem hatókörét is magába foglalja, a filozófusi elme szintén ennek az önreflexív-öntükröző mozgásnak lehet a médiuma. S azt már csak a „niklai remete” rejtőzködő bölénytermészetének, más szóval a „romantikus irónia” fintorának tulajdoníthatjuk, hogy ez a nem akármilyen veszélyekkel fenyegető ragály egy idilli tájkép, a népmesei üveghegyek alakjában kerül fölmutatásra:

 

„Ezért legfőbb charaktere mind a philosophusnak, mind a poétának a józanság, mely szerint mindenik olyan […] mint valami égig emelkedő s általlátszó jéghegy a többi földi Alpesek között, azzal a különbséggel, hogy egyikben pólusi hósivatagok, a másikban pedig aequatori örök virulatok tükröznek.” (14. cikkely)

 

Ha le akarnánk ezt fordítani: a tudat egy égig érő és átlátszó jéghegy, melyben égig ér a józanság (?), és tükröződik benne az öröklét. Ezt a bizarr gondolati konstrukciót elég nehezen lehetne a klasszicista „józan középszer” elvével összeegyeztetni, noha a szakirodalomban többen megpróbálták. Úgy tűnik, inkább arról van szó, hogy a hagyományos fogalmiság mögött egy újfajta mondanivaló jelenik meg, amely feszegeti ennek a fogalmiságnak a kereteit. Mintha Berzsenyi azt a fundamentumot keresné, amely alapján megszüntethető lenne a tudat önreflexív magába zárulása, s amely felől éppenséggel reflektálható lenne megismerés és tárgy egysége, összetartozása, eredendő egymásra vonatkoztatottsága.