Elaludtam, s mint egy darab szén,

gyémánttal álmodtam, iskola-

padban ültem s grafitporos

ujjaimmal arcodat megfestettem.

Festettem, mert izzadt a tenyerem,

maszatoltam inkább, szürke

ködbe mártottam arcod s mögéd

lepakoltam, a félhomályban

megmosakodtam, talán-poshadt

pocsolyából, azt hittem tiszta

vizet ittam s nyakadba fújtam,

mint a lidércfény, hátadon

végigfutottam s riadtan el-

hidegültél tőlem, inkább-

árnyékomtól, párás kísértettől,

elszaladtál kíséret nélkül,

egyedül a rengetegben, elestél

s én megszántalak, odakaptál

és megkarmoltál, a hajad

egy csomóban ott maradt a

nyirkos ágak puha kérge

alatt, mint vízihulla-ujjak,

feltámadó-szétázott halottak,

sikoltottál s megint tovább

szaladtál, én utánad, utánam

arcomon a sebből lustán,

mint a mocsár, megmozdult

vérem, most fekete nedv, szinte

enyv, ragacsos, mint az

izzadtság sáros homlokodon,

s te csak futottál és futottál,

követtelek, mert értem kiáltottál,

farkaskölyök vagy veszett kutya,

rohantam utánad, mint mell

után, mint holmi préda után,

szemem a széltől: könnytől

csillogott, kitömött állatban

festett üveggolyó, s szám

habzott, mert nyálam

sűrű lett és keserű, lehet

megvesztem érted s végül

utolértelek és rádugrottam

és ruhád szétszaggattam és

a bőröd és a hajad és túl

sok volt belőled s utána

semmire sem emlékszem,

csak láttam a földet, ahová

letepertelek, leterítettelek, s

mint egy megrakott asztalon,

a kezem ide-oda kapott

és elvett amit kívánt,

mindent, finom bőröd pedig

azóta lóg az ól falán és, ha

egyedül vagyok hozzásimulok,

mert ennyi maradt belőled,

kedves selymesség, nem több,

felfaltalak, te eltűntél,

lassan, inkább-árnyékként

követsz esténként, mikor

sötéten bolyongok s le-

üvöltöm az összes csillagot,

ki velem veszekszik, mert

megöltelek, s te csak csendben,

mint az árnyékom, tudom,

mindig ott jössz mögöttem,

ha éjszaka van, farkasok

órája, mikor hidak robbanak

a szegényemberekben s a szűz

lányok felsikoltanak, mikor

legnagyobb a feketeség, az

te vagy, körülölelsz, s

rajtam kívül kint nincs

senki, csak csöndes üresség,

amiben te kongatsz

vészharangot, ha egyedül vagyok,

s tudod, bennem minden

visszhangzik, hiába

beszélek bőrödhöz, az

hallgat, hiába érek

hozzá, ő magától nem,

miért nem téphetem szét

magam? Árnyékként beléd

olvadnék, semmi se

szakíthatna szét,

álom se, ha elaludnék…

 

 

 

Sodorj ki álmokat hajadból

szép szerelmem, s csókold meg

kétszer mindazt, mi valaha megrebbent,

mert sosem lesz már pillanat a múló magány,

csak a perc laza lárvafoga az, ami őröl, s hajt valahova.

Forogva pördül tova minden, minden elmúlt,

minden szomorú és a sarokba szorul,

hol a szád? Csókolj meg, mert

megrebbentem!

 

 

 

 – Mindent megtudott, róluk, Katika? – nevetett Hajdú. – Nem maradtak rejtélyek, titkok, homályok? Semmi handabanda, zizi, félóra, amivel azok a szegény gyerekek ne tudnának elszámolni? – Zizi? Katja felhorkant. – Ám állok elébe, hölgyem, ha engem is elszámoltat.

– Szaván fogom, Hajdú. Legyen egy óra múlva a Centrálban!

Arany falikarok, zöld bársonyszékek, aranykeretbe foglalt gobleine-képek, olyan hely, amit szecessziós ékszerdoboznak neveznek az útikönyvek. De hiába nevezik bárminek! Az osztrák turisták még nem fedezték fel Őrskutat, ahogy nem fedezték fel a franciák, az olaszok, a németek. És nincs az az őrskúti cukrászda, ami itt és most megélhetne ásványvizekből és tejhabbal összepancsolt kávékból.

Az Ide-Süss Pékség bérelte most is a helyiséget: nyúlós kelt tészták, bukták, sima és extra pogácsák, sima és extra fánkok, csütörtöki rendkívüli extra akciók. Kávé csak véletlenül és csak alkalomszerűen: ha van idő, ha a vendég ráér, és kivárja a sort.

Katja egy túrós batyuval helyet foglalt a bársonyszékeken. Megrándult a kis harang a pult fölött: csúcsra járt a tésztagyár: a vásárlók újabb hulláma tódult be, megérkezett a délutáni sütés. 

Egy vidám csettintés az ajtóból:

– Nem illene egy söröző jobban mihozzánk?

Nem. A hely hangulata. És a rengeteg tennivaló. – Hadd kíváncsiskodjam! Lefülelte-e már műkincsrablókat?

Hajdú elvigyorodott: – Ha már itt kell rostokolnom, hadd haljak előbb a lányokról.

Katja bólintott, és a kávéját kavargatva lelkiismeretesen beszámolt Dohák Éva haláláról, az összecserélt útlevelekről és a csodálatosan bőbeszédű Szekeres Niki Princesse-ről és az ő következtetéseiről.

Az ósdi ventillátor fáradhatatlanul kavargatta a vaníliaillatú levegőt.

– Nem teljesen értem, Katja. Jött egy gonosz bácsi egy nagy merítőhálóval, és kihalászta innen az aranyhalacskákat. De miből gondolja, hogy az én műkincseim összefüggnek a maga lányaival? Egy gyerekkereskedő hálózat egészen más szervezettséget követel, mint az illegális műkincskereskedelem. – Töprengett egy kicsit. – Talán a megbízója sógora miatt gondolja így? Merthogy Dér Sándornak olyan sok a pénze?

– Hát épp ez az, hadnagy! A kulcsszó a másféle. Én rengeteg hálózatot ismertem meg Münchenben. De olyan jól szervezett hálózatot nem láttam, ahol a lányok életben maradnak, és néhányat haza is engednek a szüleikhez.

– Dohák Évának talán csak szerencséje volt. Vagy az a szabály a Lajtán túl,  hogy a gyerekek nem kerülhetnek elő élve?

– Nincs ilyen szabály, nagyon jól tudja. De ha egy kislány bekerül, azonnal harminc vagy negyven kiló színhússá válik. Akkor is ledarálják, ha a beavatást túléli. Annyi kábítószert kap, hogy sehova sem tud visszatérni. Az ilyen lányoknak esélye sincs arra, hogy honlapokat indítsanak, felkutassák a többieket, és szép csendesen öngyilkosok legyenek egy szállodai szobában.

– Na de mi a helyzet ezzel a szép és csendes öngyilkossággal?

– Egyelőre még szép és csendes.  Egyelőre. – Széttárta a kezét, és merengve bámulta a túrós batyú romjait. – Ezt az őrskúti hálózatot is profik irányították, de nem tőről metszett gyerekkereskedők. És az áru is egészen más volt: nem intézetből szökött lányok, hanem ápolt, középosztálybeli gyerekek. Az egyetlen bűnözői kör, aki a nyolcvanas években  megfordulhatott a városban, azok a műkincscsempészek. Mert ne feledje, Őrskúton nincs olaj, nincs fegyvergyár, nincs atombomba, csak régiségek.

– No de melyik műkincscsempész vagy orgazda dobja oda a saját lányát a pedofiloknak? Az áldozatok közt van Dér Sándor kislánya is.

– Én csak nagyon keveset tudok erről a római városról, hadnagy.

Hajdú felnevetett. Ha ivott is – gondolta Katja –, ez a ventilátor vagy a förtelmes süteményszag már  kijózanította.

– tudni akarja, 1982-ben túrták fel először a város keleti határát, hogy felépítsenek egy lakótelepet. A lakótelepből persze semmi nem lett, inkább kertes házak, virágnevű utcák épültek. No de a Kádár-korban is létezett titkos nyilvánosság, és ezen a helyen a titkosszolgák kénytelenek voltak hírmorzsákkal megelégedni.  Mért megy olyan jól Józsi bácsinak, ha nincsenek német rokonai, és még a nagymamától sem örökölt semmit? Ha nincs a láthatáron gazdag nagymama, akkor hogy építhet ekkora házat a Tulipán utcában? És mért pletykálják itt a népek, hogy a piacon sestertiusokat árulnak? És néhány tény, amire egy szegény titkosszolga zsigerből felfigyel. Mért kóvályog egy porfészekben ennyi közel-keleti műkereskedő, ha hivatalosan el sem kezdődtek az ásatások?

–Talán csak túrós batyu-függők voltak… Vagy rájöttek, hogy mennyire megéri házhelyet venni a Kádár-rendszerben. Hiszen ezek a felparcellázott kertek tele vannak római emlékekkel. Jól gondolom, ugye?

Hajdú szárazon bólintott: – A most dolgozó régészek szerint a mai Jácint utca és a Platán sor között terült el a régi Valcum város temetője. És nem is volt annak idején nehéz dolga az ideköltözőknek! Akár a mesékben: ha jó mélyre ásott a szorgos gazda, ha alaposan kiásta a helyét a diófáinak, akkor aranyat talált a kertjében.

– És a maga titkosszolgái nem jöttek rá időben, hogy itt vannak Európa legértékesebb házhelyei?

– Nem számol maga az emberi tényezővel, Katika. A titkosszolgákat ügynökvadászatra képezték ki, nem a fürdőszobájukban, samponos flakonokban sestertiusokat rejtegető énektanárokra. És morcos város ez, Katika, és nagyon morcos város volt ez már a szocializmusban. Az emberek titokban gyóntak, titokban áldoztak, titokban leveleztek az osztrák rokonaikkal, és csak nagy titokban duruzsoltak a szomszédaikkal.

– Felteszem, hogy ezek a római kincsek mind külföldre jutottak. És azt is, hogy nem a szomszéd Frici bácsi csempészte ki a kofferjában.

– Bizony nem! Bizony nem a Frici bácsi! Na persze nem olyan könnyű egy nyugdíjas tornatanárnak elcsevegnie arany pecsétgyűrűs nehézfiúkkal, akikről már messziről szaglik, hogy nem a megfelelő öltönyüket hordják vasárnap. Ez egy kezitcsókolomos világ, ahol ha bűnöznek is, nem barátkoznak akárkikkel és nagyra tartják magukat. Így aztán tényleg mindenkinek kapóra jöhetett a maga Sanyija, ez a nyelveket tudó, izgága történelemtanár. Aki már a nyolcvanas évek végén konferenciázni járt ki Ausztriába… tudja, kis népek összefogása, közép-európai identitás. De maga azt gondolja, Katika, hogy ezek a derék libaboniak eleven műkincsek után is érdeklődtek, nemcsak amforák, hanem eleven, helyes kislányok után. És mért ne? Mért is ne? Ha fejreáll a világ, akkor ki vigyáz a gyerekekre? – Megint hallgattak egy sort és figyelték a forróságot kavargató ventillátort. – De még egyszer mondom, ez egy elég ingatag elmélet: Dér Sándor lánya is az áldozatok közt volt.

– Hát látja, hadnagy, ezért szeretnék én a lehető legtöbbet megtudni Dérné gyanús balesetéről. És mindenekelőtt az elsődleges gyanúsított, az apa, Dér Sándor viselkedéséről. Hiszen nem lehetséges, hogy a felesége halála miatt ő maga is a lányát hibáztatta? Akár szerette a lányát, akár nem, azt Dér nagyon jól tudhatta, nincs az a köztiszteletben álló történelemtanár, aki azután is köztiszteletben áll, ha a lányát gyilkossággal vádolják. Ráadásul anyagyilkossággal – micsoda förtelem! Vajon nem akart-e Dér a lányától mindenképp szabadulni? És egy gyerek hol tűnhetne el nyomtalanabbul, hol tűnhetne el biztosabban, ha nem a gyerekkereskedők kezében?

Hajdú döbbenten rámeredt.

– Persze én nem vádaskodok, nem vádolok senkit, hadnagy, távol álljon tőlem! Csak azokat a régi aktákat szeretném látni! Mert Dér Krisztina ugyan a világ egy távoli pontján tűnt el, de hogy miért pont ő, hogy miért akkor és úgy, annak az okai itt rejtőznek.

 

Régebbiek: 

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

 http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-hany-eves-is/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-anyu-draga/

http://ujnautilus.info/hany-eves-a-hany-eves/

http://ujnautilus.info/aki-mast-megdob-kovel-az-maga-esik-bele/

http://ujnautilus.info/sibelius-mindhalalig-irodalom/

Meghalni kétszer, háromszor…

Mucika roppantul élvezte a nyári szünetet, különösen, hogy épp az év júniusában érettségizett le. Végre, nincs többé iskola, tizenegyig is alhat, és nem kell gondolkodnia semmin. A gondolkodás amúgy is fárasztó, megerőltető és hiábavaló dolog, hiszen a drága papa úgyis elrendez mindent. A világ pedig szép, minden úgy jó, ahogy van, és holnap vesz egy újabb, strasszokkal kivarrt rózsaszínű cicás párnát.

Mucika csinos és jóindulatú lányka volt, de nem túl eszes, mondhatni buta, mint a föld, ám mindenki szerette őt bájos lényéért, még az is, aki nem, mert a befolyásos koldusmaffia-hálózatot vezető papával senki sem akart ujjat húzni. Ezek után nem meglepő, hogy Mucika érettségije színjeles lett, és már borítékolva volt, hogy felveszik az ELTÉre genetikusnak. Bár a lánynak a genetikáról mindig csak a klónozott bárányok jutottak eszébe, arra gondolt, biztosan izgalmas dolog lehet, és majd otthon ő is kipróbálja Kormin, a macskáján.

A napok kellemesen felszínesen teltek: Mucika falta a tinimagazinokat, a dél-amerikai sorozatokat, délután monokiniben süttette magát medencéjük partján, esténként pedig csöpögős filmeket nézett a moziban unokanővére és egyben házi tanítója, Ágnes, a keserű, huszonhét éves, kiugrott apáca társaságában. Emellett több tucat testőr is elkísérte őket, ügyesen elvegyülve a tömegben, hiszen a főnök szeme fénye nem járhatott védtelenül. Mucika, akinek a gondolkodás sosem volt a kenyere, nem is tudott a létezésükről, Ágnes meg azt gondolta, felesleges ilyen információkkal terhelni a lányka amúgy is csekély befogadóképességű agyát.

Ám amikor már a harmadik hét telt el így, Ágnes észrevette, hogy a rábízott drága gyermek kezd unatkozni, pedig abban reménykedett, hogy majd ez a nyár is unalmasan, problémamentesen telik el. Mucikának nem voltak barátnői: egyszer másodikos korában megtetszett neki a padtársnője lovacskás tolltartója, de hiába kérte, nem kapta meg; miután pedig otthon is szóvá tette az esetet, másnap a padtársnőt négy jól megtermett verőlegény vette kezelésbe az iskola melletti elhagyatott szeméttelepen és kitépték a kezéből az ominózus tárgyat. Ezek után a többi gyerek már barátkozott vele, holott Mucika időközben rájött: valójában nem is tetszett neki annyira a tolltartó. Jól elvolt egyedül, Ágnesnek alig kellett figyelnie rá, de az ex-apáca nyughatatlan, önmarcangoló viselkedéséből fakadóan, folyamatosan dühös volt az egész világra, így többek közt azt is felháborítónak találta, hogy életét a gyereknevelésnek kell szentelnie. Pedig még szerette is Mucikát. Mint egy szép szobanövényt. Vagy kisállatot. Tökéletesen illik rá a MÉHEK együttes Barbie-dala, gondolta: „Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál, de nincs oly pillanat, hogy ne nyugtalanítana engemet egy szörnyű gondolat; azt hiszem csak egyszer kéne szóra nyitni a szád, és kiderülne, hogy a betonéval azonos az intelligenciád.”

Most viszont Mucikán tényleg látszott, hogy bántja valami.

– Unatkozom – mondta végül egy nap a lányka. – Csinálni szeretnék valamit. Valami értelmeset.

Attól óvjon meg az ég, futott át Ágnes agyán, de csak annyit mondott, hogy majd megbeszéli a kedves papával. És valóban, így is tett.

– Mégis mire gondoltál? – kérdezte a drága papa Ágnestől. – Nem tudja elfoglalni magát?

– Teljesen normális, hogy szeretne kipróbálni új dolgokat – mondta Ágnes elkeskenyedő szájjal, és közben arra gondolt, milyen tragikus is a saját élete, mekkora szerencsétlen nyomorult ő. És még más személyes ügyeit is neki kell intéznie…

– De mit? Nem hagyom, hogy igyon, drogozzon, fiúzzon és pornózzon, mint annak idején az anyja! Nem. Neki tanulnia kell, hogy egy napon majd továbbvihesse a családi vállalkozást. Tehát, mit javasolsz?

– Hát, ez jó kérdés – vélte Ágnes kaján mosollyal.

Ám egy napon mégis rátaláltak a megoldásra, amely egy véletlen látogatás képében szinte tálcán kínálta magát.

Történt ugyanis, hogy egy napfényes délelőttön bekopogott a villába három jól öltözött, csinos fiatalember, állításunk szerint modellügynökséget üzemeltettek; elmesélték, hogy meglátták egy cukrászda kirakatában Mucikáék érettségi tablóját, és annyira megejtette őket a leányka szépsége, hogy feltétlenül készíteni akartak róla egy portfóliót. Remek esélyei lennének külföldön, Milánóban, New Yorkban, Párizsban és Tokióban is, mondták csillogó szemmel.

A drága papa természetesen rögtön szimpatikusnak találta őket, hiszen ki nem szereti hallani, ahogy a szeme fényét dicsérgetik. Úgy döntött, lehet, hogy épp a modellkedés a lányának való szakma, de legalább a nyári szünetet elütheti vele. Utazik, világot lát, idétlen szerelésekben és sminkkel pózol mindenféle lehetetlen helyzetben: izgalmas kihívások egy ifjú felnőtt számára. És még jól meg is fizetik. Talán Mucika modellkarrierje lesz az első lépés afelé, hogy koldusmaffia-vállalkozása nemzetközi hírnévre tegye szert.

– Topmodell leszek! – jelentette ki lelkesen Mucika, mert tudta, micsoda lehetőségek vannak ebben a szakmában, és nem kell hozzá mást tennie, csupán önmagát adnia.

A fiatalemberek barátságosan elbeszélgettek vele, hagytak nála egy névjegykártyát is. Különösen a legfiatalabb, aki a Zénó névre hallgatott, tett mély benyomást a lányra: Mucika eddig érintetlen szívét és lelkét egyre jobban betöltötte a daliás, kisportolt, márkás napszemüveget viselő Zénó képe, és elolvadt, amikor a fiú gondosan szabályozott, vakító fehér fogaira gondolt.

– Feltétlenül el kell jönnöd hozzánk. A stúdió egy luxusvillában van. Paradicsomi környezet, minden szobában jacuzzi, a medencében delfinek és aranyhalak. Egzotikus növények. Menő zene, jó kaja, rengeteg minőségi alkohol és tiszta kokain, minden mennyiségben – súgta búcsúzáskor a lány fülébe. – És van egy király papagájunk is. Egy kutatólaborból származik, valami fura kísérleteket végeztek rajta, viszont úgy beszél és gondolkodik, mint egy ember. Látnod kell! Tudod mit? Délután visszajövünk, és ha gondolod, elviszünk.

Mucika még hosszú percekig érezte Zénó kölnijének illatát a szobában, és úgy érezte szerelmes lett. Halálosan.

– Na, mi az? –kérdezte Ágnes. – Flörtölgetünk, flörtölgetünk? Összetörjük a fiatalemberek szívét?

– Ágnes, segíts nekem! Topmodell akarok lenni! És… és szeretném meghódítani Zénót… – mondta Mucika szemérmesen. – És képzeld, miket mesélt! Tele van a villájuk paradicsommal, bár én a póréhagymát jobban szeretem, de képzeld, képzeld, van egy beszélő papagájuk is!

– Milyen meglepő. A papagájok már csak ilyenek – összegezte rosszkedvűen Ágnes, és természetesen átkozta az eget, hogy mindenkire rátalál a szerelem, még a félhülye Mucikára is, csak ő, Ágnes rágcsálja éjszakánként a párnáját álmatlanul. – Hát, szerintem édesapádat meg lehet győzni, de…

Ágnesünk nem fejezhette be a mondatot, mert itt lépett közbe történetünk újabb szereplője, Roland, aki Mucika édesapjának volt a könyvelője, és a feladata az volt, hogy könnyedén elsimítsa a vállalat különféle pénzügyeit. Roland a húszas évei elején járt, és mióta csak az eszét tudta, fülig szerelmes volt Mucikába. Persze zárkózott, befelé forduló, szégyenlős és gyáva természet révén ódzkodott attól, hogy ennek tanújelét adja, és egészen eddig sikeresen úgy tett, mintha nem is tudna a lány létezéséről. Most viszont, a modellügynökségi megkeresés, és főleg Zénó kapcsán feltámadt benne a féltékenység, ezért vette a bátorságot, hogy közbeszóljon.

– Le kéne csekkó’ni a’ zügynökséget – mondta jól artikulálva, gondosan ügyelve rá, hogy Mucika vélt szókincséhez igazítsa a mondandóját, ily módon akarva imponálni a lánynak.

– Tessék? – bámult rá Ágnes és Mucika, aki az ex-apáca nevelésének hála viszonylag normális stílusban ki tudta fejezni csekély számú gondolatát, és az effajta erőltetett kamaszszleng őszinte megdöbbenést váltott ki belőle.

– Mármint le kellene ellenőrizni, hogy csakugyan minden olyan szép és jó-e, mint azt állítják – fordította le Roland és Ágnesre pillantott.

– Van benne valami – vélte az ex-apáca. – De hogyan?

– Ha Mucika annyira szeretne egy kalandot, hát itt van: álruhában látogasson el a villába és nézzen körül. Ha tényleg minden olyan idilli, mint ahogy lefestik, utána nyugodtan elmehet a fotózásra.

– Igazad van – mondta Ágnes. – Nos, Mucika, mit szólsz hozzá? Láthatod a beszélő madarat!

– Szuper! – ujjongott a lány. – De honnan szerzünk álruhát?

– Például apád raktárából – mondta Roland.

– Tökéletes!

Fél óra múlva Mucika lepukkant, fogatlan alkoholista asszonynak öltözve elindult szerencsét próbálni. Ügyesen megtalálta a villát, mindössze csak kétszer szállt fel rossz buszra. Egy kuka mögött állt, amikor látta, hogy a villa kapuja kitárul, és kiszáguld rajta egy vörös sportkocsi, benne a három fiú, köztük Zénó is! De mire Mucika elolvadhatott volna a gyönyörtől, az autó már messze járt, neki pedig csak annyi ideje volt, hogy besurranjon.

Ott bent pedig valóban maga a paradicsom tárult a szeme elé: delfines medencék, színes koktélok, modern gépzene, kokaincsíkok az üvegasztalokon… Mucika azt se tudta, hova kapja a fejét. És ennek tetejébe még egy földöntúli hang is megütötte a fülét:

– Vissza! Vissza!

– Ki beszél?

– Én, a papagáj – jött a válasz. – Menekülj innen, mert különben szörnyű sors vár rád.

– De hát miért? Ez egy csodaszép hely. Szeretek itt lenni. Hadd nézzek körül!

– Menekülj! – de a papagáj beszélhetett akármit, Mucikát jobban lekötötte a sok csillivilli divatos holmi, ezért elengedte a figyelmeztetést a füle mellett és nézelődött tovább. A madár még próbálkozott néhányszor, de miután mindig süket fülekre talált, megsértődött, és unottan majszolni kezdett egy kölesfüzért.

Mucika pedig csak ment tovább, míg egy bezárt teremhez nem ért. Az ajtóhoz tapasztotta a fülét, és furcsa, kattogó hangokat hallott bentről. Mivel furdalta az oldalát a kíváncsiság, benyitott. Odabent nem látott semmit, mert sötét volt, csak a kattogást hallotta. Az eddigi jókedv helyett viszont hirtelen elöntötte a megmagyarázhatatlan rettegés. Tapogatózott egy darabig, majd talált egy kapcsolót. A terem villanyfénynél se volt szívderítőbb: friss vérfoltok, húscafatok, egy rozoga ágy, és középen egy kút. Onnan jött a különös kattogás. Mucika sápadtan odalépett és belenézett: a kút közepén óriási daráló működött, ez okozta a furcsa zajokat. A lány hátrahőkölt, és eszébe sem jutott a vért és a darálót összefüggésbe hozni az újságcikkel, amit előző nap reggelinél Ágnes olvasott fel kéjelegve. A cikk szerint a közeli folyóban emberi maradványokat találtak, melyek valószínűleg a csatornarendszeren keresztül kerülhettek oda. Mucikát ugyanis elvből nem érdekelték az ilyen gonosz dolgok.

Csak azt tudta, hogy fél. Rettenetesen fél.

Hirtelen zajokat hallott, ezért lekapcsolta a villanyt, bebújt az ágy alá, és várta, mi fog történni. Kisvártatva belépett néhány ember. Mucika a hangjukról felismerte bennük a három fiút. A negyedik egy fiatal lány volt, láthatóan bedrogozva, mert jókedvűen kacarászott, még akkor is, miután hirtelen indíttatásból lehányta a falat.

Zénó felkapcsolta a villanyt, Mucika pedig kővé dermedten bámulta rejtekhelyéről az eseményeket. A bedrogozott lányka jóízűen nevetgélt, egészen addig, míg a három fiú meg nem ragadta. Letépték róla a ruhát, majd elkezdték ütlegelni. A lány erre abbahagyta a nevetést és velőtrázóan sikoltozni kezdett. A fiúk röhögtek, és Zénó elővett egy korbácsot.

– Ez az, üsd csak a büdös kis kurvát! – bíztatták a többiek, miközben a lány holmijai között turkáltak, és gondosan kiválogatták az ékszereket, bankkártyákat és a készpénzt. Mucikának ekkor esett le, hogy a szóban forgó leány nem más, mint a szomszéd textilgyár igazgatójának a lánya, akivel párhuzamos osztályba járt. Te jó Isten!

Közben Zénó csak ütötte a lányt, majd amikor ezt megunták, nekiestek, és minden olyat elkövettek vele, ami kimerítette a szado-mazo- és horrorpornók kelléktárát. Mucika csak nézett, mert életében most először találkozott a szex fogalmával, már ha ez annak volt nevezhető. Csak ömlött a vér, a lány meg egész jól bírta a gyűrődést, hiszen még volt ereje sikoltozni. A fiúk ekkor észrevették, hogy a lány ujján maradt még egy gyűrű. Nosza, nekiláttak lecibálni, főleg, mivel egy nagy brilliáns volt a foglalatban. Ám a gyűrű meglehetősen szoros volt, ezért nem jutottak semmire. Végül úgy oldották meg a dolgot, hogy egy késsel levágták az egész ujjat, és arrébb dobták, hogy majd később foglalkoznak vele. Eddigre már szegény áldozatuk is elvesztette az eszméletét, és mivel kínzói is kifogytak az ötletekből, egyszerűen fogták, és bedobták a kútba. A daráló pedig elvégezte a dolgát.

– Na, viszont most lépjünk, mert még dolgunk van – javasolta Zénó, aki úgy tűnt, zsenge kora ellenére a bűnbanda esze volt. – Még azt a buta picsát is el kell intéznünk ma, még szerencse, hogy alaposan megpuhítottam – röhögött. Társai szintén jókedvűen készülődtek, és ocsmány nevetés közepette elhagyták a termet.

Már rég messze jártak, de Mucika még mindig csak remegett, és megbűvölten bámulta a tőle csak pár centire heverő levágott ujjat. Korábban szeretett volna ő is egy hasonló csicsás gyűrűt, de most elment tőle a kedve.

Végre nagy nehezen feltápászkodott, és menekülésszerűen elhagyta a villát.

– De hát mi történt veled? – kérdezte aggodalmasan Ágnes a hazatérő lányt.

– Láttál valamit, ugye? – találgatott diadalmasan Roland. – Ugye, megmondtam, hogy gyanús ez a modellügynökség?

Mucika azonban néma maradt, és hisztérikus tekintettel ott hagyta őket: az apja irodájába rohant.

– Mi a baj kislányom? – pillantott egy szem gyermekére a drága papa. – Feldúltnak látszol? Talán rossz véget ért a legújabb sorozat?

– Apukám, a gorilláidra van szükségem – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a lány. – Most!

– Ahogy jónak látod, drágaságom – bólintott az apja, akit kezdett érdekelni, miféle vezetői ambíciók dolgozhatnak a lányában. – Parancsolj velük.

Mucika gyorsan átöltözött, gondosan kisminkelte magát, és kis kézitáskájába elrejtett egy csavarhúzót, amelynek megélezte a végét. Így várta Zénóékat, akik meg is érkeztek a piros sportkocsin, virágcsokorral, bonbonnal, és más csábító dolgokkal.

– Velünk jössz-e, te leggyönyörűbb? – kérdezte behízelgő hangon Zénó. Mucika válasz helyett csak kedvesen elmosolyodott, majd elővette a csavarhúzóját és egyenesen a fiú szemébe döfte. Zénó felüvöltött, majd megvonaglott és elernyedt: a csavarhúzó átfúrta az agyát.

– Mindent tudok rólatok és a gaztetteitekről – jelentette ki Mucika. – Sajnos a drága Zénót illetően kissé elkapkodtam a dolgot, de nektek nem kell aggódnotok: nem fogom elsietni.

Ezzel intett apja gorilláinak, akik felkapták a két fickót és a tetemet, majd elfurikázták őket a villába. Ezúttal Mucika ügyet sem vetett a szebbnél szebb dolgokra, egyenesen a kúthoz mentek. – Most megkapjátok, ami jár nektek – vette elő a korbácsot, de még amatőr volt a kínzásokban, ezért csak ütlegelte a két fiút, amíg ki nem lehelték a lelküket. Amikor ez bekövetkezett, behajította a tetemeket a kútba.

– Jól tetted, Mucika! – mondta a beszélő papagáj. – Tudod, különféle aljas génmanipulációs eljárások végterméke vagyok. Ezek a mocskok elraboltak engem egy kutatólaborból, hogy idecsalogassam nekik a legszebb és leggazdagabb lányokat. Gyűlöltem őket érte. De most már szabad vagyok. Isten áldjon – ezzel elrepült.

Miután így leszámolt az elvetemült kéjgyilkos bandával, Mucika bedeszkáztatta a kutat, kitakarította a termet, majd beköltözött a villába.

Itt élt, éldegélt, de valami csak nem hagyta nyugodni: éjszakánként álmatlanul hánykolódott a párnáin, hiába voltak az extra egészséges, a gerincet megtámasztó szuper termékek, sőt, a marokszám beszedett természetes hatóanyagú nyugtatók sem használtak. Folyton azt a furcsa, mással össze nem téveszthető kattogást hallotta. A kútból jött. A kútból…

Egy éjjel nem bírta tovább: benyitott a terembe és a kúthoz sietett. Még mindig kattogott! Mucika idegesen letépte a deszkaborítást és a darálóra meredt, ami egyre csak járt és járt, bár nem volt mit darálnia.

– Éhes vagy, ugye? Ne aggódj, én majd hozok neked valami finomat.