Elaludtam, s mint egy darab szén,
gyémánttal álmodtam, iskola-
padban ültem s grafitporos
ujjaimmal arcodat megfestettem.
Festettem, mert izzadt a tenyerem,
maszatoltam inkább, szürke
ködbe mártottam arcod s mögéd
lepakoltam, a félhomályban
megmosakodtam, talán-poshadt
pocsolyából, azt hittem tiszta
vizet ittam s nyakadba fújtam,
mint a lidércfény, hátadon
végigfutottam s riadtan el-
hidegültél tőlem, inkább-
árnyékomtól, párás kísértettől,
elszaladtál kíséret nélkül,
egyedül a rengetegben, elestél
s én megszántalak, odakaptál
és megkarmoltál, a hajad
egy csomóban ott maradt a
nyirkos ágak puha kérge
alatt, mint vízihulla-ujjak,
feltámadó-szétázott halottak,
sikoltottál s megint tovább
szaladtál, én utánad, utánam
arcomon a sebből lustán,
mint a mocsár, megmozdult
vérem, most fekete nedv, szinte
enyv, ragacsos, mint az
izzadtság sáros homlokodon,
s te csak futottál és futottál,
követtelek, mert értem kiáltottál,
farkaskölyök vagy veszett kutya,
rohantam utánad, mint mell
után, mint holmi préda után,
szemem a széltől: könnytől
csillogott, kitömött állatban
festett üveggolyó, s szám
habzott, mert nyálam
sűrű lett és keserű, lehet
megvesztem érted s végül
utolértelek és rádugrottam
és ruhád szétszaggattam és
a bőröd és a hajad és túl
sok volt belőled s utána
semmire sem emlékszem,
csak láttam a földet, ahová
letepertelek, leterítettelek, s
mint egy megrakott asztalon,
a kezem ide-oda kapott
és elvett amit kívánt,
mindent, finom bőröd pedig
azóta lóg az ól falán és, ha
egyedül vagyok hozzásimulok,
mert ennyi maradt belőled,
kedves selymesség, nem több,
felfaltalak, te eltűntél,
lassan, inkább-árnyékként
követsz esténként, mikor
sötéten bolyongok s le-
üvöltöm az összes csillagot,
ki velem veszekszik, mert
megöltelek, s te csak csendben,
mint az árnyékom, tudom,
mindig ott jössz mögöttem,
ha éjszaka van, farkasok
órája, mikor hidak robbanak
a szegényemberekben s a szűz
lányok felsikoltanak, mikor
legnagyobb a feketeség, az
te vagy, körülölelsz, s
rajtam kívül kint nincs
senki, csak csöndes üresség,
amiben te kongatsz
vészharangot, ha egyedül vagyok,
s tudod, bennem minden
visszhangzik, hiába
beszélek bőrödhöz, az
hallgat, hiába érek
hozzá, ő magától nem,
miért nem téphetem szét
magam? Árnyékként beléd
olvadnék, semmi se
szakíthatna szét,
álom se, ha elaludnék…
Sodorj ki álmokat hajadból
szép szerelmem, s csókold meg
kétszer mindazt, mi valaha megrebbent,
mert sosem lesz már pillanat a múló magány,
csak a perc laza lárvafoga az, ami őröl, s hajt valahova.
Forogva pördül tova minden, minden elmúlt,
minden szomorú és a sarokba szorul,
hol a szád? Csókolj meg, mert
megrebbentem!