Láng Orsolya összes bejegyzése

Sámson és Delila; Té s tova

BackSámson és Delila                                                      

 

Hajamtól fogva csavartad el fejem.

Először volt, hogy ujjaid elvesztek tincseim között,

s te rájöttél a rejtezés ízére,

a befogadás értelmére ráébresztve engem.

Azóta voltunk mind a ketten

Daphniszok, Chloék, Orpheuszok, Euridikék,

Prométheuszok és keselyűk, Thészeuszok, Ariadnék.

Az egymásmellettiség végtelen lehetőségei.

A maradék idő: rekonstruálás és felejtés.

Mitizálás, demitizálás.

 

Hajszálak a fénylő, frissen felmosott kövön.

Ennyit tudok most vakon látni,

amennyi épp elég ahhoz,

hogy felidézze cserepes ajkad, tépett szemöldököd,

a makulátlan hibákat. Hibátlan vétkek.

A felejtőgépezetben megannyiszor

meghibásodást idéz elő egy emlék.

Homlokom az öledbe hull.

A pellengérre tett pillanatnak fejét veszi

a strázsáló, vizsla tekintet.

 

Ellenem lehunyt szemhéjad alatt

az állandósítva lejátszott szembeforduló hát.

A rejtezés visszája: örökös jelen-nem-léted.

Erősít létezésed,

hogy állni tudjam tekintetét.

 

 

Té s tova

 

Nem felejtem, hogy egy tálból ettünk.

(az ízeket már nem tudom)

Egymástól egy pontból függetlenedtünk.

(de merre mentünk, mely úton?)

Kitaláltunk, ha eltévedtünk.

(visszamennék, de mily nyomon?)

S bajon – ha volt – együtt nevettünk.

(nevetnék. de már nincs bajom)

 

Hogyha bátrabb volnál, mint amilyen gyáva,

nem hinnéd, hogy élhetünk hiába,

és nem beszélnél, amíg hallgatok.

Hogyha észrevennéd túlütő szerelmem,

nem adnál ebédet éhínségem ellen,

és nem szánnál, hogy társ nélkül vagyok.

 

Skizofrén passió

a După dealuri alkotóinak

 

 

Mécsesem eloltom,

a kutyák ugatnak.

Láncodat levettem –

szaladj el! Szabad vagy.

 

Kezed vállamra rebben,

sepri szárnyaszegetten

falként emelt karom.

Hagyj. Imádkozom.

 

Szeretsz még te engem?

…másképpen szeretlek.

Hogy másként? Mért másként?

…nem úgy, mint eretnek.

 

Lázad van. Lemoslak.

A bűn ment meg minket.

Strigulával róják

fel majd tetteinket.

 

Nincs csend. Nincsen alvás.

Lelkünk nyughatatlan.

Levegőért küzd, és

ránk tör száz alakban.

 

Szólj! Nem értelek már.

Hallgass! Szavad büntet.

Nem köthetjük össze

szakadt életünket.

 

Erőm tart, amíg te boldogtalan vagy.

Vigasztalás közben érzem, hogy vagyok.

És elveszek, amint fényed rámragyog.

 

Rámterül a súlyos gyóntató palást.

Hímzése aranylik. Ámítás. Csalás.

Alatta sötét van. Nem láthatlak. Hol vagy?!

Kiáltásomtól a lángok elhajolnak.

 

Fekete ruhában állsz a hóesésben.

Hátaddal kivéded (védem!) verdesésem.

Isten csöndjében vizet merítsz a kútból.

Kinek szeme csukva, nem tér le az útról.

 

Mint a fuldokló, úgy kapaszkodsz belém.

Kiterítelek a part fövenyén.

 

Áttör a reggeli fény a függönyön,

az éjszakán a feltámadásnak hitt öröm.

Csak az utak nem láthatók. A tévutak.

Uram, ne fedd fel rejtett arcodat!

 

Ugat a szív. Megkötözni szépen.

Nem kér még vizet sem

szűkös ketrecében.

 

Feltűnik, ragyog és senkit sem érdekel.

Ki a földön nem kell, ereje égre kel.

Elárulásomért még csókot sem adtál.

Nemet vetettél, és igent arattál.

 

Kiállok érted, ki értem kiáltasz.

Süket szavaidra kései a válasz.

Szeretlek, de ezt nem mondhatom.

Nézlek, nézlek a nagy ablakon.

 

Oldásodra vágyom. De te megkövülsz,

s lerántasz a mélybe, mert hurkod vagyok.

 

Amikor megérintettél, voltam a legélesebb.

Amikor megérintettelek, voltam legsebezhetőbb.

A félelemnél nincs veszélyesebb.

Annál, aki fél, nincsen védhetőbb.

 

Hangyányi térben élni boldogan.

Odakint hagyva mindent, ami van,

magunkban hordozva azt, ami nincs.

Isten tenyerében szívünk a kilincs.

 

Ilyen történések

Kék lomokat szórt szét az ég a réten,

uralni a földet némiképpen.

Nincs árnyék, mindenünnen szembe tűz a nap.

Halkan feslik az elaggott malom,

s ami megkötött volt eddig, szabadon

kószál. A várt lépés elmarad.

Mert kishúgom közeleg a dombon odaát,

vállán újul a megviselt kabát –

egy almaágat himbál: jogarát.

És szól a sötéttel érdekemben.