a După dealuri alkotóinak

 

 

Mécsesem eloltom,

a kutyák ugatnak.

Láncodat levettem –

szaladj el! Szabad vagy.

 

Kezed vállamra rebben,

sepri szárnyaszegetten

falként emelt karom.

Hagyj. Imádkozom.

 

Szeretsz még te engem?

…másképpen szeretlek.

Hogy másként? Mért másként?

…nem úgy, mint eretnek.

 

Lázad van. Lemoslak.

A bűn ment meg minket.

Strigulával róják

fel majd tetteinket.

 

Nincs csend. Nincsen alvás.

Lelkünk nyughatatlan.

Levegőért küzd, és

ránk tör száz alakban.

 

Szólj! Nem értelek már.

Hallgass! Szavad büntet.

Nem köthetjük össze

szakadt életünket.

 

Erőm tart, amíg te boldogtalan vagy.

Vigasztalás közben érzem, hogy vagyok.

És elveszek, amint fényed rámragyog.

 

Rámterül a súlyos gyóntató palást.

Hímzése aranylik. Ámítás. Csalás.

Alatta sötét van. Nem láthatlak. Hol vagy?!

Kiáltásomtól a lángok elhajolnak.

 

Fekete ruhában állsz a hóesésben.

Hátaddal kivéded (védem!) verdesésem.

Isten csöndjében vizet merítsz a kútból.

Kinek szeme csukva, nem tér le az útról.

 

Mint a fuldokló, úgy kapaszkodsz belém.

Kiterítelek a part fövenyén.

 

Áttör a reggeli fény a függönyön,

az éjszakán a feltámadásnak hitt öröm.

Csak az utak nem láthatók. A tévutak.

Uram, ne fedd fel rejtett arcodat!

 

Ugat a szív. Megkötözni szépen.

Nem kér még vizet sem

szűkös ketrecében.

 

Feltűnik, ragyog és senkit sem érdekel.

Ki a földön nem kell, ereje égre kel.

Elárulásomért még csókot sem adtál.

Nemet vetettél, és igent arattál.

 

Kiállok érted, ki értem kiáltasz.

Süket szavaidra kései a válasz.

Szeretlek, de ezt nem mondhatom.

Nézlek, nézlek a nagy ablakon.

 

Oldásodra vágyom. De te megkövülsz,

s lerántasz a mélybe, mert hurkod vagyok.

 

Amikor megérintettél, voltam a legélesebb.

Amikor megérintettelek, voltam legsebezhetőbb.

A félelemnél nincs veszélyesebb.

Annál, aki fél, nincsen védhetőbb.

 

Hangyányi térben élni boldogan.

Odakint hagyva mindent, ami van,

magunkban hordozva azt, ami nincs.

Isten tenyerében szívünk a kilincs.