Sámson és Delila                                                      

 

Hajamtól fogva csavartad el fejem.

Először volt, hogy ujjaid elvesztek tincseim között,

s te rájöttél a rejtezés ízére,

a befogadás értelmére ráébresztve engem.

Azóta voltunk mind a ketten

Daphniszok, Chloék, Orpheuszok, Euridikék,

Prométheuszok és keselyűk, Thészeuszok, Ariadnék.

Az egymásmellettiség végtelen lehetőségei.

A maradék idő: rekonstruálás és felejtés.

Mitizálás, demitizálás.

 

Hajszálak a fénylő, frissen felmosott kövön.

Ennyit tudok most vakon látni,

amennyi épp elég ahhoz,

hogy felidézze cserepes ajkad, tépett szemöldököd,

a makulátlan hibákat. Hibátlan vétkek.

A felejtőgépezetben megannyiszor

meghibásodást idéz elő egy emlék.

Homlokom az öledbe hull.

A pellengérre tett pillanatnak fejét veszi

a strázsáló, vizsla tekintet.

 

Ellenem lehunyt szemhéjad alatt

az állandósítva lejátszott szembeforduló hát.

A rejtezés visszája: örökös jelen-nem-léted.

Erősít létezésed,

hogy állni tudjam tekintetét.

 

 

Té s tova

 

Nem felejtem, hogy egy tálból ettünk.

(az ízeket már nem tudom)

Egymástól egy pontból függetlenedtünk.

(de merre mentünk, mely úton?)

Kitaláltunk, ha eltévedtünk.

(visszamennék, de mily nyomon?)

S bajon – ha volt – együtt nevettünk.

(nevetnék. de már nincs bajom)

 

Hogyha bátrabb volnál, mint amilyen gyáva,

nem hinnéd, hogy élhetünk hiába,

és nem beszélnél, amíg hallgatok.

Hogyha észrevennéd túlütő szerelmem,

nem adnál ebédet éhínségem ellen,

és nem szánnál, hogy társ nélkül vagyok.