MOSTOHA

Teleszívta magát
a novemberi ég esővel,
homállyal, sértődöttséggel.

Háromszor botlik meg a számban
a nyelvem. Háromszor törik meg,
mint a rágalom. Háromszor fordul vissza
a szél az utcákon. Csak azt akarom mondani
neked – és belekap a kabátomba, nem ereszt.
Hiszen te nem nősz meg, nem éred el, nem leszel jó
semmire. Csak jót akarok, higgy nekem! Körben kivilágított
ablakok vonagló visszfénye. Öntudatos, boldog felnőttek,
táncolnak vagy csak lebegnek; tökéletesek és elérhetetlenek.
A köd erősebb. Szépen, gyengéden elaltatja mindegyiküket.

Marad a november, a hajnali óra és a gyereksírás –
ami mindig távoli, hogy ne zavarjon senkit séta közben.

Mert most már csend legyen, igenis, csend legyen!

Visszaköhög az éjszaka a csecsemőre.

Többé senki sem felesel.

(Agria)

 

Edvard Munch: The Storm

Buszon

Márti kedveském!

Te ajállottod nekem, hogy hosznos nekem lenne vezetni naplőt magyar nyelven. Úgy is csináltom. Íme, első jedzet:

Ötös buszon, a pík órákban (sorry, I didn’t find the Hungarian equivalent). Ment hazzám egy fiatal ember éves 26. Nála fejen volt puho kalap, szallaggal. Nyakának volt hasszú. Másik utosok kimentek, benmentek. Pocák (tetszik ez a szo) odáment másikhoz mellett vele. Ő felkiáltozott, mi pocák őt meglökött minden alkalamban, mikor másak mellettük haladtak. Hongja volt milyen mintha kislányé, de erős akarta volna. Kimentem a megállóban. Véletlenül léptem egy fiatal lányocska tolpára.

Elmúlt óra kettő, én őt újból találkaztom a rómaij téren, előtt pályaudvarnak Szenté Lázáré. Ő beszélgette barátjával sojátjával, amelyik ajánlotta neki felvarrni gambot kobátjára. Muttotta is hova.

Enni volt, az első jedzet. Tudom, sok lessz benne a hibo. Kijavícsd, kérlek!

A legjobbakat neked és családodnak!

Vászka, Laci

 

 

II.

hali!

Cső!

otthon vagy?

nem… -.-

akkor?

 Bev. Ir. Tud.-ba… qrwa unalmas. nem jossz ide a KK-ba egy kvra?

végülis… why not? 10 perc. és ott vok. majd ott megvárlak.

ok. te most hol vagy?

buszon. 5ös heringparti. imádom… meg ez a sok hüje

Venci is azon lehet, most szokott írni, hogy a tanára már megint köcsög vele.

ma nem írt, bizots a Cseri megint köcsög Venci meg agonizál.

Chö. művészek…

Itt meg valami kalapos díszbuzi kötöszködik egy másik barommal. meg ez a fotosoppolt képű szendeszűz rálépett a lábamra. egyébként helyes. tuti francia!

hallod, még a buszon is izgisebb mint itt.

apropó helyes. Alaktan zh holnap! tanultál?

WTF?! elfelejtettem.

Tudtam! hoztam jegyzetet 😉

Isten vagy! jövök neked egy akármivel. mit kérsz?

itt vagy?

na mind1 KKban tal. cuppantás!

 

 

III.

Kedves Naplóm!

Ültem az 5-ön. Amikor felszálltam, még sok hely volt. Szerencsére le tudtam ülni hátul, a kakasülőre. A belváros felé, egyre többen szálltak fel. Nyugdíjas, vagy kismama sehol. Bűntudat nélkül olvashattam. Ez a Bűn és bűnh Félkegyelmű tényleg nem rossz. Vászka kedvence. Kicsit lassú. De hát oroszok…

Ahogy felnéztem a kijelzőre láttam, hogy valakik az ajtónál nagyon vitatkoznak. Egy magas, vékony pacák sápítozott. Lazacszínű zakó volt rajta, meg egy khekizöld kalap. Ha ez az összeállítás nem lett volna elég gyomorforgató, a kalapról egy sárgadinnyeszínű szalag is lelógott. Olyan kislányos volt a hangja, de mégis olyannak akart tűnni, mintha ő lenne ott a jani. Meg ott volt az a leharcolt képű, hibbant hippi. Biztosan valami művész. (Kicsit ismerős volt.) Így kimenni az utcára. Tiszta festék volt a nadrágja. Ki hord ma még kordbársonyt? Meg a körmei is gyászkeretesek voltak. Istenem, mennyi gyökér van! Ráadásul a kis perverz még le is kapott a telójával. Egészségére! A nyomiknak is lehet egyszer-kétszer gyereknan gyereknap.

Na de a lényeg: szerintem láttam Vászkát!!! Néhány megállóval korábban szállt le, mint én. Odamenni nem nagyon tudtam volna abban a tömegben. Háttal állt, de azt az észbontó dús szőke haját bárhol felismerem. A hajánál már csak az a dögösebb, ahogy magyarul próbál beszélni. Holnapra beszéltünk meg egy kávét, valami helyen, Budán, közel a Balassihoz!!!!

Szerintem kölcsön adtam Tündinek a fekete felsőm. Holnap alaktan zh után visszakérem.

Mára ennyi.

 

 

IV.

eső. tömeg. ázott emberszag. indokolatlan hőbörgés. – ez lökött meg, az lökött meg!

át kellett volna öltöznöm. megint nem raktam be másik gatyát. falun elmegy, városban nem nézi senki.

nem tudom.

már rakják fel a díszfényeket? de még csak november… hányadika van?

29! BASSZA MEG! maradt egy hetem. na, ezzel hogy leszek kész?

miért nem a 13-ra szálltam? erre szálltam, ez jött előbb. egyébként is. tök mindegy. hagyjuk!

tökéletes ez a csaj. Laura. Nem! LUCA. a Teste a tökéletes. kell még valami. az arca olyan semmilyen. de a kulcscsontja. Istenem, az a kulcscsont! megkérdezem, aktot vállal-e. mi baj lehet?

dohánybolt! – három papírom maradt.

a falnak támaszkodva szívom az utolsó slukkot az utolsó cigimből fiatal vagyok és fáradt de legalább értem, hogy miért vagyok még itt

hazamegyek le kell töltenem. mi is volt a címe? mindegy. megkérdezem Csillát. ő biztos tudja

lehet, hogy megcsinálom olajjal is.

ki kéne találni valamit az arcával. nem. a cseri biztos lebasz. Nem elég eredeti, fiam, nem elég eredeti. bunkó fasz. most, komolyan? 2015-ben ki a faszom hívja fiamnak a tanítványát?! szenilis barom.

marad a skicc. nem lesz időm az olajra. meg akkor a muter megint utalhat.

megvan! ő lesz az! Luca teste marad, csak a göndörke arcával. … éés megvagy! Vajon észrevette?

meg vagyok mentve! cseri, nesze, itt van az elég eredetid, Fiam!

Penny! – éhes vagyok. maradt még rakott krumplim. veszek tejfölt!

menj már arrébb, te szerencsétlen!

 

 

(Illusztráció: different)

háziőrizet

magamra drótozok egy cafat
hétfő reggeli felhőszakadást,
rajtam marad, amíg kitart
az a néhány ócska kábeldarab

(Watch My Dying – Idomtalan)

most lekapcsoljuk a lámpákat,
behúzzuk a függönyöket és
a hasunk, tehát szépek vagyunk.
lefolyik rólunk minden, mint
viaszos lábú kutyákról a tócsák
vize, úgyhogy aggódni nem kell,
mert ezt a hétfőt lehámozzuk
magunkról, és le az összes többit is,
amikor kilépünk a folyosóra és nem
gondolunk többet a lámpára, csak a
cigaretták fényeire. a sercegés beszél
helyettünk, és ez már épp elég.
a túlóráknak helye nincs.
lélegzetünk visszatartjuk folyton,
mintha csuklanánk, pedig tudjuk,
senki sem emleget. ilyen apróságokon
nincs miért fennakadni, mint kutyák
ugatása az oszlopokra, mert
túlszaporodnak, kisajátítják
az idegeket, a gerincet,
a másodperceket, a csontokra
különös hangsúlyt fektetnek,
és a betemetés és kiásás
közötti időt adják csak vissza.
szóval most csak arra figyeljünk,
hogy amit nem zártunk kulcsra,
azt ne ejtsük le túl hirtelen,
csak kiszámított mozdulatokkal,
hogy fokozatosan vegye át
a levegő helyét a szobában,
a tüdőben, hogy nyugodtan
fekhessünk egymás mellé.
szorosan, lélegzetvisszatartva,
mozdulatlanul, szemlesütve
várjuk ki a napszakok változását,
nehogy véletlenül is megcsörrenjen
a lánc, mert akkor tudatosulna
bennünk, hogy cinkosok vagyunk
és azt végképp nem volna
kinek megbocsátani.

 

Han-Cheng-Yeh_web22

képek: Han-Cheng-Yeh

Karácsonyi csoda

“Már megint december 24-e van…” gondolta magában Natália, amikor meghallotta a szomszédos templom harangjának messze zúgó kongását, és árvaházi ágyán átfordult a másik oldalára, arccal a megszürkült fal felé. Nyitott szemmel bámulta a halvány foltokat, a kis ujjak lenyomatait, akiknek gazdái valaha ugyanígy feküdtek itt, és valószínűleg ezen a hajnalon elfeledkeztek minden szomorúságukról, s azon gondolkodtak, hogy milyen ajándékot hoz a Jézuska. A mostani gyerekek is hasonlóképpen izgatottan forgolódtak az ágyukban. Vagy még mindig a díszekkel teli karácsonyfáról és a mézeskalács andalító illatáról álmodtak; nem ismerhették a karácsony mélyebb, lelkekbe hatoló jelentését. Natália volt a legidősebb a maga 13 évével. A legtöbben már csecsemőkként bekerültek a Szent Jeromos Árvaházba, így nem tudták elképzelni, milyen lehet Natáliának, aki ismerte a szüleit és 8 szegényes, bár boldog karácsonyt töltött velük. Ám minden megváltozott az azt követő karácsonykor, amikor bekerült az árvaházba. Az okot nem tudta, csak azt, hogy a saját szülei hagyták a “pokol tornácán”. Azóta a karácsonyi időszak az év azon szakasza, amikor a szokásosnál is jobban el akart bújni, meg akart szökni, levegővé akart válni.

– Jó reggelt, kis krampuszkák! – hallotta a takaró alól a jól megszokott mondatot a jól megszokott hangon. Vali néni állt a hálószoba ajtajában, csípőre tett kézzel. – Ki az ágyból! Egy, kettő! Tudjátok, hogy milyen nap van ma?!

Gyerekek hada ugrott ki az ágyból, s mind izgatottan indult neki a nagynapnak, csak Natália komótosan dobta le magáról a takarót és bújt bele a papucsába.

– Jó reggelt, álomszuszék! Hogy vagy ma?

– A szokásosan. Karácsony van… – battyogott el Vali néni mellett ki a fürdőszobába.

Az ébredés utáni pillanatok a mindennapos zsivajban, tolakodásban, nevetgélésben teltek. A reggeli után megkezdődött a nagy készülődés: apró gyermeklábaikkal dobogtak az öreg fapadlón, kezeikben díszeket szorongattak, arcukon széles mosoly ült. Voltak, akik a konyhában fülig lisztesen készítették a mézeskalácsot,  bejglit. A még csupasz karácsonyfa a hatalmas nappali közepén állt, körülötte a nagy dobozokban félig elvesző gyerekek kutakodtak a szebbnél szebb dekorációk után. A 12-13 évesek, így Natália is az ajándékok csomagolásában segédkeztek az épület eldugott sarkában rögtönzött műhelyben. Mindenhol karácsonyi hangulat szállt a levegőben, egyedül Nati szívét fedte jégréteg, ami az évek során oly vastag lett, hogy csak csákánnyal lehetett volna feltörni. Szinte gépszerűen csomagolta a keze ügyébe kerülő ajándékokat. Már nem szomorkodott, inkább csak unta az egészet, nem érdekelte a karácsony. Megtette, amit kértek tőle, de nem érzett olyan önfeledt boldogságot, mint a többiek. A karácsony számára nem a boldogság, a szeretet, a család és a béke ünnepe volt, hanem csupán az árvaházba kerülésének évfordulója.

Mindeközben az igazgató irodájában fontos beszélgetés zajlott le.

– Biztos, hogy ezt szeretnéd, Valéria? Mármint igazán jó gyerek, nincs vele semmi baj, csak már így is 5 kis lurkóról kell gondoskodnod és a férjed éjt nappallá téve dolgozik.

– Köszönöm, hogy így aggódsz, de hidd el, százszor átgondoltuk és ez a végleges döntésünk.

– Látom, nem lehet meggyőzni. Akkor kezdjünk is neki a papírmunkának.

A délután folyamán az izgatottság a levegőben keringett. Tisztán lehetett érezni azt a visszafojtott izgalmat, örömöt és ujjongást, ami majd a Jézuskát jelző csengettyű hangjára fog kitörni. Ha lehet így mondani, a karácsony zöld, piros és arany hangulata elkerülte Natit. Ahogy a díszekben fürdő házban végigment, az ünnepi hangulat mintha el kezdte volna felolvasztani a szívére telepedő jégréteget. De ahogy kinézett az ablakon, a sivár, szürke táj újra elszomorította.

Szeretett volna úgy gondolni erre a szép ünnepre, ahogy a többiek, de félt reménykedni. Úgy gondolta, minél jobban várja, annál nagyobb lesz a csalódás. A vacsoráig fennmaradt időt a szobájában töltötte.

Közben a többiek, annak érdekében, hogy gyorsabban teljen az idő, különféle társasjátékokat játszottak, a díszítést igazgatták, előhalászták legszebb ruháikat, mert mindent tökéletes állapotban szerettek volna tudni, mire eljön az este. Egyetlen dolog hibádzott: nem volt hó. És milyen a karácsony hó nélkül? Csak ez az egy probléma aggasztotta őket, de remélték (lehet, tudták is), hogy nem fog elmaradni az égből aláhulló fehér csoda. Be is következett, amire vártak: ahogy elkezdett besötétedni, egy apró hópihe könnyű táncot lejtve leereszkedett és éppen az árvaház udvarát választotta otthonául. Ezt az egy hópihét sok másik követte.

És egyik percet a másik követte, egyre közeledett a várva várt pillanat. A gyerekek már nem bírtak nyugton maradni, egyre arról beszélgettek, vajon mi fog a karácsonyfa alá kerülni. Napnyugtakor azonban el kellett hagyniuk a nappalit, a nevelők felküldték őket, és bezárták az apró meglepetések birodalmát.

– Gyerünk, gyerekek, mindenki a szobájába! A Jézuska csak akkor érkezik, ha nincs itt senki!

Mintha egy menydörgés rázta volna meg az épületet, úgy viharzott végig a gyerekhad a lépcsőn és a folyosókon. Natália szobatársai  berontottak a szobába és megkezdődött a találgatások sorozata.

Vidám csacsogással telt el az idő. Majd benyitott Vali néni, és vacsorázni hívta az izgatott gyereksereget. Nem bírták visszafogni magukat, olyan gyorsan rohantak, ahogy csak tudtak. Natália is összeszedte magát, gondolta, minél előbb lemegy, annál hamarabb vége lesz.

– Ne lógasd így az orrod! – mondta kedvesen Vali néni. – Tudom, hogy nem szereted a karácsonyt, de be kell vallanod, hogy igazán szép ünnep. Idén talán te is megszereted.

– Lehet, de nem tartom valószínűnek. Ne aggódjon, majd kibírom, ahogy eddig a többit is.

– Legalább mosolyogj egy kicsit! – kérlelte Vali néni, mire Nati magára erőltetett egy mosolyt. – Így sokkal jobb. Feltéve, ha meg akarod ijeszteni a többieket – folytatta Vali néni, mire Nati szája igazi mosolyra görbült. Lassan elindultak lefelé.

A hatalmas ebédlőben már mindenki a helyén ült. A vacsora kellemes, várakozással teli hangulatban telt. Az asztal közepén már majdnem leégtek az adventi koszorú gyertyái, amikor megszólalt egy csilingelő hang.

– Megjött a Jézuska! – kiáltottak fel egymás után többen is, és egy másodperc sem telt bele, hogy mindenki felpattanjon a székéről és berohanjon a nappaliba. A leggyorsabbak előtt tárult fel legelőször a pompás karácsonyfa alatt elhelyezkedő ajándékok látványa. Mindenki a saját nevét kezdte el kutatni az ajándékok halmazában. Voltak, akik babát kaptak, voltak, akik kisautót, a nagyobbacskák hasznos dolgokat: ruhát, iskolai felszerelést, könyvet. A fa alsó ágait súroló ajándékkupac szépen elfogyott, már csak egy boríték maradt ott, amin Nati neve állt.

– Natália! Ez a tiéd – nyújtotta oda neki az egyik szobatársa a borítékot.

– Köszönöm! – vette át a karácsonyi ajándékát Nati. Kibontotta a szép borítékot és megpillantott egy hivatalos dokumentumot, amin az ő neve és Vali nénié volt.

– Boldog karácsonyt! – szólalt meg Vali néni, amikor látta, hogy Nati szemei megtelnek könnyekkel. Valami nagy robaj visszhangzott a lelkében. A boríték ígérete volt az a varázscsákány, ami Natália szívén porrá zúzta a jégréteget, hogy újra érezhesse a karácsony évszázadok óta töretlen szellemét. Azt, ami nem számít hová vetett a sors, mindig összehozza azokat, akik egymáshoz tartoznak.

Kint esett a hó, és mintha a hópelyhek is azt üzenték volna, miközben egyre többen és gyorsabban hulltak alá, hogy csodák igenis léteznek.

A novella a “Falusi karácsony Mikszáthtal” – A Magyar Nemzeti Múzeum Palóc Múzeuma irodalomtörténeti vetélkedő első díjazottja. 
(A pályázók köre középiskolások voltak.) 
További információ: http://palocmuzeum.hu/

Irodalomtörténeti-vetélkedő_új

“A bátyám hazavitte a halált” (Mohai V. Lajos) – Mészáros Dorottya kritikája

Az élet – halál is egyben, még akkor is, ha az elmúlás tényéről beszélni egy gyenge, de létező tabu. Mohai V. Lajos kötetében új, a legkevésbé sem zavarbaejtő nézőpontból ragadja meg ezt a kérdést, és egészen Kanizsára visz minket vissza, a régi kórházhoz, a temetőhöz, a templomhoz, ezzel megteremti hangulatában azt a közeget, amit minden ember igényel: az otthont.
Mind jól ismerjük az otthon biztonságot sugalló, mégis körülhatárolt voltát. Mind tartozunk valahova: egy családba, egy hazába, egy életbe, egy testbe. A tartályszerű lét belső töprengésében pozitív és negatív gondolatok egyaránt megfogalmazódhatnak, mert mindezt befelhőzi a fal, a vég tudata. Ennek a feszült várakozásnak a kivonatát olvashatjuk itt. Az azonos helyszínek megismétlődése, a kint és bent játéka, a lassú elhalás újszerű természeti képei, a háború végzetszerűsége nyomatékosítja az elnyomott belső félelmeket. Nagy jelentősége van ebben a nyelvnek is: a részben elbeszélő, részben impresszióközlő, részben öntisztító szövegben a hangulatot legjobban az elmúlás igéi teremtik meg, érzékszervi benyomásaikkal szinte titokban lopózva be az olvasó fejébe. A szómágia része a halál maga is, amit a báty hazavisz.
Hazavitte a halált. Tisztes távolba tőlem, hiszen a megelőző napokat együtt töltöttük Pesten; a legtöbbet Matild Sobieski utcai lakása mélyén időztünk, fölidézve a régmúlt családi ügyeket; utólag azt gondolom, hogy odavontuk magunkhoz a halál halvány árnyékát is régi fényképek közt tallózva.
Az emlékezés visszatérő szimbóluma is egyszerre pozitív és negatív, mert a múlt felidézése, a kilépés távolít az ijesztő falaktól, de bűntudatot is ébreszt a növekvő felelősségben. Az emlékezés alapvetően egyéni, de kiterjed egy egész családra, akiknek életét az elbeszélő végigkísérte, és kiterjed egy olyan világra, amit Kanizsában, gyermekkorában megismerhetett. Itt nem csak a család elmúlásáról van szó, hanem egy kultúra változásairól, amit idővel mindenki megsínylik, és egy háborúról, melynek halottai a földben nyugszanak az emberek lábai alatt.
Az ember visszanéz az életére, ráborítja a vágyát a múló időre. Nemigen tud mást tenni. Vagy nemigen tehet mást.
A rekviemek és víziók nem nélkülözik a bibliai motívumokat, a kötet mégis saját, személyes, szinte rendszerező hangján beszél, és a lelket az emlékezés szokásában oldozza fel. Ez párosul a sírhoz járás rendszerességével, a földi ember néma vezeklésével. A szómágiát, a kimondás emberi hatalmát veszi a kezébe, és lezárja azt, ami már soha nem lesz ugyanúgy.

Mohai V. Lajos: A bátyám hazavitte a halált
Prae. hu, Budapest, 2015.

781805_2

A kék váza

A fogsora ugyan nem lett kész, de itt legalább azt mondták, hogy az öltöny hibátlanul ráment. Ha meg hátul, a varrásnál fel is kellett fejteni, mindegy, úgysem néz be alá senki. Ettől kicsit mindketten megkönnyebbültek.
A kapun kilépve a férfi cigarettára gyújtott, megkínálta a nőt, akibe már nem fért több füst. Visszahangosították a telefonokat, egyiküknél sem volt nem fogadott hívás; a járdára parkoló kocsikat nézték tanácstalanul.
Akire vártak, eszerint késett, mert idegesen kérdezgették egymástól a pontos időt, ami, mintha mégsem volna eléggé az, mégis idővel rajtakaphatnák. Ahhoz, hogy aggodalmuk biztonságban legyen, fél tizenegynek kell múlni.
Szűk utca, nincs nagy forgalom. Az alapzajból felerősödő valamilyen gép hangja.
Taxi érkezik, indexel, megáll, de nem kapcsolja ki a motort: látszik a kipufogóból göndörödő gáz. Kiugrik egy fiatal nő, a két várakozó mosolyogva indul felé, félúton találkoznak. Tátognak, megölelik egymást, a másik arca mellé adnak puszit. Vele kiegészülve lesz feltűnő a hármuk közti hasonlóság, egy arc háromféleképpen, más-más időben hangsúlyozva.
Beszállnak mind, a férfi előre.
Fenyő alakú illatosítók lógnak a visszapillantóról, a kocsiban rend.
A nők csak a szemét, a férfi a sofőr profilját látja.
Halk zene a rádióból. Az adóvevőből statikus zörej; időnként a diszpécser és más sofőrök egyeztetnek.
Vonattal kezdi, azzal, hogy mióta nem volt itthon, azt hitte, már felzárkóztak, és nem lehet késni. Náluk a vonatok nem tudnak; ott minden óramű pontosságú. De a város azért szép, sokkal szebb, mint amilyenre emlékszik. Megvan még a váza, mert azt az egyet szeretné.
A férfi és a sofőr a forgalmat figyeli, közben az idősebb nő egyfolytában mosolyog, olyanokat szuszog, mint: igen; itt igen; itt nem; igen-igen; persze; és a keze finoman, többször megérinti a másikon az idegen anyagot, amivel lehet, hogy csak önmagát ellenőrzi. A fiatal nő ebből nem vesz észre semmit.
Melyik reggel volt? Nem is tudja, mit csinált éppen akkor. Hogy nézett ki?
A férfi váratlanul az éjszakai életről kérdezi a sofőrt, mert annyi mindent hallani. De ő már nem jön ki az éjszakába. Lassan két éve, hogy csak nappal dolgozik; kevesebb pénz, de megvannak a fix fuvarjai. Kevés az üresjárat: nincs panaszra oka. Este otthon van fürdetésre.
Igen, a körülményekhez képest, ismétli grimaszolva a fiatal nő az idősebb utolsó szavait.
Ez lesz az, mutat a férfi az egyik házra.
Megáll a kocsi a macskaköves behajtón, a fiatal nő a táskájában kotorászik; a férfi int, zakója belső zsebéből tárcát vesz elő, ő fizet; nem kér vissza.
A sofőr egy közepes bőröndöt rak ki a csomagtartóból; ad névjegykártyát. Most látszik a teljes arca.
Az idősebb nő belekarol a fiatalabba, bevárják a férfit. Az inkább fölemeli, nem húzza a bőröndöt.
Állványok, apró szemű háló, konténer félig törmelékkel. Munkást nem látni.
Szép lesz, ha elkészül, mondja egyikük.
Annak ellenére, hogy a lépcsőház koszos, a vakolat néhol omladozik, és a lépcsők is jócskán lekoptak, megállítja a belépőt.
Egy szőke, fiatal nő akar elkapni egy kisfiút, ami sikerül, mert ezek hárman elállják az utat. Mindenki elnézést kér, jó napot kíván, toporog.
Alig ismernek itt már valakit.
A harmadik emeleti fordulónál pihennek, a fiatal nő a lyukacsos, telefirkált falra mutat: még itt van.
Egy perc is eltelik, rossz kulccsal akarja a férfi kinyitni az ajtót; az idősebb nő menti meg a helyzetet, aztán előreengedik a legfiatalabbat, aki egy pillanatra tétovázik, mégis belép, nem néz körbe, egyenesen a második ajtóhoz megy. Csukva, de nincs zárva.
Ismerős-ismerős, mosolyog vissza a válla fölött.
A szobában semmi, csak szekrény, dohányzóasztal, ágy, az ablakon függöny. Lehetne mint kiadót hirdetni. Bele is néz az egyik üres fiókba.
A váza, ami túl középen van, az az egyetlen, kék, biztos pontja.
Fogja, leül vele az ágy szélére. Az idősebb nő odaül mellé.
A férfi zavarban van, megkínálná őket egy itallal, de nem hinné, hogy lenne még ilyesmi a házban.
A nő bőröndjéből előkerül egy üveg; a férfi kimegy. Szekrény nyílik, víz folyik, az ajtókeretben csak a folyosó falának hengerelt mintája látszik.
Tálcával, apró poharakkal tér vissza; mindenkinek tölt egy körömnyit az átlátszó szeszből.
Jönnek még ide, mert ha nem, akkor elrakja a vázát.
Beletekeri egy hihetetlen-sárga törülközőbe, elfekteti a táska oldalában.
Hívni kell egy taxit.
Még mindig van idő.
A férfi előveszi a kapott névjegykártyát; mégis inkább összegyűri.
Gyorsan átöltözik, mondja a nő, de csak dezodort és egy sötét blézert vesz elő. Kimegy a folyosóra; nem megy be a fürdőbe. Megáll a konyhaajtóban, az asztalt, a széket, a pepita kövezetet nézi, és lassan, aprókat lépve, egyre beljebb megy. Nagy ívben megkerüli az asztalt, most szemben áll az ajtóval.
Az asztalon bögre, benne föllel; gondosan faragott ceruza, és ott van kihajtva egy újság.
Leül.
Nézi-nézi az írást, ahogy az a magabiztos kéz megpróbált a négyzetekbe betuszkolni egy szót:
MEGHATÁ

 

 

(Illusztráció: Alan Soffer)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info