A hanglemezbolt a belvárosi háztömb belső udvarában működött, nem messze a Hazafias Népfront és a KISZ irodájától. Aki az utcán elment, nem is nagyon tudhatott róla, hiszen egyetlen felirat sem reklámozta. Mindössze az udvarban, a bejárati ajtó felett hirdette az egyszerű felirat Rütyi hangváriumát.

Mint ahogy a jó bornak sem kell a cégér, úgy Rütyinek sem volt szüksége komolyabb hírverésre. A város zenerajongó ifjúsága nagyon jól tudta, hogy egyedül ott lehet nyugati lemezeket kapni. Aki nem érte be az állami boltok szegényes kínálatával, az úgy látogatta a hangváriumot, mint valami szentélyt.

Rütyihez betérni maga volt a zsigerig hatoló izgalom. Vajon milyen kincseket találsz? A polcokon élükre állítva sorakoztak a bakelitlemezek. Ahhoz, hogy közelebbről megvizsgáld őket, ki kellett őket venni a sorból. Sosem tudhattad, miféle kincs akad a kezedbe. Esetleg egy évek óta vágyott ritkaság, egy titokban is alig remélt gyöngyszem?

Rütyi, a birodalom ura, a szentély főpapja vállig érő zsíros hajával, mellig lógó szakállával, kopott farmerszerkóban trónolt a másfél mázsás súlyát alázattal tartó vaskos széken. Első ránézésre is igazi fenegyereknek látszott, akiről nem volt nehéz elképzelni, hogy az utca túlfelén parkolta le a Harley-Davidsont, és egyenest a 66-os úttól robogott idáig, mint a Pokol Angyalainak helyi képviselője. Fizimiskája valahogyan hitelessé tette az eldugott boltot. Aki csak belépett, aligha távozott csalódottan. Mindenki megtalálta a neki való albumot, ha nem is azonnal, de 15-20 percen belül biztosan.

Ifjúságod hajnalán, első megtakarított pénzeddel a zsebedben dobogó szívvel lépted át a szentély küszöbét – életedben először. Az iskolában sugdostak ezt-azt a Rütyiről. Elsősorban persze azt, hogy eszméletlen jó lemezei vannak. Másodsorban meg, hogy már többször is meggyűlt a baja a rendőrséggel. Utóbbin olyan nagyon nem csodálkoztál, mert jól emlékeztél a nem túl régi történetre. Hogy Erlitz Petit azért írta fel a rendőr az utcán, mert hosszú volt a haja.

Fél óra múlva boldogan tartottál hazafelé, hónod alá szorítva életed első Fleetwood Mac albumát, hogy ezzel egy sírig tartó szerelem vegye kezdetét közted és a bakelitlemezek között.

Rütyi a legtöbb lemezt száz forintért adta. Első fizetésed kettőezer forint volt. Minden hónap elseje után Rütyihez vezetett az utad, hogy vásárolj, ha nem is több, de legalább egyetlen lemezt.

Aztán a diadalmas hazaút! Végig az utcákon. Szó sem lehetett arról, hogy a lemezt táskába pakold. Hónod alatt vitted, úgy, hogy mindenki jól lássa. Hadd pukkadjanak!

Aztán a megérkezés! A lemezjátszó bekapcsolása. Izgatottan vársz. A tű landol a bakeliten, sejtelmes sustorgás…és azután a Paradicsom maga! A zene áthatol mindenen, téren és időn, agyon és izmon, ereken, csontokon, a mán és a holnapon.

Vajon miként lehetett az, hogy soha nem csalódtál? Hogy minden egyes megvásárolt lemez tettszett? Még azok is, amelyeket látatlanban vettél, csak mert jól nézett ki a borítójuk, vagy hallottál már az előadóról, bár még nem hallottál tőle semmit.

Nyolcvanas évek. Pofaszakáll és tyúkfarmer. Trabant és IFA. Hol tart a sorszám? Moncsicsi és tamagocsi, sorban állás a telefonfülkék előtt.

De a világ közepe egy Videoton lemezjátszó, a legfelemelőbb pillanat pedig, mikor bekapcsolod, és megszólal Sir Roderick Stewart érdes hangja. Ennél felemelőbb pillanat valóban csak egyetlenegy létezik. Mikor Szentes Lázár gólt vág az ellenfél kapujába!

Mike Oldfield lemezeit hallgatva ellenállhatatlan vágyat érzel, hogy azonnal indulj Franciaországba. Utadon csőharangok kongása-bongása kísér. Életed hátralevő részében bárhol tévedsz mesterséges fénytől mentes környezetbe, tiszta éjszakán, ha meglátod a holdfény árnyékát, azonnal megszólal füledben Maggie Riley hangja. És ha a hold lemegy, táncolsz majd a sötétben a Boss szóvégeket elharapó nyers énekére, mely olyan, mint a Közép-Nyugat szívdobbanása dicsőséges napok után valahol Darlington Country vidékén, egy baseball stadion közelében, miközben a melletted elhúzó kamionról a préri pora szitál rád. A városszéli motelekben hamburgeredre várva mintha a szomszéd asztalnál Mark Knopfler ülne, miközben gitárszólóvá alakul a poézis  /vagy poézissé a gitárszóló?/

Az Eagles dalait hallgatva mindig úgy érzed, hogy nyár van. Szörfözők, vízisíelők, delfinek, a nyugati part. Narancsligetek Mission Viejo környékén, egy durván összerótt karámban rodeóbikákat dresszíroznak éppen, és valahol a tarkód mögött világosan érzed még egy dal jelenlétét. A Hotel Kaliforniáét, pedig az rajta sincs a lemezen.

Otthon bejön az osztrák tévé. De csak a kép, a hang, az nem. De mint ahogy Rütyi hangváriumáról is szájról szájra terjednek a hírek, úgy adják a népek egymásnak egy televízió műszerész nevét. A koma némi csúszópénz fejében bele tudja tenni a tévébe „a bécsi hangot”. És láss csudát, a hír igaz! Vízi Géza hangot varázsol, és attól fogva már nem kell beérned az Egymillió fontos hangjegy magyar előadóival. Nézheted, hallgathatod az Ohne Maulkorbot, ahol Vera Russwurm vezeti a műsort, és olyan, de olyan számokat nyomnak…

Az osztrák tévén látod, hallod először Nenát. Csoda -e, ha azonnal megveszed a lemezeit, amint Rütyinél rájuk bukkansz? És attól fogva ahányszor csak Évát várod a parkban, Nena szól benned valahol mélyen. És ha a virágágyásokon túl megcsillan a napfény Éva vörösbarna gyűrűs haján, úgy érzed, hogy legalább kilencvenkilenc színes lufi emelkedik diadalmasan az égbe.

Az osztrák tévén nézel először Duran Duran klippet. Ott tudod meg, mi az az A-ha. És ki az a fura, szakadt kis gnóm ott a színpadon fuvolával? Micsoda? Hogy Ian Anderson a neve? Gyerünk Rütyihez, hiszen ez fantasztikus! A Jethro Tullal pedig a kelták is otthonodba költöznek.

És mennek az évek, a lemezek gyűlnek. Szól a zene egyre. A kilencvenkilenc luftballon kipukkad, Éva férjhez megy egy rövidlátó, testnevelésből felmentett idiótához, akinek viszont veled ellentétben van pénze.

Sebaj, tegyél fel egy lemezt, oda menekülj a bánat elől, hiszen fülhallgatón, sztereóban Pink Floydot hallgatni, hát az hátborzongató. Figyeld csak! Ahányszor felteszed a The Wallt, az mindig másképpen szól, mindig új és új rétegeket fedezel fel rajta, attól függően, hogy milyen hangulatban vagy.

There’s moon across the Ocean

És te látod. Látod az óceánt a holdról, ás látod a holdat az óceán felől. És zsong, zsong a zene, kellemes kábulatba ringat, és a szemed sarkában összegyűlik egy könnycsepp. Hogy lehet ilyen dalokat írni? Hogyan lehet erre képes a tökéletlen ember?

Rick Wakeman zongorafutamai már-már liszti magasságokat ostromolnak. Az Electric Light Orchestra lemezborítója maga az életre kelt Kelet, s amint a zenét hallgatod, a borítót nézve el tudod képzelni az egész történetet oázisostul, beduinostul, tolvaj gyerekestül, meg az Ezeregyéjszaka meséivel.

Lemezjátszódból szól a Radio Ga-Ga, Freddie Mercury önálló lemezt készít, és azt énekli, hogy Love Me Like There’s No Tomorrow, te pedig érzed, hogy igenis lesz holnap, és sose fogunk meghalni.

Aztán Freddie Mercuryt mégis beleteszik a fekete földbe. Rütyi már háromszázért adja a lemezek darabját, te pedig először leszel munkanélküli.

Kicsit serceg a tű, ha felteszel egy lemezt, de a dal ugyanaz marad, és olyankor hajlamos vagy azt hinni, hogy te sem változtál. Nem magadon veszed észre a változást először, hanem a környezeteden. Például azon, hogy a bakelitlemezek kezdenek kimenni a divatból. A lemezjátszó működne még, de ki kellene cserélni a tűt. Azt viszont égen-földön nem kapsz. Sokáig próbálkozol. Végül feladod.

Attól fogva egy egész obsitot kapott hadsereg sorakozik a polcokon. Lemezek sora, melyeket már nem hallgat senki. Szürke por lepi őket, hacsak rájuk nézel, lelkiismeretfurdalásod lesz. Cserben hagytad a legkedvesebb barátaidat. És egyre jobban érzed, hogy a bakelitlemezekkel együtt a saját ifjúságod is megpókhálósodott.

Egyszer látod az utcán Évát. Már nem negyvennyolc kiló, hanem nyolcvannégy. Hol van már az a régi macskapofi? Inkább olyan tekintete van, mintha haragban lenne az egész világgal. /Te megmondtad, hogy az a szemüveges tökfej, az egy… egy…szóval te előre tudtad az egészet. Igaz?/ Éváról már nem Nena-dal jut eszedbe, inkább a Force Majeure a Tangerine Dreamtól. Amit éveken át hallgattál anélkül, hogy tudtad volna az igazságot. Hogy selejtes lemez. Nyávog. Te azt hitted, hogy azok a szintetizátor-varázslók direkt így hangszerelték. Aztán egyszer kölcsönadtad a Tökinek. Ő világosított fel.

Az elnémult obsitos hadsereg áll fegyelmezetten, mintha csak azt várná, mikor hívják őket újra csatasorba. Néha hangos sóhajtással kiveszel egy albumot, és nosztalgiázol. Aztán gyorsan visszateszed. Stevie Nicks és Glen Frey olyan vádlón néznek rád, hogy nem állod a tekintetüket.

Éjszakánként, mikor nem jön álom a szemedre, nyugtalanul hánykolódsz, holdfény árnyéka vetül a lemezekre, és te velük beszélgetsz.

 –  Bocsássatok meg!

Vera ilyenkor oldalba taszít.

 –  Már megint motyogsz álmodban!

A népek CD-t hallgatnak, meg a You Tube-ot. Az ostobák! Megfosztják magukat a bakelit csodás hangulatától, ami valamikor az életöröm forrása volt.

Megöregedtél. Vagy legalábbis öregedsz. Egyre szentimentálisabb vagy. Mikor Vera felveti, hogy ki kéne dobni a szemétbe azt a sok használhatatlan lemezt, nagy veszekedés lesz a vége. Akkor megyek velük én is, mondod, és ezt komolyan is gondolod.

Az évek múlnak. A veszteséglista mind hosszabb lesz. A hajad már egészen olyan színű, mint a lemezborítókon megülő por. De a füledben néha hallasz még elhaló dallamfoszlányokat.

            „Gaultieri talk about Union Jack.”

Ha jól emlékszel, ez Pink Floyd. Valami háborúellenes dal, talán a Falkland-válság idején születhetett, de ebben nem vagy egészen biztos.

Ha néha a lemezeidet portalanítod, elcsodálkozol. Ismeretlennek tűnő albumok akadnak a kezedbe. Ezt is te vetted valamikor? És nem emlékszel egyetlen dallamra sem.

Aztán egy napon ülsz a fotelban, és az újság kulturális mellékletét olvasod. „Reneszánszukat élik a lemezjátszók és a bakelitlemezek” Az újság megremeg a kezedben, a szíved nagyot dobban, mohón falod a sorokat. Azt írják, hogy a zeneértő közönség mára rájött, hogy a bakelitlemez sokkal tisztábban szól, mint a CD, és sokkal hosszabb az élettartama. Több gyártó újra lemezjátszókat dobott a piacra.

És te elindulsz a Media Marktba. Van ott minden, amit csak el lehet képzelni. Egy csomó kütyüről nem is tudod, hogy mire való. De az áruház legeldugottabb sarkában valóban ott vár rád egy Denon lemezjátszó.

Ha Éva jönne a virágágyások mellett negyvennyolc kilósan, akkor sem verne jobban a szíved. Megveszed a lemezjátszót, és szinte futsz vele hazáig.

És a szobát rég eltemetett, majd feltámadt halottak lepik el. John Lennon és Freddie Mercury újra él. Sorban rakod fel a szépen megtisztogatott lemezeket, egyiket a másik után. Peng Mark Knopfler gitárja, rikolt az Anderson-fuvola. Harminc éve nem hallottad a Styx szaxofonba álmodott poézisét. Legyőzted az Időt, úrrá lettél a szív napfogyatkozásán, és most már tudod, hogy így lesz ez mindörökké. Szól, árad körülötted a zene, mint régen, és te Évát várod reszketve a kék, meg sárga virágok között, a szökőkúttól balra.

Akkor is szól a zene, mikor Vera a délutáni műszak végén hazaér. A szőnyegen fekszel, csukott szemmel ám nyitott füllel, testedhez szorítva az utolsó lemez borítóját.

 –  A halál már délelőtt beállt – mondja az orvos.

 –  Az nem lehet – szipog Vera – Hiszen mikor hazajöttem, még ment a lemezjátszó.

 –  Nincs ebben semmi rejtélyes, asszonyom. A bűvös bakelit az oka. Nekem elhiheti, mert valamikor én is a Rütyi vásárlója voltam.

Sírtam. Sosem az a távoli, poros levéltári gyász volt, amiről olvasni szokás, nem is valami statisztikai tény, ami után illik lehajtani a fejet. Sokkal inkább egy megmagyarázhatatlan, elemi bizonyosság. Amint ez a felismerés átszakította bennem a gátat, kíméletlenül utolért, akármerre mentem.

Otthon nem lehetett elmondani. Nem azért, mert hallgatni akartam; tudtam, úgysem hinnék el. Nálunk, romáknál ez a szó nem létezett, nem lett a családi narratíva része; a mindennapok nyers túlélése, az agy porhanyóssága elfedett mindent. Én meg csináltam a makacs belső logikámat, és szándékosan mindenkit kihagytam belőle. Jött a magányos tér, a polc, amit egyedül törölgettem, aztán egyre többet írtam. A füzetből lassan irodalom lett, a nyelv, amit kapargattam, hirtelen tágasabbnak bizonyult a hallgatásnál. Publikáltam, jelen voltam, de a versek mögött még mindig ugyanaz a kifürkészhetetlen áramszünet.

Sorsszerű találkozás, belemerültem. Haladtam, csak egy-egy foszlányt villantottam fel néha, mint aki vályogot hoz felszínre, vissza a barlangba. Így épült sorról sorra az egész, a saját magam formálta épülettel.

Egy nap megcsörrent a telefon. Papíron egy hallgató, aki mindent beletett, határ a csillagos ég, de amikor letette, nem a karrier vagy a jövő kopogott. A múlt. Cigány családban nőttem fel, az anyai ág körkörös valóságában, a szüleim elváltak, ott maradtam. Apámnak köze nincs a cigánysághoz; a gyökereinek pontos ágát pedig maga sem tudja. Maradtam én: az a gyerek, aki romák között él, eközben a fülébe égve idegen hang. A zsidóság nem hagy békén. A történelem rosszul programozott iránytűvel bökdös. Hurut szakad a bőröd alatt.

A pódiumok tetején, nagyszabású beszédekben megbocsátásról zsoltároznak. Azt mondják, ez a gyógyulás útja, a megnyugvás feltétele. Diókoppanás. Elfelejteni azt, amit aligha vallottak be? Akinek a létezését sem akarták tudomásul venni? A megbocsátás ott kezdődik, ahol a felek szembenéznek egymással. Az a hűség, mely nem engedi el a gyermeket játékával a sötétben, nem ment fel a felelősség alól azzal az olcsó szöveggel, hogy régen volt, kattog az óra.

Nem küldtem el. Töröltem, vagy hagytam, hogy ott vibráljon a képernyőn. Megértettem, nem tudom lekapcsolni. A laptop fehéren tükröződött, a kurzor meg csak áramlott a sorok végén. Kit érdekel, vonulj sárgaházba. Túl kell lépni, a neheztelés csak felemészt, mit szüttyögsz.

Komfortos út, hiszen a gyógyszer-túladagoláshoz is ez a túlélési reflex dukál. Miközben a plafont bámultam, rájöttem, hogy az engedékenység nem felszabadulás, hanem a tapasztalat megcsúfolása. Mintha bárki azt várná, hogy tiszta lappal induljunk. A barbárságot nem lehet ecsetelni; beleivódott a garat legmélyebb pórusaiba. Az igazi terror pedig nemcsak az, ami megtörtént, hanem az a hamis kényszer is, amely az elengedés álcája mögött arra int, hogy békésen becsukjuk az ajtót, amit egyszer rózsaszínre festettünk.

Gyerekként pontosan tudtam, mihez van közöm. Amikor rájöttem, a felmenőimet hova deportálták, minden összekapcsolódott. Segítséget kértem. Pár kattintás, hosszú mantra és pipa. Nem nagy kunszt, a kutatásból már ismerős a dolog. Idővel persze elkezdem leírni. Kutya se tapogatózik ott, ahol a második gyilkosság kávéházi teraszok mellől, két cukorral Beethovent kortyol.

Arra vártam, hogy feltépjem az asztalterítőt. Ma újra azt érzem, hogy a csonkolás utolsó fázisa, a köldökzsinór, amit el akarok vágni, megsüketít.

                                  /Boccaccio után szabadon/ 

Élt a szépséges Toscanában egy grófi házaspár. Csodálatos birtokuk volt, hegyen-völgyön át, amerre a szem ellátott. Az éltes korú gróf, és családja minden vasárnap örökösért imádkozott. A tiszteletes úr meghallgatja, és mint Isten szolgája igyekezett közbenjárni.

Tiszteletes úr, ne szorítson olyan nagyon, ruhám fodrai meggyűrődnek, uram éles szeme felfigyel, hogy az elülső fodrok nem gyűrődhetnek meg, attól, hogy a gyóntató széken ülök. Ó, tiszteletes úr, legyen belátással, kérem.

Leányom ennél jobb belátással már nem bírhatok. Most alulnézetre van szükség, mert nehezen kapok már levegőt a felső régiókban. Alá kell szállnom, hogy megtudjam, a pokol bugyraiba miért is kerülnek tisztes hívő emberek.

Tiszteletes úr, az uram csak azt  parancsolta, mutassam meg a birtoka hol terül el, láthassa a lankákat, a dombokat és a völgyeket, a párás, harmatos patak partját.

Ó, leányom, ezek a dombok, ezek völgyek, a lankák, és a partok, peremek, és az egyetlen mély nyiladék a tájon, leányom, urad e birtoka irigylésre méltó, bár ezért elkárhozás is járhat, de megértem a gyarló férfinépet.  Ha tudnád, hányan gyóntak már, erről a két csúcsos dombról, mely között, íme megtaláltam, a kis piros lóherét, hány nemes ifjú férj gyónt már erről.

De tiszteltes úr, ne gyalázzon engem, két domb között!

Nem, leányom, nem gyalázat, csak idézet.

Jaj, csak az uram, oh, tiszteletes… úr, Isten megbocsátja önnek e lankák bejárását, mert mindent megtett, hogy a völgy termékenységét bőséges öntözéssel biztosítsa. Isten megbocsátja önnek, én pedig buzgón óvom a magocskát, hogy szép terméssé növekedjen, uram családjának dicsőségére.

Nem fáradt el a tiszteletes úr bejárni birtokomat? Gróf úr, nem tettem mást, mint birtokán némi sétát. Először szememmel simogattam végig minden dombját, és csúcsát, mely oly szépen ágaskodott, hogy emberi szem annak ellenállni nem tudott. Aztán a völgyekbe tekintettem, és megértettem, hogy mitől oly boldog férfiú ön. De bocsásson meg, egy ily szép birtok minden tagjának megtekintése oly kevés, mint amikor a bort csak nézzük a pohárban és nem kóstolunk beléje. Ezért, hogy szemrehányást ne tehessen, hogy nem fordítottam kellő figyelmet nagyméltóságú. igen értékes, míves birtokára, hát lehajoltam földig, és mint igaz hívő, a mindenható példáját követve, megmostam birtoka lábát, és ámuló tisztelettel csókoltam meg termő dombjait, melynek méhéből az Úr segedelmével új élet szökken, méltóságod örömére.  Hisz itt minden új élet, pardon, új kalász, csak az ön gazdagságát és dicsőségét növeli.

Egy esztendő múlva keresztelő volt a grófi birtokon. A cselédek is részesültek a gazdag lakomából. Nézzétek, a jó öreg Bartolucci gróf ősz fejjel, hajlott derékkal is megjutalmazta ifjú feleségét egy gyönyörű gyermekkel.

Egy buzgó templomjáró asszony megszólalt a hátsó sorban. Oly nemes arcéle van, akár a tiszteletes úré, aki egy valóságos szent ember volt, és akit a gróf úr ajánlására bíborossá neveztek ki, így Rómába került.

Ó, az egy gyönyörű ember volt, és nagylelkű, nem sajnálta az időt a hívektől, sóhajtotta egy csinos szolgáló leány, és megsimogatta elöl domborodó szoknyáját.

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

Zhé Shi és Ju Fu egymás mellett feküdtek a padlón, langymeleg nyár délután. Most jöttek be a szénakazalnyi fényből és melegből és eleinte zöldet láttak.
– Zöld és piros foltokat látok – mondta Zhé Shi.
– Én narancssárgát és kéket.
– Most én is vöröset. Ha behunyom a szemem millió kicsi sárga van benne. Ha kinyitom akkor átmegy lilába.
– Egy tévé.
– Igen, önműködő.
– Kár hogy csak öt percig.
– Egész életedben.
– Mikor van fény.
– Mikor vannak szavak.
– Tévézel?
– Igen, hallod a szavakat és tévézel. Tudod mit, derítsük fel a műsort! Kezdjük Ával meg Ével, ha azt mondom alma, neked mi jelenik meg?

„Önműködő tévé.”
„Ha azt mondom alma, neked mi jelenik meg?”

Ju Fu egy pillanatig gondolkozott.
– Egy zöld, peregnek róla a harmatcseppek és valószínűleg génmanipulált. De csak azért mert ma a városban a papírüzlet kirakatában egy fémkapcsos mappán ezt a kinagyított fényképet láttam. Tudod, van millió ilyen, kinagyított málnák, kerek körték, kivi, áfonyák, limettek, egy időben nagyon mentek az ilyen gyümölcsösökre.
Kis szünet. Aztán észbe kapott, hogy folytatódjon a játék:
– És te mit látsz?
– Én egy nagyon pirosat, nagyon felfújtat, szintén a reklámról amit a szupermarsban tettek ki, mióta felújították a képeket. Egy nagy piros eperalma, génmanipulált dettó.
– Ez jó. Akkor ezek szerint arra hogy sárga és töpörödött és fűszeresen erős ízű jonatánt lássál, nem elég az alma lehívó szónak?
– Ezek szerint.
– Mit kellene mondani?
– Meg lehetne próbálni olyannal hogy igazi alma.
– Jó, akkor: igazi alma. Most mit látsz?
– Egy nagy rétet, körülötte fenyők és öreg fákkal van beültetve, nem túl sűrűn, itt-ott van körte és tölgy is és almafák. És a ház mellett, a saroknál van egy almafa aminek megkaparták a kérgét a medvék; itt ezen a fán az almák már kezdenek érni, és még hamvasak. A rokonom azt mondja, C-vitamin tabletták, de én nem érzem savanyúaknak őket annak ellenére hogy a szám elgörbül. Amelyik érett, annak a húsa eres, a piros érettség benne van az alma húsában is, érted? Nem piros héj és fehér hús, hanem mintha élő emberi test lenne, látod a piros színt eloszlani belül, mintha vére lenne és erei.
– És nem félsz megenni?
– Növény-vér és növény-erek, csupa hívogatás hogy megegyed.
– Akkor jó. Most hogy így mondtad, megkívántam. Nekem az igazi alma egy öreg ember aki kerti asztalnál egy vasszéknél álldogál és kötény van rajta, most jött be a kertből és egy nagy fehér tálban almák vannak, levest fog belőlük főzni vagy kompótot vagy ízt, olyan egyszerfőtt, alkalmi almaízet. És az almák sárgák és lágyak, inkább kásásak mint rostosak, kissé savanyúak de inkább fanyarok; külsőre nem néznéd őket valami nagy fajtáknak, pedig a fajtájuk itteni különlegesség, sóvári, vagy valami ami s-sel kezdődik, vagy ilmos? mindenféle nevek jutnak eszembe az almákról.

– Most hogy mondtad, nekem is elgörbült a szám.
– Van almánk?
– Nem, körténk van. De neked még volt, olyan, amilyent mondtál most. Attól az öregtől.
– Jó kis tévézés volt.
– Nem tévézés, halmazelmélet.
– Mert?
– Az alma nevű halmazainkat egyeztettük. Nekem is van vagy félmillió, neked is vagy félmillió elemünk ebben a halmazban, és keressük, hátha van köztük közös vagy olyan ami válaszol. Mivel te válaszolsz rám és én válaszolok rád, az almáink is többnyire válaszolnak egymásra.
– Én nem is nagyon tudok elképzelni almákat amelyek ne válaszoljanak.
– Én igen. Például ha te azt mondtad volna hogy nem is tudod, hogy inkább a gesztenye jut eszedbe amely még nem ért meg a városi parki fákon, akkor ezzel én nem nagyon tudok kezdeni semmit, ez egy nagyon triviális melléfelelet. Vagy ha azt mondanád, hogy az igazi alma egy gyümölcssalátába vagdalt szelet amelyre sok levet és tejszínhabot öntöttek, akkor ez megint nem az igazi nekem. Vagy ha az jutna eszedbe hogy egyszer fél liter almalevet ittál meg egyszerre mert annyira szomjas voltál. Vagy ha az igazi almád egy pármen lenne, és egy szeptemberi délelőtt vinnéd uzsonnának, akkor ezt kétségtelenül ismerném, felismerném, mert nekem is volt ilyen, és mégsem volt az igazi.
– Nem gondoltam hogy ennyire számít.
– Még durvábban is. Képzeld el hogy én azt mondom alma és – most már tudod mik jutnak eszembe, de téged mondjuk Fiorentinónak hívnak és neked egy olasz asztal és a tenger és balkonok meg sok színes edény a zsúrokról amelyeket otthon tartanak. Ez a társalgás külön művészet, mert itt millió a félreértés és valószínűleg ki sem derül soha hogy milyen a te almád, ha rá nem kérdezek. Egyszer kijártam azt az iskolát: éveken keresztül mindennap csak hallgattuk egymás szavait. Egyikünk felolvasott, mint a középkori szerzeteseknél vagy mint a mesebeli uralkodóknak – okosak voltak mert szerették a meséket – és a többiek hallgattuk a hangját. Aztán azt mondta: „reggel”, és mi próbáltuk kitalálni, mi ez. Sorra mindenki elmondta, mit hallott. Az egyik teraszt, fényt és homokot. A másik vizet és végtelent. A harmadik mindkettőt, de főleg meleget. A negyedik egy izzólámpát – ezen még ma is csodálkozom. Aztán én virágcserepeket a függöny mögött. Aztán a hatodik egy csíkos ágyat és a hetedik nyújtózkodást és még azt is elmutatta, hogyan. Voltunk vagy tizenötön. Végül aki a reggelt kimondta, ő is elmondta, neki mi volt ez a reggel.

„Mit hallasz amikor én kimondom… neked mi a reggel?”
„Szinte megfejthetetlen az hogy: »Itt vagyok.«”

Mondott más szavakat is. Kezdtük a nagyon egyszerűekkel. Ezek egyben a legkevésbé kimeríthetőek. Például azt mondta: „Jöttem”. Ez egy nehéz feladvány. Szinte megfejthetetlen az hogy: „Itt vagyok”. Később eljutottunk a mondatokig. „Nyisd ki az ablakot!”, és akkor sorra mind a tizenöten elpróbáltuk hogy ezt hogyan is gondolhatta. És utána elmondtuk hogy eredetileg valószínűleg hogyan is nézett ki az ablak, hol kellett kinyitni és kik voltunk mi. Én például egy szennyessel teli termet hallottam ahol zúgnak a mosógépek és a levegő tele van a szappanszagú párával, és valamikor a tizenkilencedik század végén vagyok egy középületben ahol fentebb vendégek alusznak az emeleteken. Itt mindegyikünk azt mondta el amit hallott. Utoljára az, aki kiejtette, fedte fel. Aztán ugyanazt a szót, ugyanazt a mondatot elmondta egy másikunk és akkor az ő ablakát kerestük, az ő almájának az ízét találgattuk és az ő nyújtózkodását játszottuk el. Egy fél délelőtt is eltartott míg egy-egy szó körbement. Az egyszerű főnevek után jöttek az igék, az igék után a mondatok, mindig csak olyan amit naponta százszor is hallasz. Például: „Elég!” Vagy: „Ideadod, kérlek?”, és utoljára, utolsó évben, az absztrakt fogalmak. Ezt az évet a félreértések elkerülésének szenteltük. Félre-nem-értés kurzus! Hallod, hogy hangzik?

„Ezt az évet a félreértések elkerülésének szenteltük.”

– Kezdem pedzeni. Például van két ember, maradjunk a halmazoknál, A és B. És elkezdenek a barátság fogalmával foglalkozni, talán ki se mondják, az egész magukban zajlik. Magában, és csak magában, A azt mondja: B talán barátom lehetne. Ahogyan ezt mondja B. És A figyelme B-ről egyszeriben a saját barátsághalmaza felé fordul ahol keresni kezd. Megjelenik egy zöld udvar képe kövekkel, szaladgáló alakok, kinagyít, visszaemlékszik egy combmozdulatra, amikor nekivágódott a labda és kifogta, visszatér megint a barátság szóhoz és megjelenik Tünde, aki a társaságban körbekínál egy friss vízzel telt poharakkal teli tálcát, de megjelenik rögtön egy sötét autópálya, ahol esik az eső és villognak a kocsik fényei, amikor éjjel tizenkettő van majdnem és ő gyalogol hogy elérjen Tituszhoz, és megjelenik Humphrey akivel pont akkor találkozott össze amikor szükség volt rá és megkapta tőle a szükséges vonatjegyet. B szintén azt mondja magában: A talán barátom lehetne. És megjelenik egy utcasarok amikor együtt fényképez Sergolóval, és egy asztal ahol bort isznak fényben, egy út amikor kétoldalt nyárfák és köd, viszik Ariostót, aki bemutatja legújabb fürdőszoba-berendezés modelljét és amikor Perdi leesett a tönkről és felhorzsolta magát és ijedten kérdezik, mi van, mert a szokásosnál jobban vérzik, megjelenik egy hangulat, egyfajta ingyen-érzés, hogy lehet. És itt nem állnak meg a képek, hanem folytatódnak A-val, és most vele képzeli el ugyanezeket a helyzeteket, máris tapogatózik, vajon hogy mutatna A a teraszon, vagy rohanna-e, esetleg felhorzsolná magát, vagy iszik-e bort, lehet vele ülni egy fényes asztalnál vagy mit lehet egyáltalán? Most figyelme visszasiklik A-ra és A-t mint elemet kezdi leképezni a barátság nevű függvénybe. A BARTÁSÁG nevű halmaz elemei a függvény eddigi leképzései. B barátságfüggvénye szerint megjelenik A egy utcarészletben, most nem is tudja miért, de leghamarább ide tudja elvinni, amint mennek együtt és nem mondanak semmit, és talán elérnek majd B-hez és megbeszélik, azt az akármit, de a lényeg az eredmény, a megértés érzete, talán meg tudná érteni hogyan működik… töpreng magában B és már látja kettőjüket egy nagy szelet sárgadinnyével és egy harmadik ismerősükkel a teraszon és már megvan fejében a szöveg amit elküldene A-nak, vagy megmutatja neki a lepkegyűjteményét, igen, először a lepkéket mutatja meg. A ezalatt B-t képezi le saját függvényébe és megjelenik B akivel száguldoznak és akinek felajánlhatja hogy elviszi, és ezzel is kifejez valamit, természetesen nem az út a lényeg hanem a gesztus, mondja magának A, és képzeletben megint B-nél van, akit most felhív és megbeszélnek vele egy megbeszélést, amikor ülnek a gép előtt és a képernyőt bámulják és ledöntik meg eldöntik a virágcserepeket, eldöntik hogy fekete vagy barna vagy fehér virágcserép a jobb A-nak a vállalkozásához a folyosóra és hogy Tardinak érdemes-e válaszolni, és ha igen, mit.

– Mintha te is jártál volna ott ahol magamban én.
– Honnan tudod, talán igen. Talán egy helyen jártunk csak nem vettük észre egymást.
– Akkor érted.
– Persze hogy értem.
– Érted hogy A és B nem értik egymást?
– Az egy illúzió hogy érteni. Talán működik, de azonosság nincs. Nincsenek azonos elemek a halmazokban. Viszont lehetnek, és egy barátságnál vannak is olyan elemek, amelyek egymásnak értelmet adnak.
– Ahogy az én kertem és a te öreged.
– És akkor a két ember együtt marad.
– Innentől már tényleg lesznek közös elemeik.
– Az élmény igen: közös. A halmaz róla már nem biztos. A róla sohasem biztos. Itt vagyunk mi, fekszünk a padlón és van ami van, és ebben nincs te, én, padló és fény. Most van. De ha elkezdünk gondolni rá, akkor az már róla lesz ahol megjelenek először én, aztán te, a padló, a fény és ami még a szűk járatokon közlekedni tud. Nevek. Én elnevezem így, aztán jössz te és azt mondod hogy ez nem padló hanem délután és mi nem fekszünk hanem most a sétának vége és hogy ez a fényfolt itt olyan mint a biciklitúra, eszembe jut a biciklitúra… És máris úgy működik az egész mint szavak. A padló amin fekszel csak egy szó amiről a hátadnak millió élmény jut eszébe és máris itt egy halmaz, aztán egy újabb halmaz mert dudálnak kint, nekem ez a szomszéd roma aki megérkezett a családjával és most nagy garral nyitják a kaput és neked ez az autószerelő műhely ahonnan távozik egy kliens és elakadt a sofőriskolások valamelyikével aki épp most fordul ki gyakorlatra, de az is lehet hogy a csatornát javító munkásokhoz szállt ki a főnök és vele egyszerre szállították a csöveket és ezért akadtak el.
– Ebben az esetben adott egy közös elem és hozzá különböző halmazok.
– Igen. A padló a közös nevező. Amiben vagyunk, az közös halmaz és innentől jönnek a különbségek.
– Sosem fogják a reggeleimet hallani?
– Talán nem is kell. Nem fogják mert nincs ismétlés. Még egyszer nem lesz a reggeled senkinek. De nem az ismétlés kell.
– Hanem? – csodálkozott Zhé Shi.
– Hogy labdázz vele. Adogass. Dobod és nem fogják ki. Dobod és nincs ott senki. Dobod és dobod és valakinek, ha ki tudja fogni, megjelenik valami. És ettől egyszercsak értelmesnek látjátok együtt menni 200 métert és beülni egy terembe és aztán mondjuk úszni, és aztán már megint van adogatnivaló és visszadobnivaló és neked új és új elemeid lesznek a halmazodban ahogy neki is, persze nem közös.
– Nem is kell közös legyen. Mit csinálnék én a te halmazoddal? Csak ha igaziból adod.
– Igen, csak ha elviszlek az öreghez.
– És én elviszlek a tisztás-kertbe. De így sem lesz közös.
– Nem. Nincs közös.
– Akkor?
– Hát van. Van, csak úgy. Ha felelnek egymásra, ez nem épp elég?

„Mintha te is jártál volna ott ahol magamban én.”
„Vannak is olyan elemek, amelyek egymásnak értelmet adnak.”

(Illusztráció: Varga Borbála: hiúz-pár 2026; függőágy 2015; nyuszt körtével 2025; születésnapi táncosok sorozatból 56, 2025; nyuszt-kölykök [forrás: stockphotos]; két dinnyeszelet 2011; [eljegyzés, forrás: pixabay])