– Felhőket szemlélni… Azt hiszem, ez felér bármilyen istenhittel, kedves barátom. Csak egyetlen rémisztő vonás van ebben az ég-kukkolásban… Az idő… Dermesztő ráeszmélni, hogy kétezer éve is lehetett valaki, aki költészetnek, hitnek gondolta az égkupola mobilfreskóit, s elmerengett rajtuk. De még csak nem is ez a szörnyű… Hanem a felhők örökös, tőlünk független vonulása. Az idő járása és végtelen közönye. Felhők alatt születünk, növekszünk… Felhők alatt szeretünk, gyilkolunk… Fekszünk temetve, temetetlen… Tudatos színházunk felett egy véletlen színpad… S vonul, vonul a nyugati áramlás, a megkérdőjelezhetetlen rendező, feltartóztathatatlanul… Bepólyálja a földet, rejti cselekedeteinket, néha frontokkal, ciklonokkal szól bele mindennapjainkba. Megpörgeti libidónkat. Lelkünkben forgószelet gerjeszt, s ami felül volt, hirtelen mélybe kerül, s legeldugottabb dolgaink kezdik ki személyiségünket… Aki nem vesz tudomást az ég játékáról, szegényebben, mi több, tudatlanul száll sírba… Képzelje, hosszú gyakorlatomban találkoztam olyan alakkal, aki a felhők ábráiból készült fel bűnös üzelmeire… Vagy ő maga vetítette felhő-látványokká tetteit…
bakocska gyere kövess engem bakocska megtanítjuk gyere kövess rendre tanítjuk hadd súgom őzfüledbe bakocska hadd súgom a nevét gyere ezen a csapáson itt a vadkanok dagonyahelye mellett a vízmosás mellett a három tölgynővér mellett gombászik hisz az ördögréten az áfonyás mellett előre fel kicsit a sziklák mellé onnan megláthatod aztán már érzed is bakocska ne vonakodj édes füvet hoztam neked harmatos füvet hogy édes legyen a pofácskád mikor gyere bakocska rendre tanítjuk aztán elviszlek a forráshoz s nyugton ihatsz belőle ékeidet is megtisztogatom kövess bakocska gyere velem tanítani kell mert nem adta magát azt mondta vérzik nem adhatja magát eddig adta most nem adhatja tanítani kell hogy mindig putyulgasson ha akarom egy év alatt egyszer sem mondta hogy nem most meg ha vérzett se mondta undorodtam igaz de ha akkor kellett hát akkor kellett gyere bakocska megtanítjuk mert elfelejtett minket mindjárt leveszem rólad ne félj s szabadon száguldhatsz szabadon csak kövess ne vonakodj kövess hopp igen itt egy jel kitesszük az elsőt hopp ott a másik oda a másodikat van még pár hadd tudja aki lát hadd tudják te meg én megtanítjuk tótfalvát a rendre ide a harmadikat amoda a negyediket így kitűnő érted bakocskám kedves jószágom gyere látod ott hajladoz látod érzed bakocska szinte én is érzem anyám vérzik szinte ideérzem neked is érezned kell bakocska hajtsd ide a fejed bakocska hadd oldozom le a kötelet nosza kedves jószág nosza harmatos füvet kaptál forráshoz vezetlek megmosdatlak senki sem gondolja majd bakocska senki egyek vagyunk tanítunk egyek vagyunk nosza bakocska azaz gyerünk azaz ott hajladozik kedves gombáidat lopja nosza azaz bakocska fuss
A falu története
…Épp e dombok valamelyikén hánykolódott, s fordított hátat a földnek. Igazi félresikerült gyerekkorral nyomorított pszichopata. Abból a zsákfaluból. Híresen belterjes, híresen szeszgőzös, nohás, csigeres, mákteával, pálinkás kenyérrel cseperítő, híresen szodomai falucska volt. Egyetlen sarat porral váltó, lerobbant tekepályára hasonlító utcával, egyetlen elhanyagolt templommal, egy foltosra meszelt, dajdajtól hangos tanácsházzal (pardon!, polgármesteri hivatallal), egy tízkonzerves (mind rosszkedvünkkel tele) vegyesbolttal, s egy magába roskadt kocsmával, mely alól furcsa, de hihető sorsok türemkedtek elő zárás után. Már a falu születése is menekvés volt. A török elől húzódtak ide a lentebbi falvak pogányfélő lakói. Mikor a török berendezkedett a síkokon, ők berendezkedtek idefenn. Az egyetlen ösvény-köldökzsinór lassan poros úttá szélesedett, de semmi több… Ennyi a kapocs ma is… Néha felkeveredik a por a felfagyott aszfalt kátyúiból… Aztán szép lassan, körülbelül egy óra alatt visszaül a lapuk, bogáncsok, kecskerágók, katángok, út menti füvek leveleire… Rászállingózik a kadmiumvörös pipacs-mosolyokra… S hogy ki jön ide? Ki kavarja föl a port? Általában városi korhelyek menekülnek erre a tivornyák unt forgatagából. Nagyon jól érzik magukat ebben a nyakig romantikában. Magukra erőltetik a falut… Akinek akad magához való esze, s nem teljesen magának való, az elporzik innen…
Az ótista története (1.)
Idevetette a „gondviseletlenség”… Az apa alkoholista idénymunkás. Néha kaszált, kapált, néha kubikolt, téglát rakott módosabb, lapályi gazdák földjein és portáin, néha csencselt vagy csempészett, néha a kezét tördelte a kocsmaasztal alatt, de leggyakrabban a családját ütlegelte ököllel, husánggal, vesszővel, istránggal. Az asszony befalazta érzéseit. Egyetlen gyermekét furcsa fintorral csókolta, ha közeledett az „apa”. Szerette volna, ha tudja, mi fán teremnek az érzelmek, de ő sem tudta, és az ükapja sem tudta, aki elmeházban végezte. Négygenerációnként kiütött rajtuk a skizofrénia. Ő már-már, de fia mindenképpen… Persze ezt nem mondta neki senki. Csak a szüleit ismerte, ám ők sem tudták… (Nem divat a felmenők ismerete. Fehérfalú ősgalériák kijáratánál ácsorognak az emberek… Kibocsátásra várva… Mert nem érzik jól magukat ezen a tárlaton…) A tudatról sem volt fogalma, csak a töltött káposztáról, meg a lepcsánkáról. Kapálni is tudott…
A pszichotikussá, elmebeteggé válás rögös, de ismert stációit kihagynám… Lapozzon föl néhány szakkönyvet, talál ott számos hasonló esetet… Nagyjából minden ugyanaz. Keserves iszapbirkózás… Hanem lépjünk a dombokra… Mondjuk, ott hever, azon a kopasz bucon, az irtás közepén. Fejszéje, amit mindig magával hoz a „vadonba” – szavajárása –, egy fenyőtönknek támasztva… Már nem gyerek. Már teljesen hátat fordított a földi realitásoknak… Már túl van a meghatározó pofonokon. A jelképeseken is. Már kezd ideges lenni. Kezdi idegesíteni, hogy a dolgok nem abban a rendszerben baktatnak, ahogy ő, aki mindent átlát, megért, kitalálta… Néha ökölbe szorul a keze… Néha suhint valami az agyában. Aztán vörös homály ereszkedik szemeire, mint rossz horrorfilmekben dukál… Meg akarja tanítani az embereket. Az ő gondolatmenetére… Hogy ne legyen baj, hogy egyetértés legyen, barátság, mint régen az emgétéeszben. Ahol mindenki tudta, mi a dolga… Hiszen ismerték az egy gondolatmenetet… De azok furcsállkodva lesik, ha beszél. Rosszallóan csóválják a fejüket, ha elmenőben van… Nem lesz ennek jó vége – súgnak össze, ha látják befordulni a portára, ahol lassan úrrá züllik. Öregedő apját már le-leveri, ha az részegen „neveléssel” próbálkozik…
Azt hiszem, az a viharfelleg nem kedvez egy hosszú beszélgetésnek. Toljon vissza szép lassan a vadászházba, ha megkérhetem… Közben fordítok az elbeszélés menetén, hiszen nem tucat-sorsokról akart hallani, hanem egy zaftos krimire készült, amit papírra vethetne. Nem a motivációk érdeklik, hanem az indokolatlan tett rém-izgalma… Csapkodnak is a villámok. Tizenöt másodperc… Talán leérünk időben… Jó, hagyjuk hát az okokat… Tekerítsük úgy a históriát, ahogy a szemembe kéredzkedett. Mert kéredzkedett, hiszen mióta lebénult az alsó felem, magányba gubózva éltem emlékeimnek, hajlandóságot sem mutatva a bűncsomók kibogozásához. Ehhez a legmegfelelőbb hely, ez a felújított, mégis kétszáz éves nyekergéseket, rokokó szellemeket, stüzi jägerek borittas szellemnevetését, szúgenerációk féregjáratait rejtő vadászház, ahol házvezetőnőmmel, s egy rátermett Kópé lélekkel élek, aki gyakorta megtámogatta öreges sántításba kezdő gondolatmeneteimet utolsó nagy ügyem alatt…
bakocska gyere kövess engem bakocska megtanítjuk gyere kövess rendre tanítjuk hadd súgom őzfüledbe bakocska hadd súgom a nevét gyere itt alá lejtmenetben az erdészeti útig aztán a kőfolyás mellett elbújunk ahol apám talált lábficamodva gyere bakocska ne gondolj apámra nem tanulta meg a rendet meghalt mielőtt megérthette volna hogy szeretnie kell a fiát megölt volna bakocska érted látom a szemeden megölt volna s kimért volna tányérokba tótfalva fölfalt volna értetlen ember taníthatatlan ott kilessük arra jön az átkozott mindene csupa vérillat mert bezzeg neki odaadta magát és tudom bakocska tót az tót igazi tót anyám vérzett s most vérzik apám is itt elbújunk itt a kőfolyásnál megláthatod aztán már érzed is bakocska ne vonakodj édes füvet hoztam neked harmatos füvet hogy édes legyen a pofácskád mikor gyere behúzódunk ide bakocska rendre tanítjuk aztán elviszlek a forráshoz s nyugton ihatsz belőle ékeidet is megtisztogatom kövess bakocska gyere a szedres közepébe ne fészkelődj nyugton pihenj el amíg bakocska már nem sokára megérkezik igen ott fütyülget a lombot nézdeli ne félj a sétabotjától bakocska tiéd a győzelem tiéd a tanítás tiéd a dicsőség közeledik bakocska apám vérzik szinte ideérzem neked is érezned kell bakocska hajtsd ide a fejed bakocska hadd oldozom le a kötelet nosza kedves jószág nosza harmatos füvet kaptál forráshoz vezetlek megmosdatlak senki sem gondolja majd bakocska senki egyek vagyunk tanítunk egyek vagyunk nosza bakocska azaz gyerünk azaz ott fütyörész kedves madárkáidat csúfolja nosza azaz gyerünk bakocska azaz fuss
A halálok és a sifré története
Mit jelentsenek a piros turistajelzések alá kitett, szétázó félben lévő papírosok? Mindegyiken ugyanazon jelsor? Mit jelentsenek ezek a pöttyök? Mi történik itt, ebben a nyugalmas erdőben, amely esőben még a váli erdőnél is halálszagúbb, kriptahangulatúbb… Mert két nap alatt ketten is meghaltak. Egy gombaszedő, s egy természetjáró, mű-tiroli kinézettel. Utóbbi különc költő volt, aki romantikázni, töltekezni jár élőhalottak romfalvaiba… Az egyik nő, a másik férfi. Bár mai napság az utóbbi is lehetne nő… Mindkettőn két, tíz centi távolságban mélyedő lyuk. Máj illetve szívtájon. A gombaszedőasszony (öt alulszocializált gyereket hagyott hátra) valóban menstruált. Ezt kimutatták boncoláskor. De a férfi? A halála előtti napon szeretkezett. Egy menstruáló nővel… (Ő három kötetet, s tudta nélkül, négy zabigyereket hagyott hátra, akik szégyellni fogják, hogy a nagy Tóth leszármazottai… Egy rendes költői kipurcanás sem adatott neki…) Szakirodalmi toposz. A bevadult őzbak esete Tóth Marival és Tóth Istvánnal (Búkő néven publikált), merthogy, furcsa nem, mindkettő Tóth volt… Menszesz-illatú Tóthok…
Már csak bakot kell lőni, s az ügy megoldódik… Jöttek is vadászok, kilőttek vagy tucatnyi bakot, sírtak a suták, a nőstények… Ám az irtóhadjárat másodnapján, az időszakos vízmosás mélyén egy levéltakaróval hintett újabb hullát találtak e baktalan vidéken. Tót volt szintúgy, pártában maradt vénleány, hogy az őzekre terelődjön a gyanú… Menstruált… Az utolsó vérzések egyikét követte el… Ám, hogy mi járatban baktatott, nem tudható…
Elhagytam a papír fonalát. Nézze… Mindjárt előkotrom a fiókból… Addig tölthetne egy kis konyakot, s felrakhatná a sakkot… Ha már bevallotta, konyít hozzá, párszor megszorongatnám… A sakk is olyan, mint egy krimifeladvány, csak ellenkező előjelű játék… Nyomozás közben széthajtogatjuk a múlt pókhálóit egészen az elkövetés pillanatáig, s akkor fölfénylenek a tények… A sakkban is pókhálókat söprünk el látásunk elől, csak itt az elkövetés jövőidejét fedik, a tőrdöfés legalkalmasabb pillanatát…
gyere édes jószág ma nem viszlek sehová ma magadnak találsz tanítványt megláttam az egekben mozgott a vízmosásban fenn az égi vízmosásban nem érted bakocska lenn mégis fenn fenn mégis lenn és tudom tót ez is igazi tót és nő és vérzik és arra vár hogy megtanítsd a rendet számára tudom is ki ő a faluvégi tótjulcsa mindig harsogott nem fogsz szeretni ótista nem fogsz szeretni ótista olyan vagy te aki nem szeret végül ő volt akit senki nem szeretett csak én megmutatod neki hogy szeretem mert megtanítom a rendre általad megtanítom őt is hadd oldozom le a kötelet nosza kedves jószág nosza harmatos füvet kaptál forráshoz vezetlek megmosdatlak senki sem gondolja majd bakocska senki egyek vagyunk tanítunk egyek vagyunk nosza bakocska fenn az égi vízmosásban azaz gyerünk menjél bakocska ne késlekedj addig meghirdetem a látóknak mi járatban vagyunk a földön lenn mégis fenn fenn mégis lenn azaz bakocska nosza ne késlekedj tudod a járást csak a vízmosásban egyenesen amíg ott lesz nyugodj meg ott lesz eloldoztalak ott lesz menjél szépen tudod a járást ne vonakodj édes füvet hoztam neked harmatos füvet hogy édes legyen a pofácskád mikor megírták a felhők menj csak így kell lennie ha visszatérsz és véres a szarvacskád forráshoz vezetlek megmosdatlak senki sem gondolja majd bakocska senki egyek vagyunk tanítunk egyek vagyunk ide teszek egyet oda a másikat ügyes jószág ez amoda a harmadikat a látók örömére a vakok birodalmából üzenek a látók örömére meg kell tanítani tótfalvát a vakok birodalmát ide is egyet hopp még van egy ide itt jó lesz el kell menjek a dombra megtudjam mi történt sikerült-e a tanítás
Igen, itt van! Nézze! Kitalálja, mi ez? Ebben a formában nem is olyan egyszerű… Sem nem rúnajelek, sem nem rovásírás, sem nem hieroglifák, sem nem csomóírás, sem nem alfabetikus sifré… Talán valamiféle lyukkártya? Minden piros turistajel alá odarajzszögelve. Száraz időszak volt. Talán, ha egyszer esett egész nyáron. Augusztusban erdőtűz is kerekedett… A tollal pöttyözött papírt csak a hajnali párák kezdhették ki. De azért egyértelmű helyen ülnek a pontok.
| | | | | | | | | | | | | | | | | | | | |||||||||
| | | | | | | | | | | | | | | | |||||||||||||
| | | | | | | | | | | | | |
Igen! Az. Ma már tudom. De akkor… Még el voltam foglalva önmagammal, megváltozott lét-helyemmel. Az alásüllyedéssel. A megjárhatatlan utakkal… Újra kellett értelmeznem mozgásom, gondolkodásom. Mióta lerokkantam, merőben másképp szemlélem a világ dolgait. Tudja, más a látószög. Lassúbb az elmozdulás, mélyebbről indul a vizsgálat, olyan mélyről, ahová mások talán el sem vetődnek, csak este, ha aludni térnek. A lerokkanás nem vette el életkedvemet, csak úgy gondoltam, egy kerekes székből nem lehet megoldani a világ dolgait, nem lehet elfogni a sárteke kerékkötőit, kinyitni az elme ördöglakatjait. Viszont alkalmas állapot a szanatóriumi létre. Mindig is Hans Castorp szerettem volna lenni. Idealista álmodozó egy tüdőgondozóban. Persze betegség nélkül. Csak a nyugágyak, a pokrócok és a Maria Mancini kedvéért. Ezért választottam ezt a még ki nem kezdett ősvadont, a benne bújó történelmi vadászházzal. A mendemonda szerint itt szállt meg Rákóczi, mielőtt Angliába, majd a francia nagyvilági életbe, végül, de nem utolsósorban a camalduli trappisták felé vette volna az útirányt, hogy nyugton önéletírhasson… Miért ne lehetne e ház az én hallgatásom birodalma? Mendemonda-életem végső feloldódásának helyszíne, grosbois-m? Jó ez a konyak, kedves barátom… Töltsön, van belőle egy kartonnal. Egyenesen Hellaszból hozatom. Ennyi a fényűzés, amit megengedek magamnak. Hatcsillagos, szőlő ízű Metaxa. Néha szivarok… Kezdjen csak, mindig átengedem vendégeimnek a nyitás jogát, hogy aztán magam zárhassak… He-he…
Tóth Mari, Tóth István, Tót Julcsa. Tótfalva. Három Tót(h) egy hét alatt. Két nő, egy férfi. Hat szúrás. Hullánként egy pár. Se több, se kevesebb. Hat darab, nyolc centiméter mély seb, páronként tíz centi távolságban. Szív – oldalról. Máj – szemből. Nyak – felülről, szemből. A területi vadászati hivatal szerint a környéken számba jövő összes bakot kilőtték. Hacsak nem egy másik territóriumból ruccan át a fenevad „tótolni”… Megkétszerezték az erdőfigyelők számát. A határőröket és a favágókat is bevonták. A turistákat kitiltották a környékről. Eredmény? Semmi. Tótfalva határában halott Tót(h)ok. Magányos őzünők… Nyugdíjazását kérő körzeti megbízott. Tajtékzó országos parancsnok. Kiküldött nagymenő nyomozó, aki a helyben járás mesterségét tökéletesíti a faluban, miközben őzpörkölteket öblít vörösborral (napokon át) a polgármesteri hivatal bográcsozója köré kerített tuskókon, helyi notabilitásokkal dülöngélve, s a számos bortól egyre inkább kétségbeesve. Odaküldték, hiszen három ember halálát nemtelen egyszerűséggel egy állatra fogni, úgymond szemtelenség, cinizmus… Pedig a kriminalisztikai annalesek is megemlékeznek esetekről… Summa summarum minderről csak újságokból értesültem, melyekben a tudósítók eredményeket követelő, de maliciózus cikkekben tódítottak. A szennylapok az őzpörköltes részt, meg a baksztorit színezték. Az elemző lapok habosították a szűkös tényállást, és szakértőket szajkóztattak…
Közel ez a Tótfalva. Faggatózhatnék magam is. NEM! Hűtöttem le kedélyemet a következő pillanatban. Befejeztem a bűnhajkurászást. Egész életemben kergettem, egyre csak gyarapodott. Egyre többen ízlelgették, már azoknak is jól esett az említése, akik – elvileg – ellenére esküdtek fel. Ha meg is találom az ügy nyitját, nem akadályozhatom meg, hogy másutt, más formában újra felüsse fejét a tizenkétezer fejű fenevad. Aztán jött a negyedik halál. A leghajmeresztőbb. Tótfalván – neve ellenére – már csak kettő Tót(h) élt. Tóth Tihamér és Tót Alfonz. A két özvegyember bezárkózott a portájára. Még a kertjük végét is megerődítették, nehogy beszökhessen a vérbak. Nem is ők következtek, hanem a buszsofőr, Toóth Pál, aki a késő délutáni visszaindulás előtt, kisdolgát végzendő belépdelt a kukoricásba, ahonnan nem lépdelt elő többé, a legharsányabb szólongatásra sem… Végül az utasok tapogatták ki zizegő szár- és levélerdő közepette, s húzták a megálló por-porondjára…
Az alászállás története
Talán mégis… És harmadnap elindultam… Tótfalva felé… Csúnya fedésbe került, kedves barátom. Ráadásul, ha lépek a huszárral… Figyeljen jobban! Nem szeretek izmozni, hogy nincs több visszalépés… A sakk lényege a variációk átlátása és megjátszása, s nem a hibákból élés. Bár egyesek erre esküsznek. Márta, legyen oly jó, és csukja be az ablakot, ideért ez az istenverte vihar… Konyakot? Kitűnő nemde bár… Szóval begördültem átalakított terepjárómba. Áthúztam magam az ülésre, s igaz, tétovázva, de elfordítottam a slusszkulcsot. Tótfalva hat kilométer. Az erdészeti úton megyek. Vadregényesebb, meg hátha találok valami használható nyomot. Toóth Pálon is a szokásos lyukak. Tüdődöfés. Bivalyerejű attak. Szemből. A tüdő hátsó falát is átszakította. Ehhez egy őz kevés lenne… Legalábbis teljes lendülettel kellett, nekirontson… Az erdészeti úton vezetett a turistaösvény is jódarabon… Akkor láttam meg a pöttyöket. Fogalmam sem volt, mik lehetnek. Minden jel alatt… Úgy az ötödiknél kiszálltam, ami esetemben ugye, nem egyszerű művelet, s elektromos székemmel odaoldalaztam az egyik bükkfához. Majd’ kiborultam egy későn észrevett traktornyomon. Csavarhúzóval lefeszítettem a cetlit tartó rajzszögeket. Sokáig nézegettem. Mik lehetnek ezek a rendezett légypiszkok. Gondoltam, este nekiveselkedek a kódfejtésnek, tucatnyi lexikonnal körbebástyázva magam…
A közeli dombok egyikén, tudja, melyeket ma mutattam, egy apró figurát vettem észre. Le-föl járkált. Majd hirtelen valamit a levegőbe lódított, és egy tuskóba vert. Vélhetően egy fejszét. Méretes jószág. Aztán az illető földre roskadt. Talán hanyatt… Még nem tudhattam… Véletlenségből az égre sandítottam, mert egy vadászgép fülsértő hangja hasította ketté. A kondenzcsík egyik felén, dörzsölni kezdtem szemeimet, egy bakfej burjánzott felhőkből. Légszarva hegyét megvérezte a nap. A hasadt ég másik felén egy fekvő alak. Kibomlott hajú nő. Felhőtestén két helyütt átsütött a nap. Az erős északi szél hamar szétdúlta a látványt, mintha mágneses rajztáblát rázogatnánk… Az újabb víziók reményével zilált felhőpamacsok maradtak a kék háttéren… Visszakászálódtam a dzsipbe, nekiindultam a dombnak. Mire odaértem, senkit sem találtam… Csak a felhők… Mintha azt pöttyözték volna, ami a papírdarabon… Á, ez a csodalátás erős vágya… A misztikummal feltüzelt elme újabb téveszméje… No, elég ebből! Sosem jutok le a faluba!
nem nem őt nem bakocska nem tértél vissza nem tértél vissza őt nem őt nem szabad mindig kedves volt tót persze tót toót tót nem őt nem bakocska könyörgöm gyere hozzám gyere vissza kis karámodba gyere vissza hozzám bakocska őt nem nem kérlek ne ő mindent tud ő szeretett ne tanítsd fölöslegesen bakocska ne gyere hozzám édes füvet kapsz egy öllel álló nap csutakollak a forrásban gyere vissza bakocska ne bántsd kééérlek szét szerte szét szerte hazudtok hazudtok felhők hazudtok lenn mégis fenn fenn mégis lenn bakocska gyere vissza könyöörgöhöm
Egyenesen nyugdíjas, városból kiköltözött patikus barátom házához gördültem, mert ő itt közel s távol a legműveltebb, legmegbízhatóbb ember. Az utolsó polihisztorok egyike. Aki közel a megvakuláshoz is fest… Rengeteg festéket használva domborképeket alkot, melyeket kezével is lát. Így tudja nap, nap után továbbalakítani őket. A színek még eljutnak tudatáig. Pénze akad elegendő e festékpazarló stílushoz, szépen megzsírosodott mixtúra-keverő korában. Mi másról beszélgettünk volna, mint a Tót(h)okra zúdult veszedelemről. Mint megtudtam, Tóth Tihamér és Tót Alfonz a városi rokonsághoz költözött a buszsofőr halála után. Dr. Kő Lajos bakos véleményen volt. Nem hinné, mint mondta, hogy a környék együgyű lakói közül bárki is… Ide meg ki jönne helyi Tót(h)okat gyilkolászni? Még a feleségtángálás, a családon belüli nemi erőszak belefér, de az ölés… Hamar a cédulákra terelődött beszélgetésünk. Csak a cédula körvonalát látta, s valami egybefolyó fekete-fehér mintázatot. Elmeséltem a cetlit… Ez Braille-írás. Vakírás. Javaslatára kilyukasztottam a fekete pontokat a lapok fonákjáról előre felé, s ő elolvasta. Semmitmondó szövegnek tűnt… Megtudtam valamit, ami csak növelte a talányok számát, s úgy tűnt, egyre messzebb taszít a megoldástól. Igaz, korántsem határoztam el, hogy a furcsa halálok nyomán a gyilkos „fenevad” után vetem magam… Csak tapogatóztam… Az üldözés rutinja, nehezen legyőzhető…
Kocsma. A helyi mindentudás egyeteme. Markos, munkanélküli legények cígöltek föl a három lépcsőn. Itt minden az épségre szabatott. Még a falu bolondja is két lábon osztja zavaros nézeteit. Az összes sánta beköltözött a városba, ahol alumínium kukákkal kellett csak birokra kelniük. Voltak páran, hisz, mint mondottam, e helyt nem vetették meg az incesztust, mint szublimációs formát. Az egyetlen féllábú, a Kovács „Kettő” Sándor, balesetes volt, ő el sem hagyta portáját. Tipikus balladai megnyomorult. Félig beszorult a cséplőgépbe. Jobb kezéről is hiányzik három ujj, jelezve, nem adta könnyen a lábát… Azóta már csak iszik, és a kerti diófa alatt sóhajtozik rügyfakadástól lombhullásig. De nem becsmérlem többet a helyieket, hiszen segíteni jöttem. Szóval benn vagyok a kocsmában… A magába roskadt kocsmában, mely alól furcsa, de hihető sorsok türemkedtek elő zárás után. Most, hogy kármentőn belülre kerültem, még ádázabb állapotok tűntek a szemembe. Néhány ászok és kommerszkörte olyan összevissza szóáradatot indított el, hogy riadtan húzódtam be a plafonra eszkábált televízió alá. A tekintetek köztem és a roppant izgalmas biliárdközvetítés között vándoroltak, de a szavakat egyértelműen nekem címezték. Került itt minden, ami egy szózuhatagba belefér. Az újabb ászkok és kommerszek reménye fényesre csiszolta a kocsmagőzben lágyuló agyakat. Hosszú álmából ébredező logikácskám falusi mendemondák, legendák („nekem elhiheti, úgy volt”-igazság valamennyi) s pletykák erdején igyekezett áthámozni magát. Akadt egy mondóka, s talán egy-két tény is. A legizgalmasabb maga a mondóka: „Tótfalván rossz gyerek vót // eljön majd a drótostót // befőzi a babjába // s tovaviszi Tarjánba…” Érdekesnek tűnt az egyik történet is, amelyet három változatban, egy lényeggel tálaltak. Került kocsmázó, aki az egészet szemenszedett hazugságnak tartotta. A teljes igazságot három Dréherért és egy Hubertusért osztotta volna meg velem…
Az ótista története (2.)
Felhő Lajosról szólt a fáma. Gyerekkora csupa nyomorúság. Verték, ahol érték. Az anyja, aki védte apja csapásai elől, nem kímélte a saját pofonjaitól. Állítólag fintorral csókolta. Felhő Lajos furcsa fizimiska lett. Miskancsónak csúfolták, utalva arra, hogy gyakran látták Legéndi Árpival, aki messze földön híres férfiak iránti olthatatlan vonzalmáról. Szóval Lajosról kiderült, hogy ótista. E szót az ismert ótestamentum és a kevésbe ismert, de hallott artista szavakból vegyítette a nép. Segítségükre volt az az idő tájt Tarjánba érkezett vándorcirkusz is, mely artista számokkal csalogatta a falusiakat a szemfényvesztés kupolája alá… Ótista… A városi doktorok állapították meg róla. „Sosem fogsz szeretni!” – bosszantották a falu fruskái, mikor visszaengedték a kezelésről, s lábra kaptak a híresztelések, mifélék is az ótisták. „Igaz” ótista nem szeret! Viszont Felhő Lajoska, mert ettől kezdve csak Lajoskának gúnyolták, nem hagyta magát… Furcsa kettősség lakozott benne. Volt, hogy napokra eltemetkezett a portáján, amit – furcsa hirtelenséggel elhalt – szüleitől örökölt meg, vagy, ha elő is ette a fene, csak némán baktatott a falu egyik végétől a másikig. Aztán akadtak napjai, mikor nekikezdett a helyiek tanításához. Nyughatatlanul csöngetgetett be a házakba. Érkeztére legtöbb helyen a zsalugátert is behajtották, nemhogy ajtót nyitottak volna. Ám vasárnap a templom előtt mindig akadt hallgatósága, még ha mondandója feléig szép lassan haza is szállingóztak a szenteletlen beszéd áldozatai… Felhő Lajoska, Tótfalva fogadatlan ótistája pedig így szónokolt:
…meg kell tanítani apámat és mindenki apját meg kell tanítani őket hogy szeretniük kell a fiaikat csókolgatni és simogatni kell putyukálni babusgatni kell a fiakat mert elragadja őket az úr s szolgának teszi keresztre rakja meg kell tanítani apáinkat ha meg nem hajlandók szót fogadni falba kell verni a fejeiket úgy tanulják putyulgatásunkat ha fafejűek be kell repeszteni a koponyáikat ki segít nekem ebben ki áll a pártomra velem kell jönnötök az apámhoz onnan aztán továbbvonulunk a ti apáitokhoz és meg kell mondani nekik hogy ez így nem mehet tovább nem létezhetnek a rend ellenében mert falhoz állítjuk őket és falba döngöljük fejeiket betörjük a koponyájukat azokat a kemény taníthatatlan koponyákat míg vérfátyol nem szalad a szemeik elé a világnak rendje van a rend pedig azt követeli hogy az apák simogassák és csókolgassák a fiaikat rá kell jönniük erre mert a fiúk eredendően jók és nem keresztre valók gyertek velem először elmegyünk az én apámhoz és megmondjuk neki meg fogja érteni ha sokan mondjuk meg fogja éretni hogy nem bocsáthat csakúgy el magához kell vonnia mint az első hónapokban még emlékszem az első hónapokra a melle szőrére amin a fény játszott izzadt kékes szőrű arcára ami szúrt ha pedig nem érti meg fejét a falba verjük és segítetek ebben…
– Meghalt az apád, mit handabandázol, Miskancsó!
– Zagyvább ez az ótista, mint korábban…
…jöttök velem vagy sem most indulok megtanítom az apámat a rendre a felhőkbe írt rendre aztán elmegyek a ti apáitokhoz ha nem jöttök egyedül megyek és őket is rendre tanítom ha pedig mégis velem tartotok segítek nektek falba verni a fejeiket ha nincs bennük hajlandóság a rendre most indulok indulok rendet tenni indulok gyertek ha indulok indu…
– Eriggy már, te, eszelős! Te, ótista prédikátor!
– Sátánfattya ez, kutyateremtette, ördög viszi el…
– Ez se tennap veszthette el a kerekeit…
– No, jöjjön, koma, kocsmába! Tüzes szent beszéd hideg sört kíván, ez a szenteletlen suttyomság pedig legalább egy pólinkát…
– Én félek ettől az ótistától, egyszer még bevadul, meglássa!
Az őz története
Egyik nap az öreg Felhő hazavitt egy őzsutát. Kéthetes, ha volt. Bizonytalanul bámult bele köntösgomb méretű szemével a nagyvilágba. Nem lehetett tudni, honnan szerezte, miért vitte… Ez az ember a családjáról sem gondoskodik, miért egy sutával tenne jót? A tyúkól mellett ácsoltak neki pár négyszögöles kifutót, ahol kedvére szökellgethetett az apró bakjószág. Lajoskát már első este sem bírták bevonszolni az őzgida mellől. Végül ostorszóra ágynak futott. Másnap hajnalban kézből etette a vadóc állatkát. Friss füveket tépett a mezőn, dacolva a ruhája ellucskosításáért várható veréssel. Nagy barátságba keveredett az ótista meg az őzbakocska. Akkor még nem tudtuk, hogy ótista, bár látta mindenki, hogy nem fix. Ha szóltunk hozzá, másra válaszolt, s az istenért nem nézett volna senkinek a szemébe. Gyerek volt még, a gyerekségbe belefér sok furcsaság. Naphosszat etette, simogatta, putyulgatta őzbőrbe bújt kezesbárányát. Ám havonta egyszer (néhány végtelennek tűnő napig) rossz világ tört rájuk. Lajoska anyja menstruált. S ha menstruált ideges lett, agresszív. Órákon át hangoskodott, fejhangon ócsárolta a világot, a világban az embereket, az emberekben az ürességet. Mintha ő nem kongott volna belülről… Töltetlen hüvely volt, mint sokan mások. Ezeken a fékevesztett napokon végtére mindig nekiesett Lajoskának. Fiaverése azzal indult, hogy a legártatlanabb házi jószágokat is meghajigálta rohadt krumplival, vagy hozzájuk repítette a keze ügyébe kerülő hasábfákat… Fiát pedig tépte, rúgta, csípte, szidta, seprővel kergette, még úgy is, hogy be kellett másznia az őzkarámba menekülő legény után. Ott aztán csúcsára ért a haddelhadd. A cseperedő őzsuta szeme láttára. Honnan tudtuk, hogy menstruál Zsuzsa asszony? Hát szétvitte a szél faluszerte a kajabálását. „Menszeszem van, anyád vérzik, érted, ne bosszants, anyád vérzik!” Ezt üvöltötte álló nap, míg este rá nem ereszkedett a Felhő, s vagy meg nem ütte, vagy ájulásig nem kefélte a téboly felé marsoló fehérnépet.
Valahogy csak felnövelődtek. Lajoska is, Bakocska is, merthogy ez a név ragadt rajta. Lajoskáról már mindenki tudta, hogy ótista. Iskolába se járatták. Kíméljük – mondták a szülők. Igazából ők sem értettek egy kukkot a doktor szavából. Bolond, kottyos, mit kell cifrázni?! Lajoska betöltötte a tizennyolcat, mikor hatalmas veszekedésektől kezdett visszhangozni a Felhő-porta. Lajoska tagbaszakadt suttyó lett, már visszakézből érvelt apjának, akiről a napszámos izmot lefaragta a nohabor és a pálinka. Aztán kisült, levágnák az őzet, hogy megvendégeljék a falut. Hogy mi ütött ezekbe? Lajoska és az apja fejszével, villával kergették egymást a pitvarban. Másnap Felhő és neje a városba indult, a nagy dínomdánom kellékeit beszerezzék. Sohasem tértek vissza. Bakocska is eltűnt a Felhőék udvaráról. Lajoskáé lett minden… Akkoriban kezdett el vadul téríteni, avagy lázítani a tékozló apák ellen…
Efféléket tudtam meg első faluba ruccanásomkor. S még valamit. Már említettem a mondókát…
Tótfalván rossz gyerek vót,
eljön majd a drótostót.
Befőzi a babjába,
s tovaviszi Tarjánba…
Minden alkalommal, mikor Zsuzsa verte a fiát, ezt a mondókát üvöltötte a képébe, az „anyád vérzik”-kel tarkítva. Annyira beleélte magát a hallottakba, hogy a c4-en veszteglő bástyáját lenyerem. Igaz, jócskán bekonyakoztam, képes vagyok többfelé figyelni. Mint fénykoromban. Csak egyszer nem sikerült. Akkor egyfelé sem. Frontális ütközés lett a vége. Ha nem vigyáz, kedves barátom, rövidesen bemattolom. Tegyük el magunkat holnapra, a parti is porosodhatik, érhetik addig… Vagy meséljem el a felhők történetét? Ez elég hihetetlen história a magunkfajta tény-hajhászoknak, de a kései óra kedvez a misztikumnak…
A felhők története
A patikusnál és a kocsmában tett látogatásom után elhatároztam, meglesem azt az alakot a túlsó dombon, mert fölöttébb gyanús felhőképeket vetítő tudatával. Tán nem Lajoska? Két nap múlva, vasárnap hajnalban nekivágtam az útnak, felszerelkezve vadászpuskával, teleobjektíves fényképezőgéppel, s a délutáni akcióra gondolva egy csomag véres egészségügyi vattával, melynek darabjait házvezető nőmmel rakattam félre legnagyobb elképedésére. Utóbb sírva és utálkozva nekem adta termékenységének utolsó relikviáit, de felmondással fenyegetett, mert ekkora szégyent ő nem tud elviselni. Végül békülni látszott, mikor a bűnüldözés nevében kértem és engeszteltem egyszerre. Be kellett avassam terveimbe…
| | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | |||||||||||
| | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | ||||||||||||
| | | | | | | | | | | | |
A hajnali páraderengésen át újabb cédulákat fedeztem fel…
S valóban… Az előzőnél hosszabb jelsor volt. Most könnyen kisilabizáltam a Kő doktortól kapott Braille-ábécé segítségével. Hm… Kezd összeállni a képlet, ha még nem is a megoldó – dünnyögtem magamban, míg terepjáróm aljára szerelt miniliftem fölemelt a beszállás szintjére. Begördültem. Áthúztam magam a volán mögé… Korán értem a dombtetőre, melynek bucán, akár egy tar koponyán a hajsziget, akadt egy maradék, le nem tarolt cserjés. Ott parkoltam le. Gallyakat vágtam, lefedtem dzsipem fémcsillogású, árulkodó részeit. Mire végeztem, közeledett, akire vártam. Felhő Lajoska, az ótista személyesen. Egy iromba felhő széléről lépett a dombra. Dalolt. Fejszéjét leakasztotta egy párakampóról, s nyomban belevágta egy valódi tölgytönkbe, oly erővel, hogy az kettéhasadt a föld színéig. Lúdbőrzött a hátam az erő ilyetén megmutatkozásától. Nagyokat nyeltem. Ádámcsutkám megvadult lóként rohangált fel s alá. Hanyatt vetődött. De nem esett a földre, mint a gravitációtól sújtott földi lények, hanem lebegni kezdett a tuskók felett. Múltkor ezt észre sem vettem. Lehet, ha meglátom a gukkeren, most nem vagyok itt. Még dalolt. A mondóka hangfoszlányai értek el hozzám: tótfalván vót… eljön a drót… befőzi jába… viszi jánba…
Ekkor a horizont körén túlról összesereglettek a felhők. Ide, a domb tetejébe. Mintha egy kopasz fejre ülnének sapkaként. Mintha egy varázshangú énekes seregítené össze a vadon állatait… Elkezdődött a tudat és a felhők kirakós játéka.
Hatalmas színpadot eszkábáltak az égiek. Félrevont függönyei mögül vörösen izzó felhővér hömpölygött a nézőtérre. (Nagyhatású ez a Kubrick, mennyei körökben is bejön… Jól fizetett giccsfestők, mit nem adnának ezért a valóságdarabért – próbáltam elütni félelmeimet némi cinizmussal.) Mikor narancsba oldódott az ég kékje, előléptek a szereplők. Izzadt tenyeremmel a sebességváltót markolásztam. Legelőbb két ismeretlen. Egy nő meg egy férfi. A férfi kezében szíj, a nő kezében gyerek. Megdördült a háttér, s egy őzsuta ugrabugrált elő a horizont „öltözőjéből”… Széll Sebes, a rendező, egy pillanat alatt széttúrta a színt… Következett egy kiborult kosarú gombászó. Rajta két luk, amin átszúrt a napfény. Oldalsó szívdöfés. Félrebillent kötényének ráncából (mint varázsképeken dukál) elődomborodott egy őzfej. Aztán a mű-tiroli turistának álcázott költő. Májszúrás szemből… Végzetszerű, ha jobban belegondolok. Kötött harisnyájának lehajtott végén jelent meg a bakarc. Következett az árokban talált női hulla. Nyakbökés felülről, szemből. A nő faludivathoz képest dekoltáltnak számító kosztüméből szivárgott elő a gyilkos őzábrázata. Valóban egy állat lenne az elkövető? De ki ez az ember? Ez a Felhő Lajoska, az ótista. Maga a sátán? Nem volt időm a töprengésre… A háttérben busszá hosszultak a léggomolyok. A kép zavarosnak tűnt. Nem voltak éles kontúrok. Pointilista vízióként hatott az ördögi freskó… Mégis fel lehetett ismerni a színpad előtt heverő Toóth Pált. Tüdősebek szemből. A szarvval ékített ördög-bakfej ujjára csavarodott slusszkulcsán derengett. Ez a jelenés oszlott szét leghamarább… Gondoltam, lassan vége a szeánsznak, hiszen… De nem! Most templomcsúcsot hordott össze a tudat. Körötte sírhantok páraárnyékait. Az egyiken fiatal nő ül… S a kővázában rendezgeti a friss virágot… Mozgókép. Felhörrentem. A templomtorony tetején, a kereszt helyén bakfej kandikált. De ez mozgókép! – nógattam magam. Még él… Oda kell mennem… Indítottam. Rükverc. Padlógáz. Felhő Lajoska (ezt a visszapillantóból láttam), talpra pördül a levitációból, s vágja utánam a fejszét… Az eget közben leradírozza egy láthatatlan kéz…
A viadal története
Miseidőben értem a templomhoz. Az oldalsó, temetőre szolgáló kapunál álltam meg. A cinteremből nyíló átjárón nem fértem volna be. Az a másfél perc, míg földet fogott masinám, végtelen időnek tűnt. Magammal ragadtam kormányzár-kőbaltámat, s a dzsojsztikkel irányt, sebességet szabva, göröngyökkel dacolva nyomakodtam a hársfákkal illatosított temetőkertbe. A puska elektromos székem hátsó tartójában hevert két darabban. Egyetlen fegyverem a kormányzár. Védelmem, gyenge bástyáim a kocsi oldalkarfája, és a háttámla. Nem voltam biztos benne, ellenállnak egy dühödött bak rohamának… Ha egyáltalán igazat sugallt a látomás… Mert teljesen lakatlannak (elnézést a szellemektől!) – élettelennek tűnt a halottak kertje.
és eljött a fenevad tótfalván ahol leggyengébb a hit kezdi ki jézus országát és fejének közepén agancs s agancsai végén vércsillagok mert eluralkodott történelmi múltú községünkben a bűn mert megátalkodott apák nevelik félre fiaikat s a tékozló gyermekek messze mennek soha vissza nem térnek s lassú pusztulásra ítélik ezt a gyönyörűséges tuszkulánumot mely a török fenevadtól még megóvta azokat akik iderejteztek
Aztán az egyik távolabbi sírkövön megpillantottam egy városias kinézetű fiatalasszonyt. Friss síron, friss virágokat szortírozott, s igazgatott a márvány tartóban. Idegesen tekergettem nyakam… Hol lehet a bak? Kiáltottam, de a hirtelen támadt szél elsodorta hangom, viszont neszezést hozott az ellenkező oldalon düledező ravatalozótól… Mintha fújtatna valami, s a lábával dobbantaná a földet… Közelebb, közelebb… – Fiatalasszony, fiatalasszony! Vigyázzon! A nő felém fordította fejét. A következő szemhunyás alatt egy barna csík tört ki a roggyant téglaépület mögül, s két előremeredt szarv száguldott a nő hátának. Magam lassan döccenve a temetőföld koponyakövein inogtam az egyenlőtlen harc irányába. Hasaljon le! – kiabáltam. De nem hasalt. Megfordult inkább, szembe a bakkal. Az állat a levegőben megmeredt, s úgy ért földet, mint olimpiai bajnok tornász – térdrogyasztással levezetve a továbblökő lendületet. Két méter, ha lehetett köztük. Két halált hozó agancstőr és két hullámzó mell tusája. A fenevad oldalvást észrevett, s most nekem szegte csontkardjait. Orrlukai vadul pulzáltak. Mintha szagot fogna…
ne higgyetek a szóbeszédnek felhő lajos bár autista beteg ember nem képes gyilkolni annál jobban ismerem az ő lelkét valóban a sátán jött el erőt vett magán s megkezdte birodalmának nyilvánvalóvá tételét fenevad képében pusztítja legjobbjainkat ez a fenevad nem sárkány nem oroszlán nem karvaly sem nem medve de egyenesen egy őzbak mely a termékenység ellen esküdött mária ellen esküdött a hold ciklusaival jön az asszonyok ciklusaival jön a sötétség birodalmából s alkalmanként magával ragadoz egy televény lelket
A nő alighanem elájult, de nem volt időm megbizonyosodni róla, mert félre kellett kormányozzam elektromos váramat, védjen valamit a bakördög első szuronyrohamától. Az agancsok nekicsattantak a kartámlának, nagyot lódítva erődömön, de lélekjelenlétem nem hagyott cserben… Visszakézből hatalmasat sújtottam a „patás” feje közepébe, s igyekeztem kifarolni e szorult helyzetből. Az állat kissé megtántorodott csapásomtól, ám nem illetődött meg különösképp. Most körbeugrált, mintha gyönge pontomat keresné (akadt belőle elég), s addig szemrevételezett, míg egy újabb fejleszegett támadás mellett döntött. Bravúrosra sikeredett száznyolcvan fokos fordulattal védtem az öklelést. Egyik szarvága a háttámla fémcsövébe akadt, a másik könnyedén szakította át a támlabőrt. Kevéssel előtte térdre küzdöttem magam, így hátrahúzódhattam a lassultában is halálos döfés elől. Hosszú ideig képtelen volt kiszabadulni. Kiszolgáltatott helyzetében addig csépelhettem nászütközetekben edzett koponyáját, míg azt nem érezte, mocsárban tapos. Dőlt a vér kemény bakfejéből. Dühösen kehetelt, fújt, hörgött és kaffogott. Szeme fehérje világolt csak felém. Lábai rogyadoztak a szabadulni vágyás kínjától. Kemény izommunkát igényelt a székben maradás. (Bár lábaim a hasznavehetetlenségtől elkorcsosultak, felső testem karbantartottam.) Arra is maradt időm, erőm ebben a patthelyzetben, hogy a távol eseményeit fürkésszem. Megnyugodva vettem észre, a fiatalasszony kereket old, miután műselyem kosztüméről lesöprűzte az avart…
híveim térjetek hát haza vegyétek kezetekbe a sorsotokat vegyétek kezetekbe a könyvet forgassátok azt de ne csak ünnepnapokon s ne csak a templomban citáljátok sorait hanem a hétközi unalom óráiban is és figyeljétek egymást és figyelmeztessétek egymást ha letérni látszik valaki a helyes útról s ne bűnbakot keressetek kit pusztának zavarhattok fejére olvasva a ti bűneiteket hanem mindenki keresse meg a saját bűn-őzét ami lelkével együtt cseperedett hogy elpusztítsa az emberek legjavára jellemző jó szándékot isten legyen veletek
Végül kiráncigálta szarvait a bak, s elsomfordált újszülött őzsuta módjára citerázó lábain. Rajtam karcolás sem esett. Ülő pózba zöttyentem. Nem mondom, kapkodtam a levegőt rendjén… Kíváncsiságom győzött lelkiállapotom fölött, s nem haza, hanem a sírhoz gördültem, ahol az imént még a hölgyike tett-vett. Özvegy Tóth Mária márvány nyughelye volt az. Lánya lehetett… Ki tudja? Nincs sok esély rá, hogy Tóthnak hívják, mégis majdnem áldozatává lett egy rohamnak… Mik ezek a vérpöttyök? Hiszen nem szökött mellének a vad! Mensrtu… Ő is… Mi több, bugyi nélkül – somolyogtam. És miért támadt nekem a vadállat – rendezgettem össze inspektori gondolataimat… Ha ő menstruált, akkor mire kellettem én? Mekkora marha vagyok! A csalétek! Ha-ha, majdnem vesztemet okozta… A kocsi oldalára szerelt táskába túrtam, ahonnan kétnapos, állott vért bűzölögtek a vatták…
A megütközés története
Elgondolkodva szedelőzködtek a misehallgatók… A fényre tárult templomkapuból nyomban észrevették az ótistát, minden vasárnap délelőtt nélkülözhetetlen kellékét. Ám most fenyegetően, egy fejszére támaszkodva ácsorgott a falu főterén. Eddigi szónoklataitól ezúttal sem tért el „szenteletlen” beszédének tartalma, ám sütött belőle a harag és a leplezetlen gyűlölség:
…meg kell tanítani apámat és mindenki apját meg kell tanítani őket hogy szeretniük kell a fiaikat csókolgatni és simogatni kell putyukálni babusgatni kell a fiakat mert elragadja őket az úr s szolgának teszi keresztre rakja meg kell tanítani apáinkat ha meg nem hajlandók szót fogadni falba kell verni a fejeiket úgy tanulják putyulgatásunkat ha fafejűek be kell repeszteni a koponyáikat ki segít nekem ebben ki áll a pártomra velem kell jönnötök az apámhoz onnan aztán továbbvonulunk a ti apáitokhoz és meg kell mondani nekik hogy ez így nem mehet tovább nem létezhetnek a rend ellenében mert falhoz állítjuk őket és falba döngöljük fejeiket betörjük a koponyájukat azokat a kemény taníthatatlan koponyákat míg vérfátyol nem szalad a szemeik elé a világnak rendje van a rend pedig azt követeli hogy az apák simogassák és csókolgassák a fiaikat rá kell jönniük erre mert a fiúk eredendően jók és nem keresztre valók gyertek velem először elmegyünk az én apámhoz és megmondjuk neki meg fogja érteni ha sokan mondjuk meg fogja éretni hogy nem bocsáthat csakúgy el magához kell vonnia mint az első hónapokban még emlékszem az első hónapokra a melle szőrére amin a fény játszott izzadt kékes szőrös arcára ami szúrt ha pedig nem érti meg fejét a falba verjük és segítetek ebben
A távolból egyre erősödő éneklést lehetett hallani… „tótfalván vót… eljön a drót… befőzi jába… viszi jánba…” A jelen elviselhetetlen modorú lurkói közeledtek. Akik már ökölbe szorult kézzel születtek… „tótfalván rossz vót… eljön a drótostót… befőzi babjába… viszi Tarjánba…”
Felhő Lajoska, ótista még nem zavartatta magát, kigüvedt szemmel ordított:
…jöttök velem vagy sem most indulok megtanítom az apámat a rendre a felhőkbe írt rendre aztán elmegyek a ti apáitokhoz ha nem jöttök egyedül megyek és őket is rendre tanítom ha pedig mégis velem tartotok segítek nektek falba verni a fejeiket ha nincs bennük hajlandóság a rendre most indulok indulok rendet tenni indulok gyertek ha indulok indu…
- Lajoska, menj haza szépen! Nincs itt semmi baj az apákkal! Menj haza szépen, pihenj le! Hallod, Lajoska?
- Minek neked az a fejsze, kis Felhőm? Tedd le szépen, ha nem tűzifát hasogatsz, semmi szükség rá…
- Nagyon furcsa ez a gyermek, egyre furcsább… Nem kellene elvitetni?
– No, jöjjön, koma, kocsmába! Intő szent beszéd fröccsöt kíván, ez a szenteletlen kajabálás meg egy kupica aratópálinkát…
Tótfalván rossz gyerek vót // eljön majd a drótostót // befőzi a babjába // s tovaviszi Tarjánba… Oda is értek a jelen elviselhetetlen modorú, ökölbe szorult kézzel született lurkói. Magam is akkor állítottam le a megtépázott elektromos széket egy akác árnyékában. A templomból utolsónak a nagymenő nyomozó ért ki a hajdani emgétéesz elnökével, aki most polgármesterként bográcsozik, valamint a pappal…
Az ótista megrándult, amint elépenderültek a lurkók, s szemére hányták a verset. Mint bibliai fenevad moccant. A fejsze már a levegőben írta körét. (Mintha az égen is körbesereglettek volna a felhők.) A gyerekcsapat szerterebbent. Meg kell tanítani apámat és mindenki apját! – bődült a magából kivetkezett ótista. A távolban sebzett őzbak kiáltása borzongtatta az erdőt.
– Hát mégsem lőtték ki mind?
– Biztosan idecsatangolt…
– Fogják már le, megőrült teljesen… Ne az őzeken rágódjanak!
Négyen ugrottak Lajoskára. Bilincs kattant… Zúgni kezdtek a harangok. A fiatalasszony bedöndítette Wartburgja ajtaját, s a városnak köhintette bádogjárgányát… A fejsze messze repült… A főúton csikordult tovább… Fémfoka szörnyű szikrákat hányt az aszfaltmaradékon ütközve…
Csak most lett gyanús az ótista, mikor kimutatta foga fehérjét. A nagymenő nyomozó házkutatást rendelt el…
Az igazság története
No, el is szenderedett… Holnap ismételhetem magam. El lesz itt az újságíró úr, kapott impulzust eleget, amit feldolgozhat, hisz hajmeresztő ez a történet… Kissé már szédülök a konyaktól. Két partit bezsebeltem. A harmadikban tisztelőny, s kinéz egy ötlépéses kombináció, amit nem valószínű, hogy kiszúr… Irány az ágy… Ennyi italtól nem leszek képes elaludni, de van mit megbeszéljek a Kópé lélekkel, kit ugyan megpedzettem a beszélgetés elején, de jó racionalistához híven el is felejtettem…
– Homályos ez nektek, érzékletekben tapogatózók… Semmi sem tetszik nektek, ami a fizikán túlról riaszt. Mégis a látomást keresitek alkohollal, fűszerrel, mert nem bírtok a valóság nyersességével sem! Persze ilyenkor, a félálom bódulatában bólogatsz, hogy egyetértesz velem, de alig várod, hogy reggelre eszmélhess, s a szétmosódó árnyékvilág újra tiszta kontúrú legyen… Hogy aztán délre már megijedhess ettől a tünékeny tisztaságtól, s nyomban lezúdíthasd első stampedli ész-csalató konyakod. Nem, ne folytasd ezt a történetet! Ez az újságíró még nálad is jobban ragaszkodik a tényekhez. Azért rúgott be ilyen hamar! Te is csak azért hajlasz felém, az asztaltánc másik oldalára, mert lenyomorodtál. Ha egészséges, vaslogikájú felügyelő maradsz, sosem lépsz szövetségre velem. Sosem. Akkor észre sem veszed a felhőjátékot ott a dombon… Észre sem veszed? Oda sem mész… Így azonban rá kellett jönnöd, vannak a tényeken, a ráción és a logikán túli dolgok…
A zsurnalisztát másnap délben elbocsátottam. Jól megebédeltettem… Meg sem említettem, hogy van még folytatás, mely kissé ködös, de legalábbis ép ésszel nehezen fogható… Ő sem erősködött. Sőt, köszöngette, hogy ilyen szép, megrázó, kitűnően felépített és lezárt sztorival szórakoztattam. (Álmában kikerekíthette…) Biztosan kamálni fogják a bulvárlap olvasói, ahol három éve hantázik. Szó szerint ezt mondta. Kamálni fogják, mert van benne falu, meg bolond, s ezeken mindig jól lehet rökönyödni, meg röhögni, meg fintorogni a nagyvárosokban…
Most délután van. Derűs, késő nyári délután. Az erdő fái összeborulnak itt, a verandám felett… Szivarozom… Az égből vajmi kevés látszik. Láttam hisz elég eget életemben… Bekapcsolom a diktafont, s felmondom rá az utolsó történet legvégét, azt a verziót, ami soha nem jut majd el a bulvárlapok olvasóihoz…
Többé nem tért vissza a faluba. A városi fogdából Pestre került… Ott az IMEI-be szállították, míg kriminalisztikai elmeszakértő vizsgálta, majd a Lipótmezőre, aztán, mikor lazítottak a kényszerzubbonyon, Szentgotthárdra mentőztették. Három részre feslett énjét ott toldották-foldották, minden különösebb remény nélkül. Jól el volt benne Felhő „Miskancsó” Lajos(ka), a prédikáló ótista, meg Bakocska is… Nem kívánkoztak odahagyni ezt a lakályos csontodút, amit annakidején minden nagyobb ellenállás nélkül annektáltak. Ott bolyongott leszedált árnyként az osztrák-magyar határ mezsgyéjén éveken át. Egyszer levél érkezett a községbe, Felhő Lajos portájára. Mivel ott nem tudott senkit a postás, a polgármesternek adta, aki falugyűlést hívott össze, ahol is fölolvasták. Az összesereglettek egyöntetűen sóhajtottak a levél végén, aztán hazabaktattak. Senki nem óhajtotta gyámság alá venni… Senki nem óhajtotta gyógyszerszedését ellenőrizgetni, senki nem akart egy megzakkant ótistát, akitől nemhogy szeretet, de még hála sem várható…
S vajon Felhő Lajoska volt-e a gyilkos? Vagy a felcseperedett Bakocska? Vagy ketten együtt? Erre csak találgatások születtek. A szemtanúk az utolsó látvánnyal együtt sírba szálltak… Soha nem nyert bizonyítást az ótista tettessége. A Felhő-porta szemétdombjából előbányásztak ugyan egy őz-trófeát, melynek agancsvillája pont olyan széles volt, mint a halottakon éktelenkedő sebek köze, de vért, hám- vagy anyagdarabot még elektromikroszkóppal sem fedeztek fel rajta. A legérdekesebb corpus delicti, bár nagyképű kijelentés ez két papírfecnire, s különben sem bizonyítottak semmit, a két Braille-írással pontozott cetli: 1. Tótfalván tanítok, 2. Eljön majd a drótostót… Nagy mennyiséget találtak ezekből a zsebeiben, mikor földre teperték a község főterén… Felhő Lajosból soha többé nem húztak ki más egyebet, egy vallomásnak számító félmondatot sem. Csak három dolgot volt hajlandó szajkózni… A már szalagra vett monológját, az untig ismételt mondókát, s legdurvább, roham közeli állapotaiban ennyit: „Menszeszem van, anyád vérzik, érted, ne bosszants, anyád vérzik!”
Az erdő eldugott zugában találtak egy karámszerű építményt. S benne egy döglött, berepesztett fejű őzbakot… Karámon belül emberi kéz alkotta rend. Itató, etető, fedett menedék… Nejlon alatt megrohadt takarmány… Ehhez a zsánerképhez volt némi közöm… Hallgattam róla, ahogy nyomozós felbuzdulásomról is… A zsurnalisztának lelkére kötöttem, nehogy kifecsegje a nevem, mert karrierfoszlató pert varrok a nyakába!
S végül a legizgalmasabb kérdés… Miért hívtak minden áldozatot Tótnak, vagy effélének. Ha tudnák, az ötödik hullajelölt is Tót-rokon volt… Nos, a legizgalmasabb kérdésre egyedül Felhő Lajoska tudna válaszolni, de a válaszon rajta ülnek lelkének társbérlői… Így nagy valószínűséggel a legacélosabb inkvizíciós sajdítás sem értetné meg vele, mit is akarunk… Ha kíváncsiak a véleményemre, azt idemondhatom a szalag végére. Van még két perc körülbelül…
A perdöntő bizonyítékot csak én láttam. A felhők játékát. De ez a légvár, hol, melyik perben állná meg a helyét? És csak én tudom, hogy nem Lajoska, hanem az őz támadott… Amennyiben az ótistára húzták volna azt a bizonyos vizes lepedőt, előállok ezzel a verzióval, de szerencsére, nem kellett felfednem magam… Ki hinné? Magam sem hiszem? Felhőket irányító földi tudat? Misztikus kapcsolat egy őz és egy ember között? Egy állat akaratát irányítva gyilkolni? Kihasználva egy természettudományos tényt? Amihez némi gógyi is kell, bár köztudott, az ótista nem az okosabb autisták közül került ki… Tótokat ölni, és csakis Tótokat, még véletlenségből is? Olyat is, akinek semmi köze a menstruációs vérhez? Hiszen a buszvezető férfi volt, s mint a boncoláskor megállapították, nem közösült a halála előtti hetvenkét órában „ciklusos” nővel… S mindeme borzalom azért, mert a mondóka tót-riogatása, csúnya verésekkel spékelve egy életre megülte Lajoska lelkét? Bosszút állni minden Tóton, és Tótfalván… Ki hinné ezt el nekem? Ez nem Twin Peaks. Ez Tótfalva, Erdőköri vadászház, Magyarország, 2002. augusztus 24., kedd, délután 17 óra 10 perc., P. M. – szövetségi ügynök. Vége…
