Ajánló a novemberi lapszámokhoz – Bodrogi Csongor és Enesey Diána

Bodrogi Csongor és Ensey Diána ezúttal öt irodalmi lap anyagából állította össze a tíz írásból álló listát. Csongor a Tiszatájból és a Kalligramból válogatott, míg Diána az Alföld, a Látó, a Székelyföld írásai közül szemezgetett.

  1. november 6.

A TIZEDIK: B. MIHÁLY CSILLA: Egy lehessek (vers) [Székelyföld]

Mihály Csilla Székelyföldben megjelent versei az elengedés és az együtt maradás, a szétválás és az egyesülés kettősségében remegnek. Az Egy lehessek című verset emelném ki, amely a magunkra maradottságot tenger mélyére merülés képsoraiban ábrázolja. A régi vágyat felszínre kell hozni, a tenger aljzata hideg, ott csak kihűl a vágy, a felejtés és az elhidegülés sóként marja ki az emlékezetből az egykor jól ismert arcot: újra kell rajzolni, az egyesülés igényével a kedvesnek saját magára. Ám ez fájdalmas lehet, akárcsak felkapaszkodni, s a másikat újra felhúzni, a felszíni lebegés gyönyörűségét nyújtva, ez mind nehéz, s legnehezebb a reménykedés. Reménykedni mégis kell az égre küldött csókban, az újraegyesülésben. [E. D.]

A KILENCEDIK: TÓTH ÁGNES: Titokzatos dolgok (karcolat) [Látó]

Tóth Ágnes novemberi Látóban megjelent karcolata nem mindennapi álom történetébe ágyazottan tárja fel a hétköznapiságot. Az ismeretlen és az ismerős dolgok kettősségében mozog a szöveg. Egy különös, földön talált ruha egy régi, ismerős illatot áraszt, az ismerős illat az egykori szerelmet idézi, az egykori szerelem elvezet a rég elhagyott és elhagyatott házhoz. Láncolat és változás alakítják az érzéseket, a ház már csak néhány mozzanatában emlékeztet arra, amelyben az elbeszélő egykor élt, ám ezek az apróságok az elhagyatottság által keltett idegenséget felülmúlják. Meseszerű fordulat az álomképek sorában a bál jelenete, ám ez is, mint az egész történet nem más, mint vágyakozás az eltűnt férj után, a viszontlátás izgatott reménye remegi végig a szöveget. [E. D.]

A NYOLCADIK:  VÁRKONYI ALMA – KÁLECZ-SIMON ORSOLYA: A létben való otthontalanság közép-európai alakzatai (tanulmány) [Tiszatáj]

Külön blokkal emlékezik meg a Tiszatáj a (Mészöly mellett) másik nagy „száz évesről”, Pilinszky Jánosról; egy hagyatékban föllelt Tandori-vers mellett több izgalmas tanulmányt is olvashatunk, például Simone Weil hatásáról vagy egy katalán novellában fölbukkanó Pilinszky-versről. Számomra azonban a legérdekfeszítőbb az volt, hogy voltak Pilinszkynek horvát és szlovén „alteregói” is.

A tragikusan fiatalon elhunyt Kálecz-Simon Orsolya még évekkel ezelőtt készült rá, hogy Várkonyi Almával együtt tanulmányt írjon a közép-európai egzisztencialista költészetről. A mostani tanulmány ennek a közös munkának az eredménye. Kiderül belőle, hogy miként Nyugat-Európában az egzisztencialista regény ért el nagyon magas művészi színvonalat, addig régiónkban ugyanez a költészetről mondható el. Mert a térség költészetében, illetve legalábbis néhány emblematikus költő néhány nagyszerű költeményében meghökkentő hasonlóságokra, párhuzamosságokra, egzisztencialista szemléletmódra lelhetünk. Három költő három versét értelmezik a szerzők, Pilinszky János, Slavko Mihalic és Edvard Kocbek egy-egy munkáját; és végső megállapításuk szerint míg a nyugati egzisztencialisták társadalmi irodalmat műveltek, addig itt a térségben az egzisztencializmus éppen azt jelentette, hogy az egyén képes általa ellenállni egy elnyomó társadalom hatásainak. [B. Cs.]

A HETEDIK: MÉSZÖLY MIKLÓS – SZIGETI LÁSZLÓ: Párbeszédkísérlet (részlet) [Kalligram]

A kortárs magyar prózaírás egyik legfontosabb elődjével, Mészöly Miklóssal a Kalligram Kiadó alapítója beszélgetett el, és ebből lett a Párbeszédkísérlet című kötet. Ezt a párját ritkítóan izgalmas könyvet most, a szerző születésének 100. évfordulóját ünneplendő ismét kiadja a Kalligram, mégpedig négy kortárs alkotó „margináliáival”, azaz szubjektív megjegyzéseivel. A novemberi lapszámban ebből az újonnan kiadott könyvből olvashatunk egy pár oldalas, önmagában is egészen kivételesen elgondolkodtató részletet. Mészöly itt például az erdélyi emlékírókról beszél, hogy miért őhozzájuk járt iskolába, miért tőlük tanult meg írni; vagy Tandoriról, arról, hogy milyen az, amikor nem lehet beszélni, és hallgatni kell, és hogy egy író ezt miért nem teheti meg mégsem. A margón elejtett megjegyzések még egy réteget rátesznek az amúgy is különleges olvasmányélményre. [B. CS.]

A HATODIK: SZLUKOVÉNYI KATALIN: Megálló (vers) [Alföld]

Elénk tárul a hely, a megálló, ahol mindig dél van, az élet élvezete, a napozás a teraszon. Aztán a gyermekkorban ígéretként kapott lenyűgöző kirándulás, ami végül a természet kegyetlen oldalával szembesítette. Nem is látszik a hegycsúcs, pedig szép, vagy legalábbis azt ígérték. Időközben elmúlik dél. Szlukovényi Katalin verse élet-óra, élet-túra, élet-kaland, a felnőttkorra vetített, a fiatalság vége felé lassan kimerülő vágyak verse számomra. A kiúttalanság nem teljes reménytelenség, igaz, dél már elmúlt, de néha meg is kell pihenni az úton, s talán nem is olyan fontos tudni, hogy hány óra. [E. D.]

AZ ÖTÖDIK: MARC DELOUZE:  POST-IT — (ál)haikuk — (vers) [Székelyföld]

Marc Delouze ,,(ál)haikui” Farkas Jenő és Zalán Tibor fordításában jelentek meg a Székelyföld novemberi számában, s egészen egyedi olvasmányélményt nyújtanak a haiku műfaj szerelmeseinek. A haiku-gyűjtemény néhány darabja Fodor Ákos írásait idézte fel bennem, szívem szerint mindet kiemelném, de végül a 15-ös sorszámúra esett a választásom, amely a gyűjtemény egyik központi témáját, az időt, annak múlását és a végességet is magában foglalja. Itt az élet körforgásának gondolata jelenik meg, a halál tagadásában és az újjászületés igenlésében. Ám a reménytelenség is belép e koncepcióba, soha meg nem halóként és folyton újjászületőként. Vajon így is áhítjuk a körforgást? [E. D.]

A NEGYEDIK:  HARTAY CSABA: Apáink tükörképe (vers) [Tiszatáj]

Hartay Csabát sokan mint a Viharsarki Kattintós című internetes oldal (eredetileg blog) szerzőjét ismerhetik. Voltaképpen ő azonban író és költő is, és újabban jelent meg kilencedik verseskötete Átkiáltani az őszbe címmel. A Tiszatáj recenziót is közöl a kötetről (Bereti Gábor billentyűzetéből), és a lapszámban olvasható három vers is a szerzőtől. A három közül mindegyik eléggé megragadó, de a másik kettőben van pár zavaró részlet, mely miatt nem emelném ki őket. Az Apáink tükörképe ugyanakkor hibátlan, lenyűgöző sodrású szöveg, mely az idő elmúlását, a nosztalgiát, a természeti rendből való kilépés képtelenségét tematizálja sajátos, gondolatritmusra, ismétlődésekre építő versszerkezetével:

Hogy az időt nem tudtuk visszafogni, elejtettünk kulcsokat, csörömpöltek cserepek,

lebontottunk házakat, felgyújtottunk szénakazlakat. Elmenekültünk omladozó isko-

lákból, hogy majd mi felépítjük az Új Eszmék Házát.

[B. Cs.]

A HARMADIK: SZILÁGYI MÁRTON: Körök és vakfoltok (tanulmány Krusovszky Dénes regényéről) [Kalligram]

Nagyszerű versekkel és prózai munkákkal „támad” ebben a hónapban is a Kalligram (két nagyobb műfordítói blokkot is érdemes kiemelni, egy kortárs bolgár és litván költő munkáit avatott fordítók tolmácsolásában), ajánlómba mégis két metaszöveget választottam; valamiért most ezek érdekeltek legjobban.

Krusovszky Dénesnek az Akik már nem leszünk sosem című regénye páratlan közönségsikert aratott, a kritikusok részéről ugyanakkor sok fanyalgó észrevétel is olvasható volt róla. Magam nem tagadhatom: rám a regény rendkívüli erővel hatott, és az elmarasztaló kritikákat többnyire értetlenkedve olvastam. Szilágyi Márton tanulmánya azért különösen értékes, mert reflektál a negatívabb véleményekre, és igyekszik szövegszerű válaszokat adni a kérdésre, hogy mennyiben jogosak. Kiderül, hogy a regény szerkezete valamivel bonyolultabb, csavarosabb, mint a legtöbb elmarasztaló kritika fölteszi, valójában egy igen komplexen mozgó szövegvilágról van szó, melynek értelmezése a legkevésbé sem egyértelmű. A tanulmány végső tanulsága szerint nem csupán a Sátántangó felől értelmezhető a regény, de az Akik már nem leszünk sosem a Sátántangót is új fénytörésbe állítja, termékeny párbeszédet kezdve a közelmúlt magyar irodalmának egyik immár klasszikussá vált szövegével. [B. Cs.]

A MÁSODIK: BIRÓ ZSOMBOR AURÉL: Magára hagyott test (novella) [Alföld]

A külső és a belső, vagy ha úgy tetszik: a test és a lélek viszonyának a nyugati gondolkodás és irodalom történetét végigkísérő problémájával szembesít bennünket  Biró Zsombor Aurél írása. Azt hiszem, sokan éreztük már úgy, hogy nem tudunk összhangba kerülni a testünkkel, valamiféle furcsa idegenséget tapasztalunk. Így érzi a novellát elbeszélő színésznő is. A novella hangulata és a téma Woody Allen Annie Hall című filmjét idézte fel bennem, abból is kiemelten azt az ágy-jelenetet, ahol Annie Hall a testéből kilép, s egy székre ülve figyeli az aktust. A nem kívánt szexuális tevékenység és az eldologiasított test az önmaguktól való elidegenedéshez vezet, ezért is töltötte el megkönnyebbüléssel a főszereplőt a hazaérkezés, a mama kérges keze, minden, ami ismerős (még ha a ház és a lakás büdös szagot áraszt is — az saját). Talán még a testét is újra a sajátjának érezte a kádban ülve. [E. D.]

AZ ELSŐ: KOVÁCS ÚJSZÁSZY PÉTER: Retrospektív (vers) [Látó]

Egy vallomással kezdem: sokat tűnődtem, hogy Halmai Tamás Jól van így című versét válasszam vagy a Retrospektív címet viselőt, Kovács Újszászy Péter tollából — különlegességük köti őket össze. A Retrospektív lett a ,,befutó”, a Fellegvárral mint a vers témáját adó, elutasításba fulladó randevú helyszínével, az aludni készülő tornyokkal. Ez a nem mindennapi párhuzamok verse. Az ezüstfenyők a szeretett személy mosolyából nyerik a táplálékot, a kézfogáskor őket ábrázolják a tűlevelek. Ám mindennek vége szakad, a visszautasítás után ,,növényi szervek üres forgataga” marad csupán, s a tornyokat is két hétig álmatlanság gyötri. Igen, olykor minden a beteljesülés reményét tükrözi, máskor pedig annak kudarca tárul elénk mindenhol. [E. D.]

Illegális elmebaj

 

itt épül előttem az egész gettó —
döglegyek hordják össze a
téglavörös

rothadást — virágnyílás követi,
káposztafejű áldás, búgó
forróság —

mintha máglyán ragadnának hozzám
a lángnyelvek — utolsó
fehér percek után testet ölt a

sárgulás — a bőröm,
a csontfogak, a hajhullás.
jaj, hogy tisztaság? nem, ez nem

egy templom — de mit ítélkeztek?
hiszen ti is épp úgy szeretitek a drogokat,
mint én,

mint Júdea, mint Salamon király.
és ti is követtétek a bomladozó
hullák szagát, és sosem

mondtátok, hogy ez pszichózissal jár —
dehát ezt az árat meg kell fizetni.
az én tüdőm

úgyis mindent befogad —
junkie, junkie, nikotin-
junkie — az anyám is

mondta, az a folyton vemhes macska,
az szült meg engem.
már meghalt —

az autók kilapították az úttesten.
azóta etetem a csigákat
fűvel, magamat

fűvel,
a temetőket rokonokkal.
szívesen meghallgatom a prédikációkat,

én tényleg istenfélő ember vagyok, én
tényleg félek az apámtól.
te nem félnél a helyemben? —

ott lebeg az égen: hatalmas és
nagyon forró — mintha
máglyán

ragadnának hozzám a lángnyelvek.
a combomat vérvörösre
vakartam — nem én

irányítom.
mióta lehetek itt? talán tíz perce?
egy órája? — kényelmes

a keresztem, két
rabló közé feszítettek:
bal fül, jobb fül —

suttogások.
a bolti lopások és a hazugságok,
a tévképzetek, a

családi átok.
itt épül előttem az egész gettó —
feketerigók hordják

össze az azbesztet,
a gázkonvektort, a martinsalakot.
körülöttem

minden mérgező és
törvénytelen — tudom, hogy
lehallgatnak a rendőrségen, ezért

halkan gondolkodom — adomaszerű
doxazmák duzzadnak a
koponyámban,

illúziókkal
töltöm fel a bennem rejlő
szellemvárost.

itt nem akarok élni, itt
nem —
ragaszkodnak hozzám

a lángnyelvek, az
afgán álmok, apró robbantások —
a halál, a halál most

megváltás volna, de a halál
nem létezik — puszta
öntudatlanság:

Golgota-óra, titok-
világ — az egész úgy válik semmivé,
fekete ponttá, akár

az óriás bűzvirág — fel sem épül,
máris elhervad, megég a
tűzben, és

elszárad.
hát nem mondod, hogy máris húsvét van?
sosem tanulok —

újjáépítem, ami jár nekem.
én mindig kapok egy új esélyt, hát én
miért ne adhatnék? —

ahonnan kitörök, oda
vágyok vissza — saját közegem:
délibábok, börtönszürke

angyalok, hazug
prédikátorok, hálás hullazsákok.
hadd kapjam vissza az egész gettót —

újra és újra
kísértem a sorsom — ordítok
a hús színű nap felé,

újra és újra és újra.

 

(Illusztráció: Maurice Sapiro: Viscosity)

Adagio 33., 67., 93., 104., 109., 111., 121., 122.

 

Adagio 33.

Az idő nem gyógyít,
csak kérgesíti a seben a vart.

Kinek nagy szívétől súlyos melle,
mind magányos.
Színek végtelenjét látja
a monokróm világban,
kimondott helyett
a félrenyelt szót érti jobban.

Sovány vigasz a segítő isten,
ha mázsás teher töri
csontról csontra vállunk,
ezerszer mázsásabb a felismerés,
hogy isten nincsen:
egyedül kell lábra állnunk.

Mert lábra kell állnunk.

 

Adagio 67.

boldogság

anyja lábát ölelő
gyermek a boldogság:
magán érzi biztonságát

hiszékeny és ártatlan
– védtelen együgyű

panelházak közt
kevés lelke
viszonzatlan szétosztja a kérhetetlent

benne a tiszta
világ reménye: a mennyek országa:
a boldog ország: a Semmi országa

magadban
teljesebb, ha túl
magadon

 

Adagio 93.

Nyers vagyok és tiszta,
egyszerű, mint létrán a fok.

Befejezetlen:
eredmény nélküli törekvés,
válasz, mit nem kér számon kérdés.

Lopok és hazudok,
ahogy követel a szükség
– de nem színlelek s nem tévesztek:
amennyit látsz belőlem,
több nem vagyok neked.

Elnyelem a viszonylagosságot,
hajszálnyi forrássá duzzadok,
mértéktelenségem kezét szorítva
szellemvárosból örök életet csalogatok.

 

Adagio 104.

Botladozva hangol
a reggel
keresztülfecskendez

átlátszó vagyok
üres utcán tolakodok

nem ugat meg a kutya sem
pont úgy hogy alig
rúgok be és lerúgom magam a sámliról

kötél vége csiklandoz

 

Adagio 109.

Nyolcadik látomás:
Éberek a 18-as kavicsnál

Látlak
családtalan álmokra maszturbálni,
potyázni az ingyen konyhán,
kihalt nyelven prófétálva
heroint kaparni a sebes falakról,
koldulni, betörni, fényképekre köpni.

Kisiskolás fogalmazás maradtál,
és igen: tényleg kiradíroznak,
akikre hasonlítani akartál.

(…)

Velem maradsz, ugye?
bedeszkázzuk a vészkijáratot,
ponttal zárjuk a kérdést,
és hagyjuk kiégni a várószoba
poros villanykörtéjét…

A hátsólépcsőn találkozunk.

 

Adagio 111.

Teljen a nap csöndességben.

Ne gyújts ma világot,
ne gyakorolj s ne lelkendezz,
ne számold a jövőt.

Ereszkedj mélybe.
Szembesülj vállalni
s gyászolni, mi elmaradt,
ünnepelni az ajándékokat.
Veszítsd életed a születőkbe.

Ragyogj, akár a gyermek:
gyönyörűn, védtelenül.

 

Adagio 121.

Csönd és szünet.
Rossz helyen bekezdés.
Korrekció a megfelelőn.
Lelkiismeretünkön ujjlenyomat.
Defektes a busz kereke, ami Isten országába vinne.
Nyalogatom tükörképem.
Látvány-repedés szemhéjam alatt.
Összevarrtam a számat, nem tudlak elárulni.
Menjünk, lekéssük a zárórát!

 

Adagio 122.

Ismeretlen ember,
nincsen hangod.

Névtelen ember,
elfordul múltad.
Boldogságod íztelen: megtűr.

Alvajáró az ecetszagban…

2014-2017

 

(Illusztráció: Maurice Sapiro: Birch Bark)

(Vers és próza között)

Elmondta

 Elmondta, hogy. És, hogy szeretné, hogy. Körbenéztem, kitaposott úton álltam, leveleket láttam magam körül, zsebkendőt szorítottam a zsebemben. Némán elköszöntem tőle, szoborként hagytam hátra, majd elindultam hazafelé. Az ösvény mentén minden a megszokott volt, nem kellett gondolkodnom, hogy tudjam, merre menjek. Ötvenhatos villamos Hűvösvölgy felé. Bézs fák. Felhívott a főnököm, beosztott a jövő hétvégére, igeneltem és nevettem.

Nem emlékszem, hogy hogyan jutottam el a lakásig. Anyám a konyhapultnál állva eszik, és teli szájjal kérdezi, hogy milyen napom volt. Azt mondtam neki, hogy.

Fosztó 

Nem süt be a szobámba a fény, pedig nem pincében lakom,
van saját ablakom, de leengedve felejtettem a redőnyt.

Beakadt, nem megy fel, ki kell mennem,
a lépcsőházban nem találom a villanyt,
kint pedig már rég éjjel van.

Lehetetlen mozdulni, valaki befogja az orrom,
nem kapok levegőt a sötétben.

A boldogtalanság fekete,
egy elveszett kapcsoló a folyosón,
a fosztóképző valami jó végén.

Angyal 

Antidepresszánst találtam a postaládában, már érzik, hogy valami nincs rendjén. Kulcsunk rég nincs hozzá, úgyhogy visszateszem, becsukom és nem zárom vissza.

Sétálni mentem. Zenét hallgatok. A fülhallgatóm egyik fele elromlott és néha megráz. A hajléktalanok a Jászain nem vigasztaltak meg. Angyalföld. Van még bárki, aki ezt elhiszi?

Visszafelé végigmegyek a Pozsonyin, majd leülök és elszívok egy cigit a Ruttkai Éva parkban. Soha nem dohányoztam még. Nyelem a füstöt, már így is fuldoklom.

Reggel 

Esőcseppek domborodtak a terasz székein, hoztál törlőrongyot, pokrócot és kávét. Elkented a vizet a műanyagon. Forró a bögre, várok még. A barna lé tetején tejhab-foltok színesen visszatetszenek. Édes gőz csapja meg az orrom. Szétcukrozod mindig.

Hideg van, rágyújtunk.

– Finom lett, köszönöm.

Körbetekerem magamon a pokrócot és felállok, lépek kettőt-hármat, ügyetlenül egyensúlyozom az egyik kezemben a szivarral, a másikban a bögrével. Csöndben figyelünk.

Este mikor megszólalt a kapucsengő, mást vártam. Más választ magamtól, nem szorosan összezárt állkapcsot. Kialudt a dohány. Odaadod a lovacskás öngyújtót, amit a Hajdúszoboszlói nyaralásunkon vettünk.

Elfogyott minden a szánkból, szótlanul folytatod a reggelt, majd mikor megfordulok, lazán intesz felém. Csörgés, kattanás és már itt sem vagy.

Egy éve veszítettem el a lakáskulcsom.

Dánia, Csapda, 2021.10.03. 

Nem tudom, mióta lakom itt. A vízórát jöttem leolvasni és azóta itt vagyok, mert nem tudom felvenni a kapcsolatot a portással, aki a kulcsot tartja magánál. A teljes épület betonból van és egy ikerpár követ mindenhová. Kopaszok és nagydarabok. A folyosóknak és az emeleteknek nincs vége, a számozás a végtelenségig tart, mindig másik szobában alszom, mert hiába haladok, nem érek semminek a végére. Lépcső nincs, hogy ne lehessen megszámolni az emeleteket, viszont a liftek működnek. Az ablakokon mindig fény jön be, a napszakok rendjét már a bekerülésem ötödik napján elvesztettem. A ruhám átvette a beton színét. Az idő kinyúlt, vesztett a sűrűségéből, és fogalmam sincs, hol jár. A folyosón sétálok, az ajtókon bármikor benyithatok, hogy megnézzem a szobákat, melyek pontosan ugyanolyan méretűek és teljesen üresek. Az egyikbe benyitok, benézek, belépek és bent vagyok. Benézek, belépek és bent vagyok. Belépek és bent vagyok. Bent vagyok.

(Illusztráció: Paul Klee)

A nagy-nagy szövegháború

Kapitány Gábor mindenekelőtt jeles társadalomkutató, Széchenyi-díjas szociológus, akadémiai doktor, tárgyak, mítoszok és közlésmódok szimbólumkutatója, feleségével együtt több tucatnyi szakkönyv szerzője vagy összeállítója, egyetemi tanár, újabb időkben a korábbi verseken túl regényekkel is meglepi híveit. A nagy-nagy háború kötete,[1] melyben egy ideje ülök már, ilyen kísérlet. Értelmes beszéd, folton-folt szerkezet, krimibe illően kifundált események, világhálóba tagolódó végenincs összeesküvés, gyermekrablás és politikai terror, érzelmek és alakok, szerepek és funkciók. Kulturálisan roppant sokrétegűen építkező, nyelvileg is sokféle árnyaltságot tükröző könyv. Kapitány komolyan vette, hogy a kortárs regénynek értelmesen kell megszólalnia, értelmezhető esemény-készletet kell tálalnia, s itt egyben van ebből minden, öreges historizálástól a fiatalos érvényesülésig, Dél-Amerikától olasz faluig, Egertől a hunokig, network-analízistől a médiamogulok vészterhes eszmélkedéséig, molekuláris biológiától szovjet gyermekátnevelőig, magyar jobboldaltól Guevara-hívekig, fogyatékosoktól banktisztviselőig egy sor szakma és hivatás, szerep és modell. S főleg – ami regénynél nem szükségképpeni ártalom – szövegre szöveg, csillaggal elválasztott apró-hosszabb „fejezetek”, kevert dramaturgiai eszköztár, végtelen sok színhely, textuális poénok, szentenciák, tanmesék, istenek csevegései és civakodásai, óceániai halászesemény és lombikbébi szuperprogram is. A kötet hátoldali ajánlójában még egy ráadás is szerepel: „Egyes ismerői szerint A nagy-nagy háború az elmúlt évek egyik legjobb, legeredetibb magyar epikai teljesítménye”.

Kritikai nézetet felvéve, talán mindig is fontosnak tartottam kimondani: mint kicsoda beszélek én a műről, mi közöm hozzá az olvasáson túl, s mit vélek Mások számára is fontosnak belőle. Így fogok tenni most is – erősítvén egyúttal a zavaromat, tétovaságomat is, s talán a legjobban akkor oldhatnám meg feladatom, ha Kapitányhoz hasonlóan egyetlen főcím alatt a csillaggal elválasztott megfigyelési tapasztalatok lenyomatait adnám közre. Ettől azonban tartok. A regény ilyen téren szabadabb műfaj, Kapitány is él vele, hogy megengedődik írói szabadsága, stiláris kedve, tematikus eszközeinek alkalmazott eszköztára. De indulok a „ki beszél itt a sarokból” helyzetből, így a továbbiak talán jobban érthetők majd. Vagyis nem irodalomkritikus vagyok, hanem társadalomkutató és -olvasó.

Mint társadalomkutató közel fél évszázada úgy tanultam, úgy tudtam, sőt úgy tanítottam is, hogy ha meghalad egy probléma megértése, kezelése, pontosítása vagy talánya, akkor ne félrebeszélj, ne hantázz vagy cselezz, hanem oszd meg a gondot a befogadó érdeklődővel, …hátha együtt mégis többre juttok…! Így vagyok immár ezzel a kötettel: adott egy kolléga, szakterületén kiváló, élete párjával együtt könyvek több tucatját megalkotó, rendszerező szemléletű, a kultúra kutatásában jól megformált struktúrákat megalkotó…, s itt van egy eltérő műfajú kötet, melyen a „regény” minősítés áll. Hetente mondjuk három regényen megyek át, láttam már megannyi formakísérletet, regénypoétikát, új regényt és klasszikusat, modern magyart és konvencionális polgárit, meseregényt és szabadversbe komponáltat, nyelvi cselekbe öltöztetettet és liturgikusan szabatosat eleget. Saját érdeklődésemben egykor az olvasásbefogadás, a megértés határainak keresgélése volt kitüntetett szerepű, s a tudományos irodalomban is azt kedvelem, ami „eltér”, ami kihívóan más, speciálisan megoldott, szabványtól elrugaszkodó. E kötetnél mindezeknek együttes szerepe van, talán mindezekre szüksége is lehet bárki olvasónak, hisz (olykor oldalanként hármat is) egyszerre talál hétköznapi cseverészést, vagabund kiszólásokat, öreges motyogást, gyermeki margójegyzetet, médiaguru-hantázást, titkosszolgálati zizegést, magánnyomozói sztori-mesélést, belső monológot, külső dialógot, médiatitkot és politikai pamfletet, idilli szerelmet és aggodalmas szeretetet, világmegváltást és futurisztikai rémtörténetet is.

Első nekifutásra úgy fest, a szövegbe ékelt rejtett (tan?)mese vagy dramatikus publicisztikai megoldások sora talán azt tükrözi, hogy a nagyon sokszereplős nagy-nagy háború mindenekelőtt a textuális térben zajlik, a folyó szöveggel vagyunk harcban, hol megfigyelő-leskelő távolságban, hol főbekólintottan, megint máskor érzékelve a beiktatott dramaturgiai bombákat, de végül is azt a „világot” kapjuk, amelynek részei vagyunk. Ebben pedig a közlésmódok és szövegrétegek (2016-ban megjelent, Ágnessel közös tanulmányuk) „szocioszemiotikai” szempontú értelmezése kapja a főszerepet, vagyis a „minden társadalmi jelenséget mintegy ’szövegnek’ tekintve… a vizsgált társadalom sajátosságaira, összefüggéseire lehet következtetni, a szövegeket tehát többek között társadalmi sajátosságok és összefüggések jeleinek fogja fel”.[2] Ide sorolják a szűk értelemben vett szöveget, a vizuális vagy mozgásnyelvi elemeket, a szövegszerű elvont eszméket, a képi közlés rítusait, a beszélt és vizuális nyelv közlendőit, stb. A nagy-nagy háború textuális fegyvertárában mindezen eszközökkel szövegszerűen él Kapitány, vagyis köznyelvi kiszólásokkal éppúgy gazdálkodik, mint rejtett („befelé”) monológgal, sajtó- és média-közleményi tónussal és mesei tantörténettel, ábrándképekkel és dialógussal, leíró textusokkal és „elhallgatással”, filmképekkel és verssorokkal, eposzi magaslatokkal és abszurdba kacsintó szatirikus jelekkel, tévéképekkel és rejtett kameraképekkel, idegen nyelvű betéttel és régi ismerőssé tett isteni vagy nemzeti-irodalmi figuralitással (a Kőszívű ember fiaitól az Egri csillagokig, Madáchtól és József Attilától a konyhai falvédő-szövegig, kolumbiai szappanoperásditól csillagháborús utalásokig) – mindennel, ami szöveg. A kötet hátoldali üzenete szerint „A könyv műfaja a mese és a szatíra, az eposz és a regény között egyensúlyozva állítja görbe tükör elé a különféle elvakultságokat, a békében, a mindennapi életben is folytatott kíméletlen háborút és az embereket hol emberfeletti képességekkel felruházó, hol a képességeket elsorvasztó ’nyomorító (háttér)hatalmakat’, a modern világ ’isteneit’, no és persze az ’emberi természetet’. A hagyományos értelemben cselekményes elbeszélés olvasható egy nyomozás történeteként, sajátos összeesküvés-elméletként, de az emberek életét meghatározó erők valóságos működését feltárni igyekvő szellemi erőfeszítésként is”.

Mármost…, jussunk tovább a megértésben. Közösen. Én ugyanis elakadtam. Abban akadtam el, hogy az állítólag „lépten-nyomon ráismerhet arra a világra, amelyben élünk” ajánlószöveg sehogy sem áll meg. Lépten-nyomon olyasmire ismerünk, amiről a Szerző felteszi, hogy adott olvasó számára evidens képekről-képletekről-textusokról van szó, melyhez a kontextust, az összefüggések rendjét is maga-maga társítja az olvasó. Ez pedig messze nem valódi történés, avagy legalábbis nem egynemű – leginkább valami választékos „értelmiségi üzenet” formáját ölti, kacsintós kivitelben, ironikus felhangokkal. De sok tucatnyi szövegszerű részt jegyzeteltem ki, melyeknek sem a helye, sem a funkciója, sem a dramaturgiai szerepe, sem a közlendője, sem a szerzői „üzenet”-szerepe nem nyilvánvaló. Cseppet sem vonakodom elismerni, hogy a „cselekményes elbeszélés” olvasatai között a krimi-elemek, a filmszerű poénok (pl. „a Vízverő” óceániai poénjának négyszeri diszfunkcionális beemelése a regény egészébe) nem átlátható dramaturgia mentén alakulnak, s nem egy esetben a folton-folt építkezés egyértelmű kimutatása sem jár egy remélhető „befejezés-közeli” összefüggés-rend formálódásával, valamely mátrix-hatás felfedezhetőségével. Magam kedvelem a „széttartó” szövegváltozatot, az asszociatív értelmező lehetőség benne-létét egy szövegben, s még talán az értelmezés kísérletének „valóságos működését feltárni igyekvő szellemi erőfeszítés” lehetőségét is – de ez már nekem is sok lett. Sok pedig abban a textuális értelemben, ahogyan minimum fél tucatnyi, de inkább több helyen a sokféle kompozicionális elem közé szinte provokációként be-becsúszik valaminő „ébresztő” másság, oda nem illő folytatás, meghökkentő fordulat a regényszöveg építkezésében. Mintha kissé túl személyesre hangolt, intuitívan impresszionista, szabadosan spontán, rögtönzötten esetleges, strukturálisan dekomponált, véletlenszerűen fölskiccelt megoldások együttese lenne. Mert bár a történő világban és a szeszélyesen szabados eseménysorok folytonos „újratervezésének” korában cseppet sem meglepő a sokpólusú jelentés-tér szabad asszociációs kezelése (s ennyiben mintha a képernyő-figyelésre beállított „gyerekek” huszonöt monitorát egyszerre látnánk mi is a regény-bekezdések együttesében…!) – de amikor ezek „belső rendjének” megváltozása már zavaróvá válik, akkor lehangolóvá és dekompozíció helyett destruálóvá is lesz. Ha nem értem, minek oda az a konkrét szöveg, akkor lebeghetek a szövegtenger felszínén, de éppen a valahonnan valahová eljutás öröme marad el, csupán elsüllyedek a hullámverésben. Ha elindul egy szöveg (pl. a 143-145. oldalon, „Azt hittük, hogy együtt maradhatunk”…), s nem derül ki, ki mondja…, akkor megzavar, mert korábban ez nem így volt. A kontextusból mintha egy (elrabolt) gyermek szövege lenne – de a szóbanforgó gyerekek közt (vélem én a regény szereplőiből kiindulva) hét évestől tizenhétig bárki lehetne, a szöveganyag azonban egy fölötte értelmes értelmiségi felnőtt monológja…! A későbbi részekben (pl. 252.) is több dramaturgiailag helyénvaló textus kerül elő, de ki sem derül, ki beszéli el és miért éppen ott olvashatjuk (pl. 315 old. a Niebelungok tellurikus energiáiról, 322. Cervantesről, 280. a madarak veszélyességéről). Az ily módon kétessé tett közlési szándék mintha megidézné az istenek gyülekezetének szertartásos vitáit és „emberi” vagy eposzi csalafintaságait meghaladó agresszivitását, ami jó jele a világmindenség kezdetei óta dúló harmónia-hiánynak, de kíméletlenül zavarja az olvasót. Avagy hát csak épp annyira, mint egy játékfilmben a reklám, egy festményben a papírból ráragasztott répa-orr, a „szövegromlás” értelmében vett „szennyeződés” sokféle példája, amit (fennebb utalt tanulmányukban érzékenyen kifejtenek) mint a „sűrű leírással” pontosítható megjelenítés-módot. Éppen a közlési stílusok, értelmezési módok és jelentésterek optimális harmóniáit emelik ki értelmező írásukban, ahol jelzik is: a mindenkori megjelenítésben „az attitűd beazonosítása történik, ha azonban valaki nem rendelkezik ennek a feltételeivel, a közlői attitűd ismeretének hiánya szövegértés-rontó tényező lehet”, s utalnak Mary Douglasre is „a szövegromlással fogalmi rokonságba hozható ’szennyeződés’ kapcsán”, hogy ugyanis „a szennyezéshez kötött veszélyek és büntetések (a hozzá fűződő negativitás) egyszerűen a konformitás elmélyítésére szolgáló eszközökként működnek”, s ezért „a szöveg romlása az emberiség szempontjából egyszerre negatív jelenség, mert fontos információk elveszítésével járhat, ugyanakkor magában hordja a lehetőségét a dolgok új szempontból való megközelítésének, a koncepcionális megújulásnak…”.

Nos igen…, a „szövegromlás” épp a szövegépítés ellenpontjaként itt szerintem végbemegy, például amíg az istenek párbeszédei (160-161., 180-182., 345-346., stb.) vagy mindennapi emberek közötti alkalmi megjelenései számos ponton murissá teszik az eposzi jelentéstartalmak hétköznapi kommunikációba és életvitelbe tagolódását, addig az még jelentőségét tekintve hertzig megoldása a mindennapi mitológiákká váló antik vagy perszonalizált eseménytörténeteknek, viszont a modern „istenekké” lett politikai-médiapiaci-militáris-gazdasági hatalmasságok cselekvéstörténete itt folyamatosan packázik a valóságosság és a képzeltség kettősségével, átláthatatlanságával és manipulálhatóságával. Ez azonban csak egy olvasat olvasata, viszont szövegromlás-élmény a regény egészében! S ha ehhez a szerzői „kacsintást/tikkelést” meg is kapjuk olykor (pl. csekély számú hullát ígértünk, de egyre halmozódnak immár…!), attól végképp patchwork-élménnyé válik maga a mű, hogyha ezek túltengése átbillen a cikizősség határain. Társulnak ehhez olyan elemek is, amelyek az „elvarratlan szálak” alakjában semmihez és semmiképpen nem kapcsolódnak a regény fővonalát, történésrendjét illetően – ilyenek a Cecco környezetében zajló események, a Vízverő blazírt visszatérése, a párizsi telefonáló szerepe, Abdul kettős ügynök-szerepe, stb. –, vagy olyan utalások, melyek egyetlen szereplő textusaiban sem kaphatnának létjogot (pl. 242. „a szinkretikus politeizmus természete szerint”), s így együtt és külön is azt a benyomást erősítik, hogy mintha nem lenne „rendszere”, hanem alkalmi szövegpasziánsz alapján állna össze a textus és kontextus. Érdekes, érdemes, figyelemre méltó, kísérletként talán kivételes is, de egészében mindez zavaróan hibrid – mintha a kötet báziskritikai szemléletét, a média-uralom és a gaztevők világának túlméreteződése nyomán előállt háborús állapotokat és kiszolgáltatottsági alaphelyzeteket az emberi elviselhetetlenség határain túljutva adagolná szöveg-mivoltában is… Vagy, hogy impresszió-közelibb formulával éljek: mintha a jobbára gyűlölt videoklippek gyors vágási és asszociatív közlési dömpingje valahogyan beletolakodott volna Kapitány regényébe, s máris szétvetné a szobafal-méretű led-képernyős világ még átfogható kontextusait, amikor elromlott távkapcsoló helyett egyszerre önti ránk ötvenhárom csatorna minden közlendőjét, mielőtt még a regény végére jutnánk.

A nagy-nagy háborúnak eszement végtelenné tobzódása mindenesetre csalafintán elmismásolt a regényben. Sem a gyermekrablásra nem derül tiszta fény, sem a kortárs hatalmasok kárvallásaira, terroristák méltó pusztulására, Nobel-díj-esélyes tudósok erkölcsi ébredésére, hétköznapi szerelmek beteljesülésére nem kerül sor. Benne ülünk, mint egy valódi dúlásban, akár egy olasz falucska menekültjeinek lemészárolásakor, akár a Gárda kiképzési szertartásának megidézésekor, akár a hibernált gazdag öregek pince-mélyi kiállításának utalásakor vagy a halhatatlanság elixírjének sürgetett megkomponálását erőszakoló akaratosság esetében. Kárvallott lesz kelekótya ifjú szerelmes (Csabi esete), méltatlan szenvedővé válik a talán jobbra érdemes (Béla esete), reményteljes presztízs-sikerre fut megint más (András esete), reménytelen jövőbe vetheti pillantását az ifjú sport-tehetség és az Öreg is (Artemisz esete és az Öreg háború-kutatásának állapota), s áldozattá lesznek jócskán többen is, mint azt a bevezető részben Szerzőnk szilárdan megígérte volt… Talán még az istenek között dúló agresszió és promiszkuitás egyetemes érvényének szól, talán csak valami jól hangolt zárótétel bonyolult akkordja szólal meg ekképpen, de megejtően hangzik az alábbi szövegrész a kötet alaptónusaként is: „Szóval javában folyt az istenek háborúja, rengett a föld, villámok cikáztak az égen, az emberek pedig, mint évezredek óta mindig, keresték az igazukat vagy csak a nyugalmukat, hajszolták a sikert, a tetszést, próbáltak bölcsen föléemelkedni a dolgoknak, vagy megszerezni és megőrizni a hatalmat, mindent tagadni, és pusztítani is – isteneik intenciói szerint” (243.).

A lehetséges olvasati szentenciák alapján talán még érdemes figyelembe venni, amit a regény egyik világhíresen titkos szereplője fogalmaz meg: „Minden – nyomta meg a szót Charlotte de Boismortier –, minden marketing. A háború marketingje annak elhitetése, hogy a háború nem is háború”. Talán a nagy-nagy háború marketingje is legfőképpen az, hogy szavak titkos háborúját toljuk a szöveg fölé…

Amúgy, a fentiek alapján elsősorban is az látszik, mit véltem olvasni én, ha „úgy” olvastam, ahogy érzékenységem erre képessé tett. De ne higgyék egy szavamat sem! A kicsiny szóháborúk és jelentős értelmezési csatamezők ott nyílnak, ahol kinek-kinek saját győzelmei, értelmező olvasatai is megvannak. Olvassák inkább Kapitány Gábor új kötetét – de mielőbb, mert rögtön írja a következőt…!

[1] Gondolat Kiadó, Budapest, 2019., 353 oldal

[2] A SZÖVEGROMLÁS/JELROMLÁS A SZOCIOSZEMIOTIKA SZEMPONTJÁBÓL. VASI SZEMLE 70. (2016) / 5. http://epa.oszk.hu/03300/03366/00091/kapitany.htm

 

 

Tettamanti Ádám festményének részlete

Andrés Eloy Blanco: A fehér tehén

A szerelem elmúlt, ahogy a vonat ablakból az elsuhanó táj eltűnik éppen,
egy hónapig tartott, az a nő volt a menedékem,
ki engem akkor szeretett,
s ebből a románcból később fiam született.
A nő nem sokkal ezután meghalt,
sírgödrén csak egy márványlap őrizte a nevet,
felette kék kupola volt az ő mauzóleuma:
az ég volt az, a síkság felett.
Egy kicsit hagyott itt nekem,
nagy álmodozó szemeiben
magam láttam…
messziről jöttem, hogy lássam…
gesztenyebarna haját, a hosszú szempilláit, csacska kis beszédét, ahogy gügyögve hempereg.
Mintha azt kérdezné ilyenkor: mondd, mit néznek rajtam
az emberek?
Éhes volt. Boltról boltra jártam, hogy tejet vegyek a gyereknek.
Aki, amikor találkozott egy nővel, a mellüket vágyón nézte,
melyik lehet anya.
Hat nő volt: öt hajadon, és egy öreg banya.
Szüksége volt rá, nem is tudják mennyire,
ott volt előtte tíz mell élvezet, és kettő, ami nem jó már semmire.
Az udvar kapujához közel egy fehér tehenet láttam,
halott borja mellett állt,
egy csillag volt a homlokán, kereszt a farán
aztán lassan elindult felém,
az ablak alatt nagyot és mélyet bőgött a tehén.
Hajnal volt, az első árnyékok a házon,
hófehér volt a fiam, egy összetört álom.
A tehén tőgyén lógott a gyermek,
a tehén jámboran nézte, és mi tudtuk az okát,
hosszan és elégedetten nyaldosta a kicsi homlokát.
Ma eltemettük a fiam.
Jött a láz, s két nap alatt el is vitte.
Elveszett a reménye, talán még el se hitte.
Az úton találkoztam a fehér tehénnel…
A kín messziről látszott a szótlan dajka-állaton,
ott állt: ott állt maga, maga a fájdalom.
Néztük egymást időtlenül,
hisz minden ami a síkságból volt a síkságba veszett újra.
a fehér tehén állt és nézett… a semmin is túlra.
Jóna Dávid fordítása

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info