itt épül előttem az egész gettó —
döglegyek hordják össze a
téglavörös

rothadást — virágnyílás követi,
káposztafejű áldás, búgó
forróság —

mintha máglyán ragadnának hozzám
a lángnyelvek — utolsó
fehér percek után testet ölt a

sárgulás — a bőröm,
a csontfogak, a hajhullás.
jaj, hogy tisztaság? nem, ez nem

egy templom — de mit ítélkeztek?
hiszen ti is épp úgy szeretitek a drogokat,
mint én,

mint Júdea, mint Salamon király.
és ti is követtétek a bomladozó
hullák szagát, és sosem

mondtátok, hogy ez pszichózissal jár —
dehát ezt az árat meg kell fizetni.
az én tüdőm

úgyis mindent befogad —
junkie, junkie, nikotin-
junkie — az anyám is

mondta, az a folyton vemhes macska,
az szült meg engem.
már meghalt —

az autók kilapították az úttesten.
azóta etetem a csigákat
fűvel, magamat

fűvel,
a temetőket rokonokkal.
szívesen meghallgatom a prédikációkat,

én tényleg istenfélő ember vagyok, én
tényleg félek az apámtól.
te nem félnél a helyemben? —

ott lebeg az égen: hatalmas és
nagyon forró — mintha
máglyán

ragadnának hozzám a lángnyelvek.
a combomat vérvörösre
vakartam — nem én

irányítom.
mióta lehetek itt? talán tíz perce?
egy órája? — kényelmes

a keresztem, két
rabló közé feszítettek:
bal fül, jobb fül —

suttogások.
a bolti lopások és a hazugságok,
a tévképzetek, a

családi átok.
itt épül előttem az egész gettó —
feketerigók hordják

össze az azbesztet,
a gázkonvektort, a martinsalakot.
körülöttem

minden mérgező és
törvénytelen — tudom, hogy
lehallgatnak a rendőrségen, ezért

halkan gondolkodom — adomaszerű
doxazmák duzzadnak a
koponyámban,

illúziókkal
töltöm fel a bennem rejlő
szellemvárost.

itt nem akarok élni, itt
nem —
ragaszkodnak hozzám

a lángnyelvek, az
afgán álmok, apró robbantások —
a halál, a halál most

megváltás volna, de a halál
nem létezik — puszta
öntudatlanság:

Golgota-óra, titok-
világ — az egész úgy válik semmivé,
fekete ponttá, akár

az óriás bűzvirág — fel sem épül,
máris elhervad, megég a
tűzben, és

elszárad.
hát nem mondod, hogy máris húsvét van?
sosem tanulok —

újjáépítem, ami jár nekem.
én mindig kapok egy új esélyt, hát én
miért ne adhatnék? —

ahonnan kitörök, oda
vágyok vissza — saját közegem:
délibábok, börtönszürke

angyalok, hazug
prédikátorok, hálás hullazsákok.
hadd kapjam vissza az egész gettót —

újra és újra
kísértem a sorsom — ordítok
a hús színű nap felé,

újra és újra és újra.

(Illusztráció: Maurice Sapiro: Viscosity)

Balaton, a fekete

Balaton, a fekete
anyajegy az emlékeimben —
kikaparom,

kisebesedik —
nem is fáj, mondom,
nem is fáj, pusztán

érzékcsalódás —
mintázatában felfedezem
magam, ez

lenne a pareidolia? —
megint tizennégy vagyok,
télen meghalt apám, nyáron

megint megemlékezem róla
a Balaton partján.
ez a nyaralás

anyámmal és öcsémmel, ez
hosszú túra, vonatút,
gyászmenet,

fájdalom —
elhagyjuk a véres éveket
ezen a

zötyögő hajnalon.
ez már Siófok, igaz? —
mérgesen néz le ránk a Nap, itt

a sirályszárnyú
védangyalok cipelik a halakat,
mi alattuk, a szűk

utcákon — itt
mennyivel tágasabb volna
nekrológ nélkül.

sosem voltunk így hárman, sem
négyen — alig
férünk el

a kollektív
bűntudatunkban.
börtön az özvegynek, ez

börtön a félárváknak —
a fiatalságom
letöltöm

ebben a gyászban,
a borvörös vízben, majd
zsugorodó máj,

ránc, hajszálerek.
fekete ruhánk
magába

szívja a Nap melegét —
hamar érek, így
leszek én férfi,

így leszek családfő —
egy haldokló istenkép anyám ölében.

Hógolyók

sok halál van.
te mindegyiket láttad már.
felfedezte nagyapádat a betegágyán.
de olyan

mozdulatlan volt, mint
egy bábu.
szobor.
orchidea.

azóta sem kértek tőled bocsánatot.
azóta is minden olyan büdös, mintha
meghalt volna.

most persze csak
grimaszolsz.
de ezek a grimaszok
hógolyók:

hamar elolvadnak,
csak szeretetteljesen rád kell lehelni.

(Illusztráció: Olga Zelinskaya: Sun-colored fish Painting)