Elmondta

 Elmondta, hogy. És, hogy szeretné, hogy. Körbenéztem, kitaposott úton álltam, leveleket láttam magam körül, zsebkendőt szorítottam a zsebemben. Némán elköszöntem tőle, szoborként hagytam hátra, majd elindultam hazafelé. Az ösvény mentén minden a megszokott volt, nem kellett gondolkodnom, hogy tudjam, merre menjek. Ötvenhatos villamos Hűvösvölgy felé. Bézs fák. Felhívott a főnököm, beosztott a jövő hétvégére, igeneltem és nevettem.

Nem emlékszem, hogy hogyan jutottam el a lakásig. Anyám a konyhapultnál állva eszik, és teli szájjal kérdezi, hogy milyen napom volt. Azt mondtam neki, hogy.

Fosztó 

Nem süt be a szobámba a fény, pedig nem pincében lakom,
van saját ablakom, de leengedve felejtettem a redőnyt.

Beakadt, nem megy fel, ki kell mennem,
a lépcsőházban nem találom a villanyt,
kint pedig már rég éjjel van.

Lehetetlen mozdulni, valaki befogja az orrom,
nem kapok levegőt a sötétben.

A boldogtalanság fekete,
egy elveszett kapcsoló a folyosón,
a fosztóképző valami jó végén.

Angyal 

Antidepresszánst találtam a postaládában, már érzik, hogy valami nincs rendjén. Kulcsunk rég nincs hozzá, úgyhogy visszateszem, becsukom és nem zárom vissza.

Sétálni mentem. Zenét hallgatok. A fülhallgatóm egyik fele elromlott és néha megráz. A hajléktalanok a Jászain nem vigasztaltak meg. Angyalföld. Van még bárki, aki ezt elhiszi?

Visszafelé végigmegyek a Pozsonyin, majd leülök és elszívok egy cigit a Ruttkai Éva parkban. Soha nem dohányoztam még. Nyelem a füstöt, már így is fuldoklom.

Reggel 

Esőcseppek domborodtak a terasz székein, hoztál törlőrongyot, pokrócot és kávét. Elkented a vizet a műanyagon. Forró a bögre, várok még. A barna lé tetején tejhab-foltok színesen visszatetszenek. Édes gőz csapja meg az orrom. Szétcukrozod mindig.

Hideg van, rágyújtunk.

– Finom lett, köszönöm.

Körbetekerem magamon a pokrócot és felállok, lépek kettőt-hármat, ügyetlenül egyensúlyozom az egyik kezemben a szivarral, a másikban a bögrével. Csöndben figyelünk.

Este mikor megszólalt a kapucsengő, mást vártam. Más választ magamtól, nem szorosan összezárt állkapcsot. Kialudt a dohány. Odaadod a lovacskás öngyújtót, amit a Hajdúszoboszlói nyaralásunkon vettünk.

Elfogyott minden a szánkból, szótlanul folytatod a reggelt, majd mikor megfordulok, lazán intesz felém. Csörgés, kattanás és már itt sem vagy.

Egy éve veszítettem el a lakáskulcsom.

Dánia, Csapda, 2021.10.03. 

Nem tudom, mióta lakom itt. A vízórát jöttem leolvasni és azóta itt vagyok, mert nem tudom felvenni a kapcsolatot a portással, aki a kulcsot tartja magánál. A teljes épület betonból van és egy ikerpár követ mindenhová. Kopaszok és nagydarabok. A folyosóknak és az emeleteknek nincs vége, a számozás a végtelenségig tart, mindig másik szobában alszom, mert hiába haladok, nem érek semminek a végére. Lépcső nincs, hogy ne lehessen megszámolni az emeleteket, viszont a liftek működnek. Az ablakokon mindig fény jön be, a napszakok rendjét már a bekerülésem ötödik napján elvesztettem. A ruhám átvette a beton színét. Az idő kinyúlt, vesztett a sűrűségéből, és fogalmam sincs, hol jár. A folyosón sétálok, az ajtókon bármikor benyithatok, hogy megnézzem a szobákat, melyek pontosan ugyanolyan méretűek és teljesen üresek. Az egyikbe benyitok, benézek, belépek és bent vagyok. Benézek, belépek és bent vagyok. Belépek és bent vagyok. Bent vagyok.

(Illusztráció: Paul Klee)